Nektek mi A Hobbitok?

Soha nem írtam filmkritikát, ennek szellemében most sem fogok. Egyrészt azért, mert a sámánok szerint aki télvíz idején, fogyó holdkor, egy sör után filmkritikát ír, annak megrücskösödik a feneke és ezt nem szeretném,  másrészt, mert ahhoz, hogy igazán ehető kritikát írjak "A hobbit" c. filmről, át kéne nyálaznom jónéhány weboldalat a szereplőkről, a rendezőről, az előzményekről, plusz elolvasni mégegyszer az eredeti Tolkien regényt, erre meg lusta vagyok. Tehát, egyszerűen leírom a szubjektív véleményemet. 

"A hobbit" emlékeim szerint az első Tolkien-regény, amit kiolvastam. Illetve akkor még nem így hívták, mivel tettem ezt a később köztársasági elnökké leminősült Göncz Árpi bácsi kiváló fordításában, aki a történet remek és élvezhető magyarba átültetését addig vitte, hogy a Tolkien által kitalált fantázianeveket is szívmelengetően magyarította, így hát "A hobbit" címe akkoriban még "A babó" volt. Most meg lőn belőle döbbenetes film, egetrengető várakozással, világraszóló beharangozással, valamint rögtön a megjelenése után a kritikusok * hurrogásától hangos média.

* (Ők azok az emberek, akiket nem érdekli, ha megrücskösödik a fenekük miközben télvíz idején, fogyó holdkor, egy sör után filmkritikát írnak.)

A szabad akaratunkból némileg meghosszabított hétvégét Sógoriában töltöttük a Zasszonnyal, mivel azonban az "A" tervként belőtt korcsolyázás meghiúsult, "B" tervként bedobtam, hogy nézzük meg a hobbit, mert irrrrgalmatlanul érdekel és ki tudja, Agyarországon mikor jutok el a moziba a karácsony-szilveszter kombó miatt.

  És lőn. 

Az első meglepetés a 3D élmény volt. Mondjon aki, amit akar, nagy különbség van mozi és mozi között, ha a háromdérű van szó. A mi mozink egy pici falusi mozi volt, meglepően nagy teremmel (pontosabban termekkel), de amikor beúszott a képernyőre forogva a filmgyártók logója, akkor nem azt gondoltam, hogy "ez most olyan, mintha kijött volna a vászonból", hanem az ki volt jőve a vászonból, kérdés és vita nélkül. Épp csak a levegőbe nyúlkálni nem kezdtem el. Szóval ha a Szaváriaszinemasziti 3D, akkor ez legalább 3,5 D. Ez a kezdeti élmény aztán sajnos a film során teljesen elenyészett, ott a 3D nem volt több a mélységélménynek az átlagosnál egy icipicit jobb voltánál. A film német nyelve viselhető volt, tekintve, hogy ezt a katyvaszt hallgatom egy ideje, fel se tűnt nagyon, hogy nem magyarul van. (Zasszony morgott egy sort, hogy nem mindig értette a szóvicceket, de ezt leszámítva nem volt panasz.) Kifejezetten szuper volt az indítás, ahogy átvezették a sok évvel korábban játszódó sztorit a már ismert Gyűrük Ura trilógia kezdőjeleneteiből, gondolok itt arra, amikor Frodó közli Bilbóval, hogy na, akkor ő most megy, elészalad Gandalfnak, aki épp úton van az ünnepre (a Gyűrük Ura ugye gyakorlatilag ezzel a jelenettel kezdődik, csak más szemszögből), Bilbó meg elkezd álmodozni és kezdődik a mesemeskete. A második pirospontot a törpök kapták, velük együtt a karakterformálás. A korábbi filmek bicegő járású, groteszk felépítésű törpjei helyett, akik úgy festettek, mintha törpenövésben szenvedő emberek játszanák őket, -(igen, még Sercli fia Kifli  is, akármennyire is nem így van)-itt igazi méterhuszas harcosokat kaptunk, zömök, de arányos felépítéssel, akikről elhisszük, hogy szükség esetén be tudják zúzni az ellenség pofázmányát. A Bilbó házába elsőként érkező kopasz, tetovált fejű Dwalint, na azt imádtam.

Igaz, a méretarány néhol elcsúszkált, hol közel egymagasnak tűntek Gandalffal, hol sokkal kisebbnek, de rendben, elhittem, hogy igazi kis rohamrakéták. Tölgypajzsos Thorin, ő megint rendben volt, igazi melankólikus hőspofa, igazi törpméretben. Bummdurrbele, kezdődik a sztori. Az alapvető bajom nekem a "bummdurrbele"- vel volt. Akárhogy is nézem, a Tolkien bácsi által megírt kedves, epikus mese helyébe kaptam egy jó erős fantasy-akciófilmet. Mivel ez TOVÁBBRA SEM filmkritika, (mennyire jó is ez, a kutyafáját, nem érheti szó a ház elejét:)), ezért nyugodtan idepötyöghetem, hogy "A hobbit"-ot böszmerégen olvastam, csak nagyjából emlékszem a részletekre. De amennyire emlékszem, az alapján nem sok köze volt a filmhez. Az első háromnegyed óra után gyakorlatilag verekedés esete forgott fenn, szörnyűséges módon. Volt, nyilván, a regényben is arcul taszajtás, csak nem ennyire kihangsúlyozottan. Itt, ha belegondolok, onnantól, hogy elindultak a Megyéből, azzal az egy rövid kitérővel, amit az elfeknél tettek, valaki mindig ütött valakit. 

A trollok...a trollokat megint csak beharangozták, hogy mekkora jók lettek...és tényleg. Igazi, hihető böszmék, korrekt kiállással, korrekt ostobasággal, korrekt kinézettel. Böööszmenaagy böszmék,  böszme szürke bőrűek, böszme világfelfalók. Feketepont, hogy "nem jött át" (Péli Barna, 2009, Megasztár), hogy Bilbó, igazából, vagyis a regényben addig beszéltette őket, míg reggel nem lett és kővé nem változtak. Ez a filmben elböszmült. Vagy el"törp"ült?

