Kriptába' csörögnek a halottak....

Prológ

Ez úgy huszonöt éve volt, kiindulva abból, hogy öt, vagy hat éves lehettem. Épp "meló" volt nálunk, kalákában, ahogy falun illik. Ez az emberiség egyik ősi és jól működő találmánya, "városon" már kezdik elfelejteni. Elmesélem, hogy működik. Szóval, van a megcsinálandó dolog. Adott esetben nem emlékszem rá pontosan mi volt az, betonozás, csatornázás, akármi, lényeg, hogy sok ember kell hozzá. Na, akkor a házigazda vesz két láda sört, és áthívja a komákokat, hogy akkó' essünk neki. És nekiesnek, és megcsinálódik. Aztán ha a komákoknak van hasonló baja, akkor megy a házigazda is, és issza a két láda sört. Ez így megy. Ment. Na, épp ilyen volt nálunk. És egy öt (vagy hat) éves gyereknek kell-e jobb szórakozás, mint a talicskás, félmeztelen, izzadságszagú "nagyok" között futkozni, segíteni homokot hordani a kisautóval, lenyalni a sörhabot és általában útban lenni, ahol kell? Aztán, ott volt a Betyár. Földim nekem, falubelim. Kicsit mindig Terence Hill jutott róla eszembe, aki nagy bálványom volt annyi idősen. Megvolt a maga hülye humora, az állandó jókedve, a munkabírása, és általában, a világhoz való tojok bele hozzáállása. Mondjuk a sört is szerette. És akkor, odajött a Betyár hozzám. Most lehet, meg se mondanám kapásból, mi a polgári neve, nálunk ő a Betyár. Gyere Danika, éneklünk valamit! És egy jól képzett tanár türelmével megtanította nekem a következő strófát:

"Kriptába' csörögnek a halottak,

Egymás tyúkszemére taposnak.

Az egyik felkiált, "jaj de fáj"

A másik örömébe" táncot jár.

Kedvenc ételük az aludttej,

Kapd be a faszomat és aludj el!"

És megtanultam, fújtam, mint a rigó. Aztán beszaladtam Jóanyámhoz, mert a gyerek ilyen, megmutatja, ha újat tanult, mert büszke rá. Anyám csak annyit kérdezett: "kitől?" Aztán fogta a sodrófát és kiment az udvarra. És csak annyira emlékszem, hogy a délután hangulata valahogy borúsabbá és viharosabbá vált.

Lóg.

No most, itt ülök harminc, kutyafülét, harmincegy évesen a laptop előtt. Hallgatom az In Flames-től a Come clarity című számot és blogot írok. Belefutottam a szervezés csapdájába. Apósjelölt mondta, valamikor május végén, hogy megyek velük nyaralni Olaszba. Megyek hát, van kérdés? Anyám is mondta, hogy megy Szentpétervárra a barátnőjével. Tudok-e vigyázni a kutyákra? Tudok. Jól van. Egy hónappal az események előtt elgondolkodtam, nem esik-e egybe a kettő. Nyilván, de. Aztán majdnem felakasztottak. Úgyhogy hazajöttem Olaszból három nappal korábban, mikor Jóanyám ment Oroszba és most itt ülök a szülőházban, a falkával körülvéve. Árnyék szuszog a hideg kövön, Pamacs álmodja vak álmát mellettem a díványon, Sanyi, a nősténysanyi, a lábtörlőről ítélkezik, Lajka az udvaron kergeti a jégóriásokat. Asszony Olaszban, Jóanyám Oroszban, én meg kutyafelügyelek, melyből kifolyólag messzire nem is mozdulhatok itthonról. És az amúgy is borongós hangulatomnak megfelelően figyelgetek a faluszéli erdészházban, aminek az Erdésze tavaly átment a szivárványhídon. Holnap viszek virágot a sírjára. Aztán összerántom a komákokat, hogy ne unatkozzak. Grillezünk döghúst és iszunk olcsó lőrét. A faluban két szórakozási lehetőség van: a templom és a kocsma. Utóbbit választom, ma estére. Kaland Írországban, lazítás és az "ez kell érzés" Norvégiában, nyaralás Egyiptomban, alkoholmérgezés Ukrajnában, kikapcs Horvátországban, városnézés Angliában, Lord of the Dance a felszálló párában Spanyolországban, Velence és Bibione Olaszországban, elbaszott romantika Csehországban, új élet Ausztriában, és akkor visszamászok a Pornóapáti kocsmába.

Epilóg

Szorítjuk a sörünket Keresztéllyel, akit még Apámmal kereszteltünk meg a Krisztiánról erre a névre, szóval, szorítjuk a sörünket Keresztéllyel a kocsma kapualjában, ahol lehet bagózni. Ezer éve nem láttlak, meg ilyenek. És akkor odaül a Betyár. Pofacsontja kiböki az arcát, az öreg alkoholisták hályoga borítja valamikor terencehilles szemét. És azt mondja: 

Te, Kisvarga, emlékszel, még?  Anyád majdnem megölt...
és együtt dúdoljuk:

"Kriptába' csörögnek a halottak,

Egymás tyúkszemére taposnak.

Az egyik felkiált, "jaj de fáj"

A másik örömébe" táncot jár.

Kedvenc ételük az aludttej,

Kapd be a faszomat és aludj el!"

Alternatív

Bármely zenei irányzatról, stílusról véleményt mondani, azt hiszem mindig egy kicsit vékony jég. Ugyanis az ilyesmi erősen ízlésfüggő, az adott ember ízlését pedig az egész addigi élete alakítja. Ezért úgy gondolom, igