Thorium: Medvekaland a szurdokban

Hát emberek, ilyen még nem volt. Ezt még magam is alig hiszem el. Képzeljétek, találkoztam két...na, kezdjük inkább az elején.

Bejött végre a tavaszi, sőt, majdnem koranyári idő, úgyhogy szombaton nyakunkba vettük a hátizsákot Zasszonnyal, meg a kutyákkal és elmentünk kirándulni. Az úticél a Hagenbachklamm, avagy Hagenbach szurdok volt.

A Hagenbach szurdok úgy húsz percnyire fekszik tullni lakóhelyünktől, a Hagen patak által kivájt meredek falú völgy, ami egy hűvös bükkerdőn ível át. Nagyon szép és kedvelt kirándulóhely. Továbbá pont ideális, ha az ember és kutya fia és lánya nem kifejezetten teljesítménytúrára vágyik aznap, inkább egy kellemes délelőtti sétára. A Hagen patak szurdokán kitaposott gyalogösvény visz át, a nagyon zűrös részeken szép fahidakkal, mint ez itt:

szóval nem kell feltétlenül hegyi kecskét játszani. Plusz, leteszi a túrázó az autót a szurdok bejáratánál, egy jó órás sétával átér az erdőn, a túloldalon pedig egy kis falu várja, Unterkirchbach, ha nem mondok hülyeséget (közigazgatásilag a nem épp a közelben lévő St. Andrä része, ahogy az az ilyen kis osztrák hegyitelepüléseknél lenni szokott), szóval beballag az ember a faluba, beül a vendégházba, megebédel, megiszik egy sört, kicsit sütteti a hasát, aztán visszaballag a hűvös szurdokon át. Pont kellemes szombati családi program. Így csináltuk mi is, ellődörögtünk, elnézegettünk, a kutyák szaladgáltak, szimatolgattak, velünk együtt vigyorogtak, klassz volt, na.

A durvaság a visszaúton volt. Nyugodtan sétálgatunk, nézegetünk, egyszercsak érzem ám, hogy a vendégházi sörnek folyománya lesz, ha értitek, mire gondolok. Elég sok túrázó járja a szurdokot, hát nem lehet csak úgy találomra elereszteni az ilyesmit, mondom is a Zasszonynak, menne előre a kutyákkal, én meg bebújok a sűrűbe. Be is vettem magamat a susnyásba. Eresztem ki békésen a túlnyomást, mikor is valami zörren egy nagyot, tőlem úgy tíz méterre, egy szederrel benőtt bükkfa tövéből. Őz-gondoltam, mi más lenne. Indulok vissza az útra, mikor is megint hallom a zörgést és hogy valami megindul felém a csalitban. Azt tettem, amit ilyenkor kell: rákiáltottam. Őz, szarvas, disznó, szóval amire számítani lehet ilyen helyen, legfeljebb tévedésből indul meg az ember felé, ezért érdemes szólni neki, hogy figyelj, itt vagyok. Hát ez történt. Hiba volt.

A valami ugyanis felállt két lábra, úgy pislogott ki a bozótból rám. Egy jól megtermett barnamedve volt.

Hallottam híreket a medve Ausztriába való visszatelepítésének projektjéről. De soha nem vettem komolyan. Hallottam azt is, hogy a medve elől nem szabad futni, mert hosszútávon úgyis utolér. Jelen esetben ez volt az utolsó dolog, ami eszembe jutott. Sarkon fordultam és rohantam vissza az útra, ahogy csak bírtam. Utánam meg a csörtetés a bozótban. Kiértem az útra, és rohantam tovább. Zasszonyékat már nem láttam, de kiabáltam nekik, hogy futás, futás! Szerencsére már jóval előttem jártak, de meghallottak és okosan elbújtak a tavalyról megmaradt, helyenként méteres avarban.

Zasszonynak pont a kezében volt a telefonja, véletlenül ráfényképezett Maszatra, ahogy próbált elrejtőzni:

Én meg szaladtam ész nélkül, ahogy lehetett. Hátranéztem egy pillanatra, az egyik kanyarban pont feltűnt a barna rettenet. Szerencsém volt: úgy száz méterre előttem egy hosszú völgyhíd nyúlott át egy szakadékon, gondoltam, ha azon átérek, már nem lesz baj, a medve csak nem kaptat fel ilyesmire. Nem vagyok egy sprinter alkat, kifejezetten nem. De állítom, hogy megfutottam a világcsúcsot. Bumm, fel a hídra, aztán futás tovább. A medve már majdnem elért, de bejött, amire számítottam, a híd elejénél megtorpant. Én is lelassítottam kicsit. Visszanéztem rá, ő a híd végéről nézett engem, én a híd közepéről őt, közben araszoltam a biztonságot jelentő túloldal felé.

Már épp kezdtem megnyugodni. De ahogy átértem volna a völgy felett...a túloldalról elém állt a medve párja. Kisebb volt, mint az előző, de még így is bőven a fejem fölé magasodott volna, ha közelebb merek menni hozzá. Persze nem mentem. Megfordultam és visszrohantam a híd közepére. És a két bestia, lassan, óvatosan, megindult felém. Sok minden eszembe jutott abban a pár percben. Még az is, hogy leugrok, de nem vitt rá a lélek.