Képszinházrul.

-avagy az unalom űzésére.

Isa, kedves feleim, s testvéreim az Úrban, kik rendszerest böngészitek e krónikák lapjait, tik tudjátok már, mily folyománya van annak, ha így télvíz idején a' nemesúrnak se uradalmában, se elméje parcelláin nincs semmi sürgős teendője. Biz, felróvásra kerül az elmúlt esztendő filmszinház-látogatásainak számvetése. Hogy téntám, s a' kendtek drága ideje se fogyjék oktalan, lássunk es hozzá.

A' nagy Fal

Hiába tanítá, hej, nékem kedves nevelőm, hogy a' hangya kínai népség az nagy messzeségekbe nyúló falát a' fostos mongólok ellen emelé, megtudám, hogy az igaz valóságban mindeféle ocsmány, Istentől elfordult teremtmények ellen való szerkezet az. Az képszínházi mozgófilm, mit es alkottak erről, mit es mondhatnők, nem sokkal vala gyalázatosabb, mint amivel előre gondolék. Tudám én, hogy az Ámerikás gyöttmentek kondérjából aligha sül ki bármi értelmes, s éppúgy azt es, hogy egy és egy fél órányi kellemes ejtőzésen, s némi pirított tengeri elmajszolásán kívül aligha számíthatok lelki táplálékra. S így lőn, bár sem egy épkézláb felszólalás, sem egy agyvelőmet megindító cselekedet nem vala a' műben, s kardot-íjat úgy fogtak vala benne, mint kanász a kolbász végit, egy estvére, kikapcsolódni az uradalom feletti nyűgökből, igen helyén volt. Tán csak az fáj, hogy Yimou Zhang úr, ki kommandálta e mű megrendeztetését, s már bizonyítá tehetségét a "Hős" című, igazán szemet s szívet gyönyörködtető eposzban, ily garasos gyesznómoslékra fecsérli tálentumát. 

De, mint mondják mifelénk: Pénz beszél, s kutya ugat.

Zsivány egyes-egy csillagháború rege

Helytelen vón', biz kihagynom ehelyrül a' nagy eposz soron következő darabját. Barátom, s testvérem az Úrban, a' Festő Úr mondá vala még tavalynak előtte, midőn a' képszínházban megtekinténk vala a' hetedik csillagháborút, hogy "ez biz képjátéknak nem túl jó, ellenben csillagháborúnak annál inkább." Nos, feleim, ehelyt nem vala szükség, se késztetés ily gondolatokra, a' Zsivány úgy vala jó, ahogy vala, a' maga fenségében s jóságában. Úgy vélem, ezen remek még a' számára is ehető vala, 'ki nem lapozgatta végig a Csillagháborúk minden krónikáját. Egyetlen sérelmem vala tán, hogy Veder gróf magyarított hangzata oly gyalázatosra sikerüle, hogy azért biz Vargária uradalmában már mejjébe állítjuk a' ménkűszablyát az emberfiának-ámbár ezügyben nem az alkotó ludas. Nos, testvéreim az Úrban, e mű megéri biza azt az egynehány pengőt, hogy megtekintsétek a' képszinházban.

Meggyüvés

Ha vallanom volna szükséges, mely élmény volt az Úrnak tavalyi évében leginkább felemelő, s emlékezésre méltó, én biza a' "Meggyüvés" avagy "Érkezés" című remek mellett döntenék. Nehéz ehelyt pontosan formálnom szavaim, miről, s hogyan mesél a' rege. Szól biz az időről s térről, bizalomról s határokról, elrendeltetettségről s szabadságról, ostobaságról s nyelvi okosságokról még ha a' levegőégből alászállott rút téntahalak regölnek is róla. Oly mű ez megént, mi nagyot loccsan, de csak kevesen hallják, s a'kik méges, azoknak hullámokat vet velejében még a' szinház után es sokáig. Ki a' jó bort, a' husos szalonnát, a' szép özvegyeket, s az igaz nótát szereti, tekintse meg, nem lesz bánatára.

