#NotAllMen

 

Nakérem, a blog életében, vagy mije van a blognak, először került hesteg a címbe. Ez ez a pityputty ni, ez a sajópalkai szövésmintára hajazó izé, ez e: #. Na ezt is megértük. A #NotAllMen mozgalom egyféle szatíra, ami annak kifigurázása, hogy férfiak hajlamosak felhozni érvként, ha egy férfitársunk disznajságot csinál egy nőtársunkkal, hogy dejszenhe, nem minden férfi ilyen. Ennek az angol megfelelője a "not all men", avagy még ismert "NAMALT" avagy "not all men are like that" néven is. Ez nyilván egy baromság, mert ha mondjuk agyonverlek seprűnyéllel, akkor egy elég rossz érv a védelmemre, hogy de hát nem mindenki vert volna agyon seprűnyéllel. Ellenben. Hosszas agyalás és beszélgetés és több fröccs után úgy döntöttem, hogy én márpedig juszt is namalt vagyok. 

Mé? 

Dik.

Na először is azért, mert negyvenegy év után-és ezt most tökomolyan mondom- tavaly értettem meg először, hogy miért nem értettem meg eddig, hogy a nők miért nem értik, hogy nem értem, hogy mit nyavalyognak a nők. Ez konkrétan egy ilyen tábortűz mellett, hajnalkettőkor folytatott beszélgetés volt, amiben már az erjesztett cukor neuroszinaptikus hatása is szerepett játszott, hogy rámjött a megmondóemberség. Most a kontextus, hogy hogy kezdődött az egész társalgás, mindegy is, lényeg, hogy így kiröffent belőlem a malac, hogy az udmurtok háromfejű istene húzzon már rá benneteket a csizmapucoló kefére, itt pampogtok, hogy megnéznek benneteket. (Ha eddig nem esett volna le, nők ültek a tábortűz túloldalán.) Voltatok mostanában konditeremben, he? Nem mi? Na én igen. Nem érdekel, hogy nem látszik, most nem erről van szó, hanem hallod, én ezt nem értem, mert egyfelől külön női részlegeket csinálnak már ilyen helyeken, hogy a palik ne lessenek be a jányok szoknyája alá, másfelől a jányok úgy járnak ilyen helyekre, hogy a sztenderd felszerelésük egy olyan nadrág, ami annyira feszül, hogy ha jobban tenné, ahhoz már orvos kellene, meg egy akkora top, amibe ha tejfelt öntenél, egy kölyökmacska nem lakna jól. 

Másodszor, mert aztán mondott erre a lángok tufelirül az egyik jány valami olyat, ami olyan visszhangot vert a fejemben, hogy olyan érzésem lett, hogy ezt olyan jó volna leírni. Aszonta a fehérnép, hogy az Öregisten hordozza a tenyerén, hogy:

"De ez nem rólad szól."

Na mondok ez szép, mert az előbb az mondtátok, hogy megbámulnak a férfiak, most akkor vagy nem tartasz férfinak, amitől megsértődik az Y kromoszómám és emberjogi bírósághoz fordulok, vagy nem vagy tisztában a ténnyel, hogy de bizony, ha egy olyan menyecske lebeg el előttem, akinek a mejjin el lehetne pattintni a bolhát, a szemibe meg az van írva, hogy ő ebbe bele van egyezve*, akkor bizony megnézem magamnak, sőt még az is eszembe jut, hogy vajon milyen lehet a koratavaszi szellő halk suttogásában a csendesen csobogó csermely csiklandozóan csilingelő csobogásában jól meg... nézni magamnak a szemét, na. 

Aszondja aztán fent említett fehérnép, hogy igen, ha ez nem így lenne, fura lenne. De mit csinálsz utána? Hát mit csinálnák, mondok, megyek a dolgomra.

Na aszondja, ez a különbség.

Nekem meg itt a tantusz akkorát esett, hogy a mai napig fáj tőle a lábujjam. Itt értettem meg, hogy miért nem értettem meg eddig, hogy a jányok miért nem értik meg, hogy miért ágálok az ilyen kijelentések ellen.

Mert nem én vagyok a probléma.

