15

Alapfelállás: harmincas fehér férfi, termetesebb, szőrösarcú, loboncoshajú, akcentussal. Úgy néz, mint a vasvilla, továbbá megeszi a húst és megissza a sört. Aztán. Hatos kutya, nagydarab, 42 foggal, hangos, szőrös, fingik, meg minden. Ez a páros ugye alapból kevésbé bizalomkeltő a legtöbb ember szemében, mint mondjuk egy tizennyolc éves hosszúcombú tanulólány. És ez a kettő szeretne Bécsbe költözni, Bécsbe, ahol egy zsebkendőnyi szobáért elkérik az ember havi fizetését, és még két ojrót. Ráadásul kertes házba, ehető áron. Tudom, írtam már erről eleget. Meg mondták mások is, hogy nehéz. Én meg tudtam, hogy nehéz, csak nem hittem el, hogy lehetetlen :)

Íme, hölgyekurak, kedves tévéhallgató és rádiónéző gyerekek, az új Porta ala Thorium. Fincsi, mi? 

Jó persze, most elképzelitek, hogy egyedül, makszimum másodmagammal randalírozom körbe ezt a cifra palotát. Hát, ugye még mindig Bécsről és a bécsi árakról beszélünk, szóval, ha ránéztek a képre, azon ott van a baloldali kis erkély, arról nyílik két ajtó, na abból a "tufelőli", az vezet az én birodalmamba. Ami egy cirka 18 négyzetes szoba. A házon sokadmagammal osztozom, ez ugyanis egy úgynevezett WG. A WG a "Wohngemeinschaft" német szó rövidítése, ami nagyjából annyit tesz: lakóközösség. Csak nem tudom, mennyire használjuk ezt így magyarban, szal marad WG. 

Ez pediglen a következőképpen találódott: emm, ezt kezdem most Ádámtól és Évától. Pontosabban Szebitől és Esztitől, akik egy baráti párocska, mármint egymásnak a párjai, ami nyilván több mint barátság, mármint kettejük részéről egymás felé, de nekem nem párom egyik sem, csak  barátaim, tehát komámember és komámasszony, na, értetlen népség! Szóval. Múlt héten kezdtem ugye az új munkahelyen, de még nem volt hol laknom. Hát ők befogadtak ideiglenesben, mint az állatvédők. Vasárnap érkeztem, egyheti tiszta alsónadrággal, fogkefével, meg tusfürdővel. Kaptam egy díványt, meg egy sarkot, bőven boldog voltam vele.

 Aztán, csiholtam netet, böngésztem a hirdetéseket és szerda este találtam egy hirdetést, hogy ház, kerttel, meg minden. Csütörtökön délelőtt felhívtam, mondták, Kutya Úr jöhet. Ugyanaznap este elmentem megnézni, aláírtam a szerződést, csókolom. 

Tegnap este érkeztem. Egyelőre Kutya Úr nélkül, némi bölcs szülői sugallatra, mely szerint előbb melegedjek be én. Produktívnak érzem magam. Azóta összeszereltem az ágyamat, meg egy polcos szekrényt. Kutya-és bombabiztossá tettem a kertet, lecseréltem a zárat a kapun, fixáltam a kerítés alját, és húztam fölé mazzagot a necces helyeken. Tudom, dz-vel írják, úgy is ejtik, de így mókásabb. Lecseréltem a szobámon a zárat. Nem mintha bárki új életet kezdene Brazíliában az itt lévő ingóságaimból, de mégis, az érzet miatt. Megismerkedtem a szomszéddal. Kipakoltam a kramancaimat. Csiholtam netet, mint látjátok. Kialakítottam a kettőnk 18 négyzetes kis birodalmát. Még Kutya Úrnak is van külön díványa.