Vándorsólyom kisasszony érdekes gyermekcséi

Tim Burton uramról, Isten tartsa meg jó egészségben, gondolék én mán jót es s rosszat es. Kerüle már ki pennája alól néhány igazi remekmű, majd a' későbbiekben csapnivaló, kutyákfattya ostobaság es. A' mostani darab virtusában hajaz remekeire, kivitelezésében es régi nagy fényét idézi, s a' csepűrágok es jól muzsikáltak vala benne. Bár nem hozá vissza a' fent nevezetes úr igazi dicsőségét, de megpendíté lantjának s egyéniségének régi hagjait. Bár mívelt úrnak tartám magam, elmém némileg belezavaroda az időnek s a' térnek gyakori váltakozásába, ámbátor ez inkább vala saját hiányom, mintsem a' műdarabé. Mindenképpen megér egy misét, ha megyéspüspökünk elmondja érette, s reménylem, Tim Burton uram jó uton halad, s észhez tér azon undok állapotából, melyben a szentfai képüzem riherongyává lőn.

Az apró kedves jószágnak titokzatos élete

Szívemnek még meglett férfiemberként es kedves a' gyermekded meskete, megtekintek hát időröl időre egyet. A' "Kis kedvencek titkos élete", mely szent magyar nyelvünkön ily hosszú, s cirkalmas nevet kapott vala, az ánglius "Pets" helyett, igazán mórikálós s kedves kis mendemonda. Afféle rege ez, melyre gond s aggodalom nélkül elvihetjük pereputtyunkat, a legkisebb csecsszopóig, de fölnőtt urak is kardcsörgetve hahotázhatnak rajt a szakáll alá. Meleg szívvel ajánlom bárkinek az Úristen ege alatt, 'ki ügyel a' jószágra, s szereti, s jókat derülne.

Dedpuli

Festő Úr vitt vala el a' Deadpoolra, mert Festő Úr koponyájában minden jó, mi a' Marvel uradalomból elékerül. Látám én már ilyenformán a' Zöld Bestiát, a' nordmannok pogány Villámistenét, a' Pléhurat, a' Megtorló Hadjáratot, a' Furaorvost, s mindet amolyan "iszenjóvan" formának gondolám, de ez igazán ínyemre vala. Hogy mely sok gyesznóság, marhaság, ökörség s ebség fér bele Isten ege alatt egy ilyes képmesébe, szinte hihetetlen. Külön jótétemény volt a' színház számára, hogy Marvel grófék, ha nem es túlzottan, de kicsént eltávolodtak a' feléjük szokásos gyermeteg jó s gonosz, fekete s fehér sematikátul. Estebédre, póréhagymával s egy korsó jó fűszeres serrel igazán ehető.

A' medve nem játék

Hogy úri becsületem folt ne essék, fel kell rójam ehelyt, hogy "A' visszatérő" nem a' múlt esztendőben került a' közönség színe elé. De tán elnézi nekem a' világ, s nem kell meghosszabítnom napjaim a' purgatóriumban miá, ha hozzácsapom e listához, hisz jómagam akkor akadék belé. DiCaprio gróf, ki ugyan rossz lapokkal kezdé a' snapszlit, s fejemben sokáig afféle tejfelesszájú nyikhajként élt vala, kinek székeléshez es a' dadája segítsége szükségeltetik, újra megmutatá, hogy van benne virtus. Igazi műremek ez kérem, mi megmutatja, mire es képes az nemes úr, ha Istenigazából hajtja az akarás. Kiváló, fájintos képek, s remek kompánia teszik egésszé a' regét, melynek alapja biz az igazságon nyugszik. Ki a' jó képmesét szereti, igazán ne hadja ki a' kénálkozó eshetőséget, ha megtekintheti.

További szép estvét s jó éjcakét kévánok a' nemes Uraknak és Hölgyeknek, tisztelettel maradok:

Vargha Gróf, Vargária örököse

Kelt: Vargária birtokán, Fergeteg havának huszonhatodik napján, lámpaoltáskor.

Olcsó húsnak...

