Taktikai kalács

Van itt a Westbahnhof metrófeljárójánál egy pali. Nem, ez így nem igaz. A Westbahnhof metrófeljárónájál általában sok pali van. De ez az a pali, aki a sok másik palival együtt a Westbahnhof metrófeljárónájál van. Mármint a sok másik pali nem mindig van a westbahnhof metrófeljárónájál, de ez igen. Illetve gyakrabban van itt, mint a többi palik, mert van amikor egyebütt van, de így is gyakrabban van itt mint más palik. Mármint  összeségében gyakrabban vannak itt más palik, mint ő, mert más palikból több van, de ő...á a rosseb, mindig összezavartok. Álljunk neki mégegyszer.

Szóval,van egy pali, aki elég gyakran feltűnik a Westbahnhof metrófeljárójánál. (Megy ez, na, ha odafigyelek.) Ebben, mármint a Westbahnhof metrófeljárójánál való gyakori levésben egyébként eléggé hasonlítunk. De csak ebben, mert az okaink mások. Meg a foglalkozásunk is. Ő ugyanis kódus, én meg szkeptikus. Ő kéreget, én meg megyek hazafelé. Így hozott össze minket a sors. Ő azért kódus, mert valami irgalmatlan kerékbetört némettel mindig megpróbálja elmagyarázni, hogy éhes, ezért adjak neki pénzt. Én meg azért szkeptikus, mert a pali nem néz ki éppen éhezőnek. Igazából egy egészen jól szituált és -táplált úriember, öltönynadrág, kockás ing, gondosan nyírt szakáll, ha nem kéregetne, simán beleolvadna a bécsi tömegbe. Lényegében mindezzel nincs is gondom, mindenkinek megvan a maga taktikája. Azért nem kapott eddig még pénzt tőlem, mert nem ismeri a pszihológiámat. Honnan is tudná szegény, hogy falusi gyerekként az ú.n. privát szférám mérete körülbelül a gereblyenyél ütéstávolságának hatósugara plusz három centiméterrel egyenlő, ami, valljuk meg, a többszöröse annak, amit az emberfia csúcsidőben az egyes-hármas metróvonalon megengedhet magának. Ergó azt se tudhatja szegény, hogy miután én csúcsidőben hazautazom az egyes-hármas metróvonalon és feljövök a westbahnhofnál a metrófeljárón a szabad ég alá, na akkor a legutolsó dolog amit szeretnék az az, hogy valaki közel jöjjön hozzám. Tehát az "ikbinhungrig" litánia bevezető sorára akkora ívben szoktam kikerülni emberünket, mint Szputnyik az amerikai űrállomást. 

Ez eddig oké is. Azonban múltkor csak elszégyelltem magam, hogy ugyan kéne már neki adnom egy ojrót, ha már így összebarátkoztunk. Viszont, ezzel párhuzamban tettem egy másik megfigyelést is. Egyre több olyan kódus van Bécsben, aki szemmel láthatóan nem annyira kódus, legalábbis semmiképpen nem az a fajta, ahogy az ember a klasszikus kódust (emelkedettebb körökben koldusnak, kéregetőnek, vagy hajléktalannak is hívják) elképzeli. Múltkor volt szerencsém mintegy véletlenszerűen követni az egyik ilyen jóembert egy darabon és közben alaposan megfigyelni. Jó felépítésű, majdnem sportosnak mondható húszas srác volt, nyírt frizurával, jó minőségű ruhákban amik épp csak annyira voltak piszkosak, amennyire a földön ücsörgéstől azok lehetnek, újszerű hátizsákkal és a rajta lógó kéregetőbögrével, ami nem valami egyszerű pléhfazék volt, nem biz, hanem első osztályú hegymászó termobögre. Na mondok, koma, akkor most ez hogyan van? 

A harmadik elem a mesében a hátizsák, a negyedik a kalács. A hátizsák esetében most a sajátomról van szó, ami azért érdekes, mert a múltkor hölgyismerősök felfedezték a párhuzamot, hogy a hátizsák nekem lényegében olyan, mint a nőknek a retikül. Azaz tele van minden aprócseprő kramanccal, plusz jónéhány hasznos dologgal (pénztárca, iratok, bicska, stb) is, ennél fogva ahelyett hogy mindent egyenként a zsebeimbe dugdosnék, egyben jön velem a felszerelés a hátizsákban. Ennél fogva a hátizsák szinte mindig velem van. A hasonlat ennyiből megáll, adom. A kalács meg a hétvégén került bele a hátizsákba, mivel látogatóim voltak Bécsben és hátizsák ideális uzsonnacsomag-hordozónak bizonyult csavargás közben. Aztán az elemózsia egy része benne is felejtődött. 

Szóval, szombat óta hurcolok három szelet kalácsot a hátizsákban. 

Aztán elhatározásra jutottam: a kalácsot kidobás helyett taktikai kaláccsá minősítem és kísérleti célzattal  felkínálom pénz helyetta szakállas kódusnak a Westbahnhof metrófeljárójánál. 

Ha mán egyszer hungrig. 

Csakhogy, a koma a napokban máshol volt hungrig, mindig elkerültük egymást, úgyhogy tegnap este úgy döntöttem hogy a taktikai kalácsot, mielőtt megszikkad, felajánlom más random kódusnak. Mosásból hazafelé jövet a Westbahnhof metróaluljáróban le is szólít egy koma, hogy adnék neki aprót. Hát mondom neki, az nincs, de van kalács. Kő? Gondolkodik kicsit, meg csak azt mondja ám, hogy nem, kalács igazából nem kő. Na jó mondom. Fent, a szakállas koma helyén most egy komámasszony ücsörög, előtte a tábla, hogy ő is hungrig. Na mondom, itt az alkalom. Előkotrom a taktikai kalácsot és jelentőségteljesen a komaasszony mellé teszem a kartonpapírra. Várok egy pillanatot, hogy mit regál rá. Hát mit gondoltok, mit? Semmit, hogy a csóka csípje meg. Jóféle magyar kakaós foszlóskalács, (taktikai), ízlésesen szeletekre vágva, ez meg azt se mondja, hogy neki, ba***am meg.

Na szép.

Volt nekem régebben egy elméletem. Eszerint a szociális háló közép-európai viszonylatban van annyira kiépített, hogy aki akar, az az utcáról is vissza tud térni a nagy többség által "normális"nak titulált életmódhoz. Azért mondom, hogy csak "volt" ez az elméletem, mert idő közben egymástól függetlenül két, a szociális szférában, konkrétan hajléktalanokkal dolgozó barátom is megerősítette, szóval már inkább tekintem gyakorlatnak. Azt is mondják az embereim, hogy ebből kifolyólag azok kódusok, akikkel rendszeresen és hosszú távon találkozunk az utcán, no náluk az esetek döntő többségében nem arról van szó, hogy ne tudnának, hanem egyszerűen nem hajlandóak visszakerülni a normális életbe. Aki ugyanis vissza akar, azt nem látjuk sokáig az utcán, mert a szociális háló biztosítja számukra a visszautat. Alapellátást kapnak, segítenek nekik a munkakeresésben, ha már van munka, akkor amolyan ugródeszkaként biztosítanak nekik egy közel ingyenes lakást, aztán ha kicsit összeszedték magukat, mehetnek saját albérletbe. És nem lesznek az utcán és a kígyó a farkába harap. 

Azt is mondjuk, hogy szerencsétlenek. Külön bejegyzést érne meg (talán meg is éri egyszer) a szerencse témája. Mint tudjuk, a szerencse forgandó és vak és Fortuna istennő is csak latinul tud. Másfelől, hallottam egyszer egy nekem ugyancsak bölcsnek tűnő mondást, mely szerint a szerencse az, amikor a tehetség találkozik az alkalommal. Szóval, személy szerint azon az állásponton vagyok, hogy a szerencse mint olyan, létezik, ellenben nagyban befolyásolható. Nyilván más pozícióból indul az életben, aki Münchenben születik Schnellerfurz bankigazgató gyermekeként, mint aki a nigériai nádkunyhóban Tajték főnök második feleségének tizenharmadik porontyaként. Ellenben hogy a saját lehetőségeit felhasználva ki mit tesz meg, az már inkább döntés, mint szerencse. 

Aztán igazából, tudjátok, csak mert nekünk ez a "normális", ahogy mi élünk, attól még az se biztos ám, hogy mi csináljuk jól és nem a szakállas kódus a Westbahnhof metrófeljárónájál.

 Tudja csuda.

Mindenesetre legközelebb csak adok már neki egy ojrót.

 Ha másért nem, hát az ihletért cserébe.

 Meg hogy ne legyen hungrig.