Munkásököl, vasököl, úgy keres munkát, ahogy köll!

Hát így, a cégnél töltött utolsó hónapjaim örömére derékba kaptuk ma a hímivarszervet, hogy tartózkodjak a vulgaritástól, meghajtottuk magunkat, mint Zinger a varrógépet, hogy tartózkodjak a technikai részletektől, és kilógott a belünk, hogy ne menjek bele mélyebben a dolog anatómiai mivoltába. Aztán azzal nyugtatott a kolléganőm, hogy ne aggódjak, nekem már úgysem tart soká ez a meló. És ami innentől következik, az a munkakeresésről szól. Mármint a blogon, mert amúgy már keresgélek, ezerrel. Na jó, lehet csak kilencszázzal. De keresgélek. Az előző két munkahelyem elég gyorsan és flottul összejött. Leírnám hát, mik a módszereim. Namost, nem akarok (ismét) a nagyképűség bűnébe esni. Még nincs munkám, és semmi nem garantálja, hogy lesz két hónapon belül, ahogy tervezem, de erről majd akkor nyilatkozom. Mindenesetre bízom és hiszek. Továbbá a módszereim csak egyéni ötletek, nem biztos, hogy mindig és mindenkinél működnek. De talán nem ártok vele a világnak, ha leírom őket.

1: Keresés

Mindig jól ki kell találni, hol van a meló eldugva. Ez a mai világban leggyorsabban -és kényelmesebben az interneten megy, ott is a nagyobb álláskereső portálokon. Csak pár tipp a Sógor oldalakról:

www.ams.at

www.willhaben.at

www.jobrapido.at

www.derstandard.at

például.

Vagy, és, beírja az ember gúgliba, hogy "álláskereső oldal".  Továbbá érdemes körülbelülre tudni, mit akarunk és aszerint keresni, ez lerövidíti az oldalak átböngészését, és esetleg jut időnk a nagyobb portálok mellett a kisebbekre is. Szinte mindegyiken van keresőfunkció. Tehát, ha valaki mondjuk szakács akar lenni, írja be azt. Ne a kőművest, mert ebben a szakmában elég kevés szakácsot keresnek. Aztánmeg, érdemes nyitott szemmel járni. Egyrészt, így nem megy neki az emberfia a szemeteskukának, nem hiszik zombinak és hátha szembejön az álommeló onnan, ahonnan nem várná.

2. Értelmezés

Az álláshirdetések rafináltak. Sokszor nem azt írják le, amire az ember kíváncsi, hanem azt, amit szeretne látni. Tehát: "Telefonaszisztenst keresünk! Könnyű munkavégzés, 300000+ havonta! Végzeccség nem szügséges! Tejjesalakos önéletrajzot várunk!" Itt ugye gondolja az ember, hogy nem a lelki segélyhez keresnek munkatársat. Ezeket a szófordulatokat, mint a "közvetítői munka" (telefonos eladás) "üzleti tanácsadó" (házaló ügynök), "ügyfélkapcsolati munkatárs" (titkárnő) idővel megtanulja az ember. Ezt nekem nagyjából tapasztalati úton sikerült. Sajátján a szamááááár... Gondolkodtam rajta, hogy nyitok ennek a témának egy külön bejegyzést, de túl sok utánajárásba kerülne, és lusta vagyok. 

Aztán, vannak azok az állások, amik nem biztos, hogy kamumelók, csak nem tudjuk mi az. Erre mondta valaki a napokban (asszem Zasszony), hogy "a mai szakmanevekből nem lesznek vezetéknevek". Mert ugye az Ács Jóska, meg a Kovács Tibor az oké, de a Junior Assistant Ferenc, vagy a Chef de Rang Pál már furcsán hangzana. Ezek nem biztos, hogy hülyeségek, ha valakinek van türelme hozzá, olvassa át őket, talán okosabb lesz nálam. (Halkan jegyzem meg, ha már a Zasszonynál tartunk, az ő hivatalos szakmai megnevezése: "Business Analyst". Ismét külön bejegyzés terjedelmű lenne leírni, hogy ez mi, de jól megél belőle, meg szereti is.)

Nade, mivel én állatokkal dolgozom és szeretnék továbbra is, az egyértelmű álláshirdetéseket szeretem. Tudjátok, az ilyet, hogy: "Sokéves múlttal rendelkező bécsi állatvédelmi egyesület hosszú hajú, vörös szakállú, 29 és 31 éves közötti magyar férfit keres vezető pozícióba. Tevékenység: állatok símogatása, beosztottakkal való ordibálás, jó időben szabad ég alatt tartózkodás. Elvárások: német nyelv, biológiatanári végzettség, saját gépkocsi. Fizetség: 2300€ bruttó, évente 14X. Önéletrajzát és motivációs levelét küldje az office@krucufix.at e-mail címre. Csak ezt kicsit jobban kifejtve.

3. Önéletrajz és motivációs levél

Erről már sokan írtak sokfélét és nem akarom túlszaporítani a kérdést. Amit hozzá tudok tenni: én minden egyes beadott önéletrajz előtt átfutom a curriculum vitaet és szükség szerint kiemelek és/vagy előre helyezek dolgokat. Értsd: az önéletrajzomban szerepel, hogy négy évig voltam nevelőtanár, fél évet dolgoztam egy bútorüzlet lótifutijaként és 2 éve állatgondozó vagyok. Namost, ha mondjuk recepciósnak jelentkeznék valahova (hehe), akkor így változtatnám meg: 2011-2013 Állatvédelmi és állatterápiás cégek munkatársa, állatgondozás, vendégek körbevezetése, kreatív tevékenység. 2009-2010 A Faforgács bútorüzlet munkatársa, vevőkkel és ügyfelekkel való mindennapi aktív kommunikáció, problémakezelés, kapcsolattartás. 2007-2011: Nevelőtanár, mindennapi rutin betartatása, levezetése, kommunikáció és problémamegoldás.  Ha mondjuk asztalosnak (haha): 2011-2013: Állatvédelmi és állatterápiás cégek munkatársa, napi szintű karbantartás, javítási munkálatok, állatgondozás, géppark felügyelete. 2009-2010 A Faforgács bútorüzlet munkatársa, bútorok összeállítása, szállítása, ügyfélkezelés. 2007-2011: Nevelőtanár, a kollégium és környezetének rendben tartása, javítási munkák, nevelési feladatok. Mindegyik igaz, csak mást domborít. Teccikérteni? 

Fénykép. Na ezt most csak elmesélem, mert még nem tudom, mit gondoljak róla. Klasszikusan azt ajánlják, hogy előnyös, komoly, egyszerű, arc, legfeljebb félalakos kép szerepeljen az önéletrajz fényképén. Namost én nagyon nem vagyok fotogén. Ami normális kép van rólam, azon vagy épp motoron tobzódok, vagy kutyával készült félarcos fotó, vagy asszonnyal böszmélkedünk valahol, vagy farkas ugrik a nyakamba, vagy haverokkal sörözünk. Megpróbáltunk anno rendes önéletrajzos fotót készíteni-sikertelenül. Mérgemben beletettem ezt:

Többen sírva kértek, ne tegyem. Majd, mikor már vagy egy éve voltam a mostani cégemnél, valahogy előjött ez a téma az egyik főnökkel. És közölte, hogy "no igen, a te önéletrajzod egyből feltűnt, az volt az egyetlen állatos". Na mondok, bumm. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy aki agysebésznek jelentkezik, az pózoljon aggyal, de az állatos szakmában lehet nem volt ez egy rossz húzás. Persze egy bizonyos szintig, lehet, hogy van, ahol már nem vennék komolyan. Vagy épp azért lenne feltűnő. De ezt tényleg nem tudom, eddig úgy tűnik bejön. Azért tervben van egy olyan fotó is, amin nincs ennyire gyereksimogató fejem.

A motivációs levéllel kapcsolatban meg annyit tanultam meg, hogy kell legyen egyfajta határozott kisugárzása, nagyképűség nélkül. Azaz a "Jajjaj, de szeretnék odamenni magukho, én szegény, felkopik az állam, hejj, mindent elkövetek, hogy felvegyenek" illetve a hivalkodó "Hallák-e, nem azé mondok, de én mán mindent tudok, amit kendtek is, és én vagyok a legjobb kendteknek" helyett a "Röviden elmondom, ki vagyok, mit tapasztaltam, tudom mit keresek és tudom mit tudok adni" jellegűek jönnek be. Persze szintén fazonra igazítva.

4. A "sörétes" módszer

Ez a saját elnevezésem arra, hogy minél több lehetőség-annál nagyobb esély a sikerre. Ergó beküldöm a jelentkezésemet olyan helyre is, ami csak (vagy legalább) félig tetszik, és ha visszahívnak és megnéztem a helyet, még mindig mondhatom, hogy nem köll. Vagy még mindig jó lehet átmenetileg, ha nem lesz más. Azt általánosságban ki merem jelenteni, hogy sokan esnek abba a hibába, hogy azt hiszik, az első beküldött önéletrajzzal az állást is megkapják. Most képzeljük el, hogy ott ül egy titkárnő, aki naponta kap negyven önéletrajzot és így válogat, hogy: túl öreg, túl fiatal, nem szimpi, na ebbe beleolvasok, á rosseb ez unalmas, na had lám, zsíros a haja, nem mosolyog, na ezt elolvassuk. Mondjuk tíz beküldött önéletrajzból hétre visszaírnak, abból egyre behívnak elbeszélgetésre. Hacsak nincs egy igazán jó önéletrajzunk. Szóval több hely, nagyobb siker.

 Aztán meg, nem várom, hogy engem keressenek meg. Eléggé megoszlanak a vélemények erről, de nekem már bejött egyszer: egyszerűen elküldöm az önéletrajzomat azokra a helyekre, ahol el tudnám képzelni magam, és odaírom, hogy amennyiben van szabad állásuk, vagy lesz a jövőben, kérem értesítsenek.

5. Elbeszélgetés

Ha eljutunk idáig, az már félsiker. Ennek tudatában álljunk elébe és abban, hogy ha ez nem, lesz másik. Nyugodtan, mint disznó öléskor.  Az, hogy a "főnök" beszélget velünk, nem jelenti, hogy ő illatosabbat művel. Legyünk őszinték, és irányítsuk a beszélgetést.  Így sok mindent a magunk javára tudunk fordítani. Példa: legutóbb megkérdeztek a rossz tulajdonságaimról. Reflexből benyögtem, hogy makacs vagyok, mint az öszvér. Majd hozzátettem, hogy bár másfelől ezt tekinthetjük kitartásnak is. Azt hiszem, ez tetszett nekik. Tartsuk szem előtt, hogy ők is keresnek valamit/valakit, őket is szorítja az idő, ők is aggódnak. De ezt ne keverjük össze a flegmasággal. Ne követelőzzünk, de kérdezzünk rá egyértelműen a feltételeikre.

 Legalábbis szerintem. Szerintem.

Illetve az okosok, a jógik, a sikeres emberek és a hozzáértők szerint sokat segít, ha fogunk egy darab papírt és ráírjuk, egész konkrétan mit is akarunk. Azaz milyen melót és munkakört, mikorra, hol, mennyi fizetésért. Ezzel tudatosítjuk magunkban. A papírt utána érdemes elrakni, legalábbis addig, míg meglesz az új munka. Szerintem. Is.
 (Én a munkáskabátom zsebében őrzöm, ha tele van a hócipőm, rá tudok nézni.)

Aztán majd meglátjuk, sikerül-e. Tessék nekem szorítani, drukkolni, gondolni rám, tartani a hüvelykujjat, imádkozni az Istenhez/Istenekhez, meg minden. Igazán megköszönöm.

Jó éjt!

Havizaj-November: Nyelvtudás nélkül, teljes gőzzel.

Felmondtam hétfőn. De úgy felmondtam, hogy csak úgy csörrent. Ennek több oka van, most csak így dióhéjban:

- tovább akarok lépni szakmailag,

- mióta a cégnél dolgozom, folyamatosan fogynak mellőlem az emberek így egyre több munka marad rám,

- illetve rajtam kívülálló okok miatt elég stresszes mostanság a vezetőség, amit viszont mi is megérzünk.

 

  

Hát ennyi, dióhéjban. megint indul az állásvadászat.

Mindenesetre szóba került, hogy ha tudok valakit magam helyett, akkor ajánljam bátran. Gondoltam, hejj, bedobom a lehetőséget szittyaföld lakóinak, hátha örülnek. Kivágtam hát egy hirdetést fácsebukra, ezt ni (elég hosszú, ha unjátok, olvassátok el csak az utolsó pár bekezdést, ott a lényeg.) :

Sziasztok, egy álláslehetőséget szeretnék közzétenni, állatgondozói munkakörben. Igyekszem mindent részletesen leírni, hogy minden kérdést előre megválaszoljak és elkerüljük a későbbi félreértéseket. Kérek minden érdeklődőt, hogy böngéssze végig a körmölményemet, minden lényeges benne lesz, ígérem:)

Tehát, az állás, melyhez segítséget szeretnék nyújtani tulajdonképpen az én jelenlegi állásom. Ugyanis mivel továbblépek, ezért felmondtam, így legkésőbb márc 1-el üresedik a helyem, a főnökeim pedig szívesen veszik, ha ajánlok valakit és úgy gondoltam, érdemes felkínálni hazánk fiainak a lehetőséget. Ebből következik az is, hogy nem én vagyok a közvetlen munkaadó, hogy csak közvetett beleszólásom van a dolgokba és a végső szó sem az enyém lesz, de szívesen továbbítom "A" megfelelő embert.

Tehát, az állás hivatalos megnevezése "állatgondozó és általános szervezői tevékenység", a munkavégzés helye pedig szeptembertől júniusig Bécs 14. kerület, júni-augusztus pedig alsó-Ausztria, Böheimkirchen mellett. (Nyáron odatelepül a cég). A munkaadó egy lovasterápiával foglalkozó egyesület. A munkakör pediglen egyrészt a cég állatállományának gondozása, (etetés, tisztán tartás, stb) ez jelent 17 békés, barátságos paripát, egy kisebb nyáj birkát, egy szakajtó tengerimalacot, meg két pofátlan nyulat. Másrészt a ház és az udvar rendben tartása, a fehérnépek és a jószág által tönkretett, illetve maguktól tönkrement dolgok megjavítása, és általános segítségnyújtás ahol éppen kell. Szóval amolyan mindenes.
Szállás konkrétan nincs, de ha megszorul az ember, ott tud aludni egyszer-egyszer.

A munkaidő heti 40 óra, tehát főállás, reggel héttől délután fél négyig, egy félórás fizetett ebédszünettel. A munkanapok rugalmasak, mivel valakinek minden nap ott kell lenni, tehát hétvégén/ünnepnapon való munka lehetséges. Gyakorlatban ez úgy fest, hogy előre megkapjuk minden hónapban a beosztást, és ha valamelyik napon, ahol be van osztva az emberfia nem tud bemenni, akkor szól okosan és átrakják. Továbbá néhány kivételes esettől eltekintve öt napnál több munka egyhuzamban nincs, ha mégis, akkor nyilván több szabadnap van utána.

A fizetség 1600 € bruttó évente 14szer, tehát ez azt jelenti, hogy 1200-1250 kerül kézhez kortól és családi állapottól függően, nyáron és karácsonykor plusz egyhavi fizu, mint általában Ausztriában.

Most jön a lényeg.
Akit keresünk, annak a 3 leglényegesebb tulajdonsága, hogy

20 és 40 közötti férfiember, jó német nyelvtudással (!).

Végzettség nem szükséges, azonban állatokkal való előtapasztalat, némi kézügyesség és az u.n józan ész előny. A munkához kell egyfajta általánosan jó kondíció is, nem kell testépítőnek lenni, de nem árt, ha az ember nem botlik meg a saját árnyékában.
Saját gépkocsi és jogosítvány (lehetőleg szintén saját) nem kimondottan feltétel, mivel azonban enélkül gyakorlatilag megoldhatatlan a napi szintű bejárás, tulajdonképpen az.

Akinek mindez felkeltette az érdeklődését, kedvet érez a munkához és megfelel a leírtaknak, az kérem, küldje NÉMET nyelvű önéletrajzát és motivációs levelét az e-mail címemre: vultosa@gmail.com

Előre is elnézést, ha nem fogok mindegyikre külön visszaírni, de mindegyiket megnézem, megígérem. Sok sikert a munkakereséshez mindenkinek!