No, az úgy kezdődött, hogy a héten mindenféle rendetlen gondolatok kavarogtak a fejemben. Így jobbra-balra, tudod, mintha menni akarnának valahova. Nekem meg van erre egy jó módszerem, hogy szétcsapjak közöttük: fogja magát az ember, beteszi a kontaktlencsetartót meg egynapi hidegélelmet a hátizsákba, és eltűnik a pics lelép egy időre valahová. Ennek szellemében még hét elején be is terveztem egy egynapos túrát, amit pénteken sikerült kiviteleznem. Összemászkáltam a Szent György hegyet, megnéztem a bazaltorgonákat, kicsit megfagytam, estére meg Tapolcán aludtam. A gondolataim, köszönik, hadrendbe álltak, bár ez a hegy dóga. Meg is alig fáztam, bár ez meg az én dógom. De a szállás....na az, az a ti dógotok. 

Arról mesélnem kell.

Notorius csavargóként láttam már pár helyet, ahol az ember álomra hajthatja a fejét. Szebbet és kevésbé, jobbat és kevésbé, olcsóbbat és kevésbé. Félreértés ne essék, főleg az ilyen spontán eltávozásaim során az igényeim a szilárd tető, legalább négy fal, legalább egy ágy, és ötnél kevesebb patkány feltételekben bőven kimerülnek, ami a szállást illeti. Ezzel még nem is lett volna gond.

 Hanem...kezdjük az elején.

Nos, a booking.com oldal talán sokaknak ismerősen cseng. Egy egyszerű de nagyszerű, világszerte használt és használható szálláskereső oldal, ahol sokféle feltétel alapján lehet az igényeinknek megfelelő kvártélyt találni. Mivel nekem erre az egy éjszakára ponttökmindegy volt, ezért nemes közönnyel beírtam, hogy a legolcsóbbat és bumm, már le is foglaltam a szobámat. Ha nem számítana negatív reklámnak, leírnám, hogy a "Krisztián Vendégház"-ban Tapolcán, de erkölcsi okokból nem tehetem, ezért kérlek, erről ne is kérdezzetek. 

4800 forint, fizetés a helyszínen, gyóvan. Tíz percre a foglalás után kapok egy hívást egy német számról. No gondoltam, ha nem Angela Merkel hív, hogy elnézést kérjen mindenért, akkor ötletem sincs. Ennek okán felvettem és ékes, az idők során némi alsóosztrák és bécsi dialektussal fűszereződőtt németemmel bemutatkoztam és megkérdeztem, miteccik. Ik...ik...zi....háben...-jött a vonal túlvégéről, ja mondom oké, leesett, a booking átállította magát németre. Nyugalom, kértem az enyhén visítós, ötvenes női hang gazdáját, magyarul is elég jól tudok. A hölgy ennek úgy megörült, hogy rögtön közölte, hogy megjött a foglalásom, de ne oda menjek, hanem a másik vendégházukba. Ömm mondom, az jó lesz nekem? (Meg aztán mégis mé?-gondoltam még mellé.)Hát kiderült, hogy nem, az nem lesz jó nekem, mert az pont nem arra van, mint amerre én fogok tekeregni. Ebben megnyugodtunk. Mint ahogy abban is, hogy mivel senki nem lesz a háznál az adott napon (ami egyébként direkt célom volt) ezért a hölgy átküldi nekem a gondnok számát, és majd őt érkezés előtt fél-egy órával felhívván fog engem nyitott kapu és vetett ágy várni. Remek, ebben is megnyugodtunk. Éééés Dániel,-sivítja a hang a vonal túloldaláról-akkoooor az összeget azt ááát tudnááá utalniiii? No itt kezdett olyan vakaródós érzés elindulni a tarkóm felől, talán ismeritek, hogy ez a kutya sánta. Ugyanez az érzés az, ami ilyen helyzetben az emberbe belenevelt udvarias "persze, semmi gond"-válasz helyett egy nyugodt, de ellentmondást nem tűrő hangon kiejtett "nem"-et generál, a hozzáfűzött "elvégre az oldalon helyszíni fizetést adtak meg" kíséretében. A hölgy még megpróbálkozott egy "de nincs bankterminálunk"-kal, mire a kérdést azzal zártam le, hogy de nekem lesz készpénzem.

