Diplomaértékelés, próbanapozás, részmunkálkodás, mézesmadzag, kutyafüle.

Megígértem még ebben a bejegyzésben, ugye, hogy szólok, ha kiderült, mi lett a diplomámból Sógoriában. Hát, most eleget teszek ezen ígéretemnek, elismertettem idekint a diplomámat és kiderült, hogy mi lett belőle.

Egyébként arról akartam mesélni, hogy,...ja, vagy az eredmény is érdekel benneteket? Na jó, elmondom azt is. Sajna, nem sok. Kicsit elhúzták előttem a mézesmadzagot. Beleestem a rendszerek közötti verembe, ugyanis én még nem a Bsc-Msc (Basic-Master, ahogy tetszik) besorolás alapján diplomáztam, hanem a klasszikus főiskola/vagy egyetem hierarchiában. Namost, az én diplomám főiskolai, ami-valljuk be-azért többet nyom a latban mint egy Bsc. De ugye ez a rendszer már nincs, fölfelé meg nem kerekíthetnek, mert kevesebb mint egy Msc, hát Bsc-nek fogadták el. Aztán meg, tanári szakot Sógoriában csak párosával lehet végezni, az én biológia mellé brahiból felvett kommunikáció szakom meg nem kifejezetten tanári. Illetve kifejezetten nem az. És sógoréknál nem is létezik, mint szak. De jó fejek voltak, megoldották a kérdést úgy, hogy a kommunikációt elismerték mint kiegészítő képzést. Ergó lett egy Bsc értékű biológiatanári diplomám. Amivel- nem lévén szakpár- kicsit nehéz lenne a tényleges szakmában mit kezdeni. De van. Ez is valami. Sokat nem lógattam az orrom miatta, tekintve, hogy habár ez nem változtatott az eddigi státuszomon pozitívan, de negatívan se, mert azt amúgy se nagyon tudnám elképzelni magamról, hogy a Jürgenkéknek meséljek a vékonybél részeiről. Illetve elképzelni el tudom, de kedvem, na az nincs hozzá. Plusz, viccesség is van. Sógoréknál középiskolától fölfelé minden hülyeséget a nevéhez írhat az ember, tehát mostantól mint "Daniel Varga BSc" élem napjaimat. Ez meg már nem úgy hangzik, mintha mindenkivel libát őriztem volna, ugye?

Na aztán. Onnantól, hogy kiderültek az irányvonalak, az eddigi piszmogás helyett nekifeküdtem amúgy Istenesen a munkakeresésnek. Meséltem már róla, hogy etéren a "sörétes" módszerrel dolgozom, azaz bárhova, ahol látok némi esélyt arra, hogy jól érezném magam, bedobom az önéletrajzomat. Mondván, hogy inkább röhögjenek egyet rajta, vagy hívjanak be és én mondjam azt, hogy "akkor lesznek szívesek megtermékenyíteni az állásajánlatot, kérem", mint hogy elszalasszak egy lehetőséget. Így esett, hogy jópár elküldött email után múlt hét elején felhívtak. A helyzetet úgy tessék elképzelni, hogy ébredés után vagy egy perccel bandzsítottam bele épp a konyhaasztalnál a kávémba. És akkor egy, az én agyamnál jóval frissebb női hang vidáman, ámde hadarva mondja, hogy jelentkeztem hozzájuk, mennék be próbanapra. Annyi tellett tőlem, hogy "Örülök, megyek." Hála az égnek, gyorsan magamhoz tudok térni, fel is villant a piros sziréna a fejem hátuljában, hogy "ba*ki, ezek most kik?? Illetve: hogy tudjam meg? Csak nem mondhatom, hogy hallod anyám, ti most melyikek vagytok a tízből??" Szóval, amíg nyújtottam a próbanap időpontjának kérdését, előrukkoltam a "Megmondaná a pontos címet kérem?" formulával, ami alapján utána belőttem őket.