Potyognak is erősen az érdeklődők. Eddig úgy tíz. Abból kb 6 jutott el odáig, hogy német önéletrajzot küldjön, 1, hogy német motivációs levelet is. Kaptam több olyan levelet is, amiben megmagyarázzák a jelentkezők, hogy miért nem küldenek német önéletrajzot. Hm...a helyzet az, hogy nálunk a cégnél alapfeltétel a német, mivel elég sok új infó esik be napi szinten, amit a jóemberek (ha nem mondtam volna, osztrákokról van szó) németül igyekeznek átadni. Szóval máshogy nem megy, ez van.

Bájdövéj. Elég sokat foglalkoztam már írásban és szóban is a kérdéssel, hogy nekimenjünk-e egy külföldi melónak nyelvtudás nélkül. Pontosabban, hogy érdemes-e belekezdeni a melókeresésbe külföldön, ha nem beszélünk külföldiül. Egy előző kirohanásom erről itt olvasható. Ezt kéretik csak ezen bejegyzés átolvasása és esetleges kommentálása UTÁN megnézni, mert ugye a "havizaj" alapelve a nyitva hagyott kérdés, ergó nem akarok előzetesben senkit befolyásolni. Namost, vonatkoztassunk el az én munkahelyemtől, mert ott ugye, mint az írva vagyon, esélytelen használható némettudás nélkül elhelyezkedni, de az általános tapasztalat azt mutatja, hogy mindig akadnak olyan partizánok, akik anélkül élnek és dolgoznak egy adott országban, hogy akár csak tesséklássék is makognák az ottani nyelvet. Más kérdés, hogy hogy élnek és mit dolgoznak.

Szóval, kedves egybegyűltek TI mit gondoltok erről? Nekimennétek a vakvilágnak mindenféle nyelvtudás nélkül?
Tessék kérem, mondjátok meg az őszintét!

Egy ismeretlen fotós képei az elveszett memóriakártyáról

Olyanformán vagyok, tudjátok, a technikai újításokkal, mint a székely ember a gőzgéppel, hogy értem én, de mi hajtsa? Szóval, valahogy, ha bekerül egy új elektronikus akármi a piacra, akkor általában akkor és csak akkor veszem használatba, ha valaki szánt szándékkal a kezembe nyomja. Ilyeténképp mindig le vagyok maradva pár évvel az aktuális technikától. Emlékszem még a haverok kaján vigyorból erőltetetten simára igazított arcára, mikor 2005 körül valamelyiküknél megláttam egy pendrájvot, és megkérdeztem, hogy ammegmifene? Nem mondom, hogy síkhülye vagyok a témához, de bármely ellenvéleménynek is teret adok. Viszont erősebb az érdeklődéshiány. És egy új kalapácsot nehezebb elveszteni, mint egy új telefont.

Így alakulhatott a következő is: Úgy hat éve megjelent az általam vezetett személygépjárműben, azon bizonyos Opelben egy memóriakártya. Nem mondom, hogy odakerült, mert egyszercsak ott volt, lőn és vala. Nem tudom, hogyan és honnan, de ott figyelt. Namost, a fentiekben írtaknak megfelelően én ezt a cuccot bevágtam a rendeltetésével ellentéten aprópénz, blokk, és egyéb cseprő dolgok tárolására használt hamutartóba. És azóta is ott pihengetett, egészen a múlt hétig. Akkor ugyanis volt egy ritka laza napom a cégnél. És hogy, hogy nem, eszembe jutott ez a holmi. Hinnye, mondom, nézzük meg, mit tud! Fogtam magam, és elvonultam a műhelybe.

 Ennek a műhelynek szentelnem kell pár sort, a teljes megértés végett. Ez egy viszonylag nagy alapterületű sufni, amiben a szerszámokat tároljuk, illetve munkaasztallal és néhány okos géppel vagyon felszerelve. A cégem többi munkatársai, akik nem én vagyok, tehát a "többiek", ezt a helyet egy egyszerű ok-okozati összefüggés miatt kerülik. Ez pediglen a következő: 1: Az ott lévő dolgok egy része, mint a flex, vagy a fejsze ijesztő. 2: Ami nem ijesztő (csavarhúzó, fogó) annak többnyire nem érthető a működése. 3: Ami nem ijesztő és érthető is a működése, azt úgyse találnák meg. 4: Mivel úgyse találják meg, vagy ijesztő, vagy nem érthető a működése, és általában úgyis a Dániel szereli meg a dolgokat, egyszerűbb, ha szólunk neki. 

Végkövetkeztetés: a műhely gyakorlatilag az én külön szentélyem, bármikor, ha épp nincs dolgom, elvonulhatok ide anélkül, hogy bárki más betévedne. (Ez azon esetek egyike, mikor kifejezetten örülök, hogy a főnökeim nem sprehenzi ungáris, illetve hogy a google- fordító magyar-német fordítás esetén egy erős zagyvalékot ad vissza. Úgyhogy a műhely meg is marad annak, ami.)

Tehát, elvonultam a műhelybe, széjjelborítottam a telefonomat. A memóriakártyára az volt ráírva, hogy nokia, meg a telefonomra is, hát mondom csak össze lehet hozni őket. Ha nem megy, legfeljebb rásegítek hegesztővel. (Jó, ez vicc volt, ennyire nem gáz a helyzet.) Miután párszor majdnem eltörtem, végre belekerült a gépezetbe a kártya, és lőn. Nézegetem a kijelzőt, hát azt mondja, a 2 gigabájtból 1,7 szabad. Mondok, akkor ezen van valami. Nos, volt is. Pár fájl, ami valószínűleg egy a telefonom által használhatatlan program része, némi zene, és jópár fotó. Sem a fotókat nem láttam soha, sem az ember nem ugrott be róla, akihez köthetném őket. Úgyhogy továbbra is rejtély, kié lehetett a cucc. Mindenesetre, a képek, amik feltehetőleg egy nyaraláson készültek, 2008-ban, egész szépek. Kifejezetten szépek. Egyik-másik már-már művészi, főleg ha egy telefonnal csinálták őket. Nos, úgy gondoltam, megérdemlik, hogy közzé tegyem őket.  És a gondolatból tett lőn, tessék, a fotók.

Utóirat: Ha valaki valamely valószínűtlen véletlen folytán felismerné a saját fotóit, remélem nem haragszik, hogy közzétettem őket.

Utóirat#2: Ez esetben természetesen hajlandó vagyok ingyen és bérmentve visszaszolgáltatni a memóriakártyát, ha így hat év távlatából igényt tart rá.

Utóirat#3: Amennyiben megmondja az illető, milyen zenei stílust kedvel, illetve kedvelt akkoriban:)

Havizaj-október: Invazívó

Jó estét, jó szurkolást. Volt még szeptemberben ez az ötleményem, hogy havizaj. Hogy interaktívvá tenni a blogot, bedobni témákat, feldobni a labdákat, feltenni a nagy kérdést, ti meg elkapjátok, lecsapjátok, megválaszoljátok. Mindezt havonta egyszer tematikusan. Tehát nyitva hagyni kérdéseket és mondja meg a nép, mit gondol. És ezt egyelőre nem adom fel, adok neki még egy esélyt. Ha meg nem eszi, akkor kapja, amit eddig. Ez most amolyan visszadatált havizaj, mert ugyan már november van, de októberben el voltam havazva, megkeresett hónap elején egy Pablo Halapenio nevű spanyol tudós, hogy kifejlesztette az örökmozgót, de egy vérszomjas ork törzs el akarja rabolni tőle, elrejthetné-e nálam a pincében? Persze, mondom, aztán nekiálltam összerakni egy robotzsarut, aztán...na lusta voltam írni, az van.

Szóval, invazívó, invazív fajok. 