Mert nem nyúlkálok a jányok szoknyája alá a buszon. Mert nem teszek kakukktablettát a sörükbe. Mert nem fütyülök utánuk az utcán. Nem azért, mert nem gondolok arra, hogy hinnye, de elszavalnám neked a Laár Andrástól a Kebelbarátot, hanem mert nem láttam még olyan utánafütyült jányt, aki az utánafütyülésre megfordult volna, hogy "jaj de jó, had adjam mán meg a számom". Mert nem fogok utánadmenni az utcán mert körtealakú a feneked, vagy megdobálni döglött macskával, ha nem adod ide a didit. Rád fogok moccanni, ha az emberiség fenntartására és a genetikai palettám színesítésére alkalmasnak talállak, (vagy ha vörös a hajad), de az első "nem"-nél jobb elfoglaltságot keresek magamnak. Ha olyan tajtrészeg vagy, hogy azt se tudod merre van előre és miután lesmároltál, megkérsz, hogy kísérjelek haza, majd a lakásban ledobod magadról a textilt, de láthatóan azt se vágod, hogy mi történik akkor be foglak dugni a hidegzuhany alá, majd befektetni az ágyba, mellédtenni egy vödröt és álló miazzal távozni (megtörtént eset). És hidd el, nem a libidómmal van a baj, mert ha annak a felét eladnám, még mindig maradna elég két embernek. Csak van egy bizonyos morális kompassz, amin nem megyünk túl.

És a barátaim is így működnek. És a barátaim barátai is így működnek. Talán még azok barátai is. A többiekről nem tudok. 

Mindenesetre, mikor legközelebb ellövöd a "minden férfi" rigmust, akkor gondolj rám, a barátaimra, a barátaim barátaira, talán még azok barátaira is. 

Mert nekünk ez rohadtul nem esik ám jól, he.

Akit meg érint, arra szakadjon rá a szénapajta.

Namalt és namaste.

Kiskezit.

*:"a mejjin el lehetne pattintni a bolhát, a szemibe meg az van írva, hogy ő ebbe bele van egyezve"-idézet a magyar nyelvközösség szerintem legjóarcabb mesemondójától, Berecz András bácsitól :)

Rindfleischetikettierungsüberwachungsgesetz, avagy miért nem beszél a magyar nyelvekül?

 Hát miért az Öregisten radai kénköves sistergős nyiláért nem, mit gondolsz, he, mert az egész magyar nyelvoktatási rendszer annyit ér, mint egy zsák libafos, csak vitaminok nélkül, azér. 

Na.

Most, hogy rájöttem, hogy ez akár életem legrövidebb blogbejegyzése is lehetne, folytatom. Akartam amúgy egy a témához illő képet csinálni mesterséges intelligenciával, ami ugyan a természetes hülyeség ellen nem véd, de beírtam kicsit megtekerve a képkészítőnek a "német nyelv" kifejezést és ez lett belőle. Nem korrekt, de aranyos, én meg jót röhögtem rajta. 

Érted. 

NÉMET. 

NYELV. 

(Igenhülye MI.)

Na, lényeg, valamikor pár éve csináltak egy felmérést kishazánkban, hogy magyarjaink, hej, mennyire tudnak nyelveken. Mármint más nyelveken. Tudod, mint a rétoromán, meg ilyenek. Most ha már az udmurtok kergetnek meg érte, se fogok utánanézni a pontos évnek, se a pontos eredménynek, de pluszmínusz az jött ki, hogy az EU-s átlaghoz képest ott vagyunk, ahol a béka seggének árnyéka rajzolódik ki, alulról.

Én meg ám, hanemde, és egyáltalán, hosszú idő után (egy messzi-messzi galaxisban) újra elkezdtem német oktatni és újra szembe jött velem annak az elméletemnek a napalmfényes bizonyítéka, amit itt most, amint valahogy kikeveredek ebből a barokk körmondatból, leírok.

Azér' nem beszél tudod a magyar nyelvekül a statisztika szerint, mert ha csinálnak egy ilyen felmérést, az úgy néz ki, hogy odatolják a józsibogár orra alá az ánégyes papírlapot, amire rá van írva a kérdés, sorban, betűvel, hogy A: ön beszél-e idegen nyelveket, B: ha igen, hányat? Mire a józsibogár azt fogja írni, hogy A: nem, B: egyet, azt is szarul.

Aztán a statisztika bemegy a hivatalba, ott a Marinéni nekiül a dáúve egbert meg a pirosszimfónia mellett és kiértékel és átlagol és kijön, hogy a magyar, az bizony nem egy nyelvzseni.

Tudod, velem meg sokadjára esik meg, hogy leülök első alkalommal valakivel, aki saját véleménye szerint pont ezt a statisztikát erősíti, aztán gerillamódszerrel átváltok spontán németre, amire még a százhúszkilós férfiemberek is lányosan zavart vihogással szoktak reagálni, majd elkezdenek velem németül társalogni.