Próbanap. Szóval, visszanyomoztam a céget, hogy hova is megyek. Valami állatorvosi klinika, többre nem jutottam, nem mondott túl sokat a hirdetés. Kiderült, azért nem, mert a meló nagyon sok mindent foglal magában, tehát nem akarták aprólékosan leírni, inkább személyesen megnézni a delikvenseket. Tömören elmagyarázva egy állatorvosi asszisztensi állásról van szó. A helyszínen meg lett egymásnak örülés. Én örültem, mert: 

1) tetszett a munka, kifejezetten.

 2 )Részmunkaidős, 25 órás, de kikombináltam, hogy keresek vele annyit, amennyiből a mindennapi kiadásokat tudom finanszírozni, aztán még keresek mellé valamit, hogy az egyéb igények is kielégíttessenek. 

3) Meg a banda is szimpatikus volt. 

Ők meg nekem örültek. Mondván, hogy igen jól passzolnék ide. Na mondom, mi baj lehet? 

 Hát a baj "az" a kolléganő, aki minden cégnél előkerül valahonnan. 25 órás heti munkaidőt rendes ember ugye úgy igyekszik teljesíteni, hogy két nap meghúzza a malac farkát, egy nap dolgozik egy felet, aztán a hét hátralévő részében azt tesz, amit akar. Ez így nagyjából ment is volna. Aztán a próbanap estéjén betelefonált a szülésből épp visszatérő kolléganő, hogy ő most a gyerek miatt csak délelőttönként tud majd dolgozni. Ebből kiömlőleg, hétfőtől péntekig, délután fél háromtól este fél nyolcig lenne a 25 óra, amire én kellenék. Azt meg, ugye, csinálja a hóhér. Gondolom nem kell magyaráznom miért. ( Se magánélet, se sport, se másik meló mellette...) Hát, abban maradtunk, hogy jövő hétfőn bemegyek még egy próbanapra, addig gondolkodom a dolgon. Nagyon nincs mit rajta. Abban bízom még, talán ők is gondolkodnak kicsit és/vagy senki más sem fogja így bevállalni. Ha meg mégse, avagy mégis, akkor ezzel a mézesmadzaggal csomóba kötöm a többit, és azzal legyezem magam, hogy így is jó, előbb-utóbb úgyis bejön, amit szeretnék.

Szépség, ideál

Az előszónak, mely ez itt, szigorúan véve semmi köze az alaptémához. Ellenben el kell mondjam, ország-világ előtt. Tegnap este figyelmetlenségből felrúgtam egy pohár pálinkát, és a nedű a padlóra ömlött. Erről nagyon nincs mit mondani, az se mentség, hogy nem vagyok jó passzban. Én már szembe néztem a tényekkel. Amennyiben a Thorium blog nem üzemelne egy ideig, az azért van, mert Nepálban, egy kolostorban keresem a megvilágosodást és a megbocsátást. Olyan helyen, ahol nincs wifi.

Maga a téma viszont azért jött, mert szembe nézett velem (szintén tegnap) a napi sajtóból a Rubint Réka. A Schobertné Rubint Réka, a fittnesszkirálynő megvan? ő na:

Ellenben ez a bejegyzés nem is róla fog szólni, meg nem is a pálinkáról. Az utóbbit már lezártam magamban, az előbbivel meg később foglalkozunk, ő azért van itt, hogy tudjátok, hogy indult a gondolat.

Na kérem, szépségideál. Illetve szépség és ideál. A szépségre mondta valami bölcs ember, hogy "Szép az, ami érdek nélkül tetszik". Ez szerintem egy jó gondolat, nagyjából el is tudom fogadni. Szűkítve azonban a hurkot, én most itt az emberi szépségideálra, illetve az emberi szépségre, mármint magának az embernek a többiek szemében való szépségére akarom kihegyezni a dolgot. Mondhatnám arra,- hogy mindenki értse,- hogy "kinek mi gyön be."

És erre aztán nincs recept, továbbá ilyesmin alapból nem is szoktam vitatkozni senkivel, mert ez már ízlés dolga, az ízlést meg ezer dolog alakítja születéstől kezdve, tehát mindenkié más. És mégis, vannak emberek, akik több mindenkinek "gyönnek be" és vannak akik kevesebbeknek. Tehát kell, hogy legyen mégis valamiféle objektív mérce, ami alapján azt mondhatjuk, hogy ez az ember "szép", vagy "nem szép". A szubjektív mérce aztán ezt kiegészítheti úgy, hogy: "szép, de nem gyön be", vagy "nem szép, de begyön". Erről sem akarnék hosszan regélni, bármely kedves olvasó, aki elmúlt már 14, és az értelmi intelligenciája magasabb a hengeresférgekénél érti, miről van szó. Van akit szépnek tartunk, de nincs meg benne "az" a valami és lehet fordítva is, vagy mindkettő, vagy egyik sem. 

Na, most figyelj. Ami viszont szeget ütött a fejembe, az az, hogy ezt a kérdést-maradván most a klasszikus férfi-nő kontextusban-úgy szoktuk megfigyelni, hogy nekünk, férfiaknak melyik csaj jön be, vagy a csajoknak melyik férfi jön be. De egészen vicces megfigyelni, hogy a férfiak melyik hímről gondolják, hogy ő jóképű volna, illetve a nők melyik nemtársukat tartják szépnek. És itt jön a képbe a Rubintréka. Amennyiben valaha is úgy alakulna, hogy ez a blog eljut hozzá, ezúton is elnézést kérek, ez nem a személye elleni támadás. Tehát, Réka azért ütött szöget a fejembe, most hogy szembe jött, mert pár hónapja szintén ő jött szembe egy facebook-oldalon. Ahol is a kommentekben az emberek az egekig magasztalták. És ezek az emberek szinte kivétel nélkül nők voltak. Leírták, hogy a Réka egy nőideál, gyönyörű, sportos és minden nő szeretne olyan lenni, mint ő.

Kedves hölgyeim, bele kell, hogy szellentsek gyönyörű világotok illatozó rózsakertjébe, Rubint Réka férfiszemmel nem jó csaj. Ez nem egy egyéni vélemény, általában nem tartjuk annak. És itt jöttem rá, hogy valami oltári szakadék van etéren a férfi és a női meglátás között, és gyártottam is rá egy elméletet: szerintem azért, mert mindkét nem tök más dolgokat figyel meg erősebben és tart mérvadónak mindkét nemnél. Tehát, maradva Rékánál, a nők valószínűleg jó alakúnak tartják. (Sértődés ne essék, valóban sportos, edzett, de) nálunk férfiembereknél a Réka alakját illető dicsőítés már ott bukik, hogy kisfiúsan keskeny csípője van, ez pedig minekünk általában nem tetszik. Fogadjunk lányok, hogy ti ezt eddig észre se vettétek rajta? És itt le is szálltam a Rékáról. minden tiszteletem az eredményeinek. 

(De akkor is ronda vagy b..meg...)

Namost, ez az egész história nem csak nőkre van ám kihegyezve. Valószínűleg mi ugyanilyen difisen működünk az ő szemükben. Vegyünk egy ellenpéldát. Ha kellene egy ismert férfikarakter mondani, aki az én szememmel nézve jó kiállású legény, és mondjuk alkalomadtán szívesen felvenném a külsejét pár napra, akkor nekem hirtelen mondjuk a klasszikusan marcona arcvonásokkal és egy kőszénbányász testalkatával megáldott svéd akciószínész, Dolph Lundgren ugrik be. 

