Velencei karnevál, avagy a „tocsogós, halszagú kupleráj”

Azt mondják, Velence az a város, amihez mindenkit végletes érzelmek fűznek: valaki vagy imádja, vagy utálja. Ebből kifolyólag vegyes érzelmekkel vágtam neki a velencei karneválra vezető útnak. Sokszor felrémlett már bennem, hogy megérne egy kört ez a látványosság, de eddig mindig lebeszéltem magam róla, részben az ismerősök „ugyan már, abba a tocsogós halszagú kuplerájba?” megjegyzései miatt, részben pedig, mert az efféle karneválok jól ismert hátulütője „A” tömeg. „A” tömeggel márpedig hadilábon állok. Nincs tömegfóbiám, tehát nem félek a tömegtől, nem fulladok tőle, és nem kapok pánikrohamot, egyszerűen csak nem szeretem. Gyanítom elég sok köze van ehhez falusi neveltetésemnek, ahol is az ember megszokja a jótékony 1,80-2 métert, mint szociális távolságot, ami ilyen alkalmakkor ugyebár 1,80-2 centiméterre szűkül. Node, úgy egy hónapja elszaladt a hangya, és másfél kemény percnyi elmélkedés után úgy döntöttem, idén megyek.

Összetrombitáltam pár barátot, kerestünk egy olcsó utazási irodát, és péntek éjjel „belecsaptunk a lecsóba”, hogy egy szépirodalmi fordulattal éljek. Bár nem vagyok híve a szervezett buszos utaknak, jelen helyzetben ez tűnt jobb megoldásnak az opelparipa helyett, mivel így elhárult fejem fölül a vezetés-parkalóhelykeresés-útvonaltervezés, majd újratervezés-autópályamatricavásárlás átka, és anyagilag is ugyanott voltunk. A pénteki napot Vépen indítottam a legények ébresztésével, és napközben se sikerült pihenni, így miután Körmenden bemutatkoztunk az idegenvezetőnek*, akivel később „barátságot” kötöttem, és felszálltunk a buszra, le is csuklott a fejem-három társaméval egyetemben.

Az én lábhosszommal a buszon alvás gyakorlatilag kivitelezhetetlen, így a pihenés is csak látszólagos volt- így hát ásítozva, laposakat pislogva, de végül megérkeztünk a Velencével szemközti part kikötővárosába. Itt kötöttem barátságot idegenvezetőnkkel*, aki a buszból való kiömlés után a csapatnak egy tizenöt főből álló rohamosztagát - köztük minket-nemes egyszerűséggel otthagyott. Na de, Isten áldd meg a magyart, feltaláltuk magunkat, és némi bolyongás után benavigáltuk a kikötőbe a rohamosztagot, és megtaláltuk elveszett bárányainkat (vagy ők minket, ahogy vesszük).

Ezen a ponton köttetett a barátság idegenvezetőnkkel*, aki a Kriszta névre hallgatott, ugyanis a sorok között elrejtve utaltam rá neki, hogy érdemesebb lett volna szakácsnak állnia. Mindenesetre Ezen a ponton köttetett barátság idegenvezetőnkkel*, aki a Kriszta névre hallgatott, ugyanis a sorok között elrejtve utaltam rá neki, hogy érdemesebb lett volna szakácsnak állnia. Innentől négyünket mindig szem előtt tartott, és annak ellenére - vagy pont azért- hogy a nap során alig láttuk egymást- elég gyorsan meg is békéltünk egymással.

Szigorúan a hajó orrában utazva, bámulva a tájat, és kékre fagyasztva arcunkat, átpöfögtünk végre Velence híres szigetére.

Míg a lányok meglepték az utcai bódékat (tipikus:)), a parton ülve Csaba barátommal megreggeliztünk, és magunkhoz vettünk némi tömegiszony-oldót, és pár perc alatt eldöntöttem, hogy a legenda a halszagról igaz, azonban határozottan romantikaillat vegyül bele, úgyhogy Velence nekem való hely. És valóban: ősöreg, málladozó épületeivel, kicsi, íves hídjaival, egérlyukszerű sikátoraival a város gyorsan sz ívembe lopta magát.