"Invazív faj – magyarosan: özönfaj - azon tájidegen faj, amely agresszíven és nagy tömegben terjed, tűrőképessége, szaporodó- és terjedőképessége révén elfoglalja a természetes vagy az ember által létrehozott élőhelyeket, módosítja és veszélyezteti azok terméshozamát, stabilitását, fennmaradását, és ezáltal ökológiai, gazdasági és/vagy egészségi károkat okoz. Az invazív fajok jelentős része szándékos betelepítés eredményeként jelenik meg új hazájában." /Nem tudom, ki írta pontosan, de hogy ne essek plágium gyanújába, innen van./

Tehát, az invazív faj, özönfaj, vagy inváziós faj olyan állat, vagy növényfaj, ami eredeti élőhelyéről általában emberi közreműködéssel-akaratlagossal, vagy sem-máshova is áttelepül, ott szaporodik és sokasodik, és k*rva világot csinál, felborítja az ökológiai egyensúlyt- így a nem annyira hivatalos megfogalmazás.

Példának okáért, hogy értsük miről van szó, itt van nekünk a magas aranyvessző. Ezt a növényt biztos, hogy mindenki látta már, aki elsétált egy tó, vagy folyóparton. Magas, aranyszínű, vesszőforma. Mily meglepő. Ha így nincs meg, akkor ő az:

 Szép, nem harap, nem mérgező. Biztosan van aki allergiás rá, de mindig akad valaki, aki allergiás valamire. Szóval akár el is férne. A gond az, hogy nem fér el, annyian van. Ha ugyanis ez a gyöp megtelepszik valahol, akkor olyan sűrű -hogy egy szakszóval éljek- dzsindzsát alkot pár éven belül, hogy abban aztán rajta kívül semmilyen más növény meg nem marad. Ha visszagondolunk gyerekkorunk nádas-kórós-virágos folyópartjaira, az egészen más képet mutatott, mint a mostani aranyözön. 

Aztán, vegyünk egy csigát. Jól sózzuk be, majd a felforralt vízben...folytatná a francia. De a magyar aszondja: nézzük meg spanyolul. Lehet be kellene fejeznem a nyelvjátékot, eltértünk a lényegtől. Nos, bemutatom a spanyolcsigát:

Ezzel a jószággal ugyebár lépten-nyomon találkozunk, ő szokta eső után elárasztani az utcákat és lezabálni a salátát a kiskertben. Nade. Tekintve, hogy a blog olvasóközönsége nagyjából a huszonöt és ötven közötti publikumból áll: gondoljatok csak vissza, így volt-e ez mondjuk tizenöt éve is? Nem? De? Nem. Akkor is volt, aki ugyanezeket elkövesse, csak ő így nézett ki:

 Megvan? Ő kérem a nagy meztelencsiga, erőt, egészséget neki. És biztos vagyok benne, hogy van, aki most kap a fejéhez, hogy "Ja, tényleg! Hát ez hova lett?" Hát ez kérem oda lett, hogy a spanyolcsiga, amiből anno alig láttunk egy párat, miután megérkezett Magyarországra, szépen munkába állt,  és felzabálta a pöttyös rokon petéit. Bár az emberek nagytöbbsége nem feltételezne egy csigáról céltudatosságot, itt úgy tűnik mégis erről volt szó, a spanyol csupaszcsiga bizony célirányosan megkajálta a konkurencia petéit, és pár év leforgása alatt átvette a helyét. 

Nézzünk egy utolsó példát, amitől a jányok se pfujjognak.

 

A képen látható sokmindenféle katicabogár valójában egyazon faj képviselője, a harlekinkaticáé. Ők egyszerűen így sikerültek, ahogy nálunk van kékszemű, barna szemű, meg zöld szemű ember, barna, szőke és vörös, náluk van sárga, sárga alapon kisebb-nagyobb pöttyös, narancs, meg az a vicces gótmetálbeütésű ott felül. Viszont, találkoztatok-e mostanában a klasszikus hétpettyessel? Nem nagyon, ugye? Nos ez azért van, mert ő viszont egy másik katicafaj, és a forgatókönyv náluk is a csigákéhoz hasonlóan íródott: bejön, petétzabál, kiszorít.

A biológusok, ökológusok, mezőgazdászok aztán elég sokszor keresztre akarják feszíteni ezeket a fajokat. Most itt már általánosságban az invazív fajokra értve, nem csak erre a három kiragadott példára. A helyzet ugye az, hogy ők megbontják a fennáló ökológiai egyensúlyt, honos fajokat szorítanak ki, esetenként károkat okoznak a terményben.

És a kérdés.

Kell-e, jogos-e piszkálni egy fajt, ami többnyire a mi segítségünkkel új életteret talált, ott elterjedt és jól érzi magát? Fogjuk-e fel úgy, mint egy olyan változást, ami már a mi időnk előtt is sokszor megtörtént, (ha nem is ennyire gyakran), és végülis ha már itt van, had legyen, vagy úgy, hogy veszélyes az egyensúlyra, nem itt van a helye, védjük a honos fajokat és tegyünk ellene?

Nos?

És további szép estét, azt viszont kérdés nélkül.

Sógor útikalauz stopposoknak

Elég régen voltam már itt. Nem? De. Most meg annyi időm van, mint a tenger, mert tegnap elkapott az őszi szütty, tudjátok, ez a két-három napig tartó fej-és ízületfájásos, taknyolós, hőemelkedéses nyavalya. Zasszony agilityversenyzik a Maszattal, mi meg Kutya Úrral itthon pislogunk. Mi lehetne hasznosabb időtöltés ilyenkor, két mentatea között, mint a blogírás?

Akárhogy is nézzük, most már több mint két éve vagyok Sógoriában. Igaz még mindig azt szoktam mondani, hogy "féligmeddig", mert azért hetente, kéthetente irány van haza, de az időm nagyobb része itt telik. Viszont még nem volt szó arról, milyenek is a sógorok. Nem lehet leírni pontosan és átfogóan egy népről, hogy ilyen, vagy olyan, mert ugye azért nép, mivel sokan van, tehát van ilyen is, olyan is. Mivel azonban az ember agya sémákban gondolkodik, tehát lehetőleg mindent egyszerűsít és hozzárendel ahhoz, amit már ismer, mégis azt mondjuk, hogy az olaszok hangosak, a flanciák pipelkőcök, a németek pontosak, az oroszok meg vodkán élnek. És ezt mindig más kívülről nézni, mint belülről, úgy, hogy az adott országban élsz. Tehát. Az itt következő kijelentések nem általános érvényűek, nem részei a Szentírásnak, továbbá szubjektívek és a saját tapasztalataimon nyugszanak. Mégis érdekes megnézni, mit mondunk otthon és mi folyik itt. A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét. Tehát.

Azok a kövér, virslizabáló, sörvedelő sógorok

Ez a kép mostanra meglehetősen idejétmúlt. Valóban létezik még ez a karakter, de többnyire már csak az eldugott vidéki mezőgazdászok körében. A többség áttért az egészségesebb, sportosabb életmódra, így az elképzelésekhez képest relatíve kevés efféle görögdinnyével találkozik az emberfia. Elég elterjedt a vegetáriánizmus, a reformkonyha és a rendszeres testmozgás igénye.

A sógorok nem tudnak vezetni

Hát, ezt időbe tellett megszoknom. Tudnak ezek, csak más a felfogásuk az egészről. Ők ugyanis előzékenyen vezetnek, azaz ha valaki be akar férni valahová a kis autójával, beengedik. Bécsben nyugodtan megcsinálom, amit Pesten nem mernék: hogy csúcsforgalomban sávváltásnál kiteszem az indexet és finoman elkezdem befelé húzni az autót. Tíz esetből kilencben a mögöttem jövő lassít és helyet csinál. Az érem másik oldala: ebből kifolyólag úgy gondolják, hogy be is fogják őket engedni mindenhova, tehát ha úgy fest, hogy a kocsi ki fog vágódni eléd, akkor ki is fog, és ha a a gyalogos úgy csinál, mintha le akarna lépni az úttestre, akkor ez is meg fog történni. Ez általában így működik is, mivel ezt mindenki elfogadja, viszonylag kevés az anyázódás. Igaz néha túlzásokba esnek e téren, szóval találkoztam már olyannal, aki megállt a körforgalomban, mert nem tudta, melyik kijáratot válassza. De többnyire működik.

