A' Mennyekben trónoló fényes tekintetű Öregisten tartsa meg kendteket, s a' kendteknek házának népét egészségben. Éken fogó pennát kellék ragadnom, hogy lerójam e sárguló pergamenre bánatom, s riadalmam, mely éngemet a' minap megért. Ígérjék meg kendtek, hogy eme történetet sem a' kendtek udvarának pulyáinak, sem a' fehércselédnek, vagy szolganépnek fel nem olvassák, mert ily történések nem mindennap eshetnek, s, hogy szómnak elébe menjek, bizony mondom néktek kedves feleim, s testvéreim az Úrban, a' cári háború ehhez képest piaci lárma.
Nos, lássuk es.
Történe a' minap, hogy Zsóka Úrasszony, ki es nekem nemesi barátom, s társam a kujtorgásban, egynehány nemesvérű barátunkkal egyetemben meghíva portájára, hogy gyesznót öle, s hurkának, kolbásznak, sült vérnek ízelítőjét kínálná elénk.
Zsóka Úrasszony rendes fehércseléd, hiszi az Öregistent, s száját es akkor nyitja többnyire, ha bölcsesség jön ki belőle. Miként jómagam, kelme es Bécs kies uradalmának császári igazgatását segíti, tudós dolgokkal foglalatoskodik, s próbálja kitalálni, hogy mi rángatja a' nehézséget a' lelkes jószágok fejiben. Bár a' magam részirül nem értem a' metódust, hisz minden valamire való úrféle tudja, hogy az okosság nem a' fejben tanyázó undok kocsonyából jön, mint azt néhány vajákos állítja, hanem az emberféle mejjiben lakozó szívbül, melyhez es a' legrövidebb út balról a harmadik és a negyedik borda közt vezet, oszt azzal a kérdés meg vagyon oldva, de ő dóga, ha kelme szerint a' patkányférgek fejiben van a' megoldás az nagyvilág gondjaira, hát úgy es jó.
A patkányférgeket azért bánom.
Node, hogy ne kerüljek nagyobbat mondandómban, mint Julianus barát Etelköz felé, hogy akkor még nem vala terv, hogy az rókafattya orosz bajt csinál, hát mulatást terveze úri társaságomnak köre, s Zsóka Úrasszony meginvitálá jómagamat s még két baráti grófot, az gyesznónak megkóstolására. Eféle celebrációk úri körökben, mint azt kendtek is bizonyára tudják, olyformán futnak, hogy mindaz, ki érkezik, összecsomagolva hoz magával valamit, hogy ne a' ház ura, vagy úrnője legyen kelletlen uradalmának jövedelmibül kiállni az evésnek-ivásnak költségit egyedül. Ilyesformán egyikünk szolgálá a' barátok mézesen folyó serét, másikunk a' vad déltengeri népek cukornádból buggyantott rumitalát, s grófi jómagamra maradt a' veres káposzta.
A' főzés, bár a' fehércseléd dolga, s grófi méltóságnak nem es igazán illendő ily póri piszmogással foglalkozni, de mint azt kendtek es tudják, úgy igazán jót s valódit csak férfiember, s abból is csak gróf tud főzni. S mivel sem Zsóka Úrasszonyt, sem a' baráti Sümeghy grófot vagy Tsanak grófot nem akarám szégyenben hagyni, a' szolgálókat a' konyhából szétkurjantván jómagam állék az üst mellé a' veres káposztát megpároandó.
S hogy megkészüle az eleség, ékes dobozkába rejtém, s egy őg jóféle száraz bor tásaságában utiszütyőmbe süllyesztém. Hanem, Bécsnek kies városában nem lehet ám vad paripákon száguldozni, ott holtak lelkével fűtött masinéria viszi a' népeket jobbrabalra, melynek neve s valója helyi nyelven metró. Bészállék hát a metróba, s a' pórnép közé leücsörödve utiszütyőmet ölembe vevém, s a' kilátást figyelvén vágtaték a' Zsóka Úrhölgynek portája felé.