Ebben meg főleg megnyugodtunk.

Aztán pár napig pont nem érkezett meg az ígért szám, én meg pont nem foglalkoztam vele. Illetve annyit, hogy egyszer visszahívtam a szállásadót, aki nem annyira vette fel a telefont. Az indulás napjának reggelén gondoltam azért csak odacsörgök mégegyszer, ha most sem veszi fel, hát foglalok másikat. Felvette, megnyugtatott, hogy minden úgy lesz ahogy megbeszéltük, majd megjött az áhított kontakt. Ebben a boldog tudatban vágtam neki utamnak. Miután délutánra úgy gondoltam, hogy eleget kergetőztem a szellemekkel és a szélördögökkel a hegyen, továbbá kigyönyörködtem magam a Tapolcai-mednece látképében és a bazaltorgonákban, az ezüstparipa szélcsendjéből felcsörgettem a gondnokot, tisztelettudóan bemutatkoztam és mondtam, hogy jó fél óra múlva érkezem a szállásra.

-"Hát én most micsináljak?? Én nem lakom ott"-jött a válasz a szállásadómétól eltérő, de korra és stílusra hasonló női hangtól. "Hideg van, én nem megyek fel oda. El kellene jönni értem!" 

A "viszkető tarkó" érzésben az a jó, hogy két irányban is működik. Egy alig hallható sóhaj képében elengedtem, ami elsőre a számra jött. Túl sok egyszótagos szót tartalmazott volna. "KELLENE?"-kérdeztem vissza inkább. Gondnokhölgy aztán kicsit visszavett a vehemenciából, majd mikor tudatosítottam benne, hogy hát Tulajhölgy ilyen apróságokról nem tájékozatott, hogy én még taxisofőrt is játszok azért, hogy aztán fizethessek nekik, még elnézést is kért. Két pont között a legrövidebb út az egyenes elvén megegyeztünk, hogy felveszem, aztán átcsörgünk a szállásra. Tulajdonképpen, ha a vendéglátás alapelveit nem sértené az a negyedórás kutatás,  illetve a néhány "akkor most hol is?" jellegű telefonhívás, amik után megtaláltam a tapolcai panelrengeteg aljában Gondokhölgyet, nem is zavarna.

Az időmbe belefért.

A szállás maga egyébként körülbelül azt nyújtotta, amit ennyi pénzért helyi viszonylatban vártam. Talán egy pár dolog volt csak enyhén zavaró: az egyik a nem zárható, és a széltől állandóan kivágódó kertkapu, a másik a fellevegősödött vízvezetékrendszer, aminek folyományaként a hőmérséklet nem ment 17 fok fölé, illetve a hangosan sipákoló-szortyogó-erőlködő csövek miatt éjjel zombikkal álmodtam és negyedóránként arra riadtam, hogy "valaki mászkál itt". Azon is elgondolkodtam, hogy ha nem magam lennék, azért az bosszantana, mert a szobák úgy voltak kialakítva, hogy a legbelsőből, amit kaptam, szigorúan csak a többi vendégén át lehet elérni a ház bármely pontját.

 De mondom, amire nekem kellett, megfelelt. 

Hanem. Gondnokhölggyel végülis (miután morogtam vele még egy sort)még össze is cimbiztünk, aztán csak belecsuklottam újra az éterbe, mikor számlaírás közben közölte, hogy akkor hatezer forint lesz. Nem lesz, mondom, merhogy a bukingon négyezernyóc. Friss cimboraságunkra való tekintettel gyorsan megyegyeztünk, hogy ez nem az ő sara, ő ezt az ukázt kapta Tulajhölgytől. Felhívtuk hát Tulajhölgyet, aki hosszas magyarázkodásba kezdett a dolog miértjeiről, amik közül legjobban a "de hát az egész nagy házat befűtjük magának" tetszett (nem lesz***om?), mikor azonban többedjére közöltem vele, hogy amit mond, az nekem por és hamu, és nem is azon az ezer forinton fogok fennakadni, de én ma annyiért fogok itt aludni, amennyiért lefoglaltam a szállást, akkor megegyeztünk, hogy idegenforgalmi adóstól kap ötezerháromszáz pénzt és joccakát. 