A sógorok bunkók és utálják az idegeneket

Nos, itt találkoztam ilyennel is, olyannal is. Ismertem meg olyan embereket, akiket meg tudnék fojtani egy kanál vízben, de olyanokat is, akiket azóta a barátaimnak mondok. Szóval változó. Ami viszont feltűnt, hogy magyar szemüvegen át nézve a dolgokat, lassabban mutatják ki az érzelmeiket a sógorok, mint mi, kicsit tartózkodóbbak. Ezt nevezhetnénk akár udvariasságnak is, mivel azonban elég klasszikusan ami-a szívén-az-a-száján fajta vagyok, ez nem feltétlenül esik a "szeretem" kategóriába.  Tény, hogy otthon gyorsabban fajul anyázássá egy kellemetlen szituáció, mint itt, de azt is tudom, hogy ha valaki kedves velem, az tényleg azért van, mert kedvel. Ez a tendencia egyébként megfigyeléseim szerint nyugat felé egyre erősödik, egészen az angolokig, ahol már ciki megkérdezni, mennyi az idő, de bárkivel elcseveghetsz az időjárásról. Szóval abszolút egyéni nézőpont kérdése, hogy valaki szereti-e ezt a fajta mentalitást, vagy nem.

 Az idegengyűlölet más téma. Konkrétan soha nem kerültem hátrányba amiatt, mert magyar vagyok, legalábbis nem vettem észre. Azonban esetenként érezni a sógor hozzáállásán, hogy külföldivel van-e dolga, vagy hazaival. Bár azt hiszem ez szinte mindenhol így van. Mindenesetre főleg az idősebb generáció még mindig meglepődik, ha nem csak sógorok vannak körülötte. Tekintve, hogy a nagyobb városokban már eléggé kétesélyes, hogy ha elkáromkodod magad magyarul, akkor megértik-e, vagy sem, szóval mindenhol elég keveredett a népség, a fiatalabb generációnak ez már nem jelent gondot. Konkrétan olyannal is találkoztam, aki majd' a nyakamba ugrott, mikor megtudta, hogy magyar vagyok. Jókat szoktam vigyorogni Sógoria "hivatalos" hozzáállásán a kérdéshez. Kifelé ugyanis-és ezt itt nem csak az egész Sógor államra, hanem az egyénekre is értem, a legel-és befogadóbb, toleránsabb és megértőbb népségnek mutatják magukat. Közben például a németeket úgy szidják, mint a bokrot, néha egészen nyilvános fórumokon is. Fura. Szóval, erre se tudok egyértelmű A-t, vagy B-t mondani.

Ennek az éremnek is van egy másik oldala. Van a sógorokban egyfajta egészséges gazdasági nacionalizmus, ami nekem kifejezetten szimpatikus. Ez  nem az idegengyűlöletben nyilvánul meg, tehát ez esetben próbáljuk elhagyni a "nacionalizmus" szóra hosszú évek során rárakódott negatív felhangokat. Ez arról szól, hogy ha például a sógor vásárolni megy, akkor a hazai boltból a hazai terméket veszi meg inkább, mert tudja, hogy ezzel a hazai termelőt segíti. Minden kisebbnagyobb településnek van saját márkája, sör, kenyér, akármi, amit ott helyben termelnek, és ott a helyi boltokban árulják. Ez nekem valahogy tetszik. Meg hasznos is. Most őszintén, ki adná otthon a fejét főállásban tojástermelésre? Hát, itt van aki megél belőle.

A sógorok németül beszélnek

Többnyire. Elsősorban Bécsben és környékén. A szélsőbb régiókban lehet találkozni nyelvi csemegékkel, és a némethez kicsit hasonlító nyelvekkel. Nekem egy-két ilyen dialektre már ráált a fülem. Szerencsére van vagy száz. Többnyire azonban meg lehet kérni őket, hogy beszéljenek németül. A többség tud. 

A sógorok gazdagok

Sógoria az egyik leggazdagabb állam Európában. Ennek ellenére, ha megkérdeznéd a sógor átlagembert, gazdagnak tarja-e magát, azt mondaná, nem. Mert ugye minden relatív és ők más szférákban értelmezik a gazdagság és szegénység kérdését, mint mi. Tehát, nálunk akinek van annyi pénze, hogy fenntartson egy albérletet, vegyen egy autót, meg évente egyszer-kétszer elmenjen nyaralni, arra azt mondjuk: jól megy neki. Ellenpéldaként említeném az egyik kolléganőmet, aki elég sokat nyávog, hogy egyik hónapról a másikra él. Majd egyszer elszólta magát, hogy épp házat akarnak venni a párjával, és olyan 150millió forintnak megfelelő eurójuk van e célra félretéve. Köhöm.

Szóval igen, hozzánk képest jól megy nekik.

A sógor bürokrácia

Azt mondják, a sógor bürokrácia egyszerűbb és működőképesebb, mint az otthoni. No, ez az a tétel, amit csak és kizárólag alátámasztani tudok. Igen, a sógor bürokrácia egyszerűbb és működőképesebb, mint az otthoni. Valahogy...nem tudok most konkrét, valós példát felhozni pro és kontra, ezért érzékeltetem egy légből kapottal.

A klasszikus magyar ügyintézés:

-Jó napot, miben segíthetek?

-Jó napot, elvesztettem a kalapom.

-Értem. Tegnap találtunk egyet. Nyomtatok önnek egy kalapátvételi űrlapot, írja rá kérem az adatait, továbbá a kalap színét, méretét és anyagát.

-Értem...Tessék, megvan.

-Akkor most kérem fáradjon át a kettes ablakhoz az űrlappal.

-Értem. Jó napot!

-Jó napot, miben segíthetek?

-Elvesztettem a kalapom, az 1-es ablaktól küldtek, ezzel az űrlappal.

-Értem. Találtunk egyet a minap. Szükségem lesz az űrlap mellé a kalap tulajdonjogáról szóló igazolásra. 

-Az sajnos nincs nálam. Nem is tudom, megvan-e még.

-Akkor sajnálom, nem segíthetek. Kérem jöjjön vissza holnapután, ugyanebben az időpontban az igazolással.

-Értem. Viszontlátásra.

A klasszikus osztrák ügyintézés:

-Jó napot, miben segíthetek?

-Jó napot, elvesztettem a kalapom.

-Értem. Tegnap találtunk egyet. Ez volt az?

-Igen, köszönöm!!

-Nincs mit, használja egészséggel!

Teccikérteni?

Szóval, mint ahogy általában, itt se fekete, vagy fehér semmi. De összességében szeretek itt:)

Havizaj, szeptember: Médiaparasztok

Gondoltam egyet. Mégpedig azt, hogy nyitok itt a blogon belül egy vitafórumot, kibeszélőszekciót, anyázórészleget, okoskodóteret. Mindezt olyan formában, hogy minden hónapban bedobok egy témát, illetve kérdést, amolyan provokatív jelleggel. Tesséklássék elmondom róla a véleményem, nyitva hagyván a folytatás, illetve véleményformálás lehetőségét nektek. Lehet a dolgot megvitatni fácsebukon, vagy itt kommentben, vagy sörözés közben, vagy ahol tetszik. Ez lesz kérem a havizaj. Vagy nem lesz, attól függően, mekkora rá a kereslet. Próba, szerecsen.

Szóval, szeptemberre előveszem a médiaparasztokat. Egész pontosan arra a karakterre gondolok itt-egyelőre elvonatkoztatva a konkrét személyektől-aki úgy tíz éve jelent meg a médiában. Nem feltétlenül emelkedik ki semmivel az átlagból, vagy ha igen, akkor is megvan az a jó tulajdonsága, hogy úgy beszél a körülötte lévőkkel, mintha-uram bocsá' a szófordulatért, a v*l*gából rángatta volna ki őket. És a népek imádják ezeket az embereket. Vagy épp nem, de az biztos, hogy nézik, van rá kereslet. Megvan, kikre gondolok?

Agyarországon talán az egyik első ilyen volt Havas Henrik.

   

A püffedt fejű Tanárúr, aki mindentudó stílusával, mindenkit lepocskondiázva ül a különböző tévés műsorokban, nagyjából úgy, mintha ő tojta volna az első tojást, megoldván ezzel a "melyik volt előbb" kérdést, és osztja a világra szóló igazságokat, olyan stílusban, amelyikért már bármelyik való életbeli közösségben legalább egy jobbhoroggal lenne gazdagabb. (Igen, kicsit kizökkentem a nyitva hagyott kérdések és a véleményalkotásnak rátok való bízásának elvéből, nem, nem szeretem a Havast.) Szóval, Havasnak ez a fajta stílusa határozottan felfelé lendítette a pályáját. Úgy látszik, erre volt igény. 