Hogy milyenek a népek a WG-ben? Őszintén: nem tudom, nem sok vizet zavarnak. Színes társaság, mind nem, mind nemzetiség tekintetében. Eddig találkoztam: a főbérlővel, aki egy olasz művésznő, a "szobaszomszédommal", aki egy kicsit túlpörgős, de bőven viselhető német srác, egy mexikói asztrofizika-hallgatóval (érted, asztrofizika....sajna ő épp költözik ki), meg futólag egy Mátyás nevű osztrákkal, szerintem ő csak valakinek a valakije és nem itt lakik. Persze, nem Mátyás, hanem Matthias, csak messze van a h gomb. Ja, meg még egy ürgével, ő most költözik be, valamelyik ex-jugoszláv államból származik. Ő is ehetőnek tűnik. Meg pont most, hogy kimentem pösölni, egy arabforma fazonnal. Mily meglepő, Hasszán a neve. Ő is épp költözik elfelé.  Meg még két kuttyal, ők is itt laknak. Elég viccesek, husky-keverékek, gyakorlatilag egy kistermetű dalmta és egy kistermetű németjuci, virító kék szemekkel. Ömmm. Jól érzem itt magam, maradjon is így. Van egy fa számítógépasztalom, úgyhogy le is kopogtam rajta gyorsan.

Bééékessssééég! :)

Akarjátok tudni, milyen az új melóm a TierQuarTier-ben, vagy majd írjak róla külön? Jó, leírom. Eddig naggggyyon klassz:) Szintén lekopogva.

Aszongya tegnap Jóanyám, számoljam meg a sarkokat. Ez ősi babona: ha új helyen megszámolod a sarkokat elalvás előtt, boldog leszel ott.

15.

Jó éjt!

Jihad

Ezt a bejegyzést természetesen a Charlie Hebdo ügy ihlette. Tudom, tudom, ez a sokadik. Gyakorlatilag mióta múlt hét szerdán Párizsban a Charlie Hebdo című vicclapot kiadó szerkesztőségbe betört és ott tucatnyi ember lemészárolt egy muszlim testvérpár, minden blogger, aki nem turkálóban vett és felújított ruhákról, vagy házi készítésű ékszerekről ír tematikusan , kitárgyalta ezt az esetet és elmondta az okosságait. Nem a sorba szeretnék beállni, csak a véleményemet elmondani, amúgy Thorium módra, megforgatva ezt az érmét, kicsit megnézve mindkét (három? négy?) oldalát, melyik csillog szebben. Hátha ad valami pluszt. Meg mert böki az oldalamat egy ideje a kérdés, valahol ki kell jöjjön.

 Szóval a vélemény legyen inkább a tiétek, én kérdezek.

forrás: www.theblaze.com

1. 

No, kezdjük az elején, aztán bontjuk, ami a fejemben van. A jihad. Vagy dzsihad. Vagy dzsihád. Vagy eredeti írásmódban:    جهاد  

A szerkesztőségbeli és az utána lévő napokban következő lövöldözés és gyilkolászás a jihad jegyében folyt. És ebben a kifejezésben az a jó, hogy a kutya se tudja, mit jelent. Még a muszlimok sem. Pontosabban, mindegyikük tudni véli, de mindig van közöttük, aki mást mond. A jihad-most már maradok ennél az angolosított írásmódnál- Mohamed prófétánál jelenik meg először. Általánosan elfogadott jelentése az Allah útján való küzdelem, törekvés. Értem?

És akkor essünk neki, csapjunk oda. Vagy ne? Mert ugye ez a kifejezés bizonyos értelmezésekben arra szólít, hogy b*sszunk oda mindenkinek, aki nem muszlim. Megint más átiratban arra hív fel, hogy védjünk meg mindent, ami muszlim, de ne erőltessük rá senkire, aki nem az. Megint másképp arra szólít, hogy tegyünk már rendet a saját portánkon, fejünkben, lelkünkben és legyünk jó muszlimok. Jó emberek. Igaz emberek.

(Az 1. rész margójára. Nem tudom, mit akart Mohamed. Remélem az utolsó kitételt. )

2.