Namost, őrá meg a jányok szoktak úgy csinálni a szájukkal, ha szóba hozom, mint mi a Rékára. Így, hogy "phöjj...". Szóval erről ennyit.. De nem kell feltétlen filmszínészeket, vagy sportolókat keresgélni, csak egyszerűbb volt. Biztosan mindenkinek van az ismerősi körében olyan azonos nemű emberke, akiről nem érti, hogy miért gyön be/nem gyön be általában a fiúknak/lányoknak. 

Viszont azért volt jó színészekkel és sportolókkal példálozni, mert őket nem ismeri mindegyikünk személyesen, de tudjuk, hogy néznek ki. Így kiszűrhető a témából az ember többi összetevője, a kisugárzás, a jellem, a karizma, amik bebonyolítják az egész elméletemet, ezért nem is akarok itt foglalkozni velük. Ez a kérdéskör most tisztán az objektíven vett külcsínyről szól. Hogy még abban is nagyok a véleménybeli eltérések, ha a különböző nem képviselőit kérdezzük. Teljesen más szemmel nézzük a többi embert mi férfiak és a nők, legyen szó rólunk férfiakról, avagy a nőkről. Határozottan meg tudunk lepődni, hogy a saját nemünk képviselői közül kit tartanak általánosságban "szép"nek a másik nem képviselői. Mert valahogy, másképp mérjük ezeket a dolgokat. Egészen másképp.

És bizonyára sok tudós elme írt más sok vastag könyvet erről a témáról. És írják őket a mai napig. Ezért, hogy mik is azok az apróbb-nagyobb jelek, tulajdonságok, amik általában tetszenek a férfiaknak és/vagy a nőknek a férfiakon és/vagy a nőkön, ezt szintén nem fogom leírni, mert nem férne rá az oldalra. Csak gondolatébresztőnek került ide ez a pár sor. 

És ha legközelebb egymás között vihorásztok, lányok, egy harmadik fehérnépen, kérjétek ki egy férfi-ismerősötök véleményét is. Lehet, hogy koppantok egyet. 

(Na igen, ezt most kihegyeztem a nőkre. De stilisztikailag nem illett volna ide a végére, hogy "és ti is, férfiak, blablabla..."

Szóval, csak ezért volt)

Thorium on tour

Az elmúlt két hét úgy alakult, hogy mindig vándoroltunk valamerre. Továbbá úgy alakult, hogy mindig a Festőékkel. Ők meg szeretnek fotózni, úgyhogy van bőven képanyag is.

Az első túra a Schneebergre vitt. A Schneeberg egy tekintélyesebb kinézetű hegy, Sógoria Szittyaföld felé eső csücskében, a keleti-Alpok egyik első nagy hupalaga. Hogy másszunk hegyet, az az én ötletem volt. Két okból. Az egyik, hogy hegyet mászni jó. Hogy pontosan miért, azt nehéz lenne megmondani, de mindig is vonzottak a hegyek. Ennek lehet valami a gének mélyén rejtőző oka, nemrég olvastam egy cikket róla, hogy a hegyek ősidők óta bökték az emberek fantáziáját, sokszor szent, misztikus helyként kezelték őket érintetlenségük és látszólagos elérhetetlenségük miatt. A másik ok, hogy születésnapom volt. Ez pont elég egy másik oknak. Úgy gondoltam, idén a szokásos kertben ülős templomgyújtogatos alkoholmérgezéses buli helyett menjünk hegyet mászni. Pontosabban, hogy ne keverjem a szavakat, itt nem sziklamászós, karabineres, "ne nézz le" jellegű hegymászásról van szó, hanem hegyi túráról, de abból egy nagyobbról. Két naposra terveztük, egy nap fel, hegyi fogadóban alvás, másnap le. Körbekürtöltem az ismerősöknek az ötletet, végül sok szervezkedés és agyalás, valamint az időjárásnak hála egy héttel való eltolás után a Festő és a Festőné Julacs akadt fent a "rá is érek, kedvem is van" rostán. Na uzsgyi! Szóval, Festő, Julacs, Zasszony meg én, így mentünk neki a kétezervalahányas (pillanat, wikipédia), tehát a pontosan 2076 méter magas hegynek. A kiválasztott útvonal a festői szépségű Weichtal szurdokban (Weichtalklamm) indult. Két oldalt sokméteres sziklafalak, a lábunk alatt csörgedező víz, csend, rend, nyugalom. Illetve némi szidalomban részesültem, Festő -hogy kicsit előre ugorjak az időben-a blogbejegyzés második témáját képező,- későbbi- kirándulásunk alkalmával közölte, hogy na ez, b**meg, ez a könnyed erdei séta, nem a Schneeberg, ahogy ígérted. Jó, hát vannak kaptatós részek, főleg a szurdokban. De megéri mindenképp, nagyon szép hely. 

  Ahogy kiér az emberfia a szurdokból, következik egy kis plató. Itt szusszanás, evésivás forgott fenn. Majd irány tovább, némileg könnyebben járható, de nem kevésbé meredek utakon. A Schneeberg élővilága is megér egy misét, sok állattal és növénnyel lehet találkozni, amivel laposabb terepen aligha, mint az itt jobbra látható apró kankalin (Primula minima), vagy a balra látható gomborrú fenyőtűmókus (Sciurus picea capitulus).                            

Elértük végül nagy lihegve az agyamban nagyjából "félút"ként szereplő Kientalerhüttét. Ez amolyan hegyi házikó, szálláslehetőséggel. A gond annyi volt, hogy mi nem ezt szúrtuk ki, hanem a Fischerhüttét, ami a csúcson van. Tekintve azonban, hogy későn indultunk, nem is rohantunk igazán, meg egyáltalán, arra jutottunk némi szájhúzogatás után, hogy lévén este hat, nem lesz meg a csúcs sötétedésig. Úgyhogy elővettük a a megmaradt szendvicseket meg a borosüveget, mondván, hogy holnap ne kelljen cipelni és bevackoltuk magunkat éjszakára.

Másnap aztán ébredés, kupaktanács, némi győzködés, aztán uzsgyi felfelé. Az egyik dolog, amit nagyon szeretek a 2000 feletti hegyekben, hogy nincs két egyforma részük. Elindulsz ötszázról a vizes égeresben, mégy egy órát és bükkerdőben vagy. Aztán sötét fenyőerdő jön, mikor elindulsz ezerötről és egy óra múlva azt látod, hogy a fenyők egyre kisebbek. Ezzel együtt nő a kilátás mérete. Végül törpefenyők jönnek, amik mint a paplan elterülnek a sziklákon, és 2000 körül, mintha elvágták volna, annak is vége és a moha marad, a lágyszárúak, meg a sziklák. És elindulsz húsz fokban, egy pólóban, és a tetején nekiállsz hógolyózni. Érdekes módon, annak ellenére, hogy hó volt fent, nem volt hideg. Vagy mondhatnám, annak ellenére, hogy nem volt hideg, volt fent hó.

Festő itt felfedezte, hogy azokkal a csónak méretű bakancsokkal, amikben jött, egész gyorsan lehet közlekedni a havon. (Lefelé, legalábbis.)

BejegyzésAntal Krisztián által

Végül aztán vesz az emberfia egy nagy levegőt és nekiáll a csúcsnak, lásd alsó kép. A képen nem tűnik zűrösnek, de ez az utolsó "kis" emelkedő azért próbára tudja tenni az embert. Itt már ritkul a levegő kicsit és hát, elég meredek a Schneeberg legfelső süvege. Szóval, erre jó háromnegyed óra felkaptatni. Lejönni úgy negyed alatt lehet. Fentről aztán belátni körbe a fél világot. De a szomszéd hegyekig mindenképp. Igen, ez az a kategória, hogy kiköpi az ember a tüdejét és nem tudja miért olyan jó ott fent, de jó ott fent. 

 
Lefelé persze egyszerűbb volt a történet, bár nem sokkal. Mindenesetre alkonyodott, mire leértünk és éjjel volt, mire megérkeztünk Magyarországra. Altatódal nem kellett senkinek. Utolsó képként még beteszem ide ezt a gyönyörű patakot, ami mellett parkoltunk, úgyhogy ez volt a kiinduló és a végpontunk. A következőekben úgyis a vízről esik több szó.

Második felvonás, avagy a Plitvicei tavak.

A plitvicei tavak Festő szervezése volt, pontosabban egyik buszos kollégájáé. Be is jelentkeztünk ugyanezzel a kvartettel, ami közben öt főre (hogy mondják ezt, pentett??) bővült, kiegészülve Jóanyámmal, aki kapott születésnapjára  plitvicei tavakat. Isten éltesse!:)  Namost, a buszos jóember az utolsó pillanatban nekiállt variálni, eltolni az időpontot, meg effélék. Mi meg gondolkodtunk egy sort és arra jutottunk, hogy ilyet még az ördög nem látott, hogy három hete lefoglalt utat elrakjanak, meg úgyis öten vagyunk, meg így se drágább, hát menjünk le kocsival. Na, uzsgyi. A Plitvicei Tavak Nemzeti Park (Nacionalni park Plitvička jezera) Horvátország legnagyobb és legrégibb nemzeti parkja. És

azt hiszem az egyik leggyönyörűbb hely, ahol eddig jártam. Az érdekessége, illetve az érdekességének az eredete, hogy ez a tórendszer egy alacsony karszthegységben található. A karszthegység ugye mészkőből van, a víz meg ugye érdekes kapcsolatban van a mésszel. Hol kioldja, hol lerakja, hol felépíti, hol kimossa. Ez, illetve a hegyoldal természetes lejtése azt eredményezi, hogy teljesen randomszerűen, összevissza egymás mellett, de ami a lényeg, térben egymás alatt és felett -is- terülnek el a kis tószemek. Szóval, itt teljesen normális, hogy sétálsz a tó partján, elnézel oldalra, és tíz méterrel odébb, de tizenöttel lejjebb egy másikat látsz. Ebből kifolyólag persze rengeteg kisebbnagyobb vízesés is van a tavak között. A víz maga pedig valami olyan mély kék, zöld, azúr, nem tudom, meghatározhatatlan, de gyönyörű színű, amilyet szintén nem látni minden nap. Maga a park jól kiépített, olyan értelemben, hogy jól használható turistautak vannak, utazhatsz busszal, vagy hajóval, még sincs túlmodernizálva, túlemberesítve. 

Levezetni meglehetősen sokáig tartott ugyan, a négy óra alatt megtehető utat mi hat alatt abszolváltuk, de a látvány kétszer ennyit is megért volna. A parkban felvitettük magunkat az egyszerűen csak "felső"-nek nevezett, térben magasabban fekvő tavakhoz, és szép kényelmes tempóban  (" a laza erdei séta", ugye) ballagtunk az alja felé. A turistaút sok helyen nem csak hogy a tó mellett, de a tavon át vezet, hosszú cölöphidakon. Bár a képeken nem látszik, de ember, na az rengeteg volt itt, sokszor alig fértünk el egymás mellett. Mondjuk nagyobb gondunk sose legyen.

Jó három órás, laza, de tényleg laza bandukolással leértünk a hegyecske aljába. Ott még bevállaltunk egy hajókázást, majd addig kötöttem az ebet a karóhoz, míg rávettem a népeket, hogy ha már itt vagyunk, menjünk el a "Nagy vízesés"ig. És lőn. 

Nem tudom, érdemes-e még szaporítanom a szót. A Schneeberg is, Plitvice is gyönyörű hely. Máshogy gyönyörű, de gyönyörű. Innentől beszéljenek a képek.