De ő még csak a kezdet volt és az enyhébb verzió. Voltak műsorok-külföldről átvett műsorok,- ahol már a műsorvezető "liszenszéhez" tartozott egy előre megformált, bunkó karakter. Volt tehát egy papírforma, hogy az adott adásban milyennek KELL lennie a moderátornak, aztán erre kerestek egy alkalmasnak tűnő embert, elmondták neki, hogy itt bizony mindenkinek be kell szólni, akkor is, ha magától nem tenné, és hajrá, kész volt a népszórakoztatás.  

 

Máté Krisztina két nagyobbacska előnnyel is rendelkezik Havashoz képest, tehát eleve előnnyel indult, legalábbis a nézőközönség férfi tagjainak körében. De azt hiszem, nemtől, kortól és vallási hovatartozástól függetlenül legtöbbünkben az a kép él róla, amikor szinte fröcsögve mondja, hogy "Te vagy a leggyengébb láncszem, VISZLÁT!" Namost, ez például egy ilyen műsor volt, külföldről átvett "liszenszel", ahol a műsorvezetőnek effektíve muszáj volt bunkóznia a népekkel. Nem hiszem, hogy a hölgyemény alapból ennyire húzós lenne. Oké, van egy kicsit (elnézést, idézek: Hofi Gézától hallottam még anno egy előadásán a hölgyre vonatkozólag:) halálmadár p*csa kiállása, de ennyire nem zűrös. Nem kérem, ezt így kellett csinálnia. És igen, a népek ették, nézték, beszéltek róla, amíg ment a műsor.

Aztán ide vehetném Puzsér Róbert, a Csillag születik rémségét, aki különösebb szakmai háttér és válogatás nélkül ugat le mindenkit, vagy Csernus Imrét, a sztárpszichológust, akiről kilométerekről sugárzik, hogy  magánemberként egy lelki nyomorék. És a jelenség nem tőlünk indult, mi ugyebár csak átvettük külföldről. És ez a trend itt is, ott is folytatódik, említsük csak Gordon Ramsay-t, a sztárszakácsot, aki a saját főztjén kívül mindenkiét olyan szavakkal illeti, amitől bármelyik jóérzésű ember palacsintasütőt állítana a hátába, vagy a fiktív személyként feltűnt Dr. House-t. 

 

És ezek az emberek mind-mind sztárok kérem, ismert, mondhatjuk elismert emberek. Ráadásul, minél prósztabbak, annál keresettebbek. Mert ez a trend nemcsak hogy folytatódik, de erősödik is. Hogy mire gondolok? Az előbb felsorakoztatott személyek közül kiragadva egy régebben és egy újabban feltűntet: a Havas-bármennyire is nem szeretem- még mindig egy kultúrember Puzsérhoz képest.  Szóval, a médiaparasztok parasztsági szintje is egyre nő. Na, most jön nektek a kérdés.

MIÉRT?

Miért van ez, hogy az emberek kétpofára zabálják ezeket a médiaszüleményeket, akiknek a stílusát, személyiségét, karakterét a való életben aligha szeretnék a saját köreikben látni? Miért van rájuk igény? Illetve TI hogy álltok a kérdéshez, elfogadjátok, szeretitek ezeket a karaktereket? (Nos, az ember nem tudja átlépni a saját árnyékát, objektivitás ide, vagy oda, szerintem elég erősen átjött, hogy én hogy érzek ez ügyben:))

Nos?  

Tériszonyat és terápiasokk

Hát képzeljétek el, az van, hogy tériszonyos lettem. Ami azért furcsa, mert az emberrel a tériszony vagy vele születik, vagy kap valamiféle sokkot, esik egy nagyot, vagy lát valakit lezuhanni, satöbbi. De nem, én csak úgy az lettem.

Úgy saccolom, 4-5 éve kezdődött. Korábban semmi bajom nem volt a magassággal, pontosabban a mélységgel. (Mert ugye, hogy egy kedves barátnőmet idézzem, "a mélység öl meg, nem a magasság".) Gyerekkoromban imádtam felmászni mindenhova, főleg a fákra, nem zavart különösebben a "leeshetek" érzés, még akkor se feltétlenül, ha tényleg leeshettem volna. És egyszer csak hopp-ott állok, hogy parázok a magas helyektől, elfog a szédülés, szóval a klasszikus tériszonyos tüneteket produkálom. Nem volt konkrét kiváltó oka sem. Emlékszem az első esetre, mikor ez feltűnt, de közel biztos vagyok benne, hogy nem akkor és attól jött elő. Épp egy hegyen túráztam többedmagammal, mikor is gondoltam egyet és elindultam megmászni egy sziklafalat. A "megmászni egy sziklafalat" igen macsón hangzik, de hogy értsétek a helyzet súlyosságát, vagy épp súlytalanságát, a "sziklafal" egy talán öt méter magas valami volt és inkább omladékos lejtő, mint fal. Kepesztek, kepesztek, hát egyszer csak megrekedtem. A felettem lévő fogást még nem értem el, az alattam lévőt már nem. Semmi, de semmi bajom nem történhetett volna az adott szituációban, mivel a fal nem volt meredek, ezért ha valami hirtelen perverz ötlettől vezérelve elengedek mindent és leugrok, akkor is legfeljebb egy métert "zuhantam" volna az alattam lévő puha, földes, jó öt négyzetméternyi kiszögellésre, és még ha onnan tovább gurulok is-ami nem lett volna valószínű-akkor is, úgy másfél méterrel alatta ott volt az édes anyaföld. Tehát, a legrosszabb,ami történhetett volna, hogy fenékre ülök, a többiek meg kiröhögnek. És higgyétek el, ennél kategóriákkal nagyobb pottyanásokat is úsztam már meg egy karcolás nélkül. Na szóval, ott állok, mint pap a lakodalomban, hogy ne a vulgáris, ámde szokásos formulát használjam, és kitört rajtam a pánik. Mondom, teljesen tudatában voltam, hogy biztonságban vagyok és mégis. (Mellesleg ez is klasszikusan tériszonyos dolog, hogy akkor is betojsz, ha az agyad tudja, hogy nem lehet bajod.) Ezért is gondolom, hogy nem ez a helyzet hozta ki, csak itt szembesültem vele először, hogy hoppá, valami megváltozott bennem. Szumma szummárum, jó ötpercnyi egy helyben izzadás után legyőzve a pánikot és a többiek bátorítására azt csináltam, amit korábban gondolkodás nélkül tettem volna, ugrottam egyet fölfelé, elkaptam a következő kapaszkodót és már voilá, fent is voltam. Nagyjából eszembe se jutott ez az eset a következő olyan alkalomig, amikor magas helyre kerültem. És akkor újra előjött. És azóta többször, sokszor. 

És elkezdett zavarni. A tériszony nem az a fajta dolog, amivel az emberfia ne tudna együtt élni, ha nem vadászpilóta, hídépítőmunkás, vagy légtornász, de zavar, mert mégiscsak kevesebbnek érzem magam tőle és hát szeretek felfelé mászkálni, mint mondtam. Szerencsére az én tériszonyom még a kezelhető fajta, némi akaraterővel el tudom kerülni a teljes pánikot. Láttam már ilyet is, volt egy ismerősöm, aki olyan szinten volt magasságfóbiás, hogy egyszer elkapta a pánikroham egy lejtős hegyoldalon, aminek a legveszélyesebb tulajdonsága a szép kilátás volt, elsápadt, leizzadt, leült és nem volt hajlandó tovább jönni. Sok nyugtatgatásunkba, időnkbe és pálinkánkba került, mire elől-hátul valamelyikünkbe kapaszkodva  le bírt téblábolni. No, én azért hál' Isten nem vagyok ennyire oda, de zavar, rossz. 

