Thorium: Thorium on tour

Az elmúlt két hét úgy alakult, hogy mindig vándoroltunk valamerre. Továbbá úgy alakult, hogy mindig a Festőékkel. Ők meg szeretnek fotózni, úgyhogy van bőven képanyag is.

Az első túra a Schneebergre vitt. A Schneeberg egy tekintélyesebb kinézetű hegy, Sógoria Szittyaföld felé eső csücskében, a keleti-Alpok egyik első nagy hupalaga. Hogy másszunk hegyet, az az én ötletem volt. Két okból. Az egyik, hogy hegyet mászni jó. Hogy pontosan miért, azt nehéz lenne megmondani, de mindig is vonzottak a hegyek. Ennek lehet valami a gének mélyén rejtőző oka, nemrég olvastam egy cikket róla, hogy a hegyek ősidők óta bökték az emberek fantáziáját, sokszor szent, misztikus helyként kezelték őket érintetlenségük és látszólagos elérhetetlenségük miatt. A másik ok, hogy születésnapom volt. Ez pont elég egy másik oknak. Úgy gondoltam, idén a szokásos kertben ülős templomgyújtogatos alkoholmérgezéses buli helyett menjünk hegyet mászni. Pontosabban, hogy ne keverjem a szavakat, itt nem sziklamászós, karabineres, "ne nézz le" jellegű hegymászásról van szó, hanem hegyi túráról, de abból egy nagyobbról. Két naposra terveztük, egy nap fel, hegyi fogadóban alvás, másnap le. Körbekürtöltem az ismerősöknek az ötletet, végül sok szervezkedés és agyalás, valamint az időjárásnak hála egy héttel való eltolás után a Festő és a Festőné Julacs akadt fent a "rá is érek, kedvem is van" rostán. Na uzsgyi! Szóval, Festő, Julacs, Zasszony meg én,

így mentünk neki a kétezervalahányas (pillanat, wikipédia), tehát a pontosan 2076 méter magas hegynek. A kiválasztott útvonal a festői szépségű Weichtal szurdokban (Weichtalklamm) indult. Két oldalt sokméteres sziklafalak, a lábunk alatt csörgedező víz, csend, rend, nyugalom. Illetve némi szidalomban részesültem, Festő -hogy kicsit előre ugorjak az időben-a blogbejegyzés második témáját képező,- későbbi- kirándulásunk alkalmával közölte, hogy na ez, b**meg, ez a könnyed erdei séta, nem a Schneeberg, ahogy ígérted. Jó, hát vannak kaptatós részek, főleg a szurdokban. De megéri mindenképp, nagyon szép hely.

Ahogy kiér az emberfia a szurdokból, következik egy kis plató. Itt szusszanás, evésivás forgott fenn. Majd irány tovább, némileg könnyebben járható, de nem kevésbé meredek

utakon. A Schneeberg élővilága is megér egy misét, sok állattal és növénnyel lehet találkozni, amivel laposabb terepen aligha, mint az itt jobbra látható apró kankalin (Primula minima), vagy a balra látható gomborrú fenyőtűmókus (Sciurus picea capitulus).

Elértük végül nagy lihegve az agyamban nagyjából "félút"ként szereplő Kientalerhüttét. Ez amolyan hegyi házikó, szálláslehetőséggel. A gond annyi volt, hogy mi nem ezt szúrtuk ki, hanem a Fischerhüttét, ami a csúcson van. Tekintve azonban, hogy későn indultunk, nem is rohantunk igazán, meg egyáltalán, arra jutottunk némi szájhúzogatás után, hogy lévén este hat, nem lesz meg a csúcs sötétedésig. Úgyhogy elővettük a a megmaradt szendvicseket meg a borosüveget, mondván, hogy holnap ne kelljen cipelni és bevackoltuk magunkat éjszakára.

Másnap aztán ébredés, kupaktanács, némi győzködés, aztán uzsgyi felfelé. Az egyik dolog, amit nagyon szeretek a 2000 feletti hegyekben, hogy nincs két egyforma részük. Elindulsz ötszázról a vizes égeresben, mégy egy órát és bükkerdőben vagy. Aztán sötét

fenyőerdő jön, mikor elindulsz ezerötről és egy óra múlva azt látod, hogy a fenyők egyre kisebbek. Ezzel együtt nő a kilátás mérete. Végül törpefenyők jönnek, amik mint a paplan elterülnek a sziklákon, és 2000 körül, mintha elvágták volna, annak is vége és a moha marad, a lágyszárúak, meg a

sziklák. És elindulsz húsz fokban, egy pólóban, és a tetején nekiállsz hógolyózni. Érdekes módon, annak ellenére, hogy hó volt fent, nem volt hideg. Vagy mondhatnám, annak ellenére, hogy nem volt hideg, volt fent hó.

Festő itt felfedezte, hogy azokkal a csónak méretű bakancsokkal, amikben jött, egész gyorsan lehet közlekedni a havon. (Lefelé, legalábbis.)

Végül aztán vesz az emberfia egy nagy levegőt és nekiáll a csúcsnak, lásd alsó kép. A képen nem tűnik zűrösnek, de ez az utolsó "kis" emelkedő azért próbára tudja tenni az embert. Itt már ritkul a levegő kicsit és hát, elég meredek a Schneeberg legfelső süvege. Szóval,

erre jó háromnegyed óra felkaptatni. Lejönni úgy negyed alatt lehet. Fentről aztán belátni körbe a fél világot. De a szomszéd hegyekig mindenképp. Igen, ez az a kategória, hogy kiköpi az ember a tüdejét és nem tudja miért olyan jó ott fent, de jó ott fent.

Lefelé persze egyszerűbb volt a történet, bár nem sokkal. Mindenesetre alkonyodott, mire leértünk és éjjel volt, mire megérkeztünk Magyarországra. Altatódal nem kellett senkinek. Utolsó képként még beteszem ide ezt a gyönyörű patakot, ami mellett parkoltunk, úgyhogy ez volt a kiinduló és a végpontunk. A következőekben úgyis a vízről esik több szó.

Második felvonás, avagy a Plitvicei tavak.

A plitvicei tavak Festő szervezése volt, pontosabban egyik buszos kollégájáé. Be is jelentkeztünk ugyanezzel a kvartettel, ami közben öt főre (hogy mondják ezt, pentett??) bővült, kiegészülve Jóanyámmal, aki kapott születésnapjára plitvicei tavakat. Isten éltesse!:) Namost, a buszos jóember az utolsó pillanatban nekiállt variálni, eltolni az időpontot, meg effélék. Mi meg gondolkodtunk egy sort és arra jutottunk, hogy ilyet még az

ördög nem látott, hogy három hete lefoglalt utat elrakjanak, meg úgyis öten vagyunk, meg így se drágább, hát menjünk le kocsival. Na, uzsgyi. A Plitvicei Tavak Nemzeti Park (Nacionalni park Plitvička jezera) Horvátország legnagyobb és legrégibb nemzeti parkja. És

azt hiszem az egyik leggyönyörűbb hely, ahol eddig jártam.

Az érdekessége, illetve az érdekességének az eredete, hogy ez a tórendszer egy alacsony karszthegységben található. A karszthegység ugye mészkőből van, a víz meg ugye érdekes kapcsolatban van a mésszel. Hol kioldja, hol lerakja, hol felépíti, hol kimossa. Ez, illetve a hegyoldal természetes lejtése azt eredményezi, hogy teljesen randomszerűen, összevissza egymás mellett, de ami a lényeg, térben egymás alatt és felett -is- terülnek el a kis tószemek. Szóval, itt

teljesen normális, hogy sétálsz a tó partján, elnézel oldalra, és tíz méterrel odébb, de tizenöttel lejjebb egy másikat látsz. Ebből kifolyólag persze rengeteg kisebbnagyobb vízesés is van a tavak között. A víz maga pedig valami olyan mély kék, zöld, azúr, nem tudom, meghatározhatatlan,

de gyönyörű színű, amilyet szintén nem látni minden nap. Maga a park jól kiépített, olyan értelemben, hogy jól használható turistautak vannak, utazhatsz busszal, vagy hajóval, még sincs túlmodernizálva, túlemberesítve.

Levezetni meglehetősen sokáig tartott ugyan, a négy óra alatt megtehető utat mi hat alatt abszolváltuk, de a látvány kétszer ennyit

is megért volna. A parkban felvitettük magunkat az egyszerűen csak "felső"-nek nevezett, térben magasabban fekvő tavakhoz, és szép kényelmes tempóban (" a laza erdei séta", ugye) ballagtunk az alja felé. A turistaút sok helyen nem csak hogy a tó mellett, de a tavon át

vezet, hosszú cölöphidakon. Bár a képeken nem látszik, de ember, na az rengeteg volt itt, sokszor alig fértünk el egymás mellett. Mondjuk nagyobb gondunk sose legyen.