Ittmindenkihülye@mibensegíthetek.hu

Oh, Ámerika, a lehetőségek hazája!

Ahol csak egy jó ötlet kell és naggyá lehetsz, ahol mindenkinek szava van, ahol a dolgok maguktól elintéződnek, ahol a demokrácia virágait küldik bombaszirmaikat bontogatni a demokratizált, olajban gazdag arab államokba, ahol szépek a nők, jóképűek a férfiak, mindenki sportos és csillogó, ahol az átlagintelligencia megugorja még a 90et is, ahol a Nap nyugaton nyugszik és bárkiből lehet elnök, Oh!!

De most nagyon nem Amerikáról lesz szó. 

  Nem bizony. Én itt most össze fogom szidni kishazánkat, hivatalos nevén Magyarországot, korábbi nevén a Magyar Köztársaságot, még korábbin a Magyar Népköztársaságot, a blogban mint "Agyarország" vagy "Szittyaföld" ismeretes európai földdarabot. Össze én. 

Mert szeretem, azért ám. A gyereket is azért szidjuk, mert ha hülye, tudjon róla. 

Volt egy meredek sorozatom az elmúlt hetekben. Nem szaporítom a szót, elmesélem, sorjában.

Szóval, sok az időm. Gondoltam, ezt kihasználom és megvalósítom az átlag kéthetente rám törő világmegváltó, rendszerfelforgató, dekadensségében is brilliáns ötleteim egyikét. Én mondom, én meggazdagszom. Legalább egy kicsit, azt is legálisan. Igen, üzleti ötletem volt, de juszt se mondom el hogy mi, mert még ellopjátok. Na. Tessék nekem tanácsot adni, gondoltam. Tanácsot egy telefonos megbeszélés szerint a Vas Megyei Vállalkozói Központban kapok, bármikor nyitvatartási időben. Ezazzz, ez kell nekem. 

Nyitvatartási időben igényesen beballagok az említett intézménybe. Két hölgyet riasztok fel elmélyült kávézásukból, szemre akár anya és lánya is lehetnek, korra mindenképp. -Ember jár itt...!-ül ki az arcukra az ijedelem. A fiatalabbik hölgy látható zavarban, a helyzettel nem tudván mit kezdeni markolássza parolára nyújtott kacsóját elfogadó mancsomat és felismerni véli bennem az "Önnel beszéltünk telefonon, ugye?" személyt. Bekísérnek egy szobába, körülülünk egy professzionálisan kialakított nem túl nagy, de egymástól mégis kellő távolságot adó tárgyalóasztalt és belefogunk. Röviden felvázolom az elképzelésemet és kérdezni kezdek. Mit, hogyan, mennyi, mikor-jellegű kérdések hangzanak el. A hölgyek szemében a kezdeti meglepődöttség lassan pánikba csap át. Szinte hallom, ahogy miután kilépek összesúgnak, hogy "Te Kati b*zmeg, nemcsak hogy bejött ide, de dolgokat kérdezett!!"  És jönnek a professzionális válaszok. Így kezdődnek, hogy: "Úgy tudom", "azt hallottam", "egy ismerősöm úgy csinálja", "azt hiszem" és "ezt talán meg tudják mondani a...". Izé. Mondom buksi ez így nem lesz jó. Átváltok eldöntendő (igen-nemmel megválaszolható) kérdésekre. Itt már kibukik a nyers igazság, a válaszok közül egyre gyakrabban választják a harmadik opciót, a "nem tudom"-ot. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire jó a pókerarcom. Körülbelül annyira, hogy hangosan felvisítanék örömömben a royalflössön. Látják rajtam, hogy szerintem ez gáz, látom rajtuk, hogy tudják, hogy szerintem ez gáz, és hogy tudják, hogy ez gáz. Mert ez gáz.

Nagyon gáz.

