Örömfestés

Mert mindenbe bele lehet látni a jót...szinte. Picit talán vulgáris a téma tárgya, de mindenképp jó példa az alapgondolatra. Tegnap láttam meg egy ábrát a vépi vasútállomás falára felskiccelve, ami eredetiben egy elég közismert, és klasszikus képi
ábrázolás lehetett, mindenki látott már ilyesmit:



Nem, nem rakéta, és nem is zsemlyék kiflivel. De aztán valaki észrevette a falon csúfoskodó (ágaskodó:)) ábrát, kiegészítette pár karikával, és téglalappal, és valami ilyesmi lett belőle:



Nem tudtam pontosan eldönteni, hogy egyből készült-e ilyen áthallásosra az egérke, vagy valóban két különböző ember egymást kiegészítő művéről van-e szó, esetleg egyszerűen én akartam belelátni valami filozófikusat a dologba, de határozottan szembeszökő volt a kép felépítése. Akár így, akár úgy, a gondolat szép,
fessünk örömet a világba:)

Money for nothing…

Szóval, épp arra gondolok, hogy a kergekór és a szárazragya, valamint a mocsárláz és a narkolepszia, és általában mindenféle csúfság verje ki a pénzt, mint fogalmat, mint létezőt, és mint bajforrást. Bár az én esetemben nem a pénz a bajforrás, hanem, hogy vannak dolgok, amikre vágyom, és vannak megátalkodott emberek, akik rendelkeznek azzal, amire vágyom, és pofátlan módon pénzt kérnek érte. Amim nincs. Tehát végső soron nem is a pénz a bajforrás, hanem a hiánya. Tény, hogy az élet sok fontos dolgát, mint teszem azt barátság, szerelem estébé, nem lehet pénzen megvenni, vagy ha mégis, akkor az már nem barátság, szerelem, estébé. És mégis… néha határozottan jót tenne a kis lelkemnek, ha jobban el lennék eresztve anyagiakkal. Határozottan eszközszemléletűen kezelem a pénzt, azaz nem fűz semmiféle sóvárgás semmiféle színes papírdarabokhoz, nem célom, hogy ládaszám gyűjtsem a bankókat, csak hogy legyen. A pénzben nem önmagát látom, hanem a célt, amire fel szeretném használni. Tehát lehetőséget látok benne, például arra, hogy ha el szeretnék utazni, megtehessem, ha randira megyek, akkor két kisfröccs helyett esetleg beleférjen egy vacsora is, vagy hogy hétvégén ne kelljen azon gondolkodni, hogy el merjek-e menni bulizni az ismerősökkel olyan helyre, ahol van belépő…És ugye ezek az „extra” igények, mert akkor ott vannak még a „szükségletek” is, mint például az étel jóétvágyú önmagamnak, a szintén nem épp kisfogyasztású kutyának, benzin a bélpoklos autóba, miegymás. És ilyenkor haragszom a világra, mert az ember életét azt hiszem az „extra” igények teszik igazán széppé, illetve az, ha be tudja teljesíteni őket. Persze, utazni lehet repülő helyett busszal is, gyönyörű szép randi tud lenni egy séta is az erdőben, és a hétvégi buli helyett is lehet mondjuk fát vágni…de mégis, jól esne…csak néha. És a világra is hiába haragszom, hiszen nem a világ a hibás. Illetve annyiból, hogy Magyarország nem tipikusan az a hely, ahol kevés, de becsületes munkával sokat kereshet az ember. Mindemellett, ha végiggondolom, a magyar átlaghoz, és a korosztályomhoz képest nem keresek rosszul, mondjuk úgy jó erős átlagosan. Talán egy paraszthajszállal felette. Csak sajnos nagy a kiadási oldal is, meg aztán, hajlamos vagyok játszani a Csekonics bárót, szóval amíg van, addig semmi se drága, utána meg finoman rágom a küszöböt. Ráadásul a magamfajta makacssággombócok hajlamosak rá, hogy ha valamire azt mondják, hogy KELL, akkor a következményeket nem nézve rúgják fel az akadályokat. No igen…valamikor a télen egy jóbarátom megemlítette, hogy ki fog menni az ERASMUS programmal Norvégiába, és ha ki tudok jutni, lakhatok nála egy nyaralás erejéig. Persze, felvillant az agyamban a „KELL” gomb…régóta kívánkozom a fagyos északra, ahol tiszta a levegő, és a vodka, csinosak a lányok, és még a tömegből se tűnök ki, míg meg nem szólalok:). Nos mostanra megoldottam, de jó adag agyalásba, és szervezésbe került, hogy úgy tudjak kimenni, hogy nem megy rá ingem-gatyám, és még így is rezeg a léc... és itt kanyarodnék vissza az alaptémához. Mert nem azért szeretném, ha ilyenkor lenne mondjuk plusz ötvenezer forintom, hogy LEGYEN. Hanem, hogy az életnek ezeket a gyöngyszemeit könnyebben elérjem…persze, lehet, hogy ez adja meg a savaborsát igazán, hogy a semmiből csikarja ki az ember…nem tudom.
De akkor is utálom a pénzt.

