Kányavár

Van itten egy böszömnagy park, az meg tele van kányával. Az itten az a bécsi lakóhelyemet jelenti, vagyis annak közvetlen szomszédságát, a kánya meg vazsmegyeiül minden olyan repülő jószágot ami nagyobb és feketébb mint a galamb, illetve kisebb mint az egerészölyv. Mert ami kisebb mint a galamb, az veréb, ami meg akkora, vagy nagyobb, mint az egerészölyv, az sas. Tehát igen, vazsmegyében a kánya is sas. Ellenben ami nagyobb mint a galamb, kisebb mint az egerészölyv, ami amúgy szintén sas, az kánya. 

Szóval ebbe a kategóriába pont beleillenek a varjúfélék. 

A park, a dunapark márpedig, mint mondám, tele van kányával. Leginkább szürkevarjúval, akit főúriasan elegáns megjelenése miatt dolmányosnak is hívnak, továbbá néha közéjük vegyül egyszerű fekete gúnyájában a szántóvető rokon, a vetési varjú is. Meg aztán vannak a határesetek, ami akár kisebb vetési, akár kormos varjú is lehet, aki utóbbi miatt még mindig ütik egymást a madárértő okosok, hogy különálló faj, avagy a szürkevarnyú kokszos formája-e. De ehhez már egy gyakorlott ornitológus szeme kellene, hogy igazságot tegyen. Mi most maradjunk az egyszerűség és az írói folyékonyság kedvéért a kányánál. 

Na.

A kányákkal úgy cimboráltam össze, hogy egyszer a szokásos hajnali Kutya Úr-sétáltatás közben mintegy szórakozásból odahajítottam egy darab kutyaszáraztápot az egyik arra ugrándozó kányának. Mert szokott lenni a zsebemben kutyakaja. Mármint ez nem az ok, csak a lehetőséget adta meg a dobálásra. Kánya megörült neki, hujj aszondja. Aztán ugrált utánunk egy darabon, hogy még koma, még. Kapott is, persze, még pár szem kaját plusszba. Méne. Ez a kánya aztán másnap reggel ugyanabban az időben, ugyanott bevárt minket. Elneveztem Péternek és innentől reggeli rutin lett, hogy Péter az előre megbeszélt randihelyen, a szokásos sétaútvonalon (jobbra le az útról, aztán balra a tónál, aztán megint balra, a pingpongasztaloknál) bevárt minket. És ugrált oda krákogva, hogy na koma, kaja van-e? Mondjuk egyszer kiröhögtem, mert nem tudtam, hogy a kányák tudnak csipogni. De történt, hogy elfogyott a kutyakaja a zsebemből, Péter meg úgy érezte, hogy ő még nincs jóllakva, és ezen sérelmének hangot adva siránkozva baktatott utánunk. Innentől mindig egy félmarokkal több tápot tettem a zsebembe reggel. Aztán játszottunk olyat, hogy Péter a pingpongasztalon kap enni, mert akkor Kutya Úr nem happolja el előle és megtanultuk, hogy ha füttyögök reggel, akkor Péter odarepül, ha meg felmutatok a pingpongasztalra, akkor felugrik rá. 

Ebből így buli lett. 

Majd idővel újabb kányák csatlakoztak az említett bulihoz. Úgy fest ugyanis, hogy ezek felosztják maguk között a parkot. Szóval a reggeli séta útvonalán rövidesen törzsvendégeink lettek. Volt először (távolságban nézve) a Koszlottkánya, aki mindig úgy nézett ki, mint akit leöntöttek valamivel. Aztán Péter, aztán a Cimbik. A Cimbik két kánya voltak, akik mindig együtt lógtak, egy szürke, meg egy vetési(?) egy fehér folttal a mellkasán. Lehet ám aztán az is, hogy házaspár, de a rosseb se mondja meg így szemre a nemüket. Az ilyen zárt biocönózisokban, mint ez a park, meg mindenki azzal csinálja, akivel akarja. Aztán jött a röhögős fázis, az idén született kányák, akik ellesték a Cimbiktől, hogy itt kunyerálni lehet és mindig a Cimbik területének határán vártak. Ami azért volt röhögős, mert ezt a tó felett átvezető híd jelenti, aminek igen szép polírozott vasbú van a korlátja. Az idei kánya meg még esetlen. Szóval felül a szépen polírozott vaskorlátra, aztán izgalmában nagy kányaanyázás közben leborul róla. Ez irtó röhejes, higgyétek el.

Szóval, a kánya nem hülye madár, ezt gondoltuk eddig is, de. Most figyelj. Idővel véget ért a buli, ugyanis jött az ősz és a mi társadalmunk már nem a Naphoz igazodik, hanem a vekkerhez, ergó már nem akkor megyek Kutya Urat sétáltatni, amikor pirkad, hanem előtte. Ilyenkor a kánya meg még aluszik, vagy legfeljebb épp ébredezve zsinatol a fa tetején. Szóval elmaradtak a vendégek. 

Egészen addig, mígnem egy szombaton a hétköznap szokotthoz képest "megkésve", azaz már napsütésben mentünk ki a parkba. Nekem épp a fejemben se volt az egész kányadolog, hátde, egyszercsak odaül ám egy madár vagy fél méterre tőlem a pad támlájára, forgatja fejét, hogy "na koma, megin' itt vagy? Kaja van?"

És hallod, ezek valahogy körbebeszélték a témát, mert egyszerre ott termett egy rakat kánya, akiket, hát nem ismertem. Mármint, ők biztosan olyan különbözőek egymás szemében mint ahogy nekünk is tökmás a Krisz mint a Julcsi, vagy az Andi meg a Tomi, hogy az Annáról már ne is beszéljek, de ugye én azért nehezebben vagyok velük, hogy mékmásik. Mindenesetre nem tudtam beazonosítani őket. Mindegy is, lett nagy károgás, meg lett kutyakaja is. Hogy most ezek elhíresztelték egymás között, hogy a pirosdzsekis palinál a nagy fekete kutyával érdemes kunyorálni, vagy ők a menet közben felnőtt idei csibék voltak, akiket nem láttam azóta, nem tudom. Mindenesetre jól esett, hogy nem felejtettek el.

Aztán jött a tetőpont. Hogy ezek mekkor a francok.... Most hétvégén megint nappal eveztem ki a parkba, azám, csak elfelejtettem a kutyatápot. Na ezeknek mindegy volt, körbeültek, ment a kunyor. Aztán nem lett kaja, meg többször mutattam is nekik, hogy lópikula nincs nálam. Mondom, oszolj van fiatalok. Asszed szétszéledtek erre? Á... Tudod, mit csináltak? Elkezdték azt játszani, hogy mikor nem néztem oda, hátulról becéloztak, zuhanórepülésben felém zúztak, majd pont annyival repültek el a fejem felett, hogy ne érintsenek meg, de a szárnycsapás szelét érezzem a buksimon. Kvázi, mint egy tockos.

Bunkó banda.

De imádnivalóak. Nem tudok haragudni rájuk érte. 

Szóval, mondják, hogy a kánya értelmes, de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora nagy...kányák. Érted na. 

Legközelebb viszek kutyatápot, Istenuccse.

Ha pedig további értelmezést szeretnétek a vasi madárnevekhez, olvassátok el ezt itt.

Jó éjt fiatalok, álmodtjatok kányát, vagy varnyút.