Na, mi újság Wagner Úr?

Ez a bejegyzés egy hangulatfestés, kicsit talán önelemzés is, kicsit talán abból a vágyból született, hogy kiírjam magamból, ami bennem van. "Úszok" mostanában, ahogy néhány napja bevillant a fejembe ez a szó, lefestve a hangulat-és lelki állapotomat. Persze nem fizikális értelemben, ugye a gépnek se tenne jót... Sodródom, és hagyom is sodortatni magam, de mindig mozdítok annyit mentális végtagjaimon, hogy a nekem tetsző irányba ússzak. Néha nem tudom, hogy egy nagy folyóval sodródom-e, vagy egy tóban úszok körbe-körbe, de-remélem, és hiszem- inkább folyó ez, ami tart valahonnan valahova. Sok, viszonylag friss seb van a szívemen, amik lassan, de hegednek. Sajnos nagyon lassan, és biztosan meglesznek a hegek is egy darabig, de az élet már csak ilyen. Közben kezdem szimatolni az újdonságok szagát is, élvezni a "szabadon" úszkálást. Most a mérleg nyelve még bizonytalan, hol a sebek fájnak jobban, mikor eszembe jut, hogy valaki/valami hiányzik, hol az újdonságok izgatnak jobban. Sajnos sokszor még az előző felé billen a nyelv. Sokat ront a dolgon, hogy rövidke életemben először TÉNYLEG egyedül élek, már ami az embertársakat illeti, hiszen Árnyék, hű bernim mindig odabújik némi szeretetet adni és kapni. Huszonegynéhány éves koromig szüleimmel éltem, majd lakótársakkal, végül párommal, így merőben új helyzet számomra, hogy teljesen a magam ura vagyok. Mindazon túl, nem hiszem, hogy muszájból draszikusan változtatni akarnék ezen. Nem szeretek egyedül ébredni, és elaludni, jól esne valakivel megosztani ilyenkor a gondolataimat, érzéseimet, de hogy például hazaköltözzek anyámékhoz, vagy albérlőt fogadjak...na neeem:) Mindemellett nem mondanám, hogy magányos vagyok. Szinte az egész napomat emberek között töltöm, legyen szó munkáról, vagy szórakozásról. Szombathely, a nyáron szellemvárossá vedlő lakóhelyem ilyenkor újra kezd megtelni élettel. Ez jót tesz nekem is, új emberek, új események, új csábítások. Bár a magány alapból a lélekből ered. Kevés érzést utálok annyira, mint mikor emberek között érzem magam egyedül. De remélem jó úton haladok. Néhány hete volt egy elég ronda kibukásom, amire egy kedves barátnőm nyugtatólag azt mondta "Nem azért, hogy megijesszelek, csak hogy felkészítselek: ez még nem a mélypont"... Nos, most az egyszer örömmel mondom, nem volt igaza...bár nem akarom elkiabálni, de nagyon remélem, hogy nem. Remélem jó irányba úszok... azt hiszem, újra meg kell tanulnom, hogy feküdjek fel a kedvező áramlatokra, amik arra visznek, amerre én szeretnék úszni, és közben sodorjon is elém/mellém ezt-azt a folyó. Most érzem a reményét, hogy kezdem megtanulni, újra. De ez egy hosszú folyamat. Mindenesetre nem adom fel, és bízom a folyóban is. Mert csak folyó lesz ez...