Mikor fizetésre került volna a sor, Gondnokhölgy közölte, hogy ő nem tud visszaadni, menjek el felváltatni. Na itt már kiszaladt belőlem, viszketés ide vagy oda, egy amolyan igazi falusi "bazdmeg." Mondtam, nem megyek, majd később, aztán reggel itthagyom az asztalon. Azt nem lehet, miért nem megyek most? Hát erre mit válaszolhattam volna, mint az igazat: mert nincs kedvem. 

Végül, mert már nagyon nyugalomra és egyedüllétre vágytam, elugrottam a kétsaroknyira lévő pékségbe, kifizettem az idegenforgalmi adóval dúsított szállásdíjat és kaptam számlát. 

Jeee.

Gondnokhölggyel meg megegyeztünk, hogy reggel a kulcsot lazán bevágom a villanyóraszekrénybe. Közben kapott egy hívást Tulajhölgytől, aki a maga teret betöltő vércsehangján többször felhívta a figyelmét, hogy "de reggel a kulcsátadásnál ott legyél ám!". Gondnokhölgy letette, majd közölte, mintegy magának, hogy "annyit nem fizetsz te, csezd meg". Úgyhogy egy cinkos pillantásváltás után megegyeztünk hogy mi tartjuk magunkat a mi tervünkhöz.

Ja kérem, kis pénz, kis foci.

És végre nyugalmam lett.

Másnap találkoztam Ádámbátyámmal, akinek elújságoltam ezt az esetet. Ő is mesélt egy, ha részleteiben nem is, de lefolyásában némileg hasonlót, ha nem lenne antireklám, elmondanám, hogy a badacsonytomaji Piroska Házról, de etikai okokból nem tehetem, erről ne is kérdezzetek. Szóval gyorsan összeraktuk, hogy ez bizony jó eséllyel ugyanannak a Tulajhölgynek a kezében van.

Ügyes, nagyon ügyes. 

Nos. 

Kellene még hozzáfűznöm valamit?

About my G-G-Generation

A téma az utcán hever, szokták volt mondani az öreg újságírók. Tekintve, hogy én nem vagyok se öreg, se újságíró, nekem kellett pár nap, hogy miután többedjére az arcomba nyomta a világnak nevezett randomgenerátor ezt a témát, eljussak a gondolatig, hogy megfogom a nyakát és addig csapkodom a fejét a billentyűzetbe, míg bejegyzés nem lesz belőle. Generációelmélet,  az lesz itt kérem. És mint mindenről a világon, kivéve a fluxuskondenzátort, a mikrohullámot és a nőket, e témáról is van egy plusz elméletem. Pontosabban egy kiegészítő elméletem. 

A generációelmélet, az egymást követő generációk sorrendje, leírása, kategorizálása, tulajdonságaiknak és különbségeiknek bemutatása lassan külön tudományággá válik, mellyel manapság sokat foglalkoznak a népek. Az utóbbi időben meg feltűnően sokat, bár hogy ez miért van így, rejtély előttem. Hogy miről szól a történet, azt kérlek olvassátok el ITT, egészen rövid, zanzásított verzióban, én nem koptatom most vele az ujjam, ha már nálam bölcsebb emberek leírták. De ezen felül is tessék nyugodtan és bővebben hozzáolvasgatni, anyagot találtok róla elegendőt.

Én pedig hozzáfűzöm a saját gondolataimat. Mert azon agyaltam, miközben az elmúlt napokban kaptam a témáról egy cikket, majd beszélgettem róla, majd egy másfél órás előadást is megnéztem jútubon, ami ugyan nem erre volt kihegyezve, de végleg bekattantotta a reteszt, hogy azért nekem, nekem marha nagy szerencsém van, na.