Nekiálltam legyőzni. Mivel lehet ugye a fóbiákat legegyszerűbben kiütni? Sokkterápiával! Voltam én kérem falat mászni, ugráltam le a szénapadlásról, meg minden. Zasszony korábban nagy pókember volt, sziklára mászó, magasságszerető. Illetve nem csak volt, mert sziklára mostanság nem mászik, de a magasságot még mindig szereti. Hát, beállt a terapeutámnak. Tavasszal, mikor Prágában nyaraltunk, vagy tavaszoltunk, vagy mi, kinézett nekem egy klassz kötélpályát. Olyan hat méter magasat. Tudjátok, ez az, mikor a magasban kifeszítenek köteleket, mindenféle trükkös továbbjutási lehetőséggel, jobbra-balra billegő pallókkal, kapaszkodókkal, mifene, aztán kapsz egy hevedert a derekadra, arra egy karabinert, amivel biztosítva vagy leesés ellen, aztán uccu, menj rajta végig! Na hajrá. Hát emberek, végigmentem rajta. Nem hazudok, majd' besz*rtam. De végigmentem, amire büszke vagyok. Úgy örültem, mint kiskutya a farkának. De a tériszony, a fene essen belé, maradt. 

Kérdezősködtem közben a cégnél, terápiával foglalkozó emberkéktől, van-e valami ötletük erre. De ők is csak a fejüket rázták, hogy hát, ez nem így szokott működni, hogy az ember tériszonyos "lesz". Úgyhogy ott se lettem okosabb. Még a legértelmesebb magyarázat volt a kolléganőmé, aki szerint ez az élmény valamely előző életemből jön, ahol is hasonló koromban történhetett valami magassággal összefüggő disznóság.             

 A helyzet meg nem hogy javulna, de romlik is talán. Mindenesetre nem adom fel. És a Zasszony se. Most hétvégén nagy családi banzáj volt nálunk, kijöttek hozzánk Sógoriába, a tullni kis galambfészkünkbe a rokonok. Jóanyám, Zasszony szülei, testvére, meg annak a fia. Elkalézoltunk délelőtt itt Tullnban, épp nemzetközi kertészeti vásár-és kiállítás volt, az meg nagy zsibi, délután meg gondoltuk, menjünk el hejj, a vidámparkba! Be is röffentünk Bécsbe a Práterbe. Tyű, a Zasszony csípi ám az ilyesmit, felült még a kergevillámra is, a gyerek is persze, engem meg mindig unszoltak, hogy én is menjek, én is menjek, sokkterápia. Na jó, mondom, kezdjük valami lazábbal, zárt óriáskerék, vízihullámvasút, efféle finomságok. Két óriáskerék van a Práterben, csöndben és szomorúan konstatáltam, hogy hát a nyitottra, amin úgy három éve fordultam már egyet, most nem mernék felülni. De szépen kezdtem belemelegedni a dologba, még élveztem is. Elcsellengtünk így egy fél napot, már esteledett, indultunk volna haza. Mondják ám a népek, hogy, na, még egy utolsót menjünk valamin, aztán indíts. Ezt az utolsót, ami kiszúrtunk magunknak,"Bumeráng"-nak hívják. Meg se néztem különösebben mi az, épp csak odapillantottam, aztán már sorba is álltunk, ott is véletlenül több zsetont vettünk, azt még hamar elüzleteltem egy sorban álló osztrákkal, aztán már bent is ültem a kocsiban. Akkor már sejtettem, hogy itt baj lesz. Íme, erre sikerült felszállni: 

Mikor kívülről odapillantottam, úgy festett, az emberek valami módon rögzítve vannak a székbe. No hát, ez a rögzítés annyi, hogy az ülésből a két lábad között kiáll egy fémrúd, ennek a végén egy fémlap, ami nekinyomódik a hasfaladnak. Előredőlsz, a rúdon van két, körülbelül tizenöt centis kapaszkodó, szigorúan fényes acélból, hogy csússzon. Tehát olyasmi helyzetbe kerülsz, mint amikor-elnézést a hasonlatért, ez ugrott be-szorulással küzdesz a wc-n. És elindult a cucc, szép lassan. HÁTRAFELÉ! Jó 45 fokos szögben kezdett emelkedni, ahogy hátramenetben kicsúszott az állomásról és olyan kétemelet magasba vitt fel így. Tehát: ott figyelsz egy ülésben, előredőlve, a hasfaladnak nyomódó fémlapon, meg a két semmirevaló kapaszkodón tartod magad, alattad az előtted ülő emberek feje, és a mélység, miközben a vonat szép lassan visz felfelé. A rokonság is elkezdett feszengeni, hogy hát, jó-e ez így, meg nem esünk-e ki, meg ajjaj, sőt még Zasszony is, aki pedig imád minden ilyesmit, ő is nyekergett egy keveset. Akartam volna én megnyugtatni, hogy ez valószínűleg így normális, de eddigre  biztos voltam benne, hogy mind meghalunk.

Aztán mind meghaltunk. 

Elindult a holmi lefelé, de nem csak úgy tesséklássék, hanem olyan sebességgel, amilyennel eddig nemigen találkoztam. Bumm, vissza az állomás alagútjába. Itt még élveztem egy kicsit, főleg, hogy a menetszéltől, meg a  nappali fény utáni félhomálytól nem láttam, mi jön. Az állomás után fölfelé lendült a hullámvasút és leírt egy teljes függőleges kört, majd pár méter egyenes, majd fejre állított, majd vissza. A végén egy emelkedős szakaszon pár pillanatra belassult. Nem féltem, mert nem volt rá időm. Az egész legfeljebb tizenöt másodperc alatt zajlott le. Nem volt időm arra se, hogy a pillanatnyi szünet alatt leessen, miért is hívják ezt a döbbenetet "Bumeráng"-nak. A kocsi újra meglódult és lejátszódott ugyanez, hátramenetben. Hát...ismeritek a viccet a pilótával, meg az öreg bácsival? Na, ezt nem gondú'tam vó'na.

Mikor visszaért az ördögszekér az állomásra, egyszerre tört ki mindannyiunkból, hogy: "ugye nem indul el mégegyszer?" Hát nem indult, hála Istennek. De nesze neked sokkterápia, na az megvolt. Enyhén sápadt voltam utána, meg remegtem, mint a nyárfalevél. De így utólag azért örülök, hogy végigmentem rajta....

Szóval, remélem kitalálok majd valamit erre a tériszonyatra. A sokkterápia egyelőre nem tűnik tökéletes módszernek, bár talán-remélem- nem is árt. Ma voltunk egy magaskilátóban, azért ott is feszengtem kicsit. De majd megoldom. Ha nem így, majd úgy.

Bár egy bungee-jumpingon még gondolkodom.....

Tízmondatos mozizás

Dícsértessék a Jézus Krisztus, Allahu Ackbar, és Buddha legyen veletek! Meg is vagyok, el se vesztem, írni is tudok, hát tessék. Plusz, jegyezném meg zárójelben, (épp most néztem rá, hogy nemrég múlt három éves a blog!) Nofene! Ami épp eszembe jutott, mint az nyilvánosság elé tárandó rettenetes igazság, az kérem, a mozi. De nem ám csak úgy általában, hogy a mozi, mint a nagy kockaépület, a sok székkel meg a zörgős popcornzacskóval, hanem a mozifilmek, amiket láttam az elmúlt egy évben. Mindezt a teljesség és az időrendiség igénye nélkül, mert nem fogok mindről írni, továbbá arra gondoltam, hogy az egyszerűség, illetve inkább a helyspórolás kedvéért csak tíz-tíz mondatot mindegyikről. Be kell valljak valamit. Az itt következő filmeknek úgy 90 százalékát valóban moziban láttam, a fennmaradó tízet viszont letöltöttem torrentoldalról. Mivel ez egy nyilvános blog és egyre inkább figyelik a hatóságok a különböző internetes tevékenységet, el kell itt mondjam, hogy ezen tettemet azóta mélységesen megbántam, a winchesteremet formáztam, felszántottam és beszórtam sóval, két nap nem aludtam, megtéptem ruhámat és hamut hintettem fejemre, továbbá írtam a filmkiadók vezérigazgatóinak, hogy szeretném megtéríteni a kalózkodásommal okozott kárt. Hátha pont emiatt nem tudnak ételt adni szegények a gyermekeiknek...

Megjegyezném továbbá, hogy a filmekről alkotott véleményem továbbra is szubjektív, ingyenes, szabadon felhasználható és nem filmkritika, csak az, amit gondolok. Tehát.