A közlekedésnek két módja ismert itt: a gyalogszer, és a hajó, tehát autók, motorok, biciklik nincsenek. Van viszont minden, ami egy város rendjének meg-és fenntartásához kell, csak vízi közlekedésre alkalmazva: sárga vízitaxi, szirénázó vízirendőr, vízikukás vízikukásemberekkel, vízimentő, ami nem (csak) a vízből ment, és persze a sokat emlegetett kecses, gyönyörű gondolák.

Miután megnéztük a „kötelező” nevezetességeket, mint a Szent Márk teret a hasonló nevű bazilikával, a dózsepalotát, a sóhajok hídját (ez utóbbi „under construction” már évek óta, így csak egy háromméteres darabja látható), a Rialto hidat (melynek nevét mindig elfelejtem, ezért kaptam a barátoktól egy öngyújtót a fényképével), és a híres harangtornyot,...

...valamint "A" tömeget, ahol a klasszikus jelmezek helyenként keverednek a modernebb ötletekkel....

...bevettük magunkat az „igazi” velencei sikátorokba. Ezek a szűk, gyakorlatilag minden rendszer nélkül egymásba, és egymásból nyíló utcácskák, apró terek kifőzdékkel, málladozó homlokzatokkal, zegzugos beugrókkal, kétasztalos kocsmákkal és oroszlános kopogtatókkal, ezek jelentették nekünk az igazi Velencét. Mindőnk szerint az volt a nap legszebb pillanata, mikor egy „zsáksikátor” végén fáradtan lerogytunk egy napfényes foltra a házak tövébe, és egy félóra erejéig csak nézegettük az előttünk hullámzó lagunán a gondolákat, hallgattuk a gondolások énekét, és élveztük a halszagot, a középkorból visszaköszönő hangulatot, azt, amit csak akkor érzel igazán egy városban, ha elbújsz pár percre a forgatag elől.

Ezután átverekedtük magunkat a kikötőig az időközben bosszantóvá sűrűsödött tömegen, és miután felfedeztük *Kriszta barna esernyőjét a tömegben, a sors iróniájaként „Christina” névre keresztelt hajóval átpöfögtünk Murano szigetére, megnézni a híres üveggyárat. Giorgo mester, egy idősödő tokás öregúr mutatta be az üvegkészítés csodáját. Neki nagyjából két percig tartott elkészíteni egy üveglovat. Giorgo mester, jól csinálod.

Persze, hogy a marketing is meglegyen, ezután betereltek minket az üveggyár boltjába, ahol megnézhettük a késztermékeket. Vagy háromszor fúrtam végig magam a kétteremnyi tülekedő emberen, hogy mindent újra és újra láthassak, mert igen, a muranoi üvegre azt mondom: méltán dícsérik. A „megéri a pénzét” kifejezést félve használná ehelyütt, mert egy öt pohárból és egy kancsóból álló készletet talán ki tudtam volna sajtolni egyhavi fizetésemből, ha vásárlásra adom a fejem. Persze nem tettem, így csak kitágult szemmel futkostam fel s alá a remekművek között. Velencébe visszatérve elért minket a napi mélypont, mindenkin kiütközött az alváshiány, és az egész napos pörgés okozta fáradtság, úgyhogy szükségünk volt a két „K” -s kombóra, azaz: kocsma-kávé. Némi koffein, nikotin, nagy levegő, és a beszívott, leopárdmaszkos pincér kimosolygása után a fennmaradó néhány órára még belevegyültünk a karneváli forgatagba, hogy aztán a kezdődő éjszakában hullafáradtan, de mosolyogva induljunk vissza drága szülőföldünkre. Szóval, Velence valóban egy tocsogós halszagú kupleráj, de azt hiszem egy olyan tocsogós, halszagú kupleráj, ami az egyik kedvenc tocsogós, halszagú kuplerájom lesz, és ha tehetem, mindenképp visszatérek alkalomadtán.

Nálam nyert a város.

Ezt a képet pedig szimplán csak muszáj volt....