Nyaralás, de durván.

Amint az az előző bejegyzésben említésre került, a héten nyaralni valék J. komámaszonnyal. A nyaralásnak rögtön az első napján sikerült olyat művelnünk amilyet rendes ember nem szokott.

Így indult a nap:

És így végződött:

Igen, ott a háttérben az egy rendőrségi helikopter.
 Na figyejjé.

Szóval, a terv az volt, hogy ha már jön a második koronahullám, akkor a Monarhián belül maradunk, úgyhogy Sógoriában lesz nyaralva, hogy legyen itt egy passzív szerkezet is. Két nap Hallstatt, két nap Salzburg, rákendroll, kurvák. A "kurvák" itt indulatszónak számít, nem tényközlésnek. Szerdán, ami a nyaralás első napja volt, mivel aznap mentünk nyaralni, megérkeztünk Hallstattba...(khm, a Halstattal szemben lévő településre, mert ott olcsóbb volt a szállás) és haditanács céljából leültünk a tóparti csehóba. Ld. első kép. Ott még azt hittük, ez egy laza nap lesz. Kiókumlálodott itten, hogy bevesszük a "Five fingers" fedőnevű hegyi kilátópontot, ami a Krippenstein-nek nevezett hegyormon van.
 Ez olyan délután egykor történt.
 Uccu. 
A guglimepsz szerint ez két óra gyalog. A guglimepsz hülye. Két óra múlva nagyjából a felénél voltunk a történetnek, ha ugyan. Ellenben ugye az emberfia/lánya nem ezért nyaral, hogy sürgessék, időnk volt, a Nap sütött, amitől majdnem megpusztultunk, J. néha panaszkodott a korontén alatt elvesztett kondijára, de lassan és biztosan törtettünk felfelé a hegyre. 

Aztán elértünk egy útelágaszkodáshoz, ahogy Medgyessy mondaná, ahol a haditanácsból haditanácstalanság lett. A kompormisszumkészségről mindketten tanultunk egysmást a nyaralás alatt, mivel J. is és én is úgy állunk a világhoz, hogy kétféle vélemény létezik, az enyém (az ő estetében nyilván az övé) meg a helytelen, aztán valahol félúton mindig megegyezünk. Namost, én nem tudok tájékozódni, ellenben makacs vagyok vagyok, mint a picsa. Elnézést, mint egy öszvér. J. makacsságban hasonló, csak még tájékozódni is tud. Innentől rábíztam a felderítőmunkát. A fent említett útelágaszkodásnál a guglimepsz meg volt győződve arról, hogy nekünk "A" irányba kell mennünk, J. ezt némi gondolkodás után alátámasztotta, úgyhogy ebbe bele voltam egyezve. Mentünk hát egy darabig békésen, majd az útból inkább úttalanná váló susnyás kezdett kétségeket támasztani bennünk. Mikor már az úttalan susnyás is inkább nézett ki a környező terep egy alig elkülöníthető részének, akkor újra haditanács lett. J. felvetette, hogy menjünk vissza, de itt játszott be az én öszvérem, melynek útmutatására elfordultunk jobbra, hogy ott majd némi őgyelgés után csak rácsatlakozunk a "B" irányba vezető útra. 

Volt előttünk ugyanis egy amolyan sziklás-fás meredély, amiről gond nélkül el lehetett képzelni, hogy annak a tetején egy lapos, kellemes terep vár, ahol nagy piros nyilak mutatják a kikövezett útra visszavezető irányt. Durr neki, megmásztuk. Aztán a sziklás-fás meredély tetején a lapos, kellemes terep és nagy piros nyilak helyett egy másik sziklás-fás meredély volt. Na mondok, majd annak a tetején lesz a megváltás. Durr, azt is megmásztuk. Aztán a következőt. És így tovább. J. utólag fogalmazta meg teljesen korrekten ezt úgy, hogy azt csináltuk, amit kölyökmacska a fán, lefelé már nem mer, úgyhogy megnézi mi lesz felfelé. 

Ha volt már valaki közületek hegyi túrán, vagy hegymászáson, vagy ezen kettő kersztmetszetének számító kézzellábbal felfelehaladáson, akkor érti, miről beszélek, a többieket megkérem, hogy szimplán fogadják el a tényt. Hiába mond ez ellent a fizika minden törvényeinek, egy bizonyos meredekség felett a hegy bizony biztonságosabb felfelé, mint lefelé. Magyarán, ahol gond nélkül felmégy, ott már felszerelés nélkül nem jössz le. Nekünk meg ugye nem volt. 
Mármint felszerelésünk. 

Úgyhogy mivel visszafordulni már késő volt, másztunk felfelé, mint a vadak, hogy majd kilyukadunk valahol. Ezt vagy három órán keresztül. 
Nagyjából ilyen helyeken, hogy értsétek a fámát:

Részemről a lehetőségekhez képest itt még még élveztem a helyzetet, J. a megkoronásodott kondija miatt többször állította, hogy meghal, de ugye aztán ahogy a trónok harcában mondták, nem ma.

Végül megrekedtünk. 