World War Z

Igen kérem, lehet még a zombifilmek terén újat mutatni. A "hogyan lettek a zombik" dologgal nem sokat vacakol a mű, úgy a tizedik perc tájékán egyszer csak vége van a világnak, sírás és fogaknak tsikorgatása leend. De valahogy rendben is van ez így. A film hangulata ötvözi a nagy kedvencemnek számító Legenda vagyok magányos hangulatát a világvégés katasztrófafilmek elsöprő káoszával, egy egészen ehető filmet hozva ezáltal létre. Brad Pitt a női közönség bevonzásán túl is remekül alakít. Sajnos nem mentes a hollywoodi kliséktől, mint például a "menjünk, keressük meg a vírus forrását" jellegű akciótól. Miért nem fognak szimplán egyet a többmillió kóbor zombiból, ha a vírusra kíváncsiak? Persze, akkor nem kellene a Pittnek beutazni a világot... De ezzel együtt is csak ajánlani tudom a filmet, borzongató hangulatú, túllép a csoszogó-szörcsögő bunkósbottal agyoncsapható csigazombikon, reális, hihető ellenséget állítva a helyükbe. Megéri megnézni és megéri moziban megnézni, a képvilága kívánja a szélesvásznat.

Gru, avagy Despicable me 2

A Gru alkotói megmutatták, hogy van az az animációs film, amiből érdemes második részt csinálni. Na, ez egy ilyen. Felnőttnek gyereknek egyaránt ajánlható, nagyjából könnyesre röhögi magát rajta az ember kortól nemtől és vallási hovatartozástól függetlenül. A főgonoszból családapává vedlett Gru újabb küldetésnek néz elébe. Most azonban a Gonoszellenes Liga kéri fel egy főgonosz felkutatására és elfogására, ami persze nem megy zökkenőmentesen. Közben megismerkedik egy lánnyal, akivel aztán, ollálá, na ezt inkább nem mesélem el. Több szerepet kapnak a filmben a minionok, nem véletlenül, ők aztán nagy ászok, feldobják a hangulatot. Az se véletlen, hogy pont a World War Z alá kerül ez a bejegyzés- majd eldobtam az agyamat, mikor a zombivilágháborúban látott, elhíresült jelenet, az egymás hegyénhátán felkapaszkodó zombikkal itt is visszaköszön az őrjöngő lila szörnyeteggé változtatott minionok előadásában. Szóval ez az a film, amire el lehet vinni úgy a gyereket, hogy a szülők is jól szórakoznak. Csak ajánlani tudom.

Óz, a hatalmas bakfitty

Ez a film olyan, mint vaníliafagyit enni csécsei tokaszalonnával, egész jó alapötletek iszonyatosan sz*r kombinációja. Úgy sejtem a cél az volt, hogy minden nézőkorosztály -és réteg igényeit kielégítsék, hát pont ezért nem lett jó semmire az egész. A világ, ahol a klasszikus Óz-sztori előzményfilmje játszódik, egy számítógéppel tökéletese megtervezett, valósághű mesevilág, hogy tetszetős legyen az idősebbeknek, aztán ez kapott egy cukormázas színvilágot, hogy jó legyen a purdéknak, így aztán a meseszerűségét és a valószerűségét egyszerre vesztette el. Ugyanez a helyzet a történettel, a gyerekeknek felnőttes, a felnőtteknek gyerekes. Az alapból érdekesnek induló mesefonalat folyamatosan a huszadrangú amcsi komédiákból vett bunkó poénok szakítják meg, elrontva az épp kialakulni készült hangulatot. A gyerekeket moziba hozó apukák kedvéért tettek a filmbe egy-két jó kiállású csajt, meg egy hamvába holt szerelmi szálat rögtön az elején, majd a kikosarazott majdnem-szeretőből gyerekijesztgető jujjdecsúfboszorka lesz. Ami a majdnem jó digitális képvilág után feltűnően műanyagorrú. Valahogy ebbe a filmbe mindent bele akartak rakni és semmi nincs a helyén. Se a sztori, se a karakterek, se a képvilág. Szerintem többet nem érdemes mondani róla, mint amit a moziban valahonnan az első sorból úgy a film közepétől felszűrődő gyerekhang mondott: "én ezt nem akarom, menjünk inkább haza"!

Felhőatlasz

A Mátrix trilógiával már nagyot robbantó Wachowski-testvérek és Tom Tykwer filmjét nyugodtan nevezhetjük korszakalkotónak. Az egyik legjobb, ha nem a legjobb, amit az elmúlt időkben láttam. Hogy miről szól, azt hosszú és bonyolult lenne leírni, főleg tíz mondatban. A filmben több, sok, azt hiszem hat (?) sztori fut párhuzamosan és mind kapcsolódik egymáshoz, ha egészen közvetve is. Néha csak egészen apró jelekből tudjuk meg ezt, mint ahogy a szereplők is egészen máshogy néznek ki, mégis ugyanazok. A hat élet különböző korokban folyik, a kora újkortól a távoli jövőig. Barátság, ellenségek, bizalom, szerelem, filozófia, kaland, mittomén, minden, ami a földlakóknak kell. És mindez klisémentesen, egyéni látásmóddal, remek képvilággal. Ez volt az a kategória, amit egymás után kétszer néztem végig tátott szájjal. Kell egy kis idő az elején, míg összerakja az ember, hogy mit is lát, de ez a film igazán megéri.

Tűzgyűrű, avagy Pacicfic Rim, avagy jobb lett volna meghagyni mangának

Alapból filmet úgy szoktak készíteni, hogy van egy jó alapsztori és akkor ahhoz vesznek fel eseményeket. Na itt ez fordítva volt. Adott egy esemény és ahhoz próbáltak tesséklássék valami sztorit összemonyákolni. Az esemény pedig az, hogy böszöm nagy robotok, meg ihajjnagy szörnyek balhéznak. Ennyi. De van még hátra négy mondatom. Szóval, tényleg ez minden, ami történik a filmben, nem tudok róla többet mondani. Tulajdonképpen látványos, csak mivel a jelenetek jó része semleges háttér előtt játszódik, elveszik a "hű, ezek mekkorák már" érzet is. Egy hozzáértő komámember szerint az alapötlet egy mangából jött, nem tudom, nem lett volna-e jobb meghagyni annak. Leülsz, egyes.

Warm Bodies

Ezt a filmet a Zasszony akarta. De kíváncsi lettem én is, az alapsztori miatt. Figyelj. Egy zombi (!) beleszeret egy élő csajba. Muhaha:) És jópofa, egészen jópofa. Az a fajta vígjáték, amit nem kell komolyan venni és nem is akarja, hogy komolyan vegyék. És miközben egyre szerelmesebbek lesznek, a zombisrác visszaváltozik nemzombivá. Nem mondom, hogy tíz év múlva emlékezni fogok a filmre, de jópofa volt, poénos, szórakoztató. Egy páros mozizást megér;)

Django Unchained, magyarul elszabadul

Ennek a filmnek kicsit előítéletesen álltam neki. Olyan formán vagyok Tarantino bácsi műveivel, hogy jók, jók, de évente egy elég belőlük. Valahogy nem vagyok oda az öncélú erőszak hajhászásáért. És idén már láttam egy Tarantino-filmet. De a Django minden téren pozitív csalódás volt, azt kell mondjam, tuti film. Úgy fest, a májsztro kezdi levetkőzni azokat a dolgait, amiket nem szeretek és megtartani azokat, amiket szeretek. Volt persze, paradicsomlé, de nem az az állandó fölösleges vérfröcsögés mint amit "megszokhattunk", és megvolt a tarantinós pszichoterror, az eseményeknek az a fajta elnyújtása, aminek a végén, mintha rálépnének a macska farkára, minden egyszerre történik meg. A történet brilliáns, a karakterek és az őket alakító színészek szintúgy. Külön említést érdemel a többi remek színész mellett Leonardo DiCaprio, aki a Titanic óta folyamatosan próbál kitörni a nyálas kislegény szerepéből és azt kell mondjam, a Viharsziget és az Eredet után ismét és méginkább megmutatta, hogy ki tud. Klassz az egész, le a kalappal.

Ennyi most hirtelen, a teljesség és az időrendiség igénye nélkül. Menjetek moziba ti is, mert jó, egészséges, többnyire megéri és addig se kell torrentet tölteni. Továbbá hogy én nem mostanában dobok össze még egy hasonló bejegyzést, az is tuti. Próbáltatok már úgy írni, hogy közben számoljátok a mondatokat??