Na aztán az orkok. Itt már erősen munkál a szubjektum, de ezért jó, hogy ez továbbra SEM filmkritika. A fantasy világában relatíve jártas olvasóként én kifejezetten csípom az orkokat, minden vadságuk és állatiasságuk ellenére-vagy pont azért. Egyszer kaptam egy orkokról szóló novelláskötetet karácsonyra egy kedves ismerősömtől, mert "meglátta és én jutottam az eszébe"-mily aktuális és mily kedves. Egy ork, eszerint átlag 30 évet él meg. Ebben a legtöbb fantasy író kiegyezik. (Vicces, 29 vagyok, és elvileg e hét pénteken jön a világvége...:)) Szóval, nem mondta ki a film, hogy konkrétan mennyivel is játszódik azután, hogy Smaug, a sárkány kedves felszólításának engedelmeskedve a törpök elhagyták szeretett őshazájukat, de nekem úgy tűnt, jóval azután....Szóval, annak a sápatag orknak, aki Thorin fejét beverte, már rég a föld alatt lenne a helye. 

De. És. Továbbá. Mivel ez NEM filmkritika, (ugye?), ezért nyugodtan alkothatok oda-vissza véleményt. Összességében, elégedetten jöttem ki a filmről, igaz fájó hátsóval, köszönhetően három óra körüli hosszának, de tetszett. Szép, jó, izgalmas, tetszetős. Nem mondom, hogy felveszem a top 10 kedvenc közé, vagy hogy nekiállnék a közeljövőben megnézni a durvább élményt nyújtó mozivászon helyett itthon a kis laptopomon, de igen, tessék elmenni megnézni a hobbit! Aztán legfeljebb írni valami hasonló bejegyzést.

Joccakát gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok szépeket!

Egészen utólag eszembe jutott kérdés:

Mi a pokol összes kutyájának szájából kirángatott  redves fekete fenével sújtott hétszentséges klitorisz vérvörösen bimbózó hegyére telepedő penészesfenekű göndörszőrű húslégy szájából kirángatott repedtpatájú görbeszarvú öregördögért (magyar nyelv, én így szeretlek) kell egy 300 oldalas regényből trilógiát csinálni?

(Pénzért, bakker, mimásért...) XD

Egyé' Spenót!

Kedves hölgyeim és uraim, íme a retttenetes leleplezés, a félelmetes igazság, a megdöbbentő tények, csak most, csak önöknek, csak a reklám után!

Minden generációnak vannak úgynevezett generációs emlékei, ezek olyan események, tárgyak, vagy akár képek és ízek, amire az adott korosztály szinte minden tagja emlékszik, de az előtte lévő és az utána következő már nem feltétlenül. Az én, pontosabban a mi generációnknak ilyen például a Kacsamesék megszakítása Antall miniszterelnök halálhírével, a moncsicsi, de én némileg eleresztve a gyeplőt, ide sorolnám a spenót is. Hány, ó hány gyermeki szemből gördült keserű könnycsepp, hány apró száj görbült sírásra, oh, mikor azt mondták: EDD MEG A SPENÓT!!

Mert ugye a spenót meg kellett enni, hiszen majd attól leszünk nagyok és erősek, de utáltuk, nagyon, mert lehet, hogy egészséges és jó, de akkor is egy gyanús színű és halmazállapotú, leginkább passzírozott egérbélre emlékeztető trutty. És nem, nem akartuk megenni a spenót.

A drámaiságot és a hülyeséget félretéve: nekem személy szerint nem volt vele bajom, igaz a rántott húst jobban szerettem, de nem kellett sodrófával kergetni az asztal körül, ha spenót volt az ebéd. És persze nem is szörnyű, de tény, hogy sokan utálták. A szülők viszont tömték, tömték a gyerekekbe. De miért is? Na erre, legtöbben nem tudták a választ, vagy legfeljebb azt, hogy mer' egészséges és mer' azt mondtam. 

(Tipikus "majom effektus", lásd itt)

Kevésbbé ismert tény, hogy ennek az egyik fő oka, egy a XIX század végén, egy svájci tudós, bizonyos Gustav von Bunge tollából született tanulmány. Az úriember kielemezte a spenót összetevőit, százalékos arányokban, és kiderült, hogy a spenót olyan mennyiségű vasat tartalmaz, hogy épp csak a mágnes nem vonzza. Egész pontosan 35 mg-ot 100 g spenótonként. Az meg durva, és igencsak jó a gyermekek egészséges fejlődése szempontjából. Nosza, hejj, el is kezdték tömni szegény lurkókat a zöld főzelékkel, hogy majd vasgyúró lesz belőlük, akkorák lesznek, mint a ló, elhúzzák egyesben az ekét és széllel szemben is megeszik a zsíros kenyeret.

 Hát, nem így lett. Tiszteletem a professzor úr előtt, és azt hiszem ezt senki nem róhatja fel neki, azonban még kevésbbé ismert tény, hogy-valószínűleg szimpla figyelmetlenségből- elkövetett egy hibát. Ő a 35 mg vasat nem 100 g friss spenótból nyerte, hanem 100 g száraz spenótporból, amit viszont egy kilónyi nyers spenótból csináltak. Leesett? Megvan? Igen, az öreg elírt egy tizedesjegyet :). Szóval, száz gramm spenótban nem 35 mg vas leledz, hanem 3,5. A spenót semmivel nem tartalmaz több vasat, mint mondjuk ugyanannyi brokkoli, vagy-csokoládé. Na bumm. Legenda voltál.

A hír azonban szárnyra kapott, és ilyen apróságok, mint egy pirinyó tizedesjegy már nem érdekelték a felbőszült anyákat. Tömték, tömték a spenót a kölkökbe. 

Mindig van azonban, aki megmenti a világot. Manapság ez Hulk meg Thor és Ámerika Kapitány dolga, akkoriban Popeye-é volt. 

A spenótfaló tengerész keményfiú hamar a jenki, majd az európai gyerekek kedvence lett, és a kétségbeesett szülőknek nem kellett mást tenni, mint megkérdezni a nyűgösködő lurkóktól, hogy : "akarsz olyan erős lenni, mint Popeye?" A matróz ráadásul állítólag mindezen hőstetteket anélkül hajtotta végre, hogy tudott volna a spenót tévesen felfújt vastartalmáról, mivel ő az említett tanulmány előtt született. Talán emlegethetnénk Semmelweis mellett az anyák megmentőjeként? Na, azt azért csak nem.

Summa summárum: a legenda bebukásának ellenére spenót nem rossz cucc, mielőtt bárki félreértene. Tartalmaz egy csomó vitamint és ásványi anyagot, ami mindenképp üdvös a purdéknak. Viszont ennyi erővel lehetne ugyanilyen népszerű a madársaláta, meg a csipkebogyó, meg akármi más is. És soha nem értettem, miért kell beleerőltetni valamit a gyerekbe, amit utál...De kérem, a spenótnak igenis létezik ehető formája és erre kezdenek rájönni a népek. Kifejezetten szuper a spenóttal kevert tésztájú palacsinta juhturóval, vagy a párolt, fűszerezett spenót köretnek, vagy a spenótos batyu desszertnek. Azt kérem, azt nem kell tömni a gyerekbe. Megeszi magától. Ha van benne vas, ha nincs, ha aszongya a szülő, ha nem. Kisfiam, egyé spenót!

Állati félreértések

Szervusz, nép. Avvan, hogy előadást tartok, pontosabban tartunk Árnyékkal, hű bernimmel, a tér-idő kontinuum egy nem túl távoli pontján, ezen cím alatt. Ilyen estben szokás írni valami vázlatféleséget, bár ha nem kell számokat, adatokat, illetve hülyeségeket megjegyezni, akkor a mondandó nagy részét fejben rakom össze. Namost, összekötvén a kellemest a hasznossal, leírom ide az okosságot, kicsit bővebben. De nem mondom meg hol, meg mikor lesz, mert még odajöttök.

Említettem már, vagy ha nem,na majd most, hogy kurtán-furcsán egy alakulóban lévő állatvédelmi egyesület elnöke lettem. Ez eléggé körmönfont módon alakult így, névlegesen következőképp: felhívtak egy nap, még a nyáron, hogy "Te hallod, nem akarsz az elnökünk lenni?" Én meg mondtam, hogy "de." Na így. Az egyesület férfiállományát pont megdupláztam, szóval okosnak kell lenni, mert a fehérnép veszélyes jószág. Nem egyszerű, de igyekszem. ÁVE, azaz Állatvédők Vasi Egyesülete néven futunk, illetve futunk majd, ha végre bejegyződünk, valahára. Az említett okosság ezen egyesület nevében kerül kinyilvánításra, fiatal(abb) emberpalánták nevelésének célzatával, némileg és nem titkoltan kihegyezve az állat okozta balesetek elkerülésére, az buckalakóknak okulására.

Ember és állat között létezik kommunikáció, ezzel nem mondok el nagy újdonságot. Hazaérsz, a kutyád nekedugrik, hogy jájjdejóhogymegjöttél, satöbbi. Vagy, rádfúj a macska, hogy "na öcsém, ilyenkor kell hazajönni? Etesssssss!!!" Tudjuk mit akarnak kifejezni és ők is tudják, mit akarunk. Érdekesebb a kérdés mondjuk földigiliszta, vagy ebihal esetén, de ez a történet főleg azokról az állatokról szól, akikkel egy háztartásban élünk. Az egér nem játszik. A lényeg, hogy a kommunikáció fennáll, akár tudunk róla, akár nem és ha kicsit odafigyelünk, működhet, fáinul. Ez a mese arról szól, hogy mi van, ha nem, és miért nem? Vagy miért fulladhat adott szituáció félreértésbe? Ez két esetben lehetséges: az egyik fél vagy nem érti, mit akar a másik, vagy /és nem érdekli.

Nézzük az elsőt. Ez a kommunikációbeli hiba. Az állatok, hozzánk hasonlóan sokféleképpen kommunikálnak velünk, testtartással, mimikával (amelyiknek van, mert ugye a madaraknak pl nincs), hangokkal. Ezt igyekszünk megérteni, jobb esetben. Az állat is igyekszik megérteni minket, van azonban, amikor oda kell figyelni arra, hogy a megértés pontos legyen. A kutyák példul alapesetben teljesen szocializálódottak az emberhez, gyakorlatilag megtanulták annak nyelvét. Ne felejtsük el azonban, hogy attól, hogy beszélik a nyelvünket, nem tekintenek minket kutyának. Pontosan tudják, hogy mi nem ugyanaz a faj vagyunk, ezért egyszerűen hozzászoktak a furcsaságainkhoz és a faji különbség ellenére is megértenek minket-olyanformán, mint amikor valaki megtanul egy idegen nyelvet. Többnyire. Vannak azonban dolgok, amiket nem tudnak kezelni, mert egyszerűen a mély ösztönökből jön a válasz. Ím, erre egy klasszikus példa, melyet- szó ne érje a ház elejét, nem ékeskedünk idegen tollakkal- Korom Gábortól hallottam, aki a táma kiváló szakértője és olyan előadó, hogy betojsz. No.

Megy az öregnéne az utcán, kopogtat a bottal, szidja a fiatalokat, utálja az időjárást, elfelejti, hogy hívják azt a gyógyszert, amit be kell venni feledékenységre és hasonló öregnénés dolgokat művel. Jön szembe egy másik hasonló öregnéne, mellette peckesen egy csivava. A sajtreszelőfejű kutyula meglátja öregnénét, gondolja, furcsa szaga van, bot is van nála, hát hajrá, mondja is neki, hogy "Bikbukvukvakvakvakbikbikbik"

És itt jön a a pont, amikor az embernek kellene helyesen lereagálni a szitut. De ugye, mit tesz erre öregnéne? Kiterjeszti két karját a négy égtáj felé, lengeti a botot, fölé hajol a csivavának, teleszívja a tüdejét, és előírásos 120 és 140 közötti decibelen mondja neki, hogy "NEFÉJJÉ, NEM BÁNTALAK, JAJJJ, DE ARANYOS VAGY, EGYELEK MEG!!" Ezen a ponton a csivavák tudniillik összef*ssák magukat. A szándék nyilván nem ez volt, de így sikerült, mert a csivava adott helyzetben nem érti, hogy öregnéne kedves akart lenni. Rondább vége lehet a dolognak, ha a néne ugyanezt követi el egy kaukázusival. Tehát: a nyelvtanulás kölcsönös kell hogy legyen, nem várhatjuk el száz százalékig, hogy mindig mi legyünk a megértett fél, nekünk is megértést kell tanusítanunk. Kis odafigyeléssel nem nehéz.

A másik bajos szindróma, félreértés, az "értem én, csak leszarom" esete. Azaz, amikor figyelmetlenségből vagy egyszerűen rosszkor, rossz helyen követünk el olyat, amit az állat nem úgy reagál le, ahogy várnánk. Sajnos ilyen estből történt is baleset a közeli ismeretségi körben. Pontosabban unokahúgommal, aki most már eladósorban lévő leány, akkoriban úgy ötéves lehetett. Volt nagyanyánknak egy hétszentséges mogorva, kicsit dilinkós kuvaszkeveréke, a Szőke. Az egykori kislány szintén a mamánál volt felügyelet alatt, kint játszott az udvaron. A kutya pihent a napon, féligformán bóbiskolt, a leány meg gondolt egyet, odaugrott hozzá, átölelte a nyakát hátulról, és ráköszönt jó hangosan, hogy "Szervusz Szőke". Nem kell sokáig találgatni, mi lett a vége, a kutya ahogy megébredt, belenyúlt a leány arcába...kórház lett a vége, némi szabásvarrással. Elég olcsón megúszta, egy kis heg maradt emlékeztetőül. Az ember is van így, hogy felkel reggel morcosan, hagyja őt békén mindenki, meg az eső is esik, meg a reggeli is szar volt, meg a munka is büdös, meg az ertéel is kettő, és akkor jön a víg koma, rásóz a vállára, hogy majd leszakad, és beleordítja a fülébe, hogy "Jáó reggelt, hogy vagyunk te csibész, he? Ugye milyen szép nap ez!" Na, ezt mi se szeretjük. Csak a kutyának több a foga, mi ha adott esetben lekenünk egy fülest a komának, hát legfeljebb meglepődik, de a kutyaharapás, az más. Azt szőrével. És csínjával. Ezért okosan odafigyelni, mikor mit csinálunk.

Végül, de nem utolsósorban. Konkretizáljunk a kutyaharapásra, meg a szőrére. vagyis a klasszikus kutyabalesetekre. Egy jó adag lesz abból, hogy a hülyegyerek, elnézést, a kedves delikvens megpróbál a következőképp ismerkedni a kutyával: A: átöleli a nyakát és maga felé húzza a fejét (a kutya ezt kifejezetten utálja, még a gazdájától se mindig veszi szívesen) B: két oldalról a két tenyere közé fogja a fejét (ez bezártságérzetet kelt a kutyában C: olyan egyéb dolgot művel, amit egyszerűen a "nyilvánvaló ostobaságok" dobozba teszek, mint pl farokhúzgálás, fülcsavarás etc. Mint írtam, a kutya nem hülye. ugyanazt a világot látja mint mi, ugyanúgy érez- néha gondoljunk bele, mi az, amit mis is utálnánk! Melyik gyerek szereti, ha jönnek a nyanyák, és kétoldalról tenyérbe fogják a pofiját? Én utáltam. Ennyire egyszerű. Félreértés # 1. Kivételt képezhet embernél adott esetben a farokhúzgálás. Ezt nem mondom el az előadáson. Vagy majd meglátom. A kutyával tessék okosan, nyugodtan barátkozni, hagyni, hogy ő is felvegye a kontaktot, belemenjen a játékba. A tekintetünket ne süssük le, de ne is nézzünk mereven a szeme közé. A fejünket emeljük ki, ez egyrészt dominanciát mutat, másrészt inkább harapja meg a tenyerünket, mint az orrunkat egye le.

Aztán. Verekedő, vagy arra készülő kutyák közé nem, nem és nem nyúlunk. Személyes tapasztalat arról, hogy mit lehet biztonságosan: ordítani és rúgni (talppal, toló jelleggel) a kutyák méretének és vehemenciájának függvényében adott méretű és keménységű, sérülést nem okozó tárggyal (póráz!!) közébük csépelni, közben szintén ordítani és szentségelni. Ami az abszolút aduász, az a víz, hidegen, vödörből, de ez viszonylag ritkán áll rendelkezésre. Félreértés #2.

A legcikibb téma, de óhatatlanul felmerül, mi a teendő, ha már ott tartunk, hogy a kutya nekünkugrott? Hát emberek, nem tudom, így még nem jártam. Vagyis persze, figyelmeztető harapás, ilyesmi volt már, de komoly támadás nem. Ezt el kell kerülni. Erre sokan sokfélét mondanak, de szerintem mindig a helyzet adja a tuti receptet. A nagy általánosság, amit el fogok mondani: ha látjuk, hogy baj készülődik, akkor nagy levegő, nem kapkodunk. Nincs csápolás, nincs ordítás, játsszuk a flegmát és fennsőbbségeset. Nem szaladunk. Az azonnali támadást vált ki.Megpróbálunk lépésről lépésre kihátrálni a kutya közelségéből. Közben beszélhetünk a kutyához: nyugi, nincs baj, nem bántalak, nem akarok neked rosszat, satöbbi, bármit, a lényeg, hogy ne azt, hogy "jajanyám, könyörgöm, ne egyél meg, jajúgyfélek...". Mert a kutya vágja, mi a helyzet. Nem hülye. Így megpróbálunk biztonságba kerülni. A kutyával verekedni nem érdemes. 

Életszerű, és nem fogom elmondani, hogy támadás esetén térdmagasságnál kisebb kutyát érdemes alulról felfelé irányzott mozdulattal lábfejjel  okosan felrúgni. De ez maradjon a mi titkunk. 

No, így. Nagyjából. Ezt persze ott majd hosszabban, színesebben, több példával, kibővítve még egyebekkel, addig érkező és a helyszínen improvizált ötletekkel és Árnyék közreműködésével. 

Dec 3.

 17 00.

Szombathely.

Kodály 4.

Földszint.

Családsegítő Központ.

De ezt se mondom el. Nem én!

Sztori

Ma megölt a Zasszony. Olyat mesélt, hogy lepetéztem, betojtam, falnak mentem, elszédültem, na szóval, olyat, hogy azt meg kell örökíteni az utókornak.

A Zasszonypajtás nagy kutyabolond, jó ideje ment ki a tojból jobb sorsra érdemes kutyákat részben egyénileg, részben egyesületeken belül. Jelenleg együtt igyekszünk egy újonnan alakult állatvédelmi csődület tandembiciklijét hajtani. Ez a sztori kicsit régebbről származik és kicsit morbid is, de jajj…

Najaszongya a leány, épp egy németjuhászt szabadított fel rossz körülmények közül, egy „c” típusú állampolgárok lakta fészekből. A kutyusnak voltak kisebb nagyobb mukorjai, hát a leány elvitte állatorvoshoz, mielőtt ideiglenes gazdához kerülne, már a kutya, érted. Útközben kibökte, hogy a kutya bőre alatt légpuskatöltények vannak. Itt lehetne nyitni egy külön fejezetet annak, hogy mennyire végtelen az emberi kegyetlenség és balfaszság, valamint, hogy átfutott az agyamon az MZ tankjának téli feltöltése után a kaniszterben maradt másfél liter keverék benzinnek egy kreatív és alternatív felhasználási módja, Tavaris Molotov után szabadon, de ezt a bejegyzést nem ennek akarom szentelni. Megérkezett a leány a lúdoktorhoz, ott tömeg, neki meg sietős. Sebaj, nem először járt ott, dokit ismerte, hát mondta neki, hogy ehun az eb, tessék betenni kennelbe, reggel jön érte és ne felejtsék el kivenni belőle a golyókat. A doki bólint, leány elporoz.

Másnap reggel pislog be a rendelőbe, mondja, hogy jött a kutyusért. Mondja is az aszisztens, hogy: 

     - Igen, igen, a kasztrálásra hozott kutyus az ugye?      

-Nem nem, a mentett.

      -A németjuhász?

   -Az, az. Miért, ivartalanítottátok is?

.

.

.

      -Hát nem te mondtad, hogy szedjük ki belőle a golyókat???

Csak egészség legyen, meg cigeretta!

Szervusz kedves táncoló közönség. Ijedelemre nincs ok, nem vesztem el és a blogot se zárolta a TEK. Egyszerűen relatíve kevés idő töltöttem mostanában gép előtt, azt is igyekezvén úgymond célratörően tenni, főleg hogy a sógor lakóhelyem mobilinternet-térerősségével nem is igen telik többre. Plusz, ma kapott el igazán az a hasmenés-jellegű "írnom kell" érzet.

 Szóval. Cigizzünk.

 Nagyjából senkinek nem kell bemutatni a cigarettát, és annak hosszú és rövid távú hatásait. Ami zörgette kicsit mostanság az agyamat, az a cigaretta körül kialakult mizériának a lélektani kérdései. Ez is főleg azért, mert vettem egy nagy levegőt, és leraktam a cigit. Legalábbis, leminősítettem magam amolyan bulibagóssá. Tudjátok, hogy elég nagy nikotinpatkány voltam, a napi doboz cigi elment, buliban pedig néha egyiket gyújtottam a másikról. Ha az ember végiggondolja a cigarettázás milyenségét, szóval, hogy az jó vagy rossz dolog-e, akkor mérlegel. Mit nyer, mit veszít. Na ez az,ami így nem igaz, mert mérlegelünk, csak nem reálisan, vagy egyszerűen nem érdekel minket a mérleg. Viszont én annak vagyok a híve, hogy az ember fia/lánya legyen őszinte magához. Először is: mondjon aki, amit akar, cigarettázni jó. Klassz dolog. A dohány aromája kellemes, elzsongítja az embert, megnyugtat, jó időkitöltő és még úrias is. Felkelsz reggel, kávé, cigi, tökjó, indul a nap, közben összerendezed a gondolataidat. Aztán ez megmozgatja a beleidet is, nem a buszon jön rád a jujjuj. Aztán tök jó szociális program, főleg, mióta kizavarták Agyarországon a dohányzó közönséget a kocsmákból, hogy "gyertek komák, menjünk ki rágyújtani!" Szóval cigizni jó. A másik oldalon ott vannak ugye a rövid és hosszú távú kellemetlenségek, a szájszagtól a rákig. Mivel ezzel mindenki tisztában van, a mérleget általában letojjuk. És ez az a pont, ahol -szerintem- sok ember becsapja kicsinyég magát, a "nem tudok leszokni" jellegű szöveggel. Ezt aztán az orvoslásnak nevezett kuruzslógárda és néhány leleményes cég felkapta, és mellkasukra tűzve az igazság és hősiesség plakettjét, ránkkiabálnak mindenhonnan, hogy majd "mi segítünk leszokni Önnek a dohányzásról, jeeee!" Erre mondom, hogy hallod, nem kell, eredj innen. Mert aki nem akar leszokni, annak segíthet ezer ilyen cég is, akkor se fog. Ezek a jóemberek az említett cégeknél persze ezt jó eséllyel tudják, de pénz beszél, kutya ugat. Viszont, a dohányzásellenes propagandában legalább született pár kreatív alkotás: 

Na szóval, ez így rendben, ezek művésziek, vagy jópofák. Bocs a második képért kihagyhatatlan volt. De van aztán az a kategória, mint az újabban a cigisdobozokon lévő képek, ami egyszerűen gusztustalan és gáz. 

Amit ki akarok hámozni ebből a virtuális papírra vetett maszlagból:

Velem együtt sokan osztják azt a nézetet, hogy a dohányzás, illetve annak abbahagyása, egy döntés. Nem hiszek a "tudok", vagy "nem tudok"ban, csak az "akarom", vagy "nem akarom"ban. A nikotinfüggőség egy bumhug. Valamikor 19 évesen szoktam rá a cigire, azóta egy kisebb és egy hosszabb megszakítással szívom. Most, hogy bulibagóssá amortizálódtam, azaz a napi doboz bagó helyett mondjuk elszívok háromnaponta egy szálat, semmi, de úgy higgyétek el, semmiféle fizikális elvonási tünetem nincs. Mert nem a rohadt nikotin hiányzik, hanem a szokások. Hogy mielőtt elkezdesz dolgozni, elbökj egy cigit a kollégákkal, hogy ebéd után rágyújts, hogy ha várod a buszt, elszívj egyet, ha leülsz beszélgetni a haverokkal egy sör mellett rápöffents, vagy Uram bocsá' a szókimondásomért, egy jó szeretkezést levezess egy cigivel. Na, ezek igen, ezek hiányoznak. És nem akarok hazudni magamnak abban sem, hogy soha nem fogok rágyújtani többet. Bár még az is lehet. Jelenleg azon dolgozom, hogy eljussak oda, hogy a cigizéssel összekötött élethelyzetekben se hiányozzék. Ez mondjuk már emberfüggő.  