Ahogy utólag összeraktuk, valahol itt:

Nem túl éles a kép és csak saccoltuk, hogy hol lehetett a terminális pont, de nagyjából ott a piros nyílnál. Hogy értsétek: Kb este 7 óra, a hegy fekvése miatt már alkonyodik. Előre nem megy, mert az a kiugró, a képen körömnyinek tűnő csúcs egy párszáz méteres kilencven fokos sziklafal. (Annak a tetején van amúgy a kilátó.) Jobbra-balra szakadék, esélytelen. Vissza a macskaeffekt miatt szintén.

 Ok, hegyimentők felhív.

Eddig kábé hat óra eseményeit meséltem el, még kábé másfél van hátra a sztoriból. Innentől lassítok. Egyrészt, hogy meglegyen az érzet, másrészt, mert a stressztől csúcsrajáratott agy amúgyis így veszi fel a dolgokat. 

Pont ezért teszek itt a további mese előtt egy lélegzetvételnyi kitérőt, mert tekintve, hogy most a gép előtt ülök és blogolok, sejthetitek, hogy a végén lekeveredtünk. Ezt a kitérőt ellenben szeretném kihasználni arra, hogy ha nem is a helyiek nyelvén, de köszönetet mondjak és tiszteletemet fejezzem ki az osztrák  hegyimentőknek. 
Ez a fajta professzionális munka példa lehet mindegyki számára.
Az Öregisten, Allah, valamint a kazah Sólyomisten áldjon meg benneteket srácok.

Szóval. Florian a hegyimentő felveszi a telefont. Leírjuk neki szorult helyzetünket, mondja, hogy érti mi van, nem mi vagyunk az elsők, ugyanis a guglimepsz konkrétan hibás ezen a területen. Többször bejelentették már, de a guglimepsz nem foglalkozik a Sógor hegyimentők kéréseivel. #kurvaanyádguglimepsz. Felteszi a három legfontosabb kérdést: sérültek vagyunk-e? (nem) Van-e még menkü a telefonunkban (igen) és van-e internethálózatunk, hogy átküldjük a pontos pozíciónkat (igen). Megkérdezzük, hogy van-e esélyünk gyalog lejutni, mondja, hogy nincs. Megkér, hogy ne mozduljunk a helyünkről, intézkedik és visszahív. 

Másfélnek tűnő negyed óra múlva Florian visszahív és elmondja mi fog történni: Küldenek egy helikoptert és mivel sérülés nem történt, tehát szigorúan véve és közvetlenül nem életet menteni kell, csak kihozni a kakiból, ezért ezt a rendőrség rendezi. A helikopter egy darabig körözni fog felettünk, hogy bemérje a pontos pozíciónkat és felmérje a mentés lehetőségeit. Aztán el fog repülni, hogy a látottakhoz mérve felszerelkezhessen a központban, majd visszajön értünk és kiment. (Részemről a helikopterrel való bármilyen formájú kapcsolatba kerüléstől az adott helyzetben jobban betojok mint az egész eddigi hacacárétól.) Florian kérdezi, hogy tudjuk-e valahogy jelezni, hol vagyunk? Például színes ruhával. (Persze, két metalhead az erdő közepén, fekete pólóban, meg rövidgatyában, főleg színes ruhát visz magával.) Mondjuk, hogy bajosan. Adja a tippet, hogy akkor villogtassunk a telefonunkkal. 

Florian okos.

Közben elkezdünk megfagyni. A stressz ugye megkeveri a vérnyomást, meg aztán nyár ide vagy oda, ezerpárszáz méteren, a hegy árnyékos oldalán nem van ám jó idő. Jön a helikoffer, mondja, hogy vupp-vupp-vupp. Közben eszembe jut, hogy vettem nemrég kétojróért egy Istenkísértő színű, nagyjából visítözöldként definiálható esernyőt, ami a hátizsákom alján figyel. Azzal tergyegetek hát a helikoffernek, J. bőszen villogtat a telefonjával.  A helikoffer felhív minket telefonon, majd megtalál.

 Elrepül.

Továbbra is megfagyunk és találgatjuk, hogy hogy lesz ez az egész. Meg szívjuk azt a kurva cigit, ami megfagyás ellen ugyan nem jó, de legalább nyugtat picit. Jön a
vupp-vupp-vupp. Berepül fölénk, villant, hogy lát. Integetek, hogy én is őt. Az aljáról lelóg egy pali. J. megjegyzi, hogy "bázz, ez azért tökös". Mondom neki, hogy szerintem is. Majd szintén J. közli, hogy "viszont ez nem úgy lesz ahogy elképzeltük, hogy beemelnek minket a helikofferbe. Ezek rá fognak kötni arra a kötélre." 
Mondom neki, hogy hülye vagy J.

Aztán jön az a jelenet, amit eddig csak marvelfilmekben láttam. Fölédszáll a vupp-vupp-vupp, fenékreülsz a rotorszéltől, az aljáról lelógó pali egy kifejezetten robotzsarus sisakban szuperhőslandolással (tényleg), mint egy angyal a naplemente egéből érkezik arra az asztalnyi területre amin megrekedtél. Utólag filóztunk rajta, hogy valószínűleg a mentési pszihológiához tartozik, hogy nem kérdez. Mert ugye akkor a delikvens nekiállnál agyalni. Meg kérdezni. Meg tiltakozni. Meg a vupp-vupp-vupp-tól úgyse értenéd. Tehát nem kérdez.