De jaj! Az útnak tán vagy felinél járhatott az barboncás masina, mikor es az ellenemben ücsörgő éltes sógor pór a' magának fura bécsi kiejtésivel felszól ám, hogy "éjnye, gróf úr, valamit ereget azon utiszütyő!"
No, kedves barátim és feleim az Úrban, gondolhatják kendtek, hogy menten elsorolám a' kalendáriumból a' szenteket. Merthogy, az udvarmester szerint étket melegen nem jó dolog bérakni az ékes dobozkába. Eleddig úgy gondolám, hogy az udvarmester maradna csak az ü dógánál, s hagyná meg a' grófoknak a' gondulkodás dolgát, de hogy érzém a' melegséget pantlimnak felső száránál, csak úgy valék a' kérdéssel, hogy nem csapom nyakon az udvarmestert. Mivel a' nyavalyás káposzta, hogy melegiben került az ékes dobozkába, felpiszkálá annak fedelit, s a' jó négy bécsi fontnyi zöldség mind beleeriszté levit utiszütyőmbe.
Ez mintha még nem volna elég baj, hogy mind a' szütyő, mind a' pantli csuda túros lett, hanem tudják-e kendtek, hogy fest a' frissen párolt veres káposztának leve? Hát kedves barátaim, s testvéreim az Úrban, az biz úgy, mint a' frissiben főlecsapott udmurt nyakából elébuggyanó vér.
S hogy az éltes sógor szólamaira felpattanék, hogy megtekinteném, mi lett szütyőmből s pantlimból, a' veres nedű széjjelterült a metrónak talapzatján. No, ez aztán keltett vala oly riadalmat, hogy Bizánc ostroma ahhoz képest birkanyírás. Mert hogy a' sógor népségnek, s a' közibe vegyülő gyüttmentnek hogy is lett vón' fogalma Zsóka Úrhölgy elhívásáról, s a' káposztárul, ők csak a' szertefolyó verességet figyelték. Én meg a' pórral ugyan nem veszekszem.
De hogy csak tekintgetének felém, mint sidó a' gyesznóhúsra, mondok, eburafakó, s hogy az barboncás masina megálla a' gyepün, kiszállék, s olyanokat szólamlék, melyekért uradalmamnak papja gyónáskor kétheti penitenciára ítéle.
Node, az úr a pokolban es úr. Szütyőmből, hogy a' veres káposztát kiemelém, s utszélen talált papundeklivel levit felitatám, gondolám, hej, most már megette a markoláb. Ha visszatérek uradalmamba, csak a' szolgálók vigadnak rajtam, s vért csepegő szütyőmőn, nem es említve pantlimat, mely úgy feste, mintha hólyagomat ürítettem vón belé. Kiballagék hát a' metró előteribe, hol es előidézém mindazon szenteket s ürdüngöket, mék eleddig nem kerülének említésre, majd mennyire es lehetséges vala, kirázogatám utiszütyőmből a' verességet, elgyújtám pipám s postagalambot küldék arámnak, had mosolyogjék ő es a' történéseken. Úgy gondolám, ha hátra már minek, hát menjék az emberfia előre, s farpofáimat összeszorítván visszatérék a' metróba, a' pórnép közé.
S eként, vereset eregető szütyővel, gyanusan kacsintó pantlival, de büszként, s úrként trappolék be Zsóka úrnő portájára, hol es végül irgalmatlant mulattunk.
Hogy kendtek mit vesznek le tanulságul történetemből, melyet kendtek okulására papirra veték, abba nekem sem jogom, sem okom, de legfőképp akaratom sincs beleszólni. Hogy jómagam mit veszek le, azt már tudom, hallgatok eztán az udvarmesterre, s ha már a' szolgálók dolgát végzem, akkor rendesen. S nem teszek meleg holmit semmiféle dobozkába.
Egye meg az udmurtok pálinkalehelletű, háromszarvú, békalábú ördöge.
Kendteknek kívánok ehelyt minden jót, egészséget s gyarapodást, hosszú nappalokat és szép éjcakákat.
Maradok tisztelettel:
Vargha Gróf
Kelt, böjtelő havának huszonötödik napján. Vargária uradalmának írószobájában, lámpaoltás előtt kevéssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése