A 13-mas szoba szelleme

Mindenhol jó, de a legjobb Sopron, mondja a reklám. Nos, belekóstoltam én is az igazi soproni életbe... Az egyetemi/ főiskolás életet, annak minden örömével és bánatával volt alkalmam megtapasztalni, egy évig Pécsett, majd négy évig Szombathelyen, most pedig nem kis otthoni nyomásra, és némi józan megfontolásra jelentkeztem természetvédelmi mérnök szakra a soproni alma materbe. Hogy jó döntés volt-e, nem tudom, egyelőre nem érzem úgy, túl kevés az affinitás, túl sok a macera. De! Főnökeimmel való hosszú egyeztetés után az egyhetes konzultációs időszakra nyakamba vettem a világot, az utazótáskámat, az elmaradhatatlan hátizsákot a túlélőfelszereléssel (bicska, szemüveg, óvszer), és egy hétre felköltözék Sopronba. Az első, és egyik legnagyobb meglepetést a szállás okozta. Jóképű BM-szálló ígéretével talpaltam be a Kossuth utca 1 szám alá, mely fantáziámban mint a vendégeket éjjel-nappal nyitott kapukkal váró menedék élt. Nos, nem így lett...

Az udvart 2-3 épület állja körbe, és hiába nyitogatom bármelyik ajtaját, hiába köhécselek, toporgok, senki sehol... Némi telefonálás, idegeskedés, szentek emlegetése után végülis a helyi kapitányságon jutok hozzá a kulcshoz, mely-mint kiderül-félelmemnek alapot adva- a központi épületet nyitja. Nos, sajnálom, hogy nem volt nálam fényképezőgép, és a világ feszes hálóján se találtam képet az házról. Alapvetően tiszta, rendezett környezet fogad, a hangulata azonban...valahogy a Silent Hill című filmet jutttatja eszembe, illetve az abbéli szállodát. Főleg miután kiderül, hogy az egész "ojjektumban" egyedül vagyok, mint az ujjam. Maga az épület egy régi stílusú polgári ház, megrekedve a bérházak, és a kastélyok közötti érzésvilágban. Pucolatlan téglahomlokzat, szürke erkélyek, a tetőn, pont a bejárat felett letört kezű angyaltorzó ácsorog. Mintha csak arra várna, hogy a belépni készülő nyakába essen. Belül ürességtől kongó előtér, ki-tudja-hova-nyíló ajtókkal, majd az igazi, horrorfilmbeli vaskorlátos csigalépcső. Az emeleti folyosóról persze egyetlen ablak se nyílik Isten egére, így félhomály, sötétség, illetve a kettő közötti átmenet fogad. Némi tapogatás után villanykapcsolóra nyúlok. Már csak mosolygok kínomban, mikor a "vendégszoba" felirat felett a 13-mas szám vicsorog. A szoba kényelmes, rendezett, de persze fűtés nincs, az ablaktáblákon bezörget a szél, és az egyetlen lehetséges hangforrás, a tévé, rémisztő zajokat produkál. Nem tart sokáig, hogy magamban "Szellemszállás"-ra kereszteljem a helyet. Az egész napos egyetemi padkoptatás után aztán Tri barátommal (mert ugye összehordja a szél a szemetet, ő is Sopronba jelentkezett) nyakunkba vesszük a soproni éjszakát... Nos, ha más nem, ez pozitív, igen, itt van élet, fiatalság hangulat. Persze, megbeszéljük, ki hol kapott kvártélyt...jót vigyorognak rajtam az emberkék. A napok során aztán megszokom, sőt majdhogynem megszeretem a Szellemszállást. Azt hiszem kihozza a morbiditást igénylő oldalamat. Ki tudja, ha lesz következő alkalom, talán ide költözöm be újra...bár...:)