Egyébként a gondolatmagot a zasszony vetette el bennem. Én eddig nem akartam leszokni a bagóról, viszont egyre inkább éreztem, hogy itt az ideje, mert a szervezetem jelzett, hogy hosszú távon baj lesz. Alapból is pörgősebb kicsit a motorom az átlagnál, a cigi így állandóan magasan tartotta a pulzusomat és a vitálkapacitásom is kezdte megsínyleni a kérdést, ami egyébként nálam hál'Istennek, meg a genetikának, elég nagy, de így is éreztem, hogy romlik, szűkül. (Hogy mit jelent a vitálkapacitás, arról vagy kerestek egy féloldalas leírást valamelyik biológiatankönyvben, vagy elfogadjátok az én definíciómat, miszerint, aki tovább tudja egy levegővel kiabálni, hogy "Tóbiááááááááááááááááááááás!", azé nagyobb.)

Szóval, mikor ő bedobta, hogy hát leáll a bagóról, akkor úgy döntöttem, nekem is itt az ideje, ha együtt csináljuk, könnyebb. Nem, nem azért, mert a másik is, egyszerűen, mert így könnyebb. Tudod, döntés. Kedvesem tegnap kezdte a projektet, ő először megzöldült kicsit, de szerintem átvészeli, ügyes leány. No, aztán, félreértés ne essék, nem akarom a mellemet verni, hogy mekkora ász vagyok, mert mint mondtam, nem tettem le 100%osan a cigit, csak úgy 99,5. Hogy abban a 0,5ben le akarom-e, azt még nem tudom. A lényeg, hogy ez szerintem-de ez csak egy szerintem- így működik, akarod, vagy nem. Mert nem akkora ügy, mint amekkora feneket kerítenek neki, csak nem érdemes becsapni magunkat. Aki cigizni akar, az vállalja, hogy igen, ő akar cigizni, a többiek meg ne b*sztassák érte. Viszont aki cigizni akar, az ne próbálja becsapni magát elektromos cigivel, nikotintapasszal,meg effélékkel, mert csak idő és pénzpazarlás. Ha le akar szokni, akkor segíthetnek, ha nem, akkor mindegy, de akkor ezt tessék elismerni. Vicces, de a Star Wars saga lassan olyan klasszikussá válik, amiből idéznek az emberek. Szóval:

"Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!"

/Yoda. Ki más./

Bukolika

 Elköltöztem. De nem ám akárhogy, mint a többi pórok. Elegánsan, úriasan. (Angolosan.)

Emlegettem már, hogy a munkahelyváltás után átmenetileg a volt szolgálati lakomban tanyáztam. Ez egy viszonylag tűrhető és kifejezetten olcsó megoldás volt, de eddig éreztem vállalhatónak. Hétvégén felszámoltam több mint egy éves kapcsolatomat az Animal Spirittel és könnyek között kiléptünk egymás életéből. No jó, ez így több szempontból sem igaz. Egyrészt, elég vígan voltam, másrészt, nem csodálkoznék, ha ilyen-olyan formában kereszteznék még egymást útjaink. Valahogy a szelek is erre fújnak, egyre jobban bejön az állatvédelem témaköre és több Spiritbeli állatnak is-mint pl Zeusznak, a hegyomlásnyi kecskebaknak, Beninek a mindig barátkozó póninak és Lilinek, a horror/rajzfilmgyanús, törpenövésű fekete berbécsnek-  megígértem, hogy meglátogatom alkalomadtán. 
Ígéret szép szó.

Nos, úgy szerveztem a dolgokat, hogy szeptember utolsó hétvégéjét, pontosabban kicsit eltolva, vasárnap-hétfőjét szabaddá tettem. Ezt előre megfontolt aljatlan szándékkal szokásomtól eltérően Sógoriában töltöttem, hogy legyen időm nyugodtan átrámolni, illetve eltölteni legalább egy napot az új lakhelyen, hogy én is, Kutya Úr is bemelegedhessünk kicsinyég. Plusz, befűztem páromat, hogy ugyan jöjjön már ki, és segítsen átrámolni. Nem mintha különösebb segítség kellett volna, az összes cuccom elfért volna az Opelben, Kutya Úr mellé se kellett volna semmit bepakolni a mobil őrhelyére (értsd: csomagtartó). Egyszerűen szerettem volna a leánnyal egy romantikus hétvégét és hogy ott legyen, míg megszokjuk a helyet. Hogy a Ő mikor, hogyan lett a párom, mit érzek és mi mocorog bennem, az megérne egy külön bejegyzést, avagy misét. Többször nekivettem magam, hogy leírom, de annyira bensőséges és privát érzés, hogy nem megy. Talán jobb is így. Mindenesetre, mostantól esélyesen szereplője lesz a blognak.
 Is. 

Szombat délután letevém a lantot munkahelyen, zúzék haza, vagyis a Spiritbe, rettenetes módon. Az a sok lőn és vala. Este hét óra körül megjött leány, addigra én nagy vonalakban összeszedtem a kramancaimat. Kis kitérő: a Spirit mellett a szomszédban egy öregúrnak vagyon a hétvégi rezidenciája. A papa az a kaliber, akit csak liberális társadalmunk mentett meg eddig az agyoncsapatástól, az az igazi észér, kotnyeles, rosszindulatú vén f*sz. Van a Spirit mellett egy semmirevaló földút, amit nekünk, mert szükségünk - és jogunk - van rá, használnunk kellett. A csocsesz meg ezt igen utálta, mert elvileg az ő területére esik. A világon semmire nem kell neki, de szigorúan kiette az elejére a táblát:

ami azt jelenti, hogy „Behajtani visszavonásig tilos!”. Ez állandó morgásra adott okot, mindkét oldalról. Én meg még anno megfogadtam, hogy ha egyszer elhagyom a Spiritet, ezt a táblát elkommunizálom emlékül. Mikor párom megjött, már sötét volt, nálam meg egész véletlen volt egy laposfogó.  A tábla jelenleg az új lakhelyem ablakát díszíti.