De konkrétan olyan szinten, amihez képest a Bécsben felnőtt kebabárus, aki napi szinten folyékonyan társalog és ügyet intéz és megmondja a hivatalban a Hildrenbrumm néninek, hogy szép a szeme, szóval amihez képest a a Bécsben felnőtt kebabárus egy süketnéma.

Csak tudod, hol a különbség? Ott barátom, hogy az Alinak, mikor először elmondta németül, hogy "köszönöm, nem kérek bele hagymát", akkor az anyja azt mondta, hogy ejnye fiam, de jól megtanultál németül. Most ezt nyilván törökül mondja neki, de az nemtom hogy van, meg mindegy is. De, egyen meg a rosseb, megnéztem neked: hadi oğlum ama almancayı iyi öğrendin, így van, nesze. Most mán ezt is tudjuk.

Na.

Nyelvet tanítani szerintem úgy kéne, mint ahogy az emberfiát énekelni tanítják. Tudod, fogod a nótát, elénekled, az emberfia utánadénekli, aztán hamis, aztán elénekled vele mégegyszer, aztán már jobb, azt egyszer csak fújja. De neeeem, mink Magyaruruszágon, a szittya turul karmai közt, a viktatúra érájában mi ezt nem így csináljuk, mert ez egy, buziság és a Soros találta ki, kettő, csipkebokor vessző. Mi leültetjük az emberfiát, bemagoltatjuk vele a dalszerző önéletrajzát, megtaníttatjuk vele, hogy milyen jambusban van a dal szövege, aztán ha utána nem tudja elénekelni, akkor fejbe verjük lábbal.

És hogy miért?

Hát azért, kedves barátom, mert azt az embert, aki a magyar nyelvoktatási rendszert kitalálta, azt konkrétan vizes zsákba kéne húzni, megpörgetni a saját tengelye körül és addig folytatni ezt, míg háromszor egymás után el nem tudja mondani levegővétel nélkül, hogy rindfleischetikettierungsüberwachungsgesetz.

Itt most má megint abbahagyhatnám az írást, de most meg már benne vagyok a közepibe, szal az van érted, hogy nyelvet, ami amúgy egy szép dolog, mi úgy tanítunk, hogy beleverünk a tizenkétéves gyerek fejébe olyan szabályrendszereket, amiken egy nyelvészprofesszor kiakadna, elmondjuk neki, hogy mi az a plusguanperfekt, meg a szenvedő múlt, meg a prézensz perferitum, aztán ezt csináljuk vele pár évig, miközben azt mondjuk már nem tudja megkérdezni, hogy hun a véce és mire a fenti perfekcionista nyelvoktatás eléri a hatását, a gyerekkel két dolog történik: 1: úgy megutálja az adott nyelvet, hogy többet a közelébe nem akar menni, 2: ha akar se mer, mert azt tanulta, hogy vagy tökéletesen beszél, vagy kussol.

Érted, hogy ne a levegőbe durrogtassak, én valami négyszer hasaltam el a rigó utcai nyelvvizsgán, úgy hogy közben már a szomszéd falubeli osztrák gyerekekkel beszélgettem a kutyafajták tulajdonságairól, a napi politikáról, meg a kedvenc palacsintareceptünkről, miután kifociztuk magunkat. Mert a teljesítményrendszert úgy csinálták meg, hogy az nem arra van kitalálva, hogy te beszéld azt a nyelvet, á-á kisbarátom, az konkrétan úgy van kitalálva, hogy te beszélj a nyelvről. Érted, konkrétan letettek egypárszor ilyen nyelvvizsgákat anyanyelviek elé és nem tudták megugrani a lécet. Na itt tartunk, he. (Tegyem hozzá, mikor végre engedett a rendszer és behoztak más típusú, beszédközpontú, külföldi nyelvvizsgarendszereket, úgy mentem át rajta, mint forró kés a vajon, szal végül ez is megoldódott. De azért szegény anyám pénztárcájából kikerült előtte az a jópárezer forint...)

Apropó nyelvvizsga. Na az, hogy a bármilyen fiszfasz diplomához nyelvvizsga kell, az megint egy hungarikum ám. A legtöbb országban tolmácsoknak, meg nyelvészeknek van kötelező nyelvvizsga, meg itt sógoréknál mondjuk még a migréncseknek, a többiek esetében senki nem foglalkozik vele. Mert most komolyan, miért muszáj egy építőmérnöknek tudnia, hogy mondják németül, hogy vajaskenyér? Ha az úvas neve érdekli londonul, meg majd rágúgliz.

Aztán meg, hogy lassan lecsengessem az egész felhergedést, ott van ám az is, csak hogy maradjak az énekléssel való hasonlatnál, hogy úgy az egyiket, mint a másikat, lehet ám csiszolgatni, de ha fahanggal születtél, sose leszel operaénekes és ha nincs nyelvérzéked, akkor nehezen fogsz nyelvül tanulni. A kérdés inkább az, hogy akkor meg minek erőltetjük? Ott van mondjuk az adatvédelmi okokból itt meg nem nevezett kuzinom, aki egy kiváló számítástechnikai szakember és már gyerekkorunkban működő helikoptermodellt épített míg én a kutyákkal birkóztam, de nuku nyelvérzéke van így soha nem kapott diplomát. És ez nekem személyesen fáj, mert bár jó helyen dolgozik és rendes tenyerestalpas ember lett belőle, de mindig eszembe jut, hogy szerencsétlennek mi a francnak kellene tudnia, hogy mi a magashegyi nyehőce angol neve? Neki azt kell tudni, hogy mi az az enter, meg az escape, azt jóvan. Azt meg tudja. (Szerintem ezért még kapok tőle egy sallert, de értitek mire akarok kilikadni, na.)

Lényeg. 

A magyar nem hülye. A magyar nem nem beszél nyelvül. A magyar egy irgalmatlanul elbaszarintott oktatási rendszer áldozata, ami ahelyett, hogy megtanítaná neki a francia kislány fülébe súgni van neked egy bagettem Trianonért cserébe, megtanítja utálni a nyelveket és félni saját magától.

Nem jól van ez így.

Nekem szerencsém volt, mert gyerekkoromban a magyar 1 és 2 mellett csak az ORF1 jött be, amin a Maja a méhecskét néztem nyelvekül, meg hogy kevert nemzetiségű faluban nőttem fel, meg amúgy is egy elég pofátlan jószág vagyok és pont leszarom, hogy valamit jól mondok-e vagy sem, csak elkezdem, azt majd belejövök, szal nekem ez a beépíteni próbált hülyeségkapcsoló kimaradt. De ezzel asszem egy vagyok a sokból. 

A többieknek meg próbálom minden lehető úton elmagyarázni, hogy gyerekek, ne fossatok. Amit ti szemétnek tartotok, az kincs. 

Ha nem mertek kiabálni, énekeljetek.

Keziccsókolom.

Jaaaj, hogy az udmurtok háromfejű ördöge el ne vigyen érte, de most, hogy véresre koptatott ujjvégeimet megpihentettem a blog végén a klaviatúrán átlibbenő szellő hűvös lehelletében, eszembe jutott még egy sírvaröhögős sztori. Csajhaver nővére Oxfordban tanult és ott tette le a felsőfokú angol nyelvvizsgát. Hogy értsd, ez az angoltudásnak az a foka, ahol már nem azt kérdezik, hogy mennyire tudod a nyelvet, hanem, hogy mennyiért. Hazajött az ember, keresett melót valami cégnél ilyen angolul tudó emberként, bekérték a papírjait érted, mondták, hogy ide ez nem jó he, kérdi miért, hát mondják neki, mert nem államilag elismert. Érted, tehette le az ember a rigóutcait. Rám meg úgy néztek itt sógoréknél, mikor belobogtattam állásinterjún a nyelvvizsgámat, mint tik az égre, merhogy, idézem, "mit kezdjünk ezzel, há tudsz németül..."

Na, most tényleg befejeztem.

Keziccsókolom. 

Reggel

 

Hajnal öt. A Vörösmacska feltelepszik az ágyamra, komótos megfontoltsággal kiválaszt egyet a takaró alól kilógó hajtincsek közül, beleveszi az arcába és elkezdi húzgálni. Cserébe valami olyasmit hall a takaró alól (gondolom legalábbis), ami egy ősi udmurt démonidéző rigmus és a kilencvenes évek tárcsázós internet-modemje hangjának keveréke. Kinyitom a szemem, adok egy barackot Vörösmacska kobakjára, aki igencsak örül ennek, mert ha az emberfia ébren van, akkor kaja is lesz. Közben arra gondolok, hogy ezt bizony magamnak kerestem, mert nem azért nyaggat a macska, mert ő kel hajnal ötkor, hanem mert én szoktam akörül. Aztá', hogy szombat van, azt a macskanaptár nem jegyzi. 

Na jóvan.