Ha felületesen is, de ismertem pár muzulmán srácot. Közülük az egyik legmeghatározóbb élmény a Shamil volt, róla többször írtam már itt. Ő egy csecsen ürge és az első sógor munkahelyemnek, az Animal Spiritnek volt olyan, hm....hogy is mondjam, szürkemunkása. Szóval nem kifejezetten illegálisan volt ott, de azért rácsapott volna az adóhatóság a főnökember mancsára, ha mindennek pontosan utánanéz. Elsőre nem bíztam az emberben. Olyan tipikus ikertoronyrobbogató feje van. Aztán ismerkedtünk, beszélgettünk, sokmindenről. Utána se bíztam volna rá a számolatlan pénzt, de jó viszony alakult ki köztünk. Haverok lettünk, na. 

Shamil ébresztett rá, hogy a muzulmánok nem veszik viccnek a muzulmánságot. A mi kultúránkban ugye, amit nagy vonalakban kereszténynek írnak le, ténylegesen keresztények lenni ilyen "jóvanfiam" jellegű dolog. Ha akarod csinálod, ha nem akarod, nem. Elmész misére vasárnap, azt beülsz a haverokkal utána kocsmába, meg a nagycsaláddal ebédelni. Kisfalumban például így csinálják a templomos lovagok. 

Namost, a Shamiloknak ez szerves része az életüknek, amolyan velük született dolog. Nem "kell" vagy "nem kell", hanem "van", "ha" és "de" nélkül. 

És volt egy eset, ami ezt igen szépen elmagyarázta nekem. Shamil egy link. Nem nagyon, épp csak az a fajta ember, aki nem lép ki könnyen a komfortzónájából. Szóval, mindig lehetett rá számítani, ha épp ráért, mindent megcsinált, ha épp olyanja volt és mindig betartotta a munkaidőt, ha nem esett egybe mással. Nade. Jött a ramadán. Ez a muszlimoknál egy nagy ünnep, kb egy hétig tart, és a Korán előírása szerint muszlim ember ramadánkor pirkadattól napnyugtáig  nem vehet magához se ételt, se italt(!). Naplemente után mindent lehet, de addig egy morzsát vagy kortyot sem. És ez európai időszámítás szerint nyáron van. És a Shamilnak ramadánkor, a negyven fokos nyári melegben, mikor szénát gyűjtött a mezőn a segédletünkkel, könyörögtünk, hogy ha már nem iszik egész nap, legalább üljön le az árnyékba egy fél órára, mert megüti a guta és elviszi az ördög. 

És neki ebben nem volt linkség, meg tréfa, meg Shamilság. Nincs víz, nincs kaja, kész.

 Ez eleve fel sem merült, mint kérdés. 

(A 2. rész margójára. Shamilt azt hiszem az itt következő, nyers németből érzés után magyarra fordított mondta után kedveltem meg igazán. Épp vallási dolgokról beszélgettünk, és azt mondta: Dániel, tökmindegy, hogy Allahnak, vagy Jézusnak, vagy tudom én minek hívod, ha AZ a valami nincs a szívedben, minden disznóságra képes vagy.)

3.

Életemben nem jártam Franciaországban, hacsak azt nem vesszük, hogy párszor átrepültem fölötte. Nincs is fenn a bakancslistán, nem vonz különösebben se a kultúra, se a nyelv: nem eszem meg nyersen a hagymát, nem hordok micisapkát, és szeretem úgy ejteni az "R" hangot mint amikor száraz diófaágat törnek ketté. De találkoztam a muszlim-európai őőő...kérdéssel? problémával? akármivel, Bécsben. Harmadik-negyedik generációs muszlimok élnek a császárvárosban úgy, hogy az egy tömbben letelepedett párszáz török közt élik le az életüket, alig beszélik az ország nyelvét, letojják a kultúráját és egyáltalán, ők törökök, csak épp nem Törökországban. Ez persze nem általános, de sok ilyen akad. Érdekes dolog ellenben, hogy nem kevés, ellenben sok magyar él kint Bécsben és környékén. Amire a sógorok rácsodálkoznak, ha megemlítem. Mert mi nem tűnünk fel. Ebben nyilván több mint felerészben bent van az is, hogy a rasszunk és a kultúránk is hasonló. De-szerintem-benne van az is, hogy mi többnyire amolyan magányos farkasként kerülünk ki és tetszik, nem tetszik, asszimilálódunk valamennyire.

 Ezt most döntse el mindenki maga, hogy jó-e, vagy sem. 

(A 3. rész margójára. Többször kérdezték sógor ismerősök, nem akarom-e letenni az osztrák állampolgárságit. Két okból nem. Az első gyakorlati: amíg Sógoria és Agyarország is EU-s tagállam, nem járna különösebb előnyökkel. Egy-két extrém kivételtől eltekintve minden jogot élvezhetek, amit a Sógorok. A második lelki. Bár nem számítok a trianon miatt ordító, búzakalászba burkolt nagymagyarok közé, azért magyarnak születtem, erre büszke vagyok, magyarként élek, és úgy is temetnek majd el.)

4.

Száradjon el a muzulmán pokolban, aki bármilyen vallási okból embereket öl. Csak hogy félreértés ne essék, ezt gondolom. És az itt következő "DE" ennek fényében értendő, hogy de azért vannak átgondolandó dolgok.

A muzulmán vallásban mind az isten, Allah, mind az ő prófétájának képi ábrázolása tilos. A Charlie Hebdo vicclap ezt megtette, méghozzá elég gusztustalan formában. Had engedjem meg, még viccnek is durva volt Mohamedet pucsítópózban, segglukat villantva ábrázolni. Hosszú-hosszú éveken keresztül. Nem akarok erre korrekt hasonlatot írni, hogy mit kellene tenni a keresztény kultúrában, hogy hasonlóan essen. Talán nem is tudok. És nem is tudom elfogadni, ami történt. De az előzőekben leírtak fényében, ha muzulmánnak születek és kezembe fogom a Charlie Hebdot, azért én is megkérdeztem volna, hogy ezt ti most komolyan gondoljátok? 

(A 4. rész margójára. Én a büdös életbe' nem lennék se jó keresztény, se jó muzulmán. Nem hiszek a papnak gyónásban és megiszom a fröccsöt. Buddhistának se lennék jó, mert hülyén áll a narancs. Meg krisnásnak se, mert megeszem a döghúst és a házasság előtti candrálkodást is gyakorlom néha. Ettől függetlenül végig kell olvasnom egyszer a Bibliát és a Koránt is. Ez bezzeg fenn van a bakancslistán. Na, most kérdezek. Miért van az az érzésem, hogy az ilyen balhék mindig az ostobaságból fakadnak?

 Nem kell nyuszisimogató, szivárványfingó liberális hadvezérnek lenni, de had kérdezzek már emberek:

 basszátok meg, miért???  )

Nem, nem akadtam ki.

Az iróniában legalább hisztek?

A' trógerokrul.

Lúdvérc-é, vagy angyal, mely megszállá elmémet egy időnek előtte, magam sem tudom. Időről-időre fel kell kapjam azonban éken fogó pennámat, s sületlenségeket firkálgatnom, úriasan, emígyen, mint ehelyt is. Hogy ez mitől leend, emberfia meg nem magyarázza, de tán jobban es van ez ilyformán. Ki nem eszi, étkezzék egyebütt. Belémártom hát frissen faragott tollvégemet a' kék tusba, s elregölöm kendteknek, mindeneknek fegyelmeztetésére, mely tapasztalatokat szereztem a gyesznó, s tróger emberekrül, kik felebarátaik tudatlanságát meglovagolván kévánnak hasznot kicsikarni. Okuljék bévülle, ki olvassa!

Hajdanában-danában történe ez még, mikor es pedellusként, száraz kenyérért nevelém a purdék hadát, hogy egy nyáron, mint Micella medvének a' gyermekmesében, semmi dolgom nem akada. Gondolék hát egy nagyot, s mondám azidőtájti szívem hölgyének, jer, fehérnép, kerítünk valamely foglalatosságot aratásig, s kicsángálunk külhonba. Tervbe vétetett hát Albion ködös uruszága, avagy Írhon, hol tündérek repkednek az erdőkben, koboldok őrizik az aranyat a' szivárván lábánál, s két orcára vedelik a lakosok a barnasert. Ékes betűvel kiáltványt tevék hát közzé a' világháló hirdetőjén. Nem telle bele sok idő, s jelentkeze is egy úrhölgy, kinek purdéira vigyáznunk lett volna dolgunk. Bérezést igazán kellemest ígére, s mellé koszt és kvártélyt es. No mondám, ebből még akármi es lehet.

Váltánk egynemely leveleket a' hölggyel, s kezd szájam íze megsavanyodni, midőn az édes ígéretekre csak olyanformán akara hajlani, amennyiben vérrel-verítékkel megkeresett jövedékem egy uras részét számára királyi postával előre megküldöm. Mint mondá, mindez csak azért szükségeltetik, hogy fedezze vele a' minket szállító postakocsi, és a külhonban szükségesnek vélt visum költségeit. A javadalom, melyet ígére, még így es messze felette lőn a befektetésre kért aranyaknak. Szöget üte azonban oskolában kiművelt koponyámba, hogy mióta az európai népeknek közösségébe Szittyaföld is belépe, nem kell visum úrinépeknek az utazáshoz. Hej, a teringettét, szörnyen megmérgedék vala. Galammbal levelet szalajték a' világhálós hirdetőtábla jószágigazgatójához, hogy tenne már igazságot, mert itt kétfejű borjú születe. Postafordultával jöve es a levél, melyben a jószágigazgató köszönetét nyilvánítá fegyelmemért, s közlé, hogy az nemes hölgy, ki mézes ígéreteivel csábította jómagunkat, valójában tróger, s csalárd, kinek becstelen személyére már ő es felfigyele. Végül a hölgyet elkergeték a' hirdető közeléből es, mink pedig kijutánk Írhonba, ha más úton es. De a leckét megtanulánk, s figyelmünket ezután nehezebb lőn elterelni.

Úgy látszik azonban, az efféle ürdüngös, garabonciás népek, sose kopnak ki az világbul. Mely szerencse azonban, hogy mindőjük ugyanúgy, ugyanazon sematika után próbál csellel-loppal javakhoz jutni, s ilyeténképp könnyen lefülelhetőek, ha az emberfiának van némi világosság elméjében. Történe kevés idővel ezelőtt egy hasonló atakk. Mint említém korábbi memorandumaimban, Isten kegyelméből végre-valahára úri kényemnek megfelelő foglalatosságot kaptam, s ehez mérten vadászok most kvártélyra. Állandó társam, nemes Kutya Úr, ki a keresztségben az Árnyék nevet kapá, természetszerűleg velem tart. Kettőnknek némileg göröngyös a megfelelő kvártély előteremtése, de az úr  pokolban is úr és mindent megold, ha apránként es. Megmozgaték hát minden követ, mint a' régi mondás tartja. S a világháló hirdetőjén fegyelmes lettem egy anzixra, mely közvetlenül személyemnek szóla, saját kezembe. Eszerint felajánlásra kerüle számunkra egy kvártély, méghozzá becsületes áron. A kvártély ura jelenleg külhonban tartózkodik, az ámerikások földjén, de mindenben együttműködik személyemmel, aggódnom nem kell egy pillantásig sem. S ehelyt mintha valamely lúdvérc, vagy angyal, magam sem tudom, egy amolyan aranyzsinórt rángata volna meg elmémben, melyhez érczes hangú bronzcsengettyűt kötöttek a bölcsek.

S a' bronzcsengettyű nem szóla hiába. Repülének a' galambok a' levelekkel, s hamarost tudtomra adá a' jó úr, hogy kvártélyát előzetesben megtekintenem lehetetlenség, mivel annak kulcsai ővele rekedtek ámerika földjén. Probléma azonban nem kell, hogy lőjön, hisz megírhatunk egy kontraktot, magam postakocsival elküldetem neki a jussot, ő pedig ugyanazon kocsival eljuttatja személyemhez a' kvártélynak kulcsait...

Persze, a jó úr közreműködésemből kifolyólag azóta nem szerepel a hirdetőn. S emígyen, halljátok emberek, s figyelmezzetek: soha, de soha ne küldjetek aranyakat senkinek, míg nem láttátok az illetőnek orcáját, s portékáját kezetekbe nem foghattátok. Észnél köll lenni, mert mint a' közmondás tartja: többet ésszel, mint ész nélkül. 

Fogadja meg hát ország-világ!

Kelt Pornóapáti uradalmában, a' családi birtokon, Újév havának nyolcadik napjában, kevéssel alkonyat előtt. 

A szél neve

No, könyvajánlót, azt még nem írtam. Most lehet fogok valami olyasmit. 

Valamikor kiskamasz koromban kaptam rá a fantasy-irodalomra. Félreértés ne essék, nem csak és kizárólag ezen élek, de tekintve, hogy viszonylag gyorsan és sokat olvasok ha időm engedi, megzabáltam már jópárat ebből a műfajból is. Talán nem önt nyakon senki szentelt vízzel, ha ki merem jelenteni, hogy van némi rálátásom a témára. Ha meg mégis, hát akkor vizes leszek, nagyobb baj sose legyen.

Jött a karácsony és vele a lassan szokásossá váló karácsonyi könyv Jóanyámtól. Aszondja, Patrick Rothfuss. Életemben nem hallottam. A könyv borítóján George R.R. Martinnak, a Tűz és jég dala, közismertebb nevén a Trónok harca vérestollú írójának ajánlása. No mondom, ez csak jelent valamit. Nekiálltam. Mondjuk én nem faltam be egy nap alatt, mint ahogy Martin bácsi írta (lásd a fenti képen), de úgy egy hét alatt elrágcsáltam jöttömben-mentemben, ráérőidőmben, ami egy nyolcszáz-egypár oldalas könyv esetében azt jelenti, hogy minden nap leülsz mellé pár órára. Igaza volt Martin bácsinak, ez a Rothfuss átkozottul jó.

A fantasyben nehéz újat és jót alkotni. Tolkien óta sokan sokféleképpen próbálkoztak a műfajjal. Van a nagy széles tucat, amiből mindenki, akit kicsit is érdekel a műfaj, olvasott már legalább kétszázat, de egynek se tudná felidézni a történetét. Tudjátok, ezek azok a sorozatgyártott irodalmi hulladékok, amik mindig, de mindig úgy kezdődnek, hogy van egy fogadó, ott ül valaki és mesél valamit. Egyszer csak nyílik az ajtó, bejön rajta egy ember/törp/tünde/ork, esetleg egy e négyből álló csapat. És kezdődik a történet.

A Szél Neve egy fogadóban nyit. Egy öregúr ül a korcsma egyik asztalánál néhány barátjával és mesél. Egyszercsak nyílik az ajtó. Óbasszus, gondoltam.

Általában egy könyvről öt oldal után kiderül, hogy érdemes-e energiát fektetni belé. Hogy túljutottunk a fogadós-mesélő-ajtónyílós részen, elég gyorsan rájöttem, hogy igen, ebbe érdemes. Semmi perc alatt megbocsájtottam a kezdőjelenetet. Rothfussunk stílusa eszméletlen jó. Nekem az adja meg a savaborsát, hogy nem magyarázza agyon a dolgokat. Egy átlag, fogadós jelenettel kezdődő fantasy úgy épül fel, hogy beledobja az olvasót egy világba, amit az nem ismer, majd értékes és idegőrjítő oldalakat pazarol rá, hogy megismertesse az emberrel a világot, a szereplőket, a furcsa hangzású sokaposztrofos kifejezéseket és mikor a delikvens már maga is meg tudná írni a regényt, akkor lesz valami esemény. Na, itt nem ez van. Nem magyaráz el semmit, de semmit. Ettől tényleg olyan érzése van az emberfiának, hogy ő most bejött a fogadóba, kért egy sört és néz okosan a fejéből, hogy kiről mit lenne érdemes tudni. És ez jó érzés, még ha furcsán hangzik is. Aztán, ahogy az a való életben is lenni szokott, minden a helyére kerül, különösebb erőltetés nélkül. Egy-egy elejtett mondatból, utalásból, vagy egyszerűen az események folyamatából megtudunk mindent, amit meg kell tudnunk.

Maga a történet egyébként-erre most nem találok jobb szót-arányos. Nem egy hálivúdi akciófilm, nem is egy langyos posvány. A kerettörténetben a könyv főhőse, Kvothe, az élő legenda, aki a fent említett fogadó csaplárjaként tengeti napjait meséli el életét a Krónikásnak, a kezdetektől. És azért mondom, hogy arányos, mert megvan benne minden, ami egy jó könyvhöz kellhet, de semmiből se túl sok, semmi se nyomja agyon a többit. Úgy látszik, ez a bejegyzés ellenpontoz. Úgyhogy elmondom, milyen NEM a könyv. Mondok egy (ellen)példát. Van egy fajta író, illetve az írásai, ezt magamban- és elnézést a gyengébb idegzetűektől- toszós fantasynek neveztem el. Ne essek a személyeskedés vádja alá, nem említem a Harrison Fawcett álnéven írogató tollforgatót, vagy Brandon Hackett-et, (szintén álnév), na az ő regényeiknél találkoztam azzal a jelenséggel, hogy egy ötszáz oldalas könyvet nyugodtan össze lehetne sűríteni egy körülbelül kétszáz papírnyi, viszonylag élvezhető műbe, ha a fennmaradó részeket nem csöcsök és fenekek töltenék ki. Néha teljesen oda nem illő, teljesen értelmetlen helyeken. Példa: a férfi és a nő lélekszakadva menekülnek az őket üldözők elől. A nőnek rohanás közben izgatóan ugrálnak a mellei a feszes póló alatt.

 ??? 

Értem én, nincs is bajom a női mellekkel, de minek ez pont most, pont ide? 

No, a Szél Neve NEM ilyen. Kapunk durvaságot és finomságot, örömöt és bánatot, mindent a megfelelő helyen, a megfelelő arányban, a megfelelő megvilágításban. A főszereplőt nem érezzük mesefigurának, valós, hús-vér ember szaga van, a világ, amiben él is ehető, hihető, mindezt mégis úgy, hogy egy kőkemény, végigizgulható fantasyt olvasunk.

Szóval, nem nézik gyereknek, vagy idiótának az olvasót. És ezt szeretem. Valahol találkoztam a "felnőtt fantasy" kifejezéssel. Erre ez tökéletesen illik. Elmondtam, tehát, mi tetszik a könyvben és beleszőttem azt is, amit úgyegyébként nem szeretek, szóval szigorúan véve, lehet, hogy ez nem is egy könyvajánló. 

Tudja csuda. Mint írám: valami olyasmi.

A Szél Nevét mindenesetre bátran ajánlom, akár könyvajánló ez, akár sem. Természetesen trilógia lesz, ez volt az első kötet. Úgyhogy, ha jövő karácsonyig kidobják a másodikat és valakinek eszébe jutnék, most adtam egy jó tippet.

Csak amúgy véletlenül.