Vasárnap békésen megreggeliztünk, majd bemutattam egymásnak a hölgyeményt és a Spirit jószágállományát. Tekintve, hogy a leány hozzám hasonlóan állatbolond, azt hiszem, mindkét fél élvezte. Délidőtájt lerámoltuk a motyómat a két járműbe. Ez amolyan legényes költözésre sikerült, tulajdonképpen tíz perc alatt lehordtunk és elosztottunk az autókban mindent, de mindent, ami földi javam a Spiritben volt. A főnöktől (kizárólag) az illem kedvéért el akartam búcsúzni, de még kora reggel eltűnt valahova, úgyhogy hagytam neki egy e-mailt, mely nagy vonalakban azt tartalmazta, hogy „Szevasz”. Ebéd, aztán kocccsiba beeee, abbblakot leeee, könyököt kiii….messze nem mentünk, az új kecó nincs húsz kilométerre a Spirittől, igaz, az jó becsületes hullámvasút jellegű úton. Steinbach, úgy hívják. Szép, nagyon szép. 

Hasonlóan az Isten háta mögött van, mint a Spirit, vagyis szerintem inkább az Isten arca előtt. Nézőpont kérdése. Viszont tiszta, rendezett,  és gyakorlatilag összkomfortos, mindez ötvözve azzal a ténnyel, hogy maga a hely egy valamikori hegyi parasztházból –és gazdaságból alakult ki. Ezt a benyomását meg is tartotta. Bumm, romantika. Verandára kiül, bort kinyit, laza rockzenét betesz, vigyorog, mint a tejbetök.

Az első helybeli, akivel megismerkedtünk, jó tíz perc múlva jelentkezett is. 

Ő egy pele, aki a veranda melletti szőlőlugason csimpaszkodva, kerekre nyílt szemekkel figyelte, hogy hát, ezek meg kik? Aztán helyre rakta, hogy, rendben, ilyen is van és békésen falta tovább a szőlőt. Ja igen, szőlő is van. Meg gyümölcsöskert. Jóság.

Aznap este azért csak elbajszintották a kedvemet. Tudni kell, hogy a megbeszéltek alapján ehhez a helyhez jutányosan és átmenetileg jutottam hozzá a cégemen keresztül. Legalábbis elvileg így volt. Estefelé kijött az egyik csaj a vezetőségből (ja kérem, matriarhátus van…) és megmutatott egy-két tudnivalót a házzal kapcsolatban. Mint például az önálló és meglehetősen makacs akarattal rendelkező fűtésrendszert. Közben kiderült, hogy a hozzájutás tényállása jóval átmenetibb és jóval kedvezménytelenebb, mint azt gondoltam, hála annak, hogy a tyúkudvar, mármint a vezetőséget alkotó csajok elbeszéltek egymás mellett. Irgum. Ezen persze bemorcultam. Burgum. No mindegy, ezt még a héten az orruk alá kell dörgöljem….Amúgy szeretem őket, de most nem átallanék rájuk ordítani, hogy: „mars vissza a konyhába!!”

A bemelegedés ettől függetlenül remekül sikerült. Romantikusra. Beszélgetés, világmegváltás.  Másnap leteszteltük kicsit, hogyan bírja Kutya Úr az egyedüllétet és eltekeregtünk elintézni és vásárolni eztazt a közeli kisvárosba, avagy nagy faluba. Emlékezetes innen, hogy megebédeltünk egy kínai vendéglőben, ahol fizetéskor a pincérlány grátiszként két felespoharat tolt az orrunk alá, mondván, hogy „szilvabor”. Édes volt, meg finom, „mi történhet” alapon betöröltük, aztán teleholdvigyorral ültünk jó negyedórát egy padon, mondván, hogy így azért mégse szálljunk autóba… Megismerkedtünk aznap a második helybelivel, a szomszéddal is, akiről nagyjából az „emberevő alkoholista paraszt, akivel vigyázni kell” képet kaptam elméletben. Aztán elmarkoltam, hogy jönne át kicsinyég és gyakorlatban kiderült, hogy tényleg megissza a magáét, de emellett egy kifejezetten intelligens, barátságos öregúr és remek beszélgetőpartner.

Emberek, mindent összevéve, ez egy jó hétvége volt. Még a vacakságokkal együtt is.

 Inkább édes, mint keserű. Sokkal inkább édes. Jó így.

„Kinek a „bukolika” fogalmatlan,

jobb ha emez linkre kattan…”

A kecsesen ringó fecske, avagy a recsegve fingó kecske

Nos, jó kedvem van, továbbá írhatnékom, tehát most kaptok maflaságot, csőstől. Továbbá, mostanában volt az évfordulója, hogy elhagytam a Vépi Gazdasszony-és Gazemberképzőt, és dezertáltam Sógoriába. Ezt a döntésemet azóta se bántam meg, de ez most nem erről szól. Ez most a német nyelvről szól. Vagyis a nyelvi hibákról. A német nyelvi hibákról. A németnyelvi hibákról.  A nyelv német hibáiról. A nyelvtani...hagyjuk.

Ugye, korábban is előfordultam német nyelvi közegben, ez mióta sógoréknál dolgozom, exponenciálisan sokszorozódott, a hibalehetőségekkel együtt. Ez mindig vigyorra ad okot. Van aki persze kiröhögi érte az embert, ilyenkor szokott jönni a "majd ecsém, ha legalább annyit magyarul, hogy el ne adjanak" szöveg, de a többség amúgy kedvesen mosolyog, kijavít és együtt nevetünk. Nos, összeszedtem a mókásabb eseteket, a saját és -bocsánat érte-ismerőseim tárházából. 