Én ugyanis Y generációs vagyok, de annak nagyon az eleje, majdnem határesete. Az Y generációt 1980-tól 1995-ig datálják, bár hallottam már '82-'95 is, mindegy, a lényeg, hogy én a magam 83-mas születési dátumával még leginkábbis átmenetnek számítok.  Persze, tudom, hogy ezek az évszámok azért vannak, mert valahol meg kellett húzni a határt, de ha rajtam múlna, a mi "algenerációnknak", mondjuk most hasraütési alapon azt mondom, hogy a '80-'85-ösöknek, én Isten bizony adnék egy külön kategóriát. G generáció néven. Azon egyszerű oknál fogva G, mert tök jól idepasszolt bejegyzéscímnek a Limp Bizkit "My generation" című számából random kiragadott félmondat és ha valami passzol azt ne csesszük el túlmagyarázással, ugye. Ennek tényleg ennyi az oka, ne gondolkodjatok rajta.

A számot meg beteszem neketek ide a bejegyzés végére, lehet hallgatni, vicces.

A generációelmélettel egyébként, hogy tegyek egy kis kitérőt, mielőtt rátérek a lényegre, szerintem óvatosnak kell lenni. Soha nem lesz ugyanis teljesen objektív. Mert akárki ír róla, mindig a saját generációjának szemüvegén át teszi, akár akarja, akár nem, azaz a különböző generációk mindig valamilyen"EBB"-ek lesznek. Ezért van az, hogy az y generáció mozgékonyabb, nyughatalanabb és céltalanabb mint az X és a baby boom, azaz a mi idősebb komáink, illetve szüleink, nekünk meg ők stabilabbak, földhözragadtabbak és beletörődőbbek. No, ezért mondom, hogy amennyire lehet, igyekszem itt bezzegkedés nélkül írni, de nyilván nem fogom tudni teljesen kikerülni, mert én is csak a saját fejemből látok ki. 

Hogy még hegyezzem egy kicsit a ceruzát, rá fogok most menni arra a kikerülhetetlen kérdésre, ami -úgy tűnik nekem- az egyik központi témája az Y és az őt megelőző generációk közti különbségeknek: mégpedig az onlájn közösségi térbe való belépés. Ez a leírások szerint az egyik olyan momentum, ami markánsan megkülönbözteti az Y generációt elődeitől. Sőt, a szakirodalom odáig merészkedik, hogy minket "digitális benszülötteknek" keresztel, akik már beleszülettek a fészbuk, a gugli, a wikipédia és a messzendzser korába.

Na itt lép be az én G-generáció elméletem. Ugyanis ránk ez igaz is, meg nem is. Én, amennyire vissza tudok emlékezni, talán 10 éves lehettem, mindenesetre már bőven általános iskolás, mikor először találkoztam egyáltalán az internet fogalmával, és már bőven kiskamasz, mikor életemben először nyitottam meg a vezetékes telefon vonalára rákötött, kávéfőzőhangon visító ISDN modem csatlakozása után, félórás várakozási idővel a pornhub.co...az altavista.hu-t, na. Szóval nem, mi határozottan nem születtünk bele mindebbe. Ellenben bőven a fiatal és fogékony gyerekkorban voltunk a technika igazi előretörése idején ahhoz, hogy zökkenőmentesen mindennapjaink részévé tegyük azt. Bizony, mi még kutattunk a könyvtár poros sarkában a beadandóhoz szükséges szakirodalom után, de nem jelentett gondot elsajátítani a google fortélyait, pletykáltunk a faluban a kereszteződésben a többiekről, de seperc alatt megtettük ugyanezt iwiwen is, vertük fejbe egymást sörpaddal a búcsui bálon, de játszottunk már hálóban a doom-mal is, kacsintottunk rá lányokra a kulturházban, de tudjuk, hogy a tinderen is megtalálhatjuk életünk szerelmét. (Az iróniát meg érted, ugye...)

Tehát mi vagyunk azok, akik már messengeren írnak rá a komákra, ha kidobta őket az asszony, de aztán a gyalult faasztal mellett, a söröskorsót mérgesen forgatva, az offlájn térben beszéljük ki egymással gondjaikat.

És hogy őszinte legyek, nekem ez tetszik. Mi kicsit mindenből megaptuk a jót. Éééés most jön az, hogy el kellene kerülnöm a bezzegkedést. Remélem menni fog.Ha nem, mentem magam azzal, hogy tudatában vagyok, hogy egy embert nem egy évszám és nem egy random ember által leírt random elmélet határoz meg. Senkire nem lehet ráhúzni egy sémát, senkiről nem lehet általánosságban beszélni. A nagy vonalakban felvázolt elméleteket eltolja erre-arra az egyén....egyénisége. Ellenben, és, de, valamint szóval: nekünk, egyfelől, még van alternatívánk, mondjuk áramszünet esetére. Nem azért, mert az Y későbbi tagjainak ne lenne, vagy akármilyenEBB ek lennének nálunk, csak mi még ténylegesen megéltük és megtapasztaltuk az internettelen világot, tehát nem kell gondolkodnunk rajta, hogy mit csináljunk, ha buli közepén elmegy a menkü, lámpástól és wifistől, hanem automatán vesszük elő a gyertyát és a snapszerpaklit. Másfelől azonban, az online térhez és az azt létrehozó technikához való alkalmazkodásunk sokkal gyorsabb volt, mint az elődöké.

Hogy ez utóbbi miért, erre megint van az elméleten belül egy alelméletem. Azért, mert mi viszont már "próbálgató" generáció vagyunk. Tudom, ez így ködös, de elmondom, mire gondolok. Tegye fel a kezét, aki tud legalább felhasználói szinten számítógépet és okostelefont használni! Lévén a Thorium blog közönsége nem teljesen megalapozott, de ennek ellentétét sem magán viselő feltételezéseim szerint nagy átlagban a 20 és 45 közötti korosztályból kerül ki, ennek is abból a rétegéből, aki rendelkezik számítógéppel, vagy okostelefonnal, továbbá internettel és most épp az enyhén vibráló képernyőn olvassa az alábbi sorokat: köszönöm, mindenki leteheti. Na most, tegye fel az, aki vérrel-verítékkel, súlyos tanfolyamok árán sajátította el ezt. Igen, ti hatan ott? Rendben, körülbelül erre számítottam. Ez emberek, ez azért van (szerintem), mert az elődgenerációknak a technika, mármint a mi számunkra már szinte-természetes, modern, digitális technika, az áram hajtotta, képernyős okosságok, még kicsit a misztikus világ és a drága ritkaság körébe tartozott. Nem volt megszokott, nem volt pótolható, ha földhöz barrantotta az ember és ők az ő szüleiktől még azt tanulták, hogy: "kisfiam ne nyúlj hozzá, elrontod!!". Hát nem is nyúltak. Csak azt és csak annyit, amennyit ijedtség nélkül megtehettek. Na, nálunk, a G generációnál meg már pont leomlott ez a gát, már gyerekként találkoztunk a tetrissel és a nintendóval és bizony addig bökködtük a comodor 64-es robosztus szürke billentyűit, míg pacman fel nem zabálta az összes sárga pöttyöt. Vagy újra nem kellett telepíteni a gépet, de már arra is akadt egy haver, aki megcsinálta. Tehát míg a szüleink generációjának ténylegesen mindent meg kell mutatni a digitális világban, mi autodidakta módon elsajátítjuk, vagy elrontjuk, újrapróbáljuk, majd elsajátítjuk. És mondom, ezzel igyekszem nem bezzegkedni, bár azt hiszem már sikerült is. 

Franc.

Mindegy, nekem tetszik, hogy ez így van. Szoktunk összeülni. A komákokkal, mármint. Olyankor telefoncsend van. Nem pötyög, nem nézegeti. És szoktunk mesélni egymásnak, és jókat röhögünk, vagy rosszakat szomorkodunk rajta. Aztán szoktunk hazamenni, felcsapni a laptopot és blogon is mesélni. Aztán onlájba rakni a szöveget és megnézni, hogy ki lájkolta és ki kommentelte. Na, ezért G generáció.

Nekem jó.

Az Erő legyen veletek.

Jajjj, a zene. Majdnem elfelejtettem. 

A cenzúrázatlan verziót kapjátok, mert abban káromkodás is van.

Tessék.