Kivakaródok a takaró alól, Feketerosseb és Kistarkamacska szétspriccel az ágy lábától, ahol eddig figyelték, hogy az előreküldött desszantos egység sikerrel jár -e, majd faroktekerve beállnak a hollósiporcelán macskatálak mellé és mondják, hogy mí. Na dá, megvakarom ami viszket, elengedek egy békegalambot és beslattyogok a konyhába makkatápér. Közben arra gondolok, hogy ezt már megette a nyavalya, most már fel vagyok ébredve.

Adok enni a vadaknak, akik erre azt mondják, hogy mí, majd tokáig merülnek a leírás szerint szüzek lehelletéből, gabonamentesen készült tápanyagba. Teszek fel kávét, kicserélem a makkavizet, rágyújtok egy bagerettára. Közben a nyirokdémon is felébred és elkerget oda ahova a király is gyalog jár, majd kikotrom a makkaalmot.

Kávé.

Beindul a slo-trans rendszer és éber leszek, mint kiskutya búcsukor. Jaoké, de hajnal féhat van, mi az anyám tyúkját csináljak, porszívózni még kora van, mert a szomszédnak nincs macskája, bökködöm a telefont, de mindenki alszik még, na jó, legyen reggelisport.

Felhúzom a futócipőt meg a bundáspulóvert aztán nekiveszem magam a bécsi hajnalnak. Persze cseszek bemelegíteni, mert a futás pont arra van, hogy bemelegedj, szal hasmenéses galamb módjára futok száz métert, majd megállok egyet szentségülni, majd futok kétszázat, majd megállok szentségülni, majd úgy döntenek a vádlijaim, hogy most akkor ők bemelegedtek úgyhogy komótós kutyakocogásban nekiindulok a promenádénak.

Szembe jön a néni a skótjuhásszal meg a miniskótjuhásszal, ők ilyenkor mindig szembe jönnek, átdzsavázok az utca túloldalára, mert a kutya nem álhassa a futkozó embert. Felérek a promenádéra, ami az erdős sétány neve dájcsul, a pulzusom már a helyén van ergó a gyors belégkiléggel érzem a srácok tegnapi gandzsájának maradék illatát. Befordulok a panelházak osztrák verziójánál, meglesem, hogy jön e villamos, átkacsázok az úton, nagyot szusszanok, hogy félúton vagyok és kétszázadjára is kiröhögöm a "wok in" nevű kínai étterem nevét. 

Avázok tovább, most már a kör hazafelé mutató ágán, közben összerakom a napi teendőket, a hétvégi spontánszorzóval is kalkulálva, amikre most, hogy ébren vagyok reggel hatkor, már bőven lesz időm. Kikerülöm az utcaseprőt, benézek a polák követség kertjébe, hogy meglátom-e az évek óta ott lakó rókahölgyet, visszaérkezek a kecó elé, fújok egy nagyot és arra az esetre, hogy valaki pont erre sétálna, úgy csinálok, mintha épp sprintben toltam volna le a félmaratont.

Aztán a lakásban kilihegem magam, közben az acskák mondják, hogy mí, ergó kapnak még egy adag acskatápot, behörpintem a maradék kávét, bedurrantom a fűtést a fürdőben és széthúzom a függönyt. 

Kezd feljönni a nap.

És aztán délután egy fröccs mellett kibeszéljük a cimborákkal a donáttrámpot, a vlagyimirputyint, az aktuális randikat meg hogy mennyit hízott a feri és akkor valahogy előjön a téma, hogy ki mit csinált reggel és akkor kiakadnak. És mindig jön az egózsír, hogy hinnye, milyen diszciplinált dolog így tölteni a reggeleket, meg milyen erőfeszítésba kerülhet és egyáltalán hajjaj, és minden alkalommal elmondom nekik, hogy nem, ez nem erről szól.

Se diszciplína, se hajjaj, csak a bioritmus sajátsága, meg némileg a megszokás. Gyerekként korán kellett kelni a suliba, meg sokat jártam vadászni Faterral, a szalonka meg nem délután kettőkor ébred. Én nem látok különbséget, csak korábban fekszem le, mint a többi.

De azért egy-egy ilyen reggel után megnézni a napkeltét, az szép.

Olyan ez, mint a szakállas vicc, mikor az alkoholista elmegy az orvosdoktorhoz. Mondja neki az orvosdoktor, hogy de hát ember, minek iszik, hát tönkreteszi a máját. Tudom, tudom, mondja az alkoholista. De hát szétmegy a veséje, meg a gyomra! Tudom, tudom. Dehát rámegy a pénze, a családja, a munkája! Tudom, tudom. De akkor miért??

Mé, mé. Mer szeretem.