Kezdjük egy régi klasszikussal, jó 6-7 évvel ezelőttről. Szomszéd osztrák falu, labancok, kurucok vegyesen, futballozás forog fenn. 40 fok árnyékban, a "meccs" után ülök a fűben, vörös fejjel, izzadtan. Jön oda a sógor koma, hogyhát, mi újság? Akartam volt neki mondani, hogy tök ki vagyok merülve, ami valahogy így hangzik németül :

 "Ich bin total ausgelaught." 

Ehelyett valamiért ez jött ki a számon:

 "ich bin total ausgelutscht."

A koma menten felfordult a röhögéstől, majd miután levegőhöz jutott, sűrű bocsánatkérések közepette elmagyarázta, hogy érti ő, mire gondolok, de ez így azt jelenti:

 "Teljesen kinyaltak."

A helyszín, sőt, talán az időpont is ugyanaz, mikor is Ádámbátyám illedelmesen megérdeklődte a sváb srácoktól, szoktak-e a folyóba sz*rni. 

"Scheisst ihr manchmal ins Fluss?"

Valójában arra volt kíváncsi:

"Schiesst ihr manchmal ins Fluss?" -azaz, lőtték-e már a labdát a folyóba.

Nesze neked.

Már Sógoriában töltött időm alatt történt, hogy összeismerkedtem egy lánnyal Bécsben, aki erősen tetszett. Egy alkalommal elmentem érte, felvettem és együtt mentünk valami kocsmába. Kis lakás, még kisebb előtérrel, a lány próbálja felhúzni a cipőjét, miközben én határozottan útban vagyok. Mondom neki udvariasan, hogy kimegyek a folyosóra, míg felöltözik.

"Ich gehe aus, damit du dich anziehen kannst."

Vagyis akarom mondani. Ehelyett:

 "Ich gehe aus, damit du dich ausziehen kannst"-kimegyek, hogy le tudj vetkőzni.

Őőőőőőmmmm....nagy szemek, furcsa arc, megértés, vigyor.

Ezt ráadásul másodszor is sikerült eljátszanom, másvalakivel. Ja kérem, magyarban az "öltözni" és a "vetkőzni" nem hasonlít ennyire... Hanem, az imént, másodjára említett emberkével utaztam valahova, mikor is elkövettem egy KRESZ-kihágást, mondtam is neki, hogy 

"Hja, da hätte ich pinkeln müssen"

Persze a "blinken" azaz indexelni szó kisült az agyamban. Szóval

 itt pisilnem kellett volna.

......

Hanem, ha már a szaftosabb témáknál vagyunk. Még tavaly nyáron beszélgetek az egyik gyakornokunkkal, családi állapotról, csajokról, miegymásról. Itt ismerkedtem meg a kétneműsedett német szavak jelentésbeli fontosságával. Miután többször elhangzott a számból a "Liebhaber" szó, amit "szerető" nek fordítanék, a srác elkezdett furcsán nézni és elhúzódni. Majd tisztáztuk a félreértést és azóta tudom, hogy egészséges mentalitású férfiembernek legfeljebb "LiebhaberIN"-ja lehet.

Tovább a nyelvi finomságokról...mire nem képes egy visszaható névmás? Az a nyavalyás mich, dich, sich, ha így jobban megvan. Utolsó napjaimat töltöttem az Animal Spirit szolgálatában, az irodában beszélgetünk a főnökemberrel, meg az irodistákkal a hogyan tovább-ról. Mondom is okosan, hogy amint tudok, kiköltözök, azaz:

"Sobald ich kann, ziehe ich aus"...

helyett:

"Sobald ich kann, ziehe ich mich aus..."

Igen, csessze meg, levetkőzöm, amint lehet. Nem nevettek. Nagyon. 

Aztán, össze is jön végre a vetkőzés. Nem, a költözés. Na, a mai nap terméke: pont  erről dumálunk az új kollégákkal, mondom nekik, hogy kell egy hétvége, "mert kicsit be kell rendezkednem" az új lakásban.

"Ich muss ein bisschen einweihen"

Egy betű különbség írásban és hangzásban és ez lett belőle:

"Ich muss ein bisschen einweichen."

Meg kell kicsit puhulnom.

 Mi más. 

Érted.

A németem sokat fejlődött mióta kint vagyok. De romlott is egy szempontból: rászoktam a dialekt -és szlengszvakra. Namost, ha már a szlengnél tartunk: "Vögeln". Ezt ha megkeresed a szótárban, azt találod: "Vögel", a "Vogel", azaz "madár" szó többes száma. A "Vögeln" ennek ragozott alakja, vagy mi. Továbbá magyarból tükörfordítással így mondanánk, hogy "madarászni". Tömördi madárvárta, jó pár éve. Megjelenik egy német leány, egész jó kiállású, csinos fajta, szőke, kéxemű árja. Az egyik cimbi rá is bukott, hogyaszongya kapásból:

"kommst du mit mir vögeln?"

"Vögeln": másodlagos jelentés a "madarat fogni" kifejezésből a szlengbe átemelve: lefeküdni valakivel.

Kevésbbé nyelvi hiba, inkább megszokás a következő anekdota, mert én is, és az ex-kolléganőm is elkövettük. Előbbinek nem anyanyelve a német, utóbbinak az, de ő flúgos. Viszont mindketten sokat vagyunk állatok között, hát egymástól függetlenül megkérdeztük egy-egy ismerősünket:

"Bist du villeicht trächtig?"

Azaz: "Vemhes vagy talán?"

......

Zárásként az egyik kedvencem. Elkövetője Shamil, a volt munkahelyem csecsen terroristája, akit minden terroristasága ellenére, vagy pont azért, egészen megkedveltem. Ő maga mesélte ezt. A csecsen ugye muzulmán és péntekente mecsetbe jár, amit németül Moschee-nak mondanak. Szedelőzködik is ám a Shamilunk egyik péntek koradélután. Kérdi a főnök, hovacsodába megy?

mondja neki a csecsen okosan, hogy:

"Chef, es ist Freitag, ich muss in der Muschi"

Főnök, péntek van, el kell mennem a **csába....

A viccet félretéve, ajánlanám ezt a bejegyzést kedvenc némettanáromnak, Némethné Katinak.

Azt hiszem azért, összességében, nem végeztél rossz munkát:)