Néhány percig megy még így az erőltetetten udvarias beszélgetés majd érzékeny búcsút veszünk. Kiballagok a hely elé, rágyújtok egy cigarettára megvakarom a fejem búbját és konstatálom, hogy na ez nem az a szervezet, ami arra van kitalálva, ami a neve. Időm van, elballagok hát még két-három "ezt talán meg tudják mondani a..." helyre. Hasonló eredménnyel. Legtovább a kormányablaknál jutok, ahol a "tanácsra volna szükségem" mondatomra a kihízott félcigányasszony két, a szomszéd fakkban ülő Mariskával váltott mondat között elém vág egy kötegnyi papírt és megkérdezi mi a TEÁOR számom. Csókolom, mondom neki. De lett ügyfélkapum. Az már valami,nem?

Közben kilehelte a lelkét a laptopom. Az meg baj, mondom, mert nem  tudok blogot írni. Jó, más volt első helyen a problémalistán, de ez is baj, na. Vegyünk laptopot. Volt annó, mikor az első laposom lett, a Teszkóban egy okos konstrukció, ahol nullszázalékos hitelre meg lehetett venni a technikát. Bemenek, megkérdezem, még mindig van, hurrá. Kinézem a némi keresgélés után előhalászott emberrel, hogy miféle masinériát is szeretnék. Múlthavi bankszámlakivonat kell, személyi, lakcímkártya, ennyi. Zsír mondom, holnap jövök. Másnap megyek. Bankszámlakivonat élesítve, bőrdzseki belső zsebében, éken fogó pennával bekarikázva rajta a havi kereset. Negyed óra "feltűnően szeretnék valamit" tipródás után az ügyintéző megkérdezi, segíthet-e. Ettől a kérdéstől egyébként lábrázást kapok. Nem, nem szeretném, hogy segíts. Pénz van nálam, amiért te dolgokat fogsz adni nekem és mindketten jól járunk. Ha segíteni akarsz, fogd meg a hátizsákomat kicsit. De ezt nem mondom neki, mert jólnevelt kulturált fiatalember vagyok. Helyette nagystílűen kivágom elé a bankszámlakivonatot, két tőmondatban elmondom hogy miért jöttem és mit szeretnék. Mert úgy állok hozzá, hogyha árulnak valamit és én azt szeretném megvenni akkor ott nincs probléma. Én legalábbis. Na, a valóság más. Ezt a bankszámlakivonatot le kellett volna pecsételtetni. Ez külföldi bankszámla. Mennyit keres. Nem akarok rábökni mutatóujjal a múlt havi elég mutatós összegre, ahol nagy betűkkel, ha németül is, de ott van, hogy KERESET. Bekarikázva tollal, hogy egy átlag tinó is észrevegye. Igaz, az a felmondás utáni végkielégítés, de ezt nekik nem kell tudni. Ezért mondok valamit szóban. Újaj, milyen pénznem. Jaj, akkor nem jó, külföldi munkavállalónak nem megy. Kérdeznék még egy dolgot, közben az ember telefonálásba fog. Nézek rá furán, miközben ő a telefonba mondja, hogy "figyelj, vár az ügyfél". Igen, vár az ügyfél. Öt perc ügyfélvárakozás után közlöm vele, hogy jó hagyjuk papa, átmegyek a Médiamárktba. De aztán ott se leszek okosabb. Nincs mit tenni, beszervezem Jóanyámat. Magyar munkahely, magyar kereset. Együtt csettegünk be újra Teszkóba. Az ügyintéző mindent háromszor elkérdez és négyszer elbasz. Már röhögünk rajta. A kollégái is. Ő nem röhög, panaszkodik, hogy milyen szar az élete. Ez jelen helyzetben nekünk pont releváns információ. Nem szaporítom a szót. Délelőtt 10kor mentem be a Teszkóba, délután kettőkor jöttem ki, kisebb megszakításokkal. De van laptop.

 Gyulának kereszteltem. Ha emlékeznék az ügyintéző nevére, úgy hívnám.

Aztán, ma, hogy volt másfél fölös órám, jó volt az idő és úgyis a városban evett a penész, mondom benézek az Agrárkamarához, kiszipolyozni a végső információkat az előzőekben említett világmegváltó ötletemmel kapcsolatban, amiről közben rá kellett jönnöm, hogy Magyarország nem az az állam, aminek rendszerén belül ez megvalósítható. De ugye a remény hal. Az Agrárkamarát egy szocreál, sokablakos, fehérre meszelt épületnek képzeltem el, benne tuskóbajszú , Móriczzsigmond forma bácsikkal. Az Agrárkamara, teljes nevén Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Vas Megyei Igazgatósága az MMIK* romlásnak indult épületében a második emelet leghátsó poros traktusában egy hatnégyzetméteres iroda, benne egy íróasztallal, két szekrénnyel, egy mosdókagylóval (gondolom eredetileg nem így volt tervezve) és egy szem aszociális macskajánossal. Míg végigbaktatok a kihalt, szebb időket látott folyosókon, belövöm magamnak az útbaigazító plakát alapján, hogy a folyosó végén jobbra Agrárkamara, balra falugazdász iroda. Így mondja a nyíl. A folyosó végén jobbra jelöletlen ajtó, balra falugazdász iroda, előtte elkeseredett kishölgy. Kikérdezem, hogy okosabb-e nálam, mondja, hogy ő se ismeri ki magát. Negyedórája bekopogott ide, de "nem engedték be". (Ügyfélfogadás 10-14. Délután fél 1 van.) Rúzsa Sándor megpödri a bajuszát, erélyesen zörgetek az ajtón. Benntről mérges kanálcsörgés. (Az ebéd az fontos, vigyorgunk össze nem túl halkan a kishölggyel). Negyvenes mitugrász ember nyit ajtót, a pofája tele rizseslecsóval. Érzem a szagát, onnan tudom. -Igen? (Valójában ez a kérdés egy "mi a fasz van?"-ként hangzott el a fejében. ) Megérdeklődöm, hogy ha akkor most a nyilak alapján ez nem az amit én keresek, akkor az hol van. -Ez az, jön a válasz. Megpróbálom felhívni a figyelmét, hogy nem egészen ez van kiírva, majd némi nyelvtani vitába bonyolódunk, majd lenyeli a rizseslecsót és megkérdezi, hogy "Miért, miben segíthetek?" Ó, a kérdés. Előveszem a leggusztustalanabb bájgúnárvigyoromat és közlöm vele, hogy segítsen először a kishölgynek, mert ő ELŐBB volt itt, aztán tárgyalunk. Ember megsértődik, "jó, minnyá" mondattal beb...csukja az ajtót. Disz iz dö beginig of bjutifil frensip. Gyorsított kanálzörgés, telefonálás, negyed óra múlva ajtónyitás, kishölgy beinvitálása. Félórás falnézés, majd kedves beinvitálásom "jöhet" mondattal, majd a "miben segíthetek" kérdés, amire nem bírom nem ráfelelni, hogy "majd meglátjuk".  A segítség úgy fest, hogy én felteszek egy kérdést. Ember nem tudja a választ, ezért negyed órán át ülünk és ő kaparja a számítógépét meg egyszer telefonál, én ötször kiolvasom a falinaptárt és bökködöm Bélát az okostelefont. Közben nem bírok parancsolni az arcomnak és néha kiül rá a "most komolyan?" vigyor. Ember nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni. Negyed óra múlva kapok egy "elvileg így" jellegű választ. 

Igen, megköszönöm, még egy viszlát is belefér a hitelkeretbe.

Izé....

Van itthon vaskeresztesi vörösbor.

*= Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, egy szebb napokat látott (egyébként az elvárásnak alapból megfelelően szocreál) épületóriás Szombathely buszpályaudvara mellett, ami manapság nagyrészben kihasználatlanul áll, kivéve egy-két szakkört és a leírásban említetthez hasonló irodát.