Csillagösvényen

Ez a bejegyzés egy ember emlékének szól. Nem voltunk talán túl közeli viszonyban, nem is tartottunk fenn sokáig, vagy túl gyakran kapcsolatot, de míg ismerhettem, megszerettem. Azok közé tartozott, akik tiszteletet ébresztettek bennem. Higgadtsága, mentális ereje, jólelkűsége...a lénye. Akárhogy is, mellbe vágott a hír, hogy csütörtökön, ötvenegynéhány éves korában meghalt. A halál is a világ örök körforgásának rendje, kell a hely az újonnan érkezőknek, kell a megnyugvás. Furcsa, ha olyasvalaki adja át a helyét, akit ennyire tetterősnek ismertünk. De talán ez is a körforgás.

Isten kísérjen utadon, Pista bácsi, gyújtok érted egy gyertyát, és mondok egy halk imát.
Járd végig a csillagösvényt...

Velencei karnevál, avagy a „tocsogós, halszagú kupleráj”

Azt mondják, Velence az a város, amihez mindenkit végletes érzelmek fűznek: valaki vagy imádja, vagy utálja. Ebből kifolyólag vegyes érzelmekkel vágtam neki a velencei karneválra vezető útnak. Sokszor felrémlett már bennem, hogy megérne egy kört ez a látványosság, de eddig mindig lebeszéltem magam róla, részben az ismerősök „ugyan már, abba a tocsogós halszagú kuplerájba?” megjegyzései miatt, részben pedig, mert az efféle karneválok jól ismert hátulütője „A” tömeg. „A” tömeggel márpedig hadilábon állok. Nincs tömegfóbiám, tehát nem félek a tömegtől, nem fulladok tőle, és nem kapok pánikrohamot, egyszerűen csak nem szeretem. Gyanítom elég sok köze van ehhez falusi neveltetésemnek, ahol is az ember megszokja a jótékony 1,80-2 métert, mint szociális távolságot, ami ilyen alkalmakkor ugyebár 1,80-2 centiméterre szűkül. Node, úgy egy hónapja elszaladt a hangya, és másfél kemény percnyi elmélkedés után úgy döntöttem, idén megyek.

Összetrombitáltam pár barátot, kerestünk egy olcsó utazási irodát, és péntek éjjel „belecsaptunk a lecsóba”, hogy egy szépirodalmi fordulattal éljek. Bár nem vagyok híve a szervezett buszos utaknak, jelen helyzetben ez tűnt jobb megoldásnak az opelparipa helyett, mivel így elhárult fejem fölül a vezetés-parkalóhelykeresés-útvonaltervezés, majd újratervezés-autópályamatricavásárlás átka, és anyagilag is ugyanott voltunk. A pénteki napot Vépen indítottam a legények ébresztésével, és napközben se sikerült pihenni, így miután Körmenden bemutatkoztunk az idegenvezetőnek*, akivel később „barátságot” kötöttem, és felszálltunk a buszra, le is csuklott a fejem-három társaméval egyetemben.

Az én lábhosszommal a buszon alvás gyakorlatilag kivitelezhetetlen, így a pihenés is csak látszólagos volt- így hát ásítozva, laposakat pislogva, de végül megérkeztünk a Velencével szemközti part kikötővárosába. Itt kötöttem barátságot idegenvezetőnkkel*, aki a buszból való kiömlés után a csapatnak egy tizenöt főből álló rohamosztagát - köztük minket-nemes egyszerűséggel otthagyott. Na de, Isten áldd meg a magyart, feltaláltuk magunkat, és némi bolyongás után benavigáltuk a kikötőbe a rohamosztagot, és megtaláltuk elveszett bárányainkat (vagy ők minket, ahogy vesszük).

Ezen a ponton köttetett a barátság idegenvezetőnkkel*, aki a Kriszta névre hallgatott, ugyanis a sorok között elrejtve utaltam rá neki, hogy érdemesebb lett volna szakácsnak állnia. Mindenesetre Ezen a ponton köttetett barátság idegenvezetőnkkel*, aki a Kriszta névre hallgatott, ugyanis a sorok között elrejtve utaltam rá neki, hogy érdemesebb lett volna szakácsnak állnia. Innentől négyünket mindig szem előtt tartott, és annak ellenére - vagy pont azért- hogy a nap során alig láttuk egymást- elég gyorsan meg is békéltünk egymással.

Szigorúan a hajó orrában utazva, bámulva a tájat, és kékre fagyasztva arcunkat, átpöfögtünk végre Velence híres szigetére.

Míg a lányok meglepték az utcai bódékat (tipikus:)), a parton ülve Csaba barátommal megreggeliztünk, és magunkhoz vettünk némi tömegiszony-oldót, és pár perc alatt eldöntöttem, hogy a legenda a halszagról igaz, azonban határozottan romantikaillat vegyül bele, úgyhogy Velence nekem való hely. És valóban: ősöreg, málladozó épületeivel, kicsi, íves hídjaival, egérlyukszerű sikátoraival a város gyorsan sz ívembe lopta magát.

A közlekedésnek két módja ismert itt: a gyalogszer, és a hajó, tehát autók, motorok, biciklik nincsenek. Van viszont minden, ami egy város rendjének meg-és fenntartásához kell, csak vízi közlekedésre alkalmazva: sárga vízitaxi, szirénázó vízirendőr, vízikukás vízikukásemberekkel, vízimentő, ami nem (csak) a vízből ment, és persze a sokat emlegetett kecses, gyönyörű gondolák.

Miután megnéztük a „kötelező” nevezetességeket, mint a Szent Márk teret a hasonló nevű bazilikával, a dózsepalotát, a sóhajok hídját (ez utóbbi „under construction” már évek óta, így csak egy háromméteres darabja látható), a Rialto hidat (melynek nevét mindig elfelejtem, ezért kaptam a barátoktól egy öngyújtót a fényképével), és a híres harangtornyot,...

...valamint "A" tömeget, ahol a klasszikus jelmezek helyenként keverednek a modernebb ötletekkel....

...bevettük magunkat az „igazi” velencei sikátorokba. Ezek a szűk, gyakorlatilag minden rendszer nélkül egymásba, és egymásból nyíló utcácskák, apró terek kifőzdékkel, málladozó homlokzatokkal, zegzugos beugrókkal, kétasztalos kocsmákkal és oroszlános kopogtatókkal, ezek jelentették nekünk az igazi Velencét. Mindőnk szerint az volt a nap legszebb pillanata, mikor egy „zsáksikátor” végén fáradtan lerogytunk egy napfényes foltra a házak tövébe, és egy félóra erejéig csak nézegettük az előttünk hullámzó lagunán a gondolákat, hallgattuk a gondolások énekét, és élveztük a halszagot, a középkorból visszaköszönő hangulatot, azt, amit csak akkor érzel igazán egy városban, ha elbújsz pár percre a forgatag elől.

Ezután átverekedtük magunkat a kikötőig az időközben bosszantóvá sűrűsödött tömegen, és miután felfedeztük *Kriszta barna esernyőjét a tömegben, a sors iróniájaként „Christina” névre keresztelt hajóval átpöfögtünk Murano szigetére, megnézni a híres üveggyárat. Giorgo mester, egy idősödő tokás öregúr mutatta be az üvegkészítés csodáját. Neki nagyjából két percig tartott elkészíteni egy üveglovat. Giorgo mester, jól csinálod.

Persze, hogy a marketing is meglegyen, ezután betereltek minket az üveggyár boltjába, ahol megnézhettük a késztermékeket. Vagy háromszor fúrtam végig magam a kétteremnyi tülekedő emberen, hogy mindent újra és újra láthassak, mert igen, a muranoi üvegre azt mondom: méltán dícsérik. A „megéri a pénzét” kifejezést félve használná ehelyütt, mert egy öt pohárból és egy kancsóból álló készletet talán ki tudtam volna sajtolni egyhavi fizetésemből, ha vásárlásra adom a fejem. Persze nem tettem, így csak kitágult szemmel futkostam fel s alá a remekművek között. Velencébe visszatérve elért minket a napi mélypont, mindenkin kiütközött az alváshiány, és az egész napos pörgés okozta fáradtság, úgyhogy szükségünk volt a két „K” -s kombóra, azaz: kocsma-kávé. Némi koffein, nikotin, nagy levegő, és a beszívott, leopárdmaszkos pincér kimosolygása után a fennmaradó néhány órára még belevegyültünk a karneváli forgatagba, hogy aztán a kezdődő éjszakában hullafáradtan, de mosolyogva induljunk vissza drága szülőföldünkre. Szóval, Velence valóban egy tocsogós halszagú kupleráj, de azt hiszem egy olyan tocsogós, halszagú kupleráj, ami az egyik kedvenc tocsogós, halszagú kuplerájom lesz, és ha tehetem, mindenképp visszatérek alkalomadtán.

Nálam nyert a város.

Ezt a képet pedig szimplán csak muszáj volt....