Felnézek a helikofferre. Hiányos, de a helyzethez elegendő technikai ismereteimmel összerakom az agyamban, hogy J. mégse hülye, ezek nem fognak becsörlőzni minket a helikofferbe.
 Itt bazmeg, repülés lesz, de durván. 

A következő nem egészen másfél percen belül a következő történik:

00.05.00: A marvelszuperhős biccent, hogy lát minket. 00.05.-40: Rávág J.-re egy beülőhámot, majd karabinerrel rögzíti ugyanahhoz a kötélhez, amivel ő alászállt az égből. 00.40-41: Végigfut az agyamon, hogy nekiállok tiltakozni. 00.41-42: Végigfut az agyamon, hogy ha túl akarom élni ezt a napot, akkor arra ez az egyetlen esélyem, úgyhogy butaság lenne, ami 00.40-41nél eszembe jutott. 00.42-01.15.00-Rám is rámteszi a beülőhámot és hozzáköt a mazzaghoz. 01.16.00: Enyhe rántást érzünk. 01.17.00: Nagyjából ezerháromszáz méterrel a föld felett, egy kisujjamnyi dróton hozzálógatva egy kávédarálóhoz, ami így csinál, hogy vupp-vupp-vupp, hozzákötözve egy marvelszuperhőshöz, a semmibe lógó lábakkal repülsz.

   És a marvelszuperhős valószínűleg ezért nem kérdez. 

Mer hogy itt már ugye minek.

Említettem már amúgy, hogy J.nek is és nekem is tériszonyunk van? 

Az egyetlen lehetséges kiútként a vupp-vupp-vupp-ról lógást különbözőképp reagáltuk le: J. pityergett, amit a marvelszuperhős próbált ölelgetéssel csitítani, én ellenben nagyon kemény faszinak tűntem, aminek a valós oka viszont  az volt, hogy az elmém feladta a küzdelmet és nem gondolkodott azon, hogy itt meghalunk-e, mivel biztos volt benne. Bekuporodtam a lehetőségek engedte magzatpózba, behunytam a szemem és imádkoztam az összes általam ismert istenekhez (van pár). Meg igyekeztem megnyugtatni magam és elkerülni az egyetlen a helyzeten rosszabítható esetet, hogy bepánikoljak és elkezdjek hadonászni. Úgyhogy J. hüppögött, én mantráztam és végigpörgettem a fejemben az életem jó dolgait, a marvelszuperhős valószínűleg élvezte a kilátást és nyugtatgatta J.t. Nekem egyszer bekopogott a fejemen, hogy megnézze, nem ájultam-e e, akkor ránéztem, felmutatta a hüvelykujját, hogy minden fasza-e, amire visszamutattam, az enyémet, hogy persze papa, minden fasza, imádok egy kávédaráló aljáról lógva ezerpárszázon repülni.  

Ki nem szeretne, ugye.

Közben eszembe jutott egyszer, hogy a jó életbe, ha már így, akkor csak meg kéne néznem, hogy néz ki a világ fentről. Ilyen esélye ritkán adódik az emberfiának.
 Megpróbáltam.

Volt ott egy foltszőnyeg. 
Rájöttem, hogy a foltok a szántóföldek. 
Nem erőltettem. 
Folytattam a mantrázást.

A végére sikerült összeszedni magam annyira, hogy mikor a hallstatti tó felett voltunk, már kinyitottam a csipám, (mert ugye az ősi ösztön azt mondja, hogy ha vízbe esel,nem lesz baj, ami mondjuk ilyen magasságból ugyanaz, mintha betonra esnél), sőt, a leszállást már kifejezetten élveztem.

Az összes többivel együtt az időérzékem is elveszett, de hosszú nem volt az út. Talán öt perc.  Aztán olyan szép zöld füvet láttam, amilyet még soha. Nem is a színe, vagy a fűsége, hanem ahogy jött felém.  Jajám, de hogy. Mint egy szerető csókja, mint a szülők ölelő karjai, mint pálinka a cigányzenész szája felé. Azt potty, lent voltunk a szilárd földön. A hallsatti... (khm, vele szemben lévő faluhoz tartozó) focipályán. Gyött egy rakat nép, hogy jól vagyunk-e,meg ne álljunk még fel, meg namost, meg ne gyújtsak rá a helikopter mellett, meg ilyenek.

Hogy is mondjam fiatalok. 

Kurvaélet.

Utána lett némi pálinka, meg sör.

Meg megbeszéltük, hogy mindenki fösti magát, aki sznob módra áthajózik a hallstatti tavon. 

Aki legény (leány) az nem csinál ilyet.

Az átrepül felette.

Ezerpárszáz méteren.

Egy mazzagon.

Egy kávédarálóhoz kötve.

Úgy kell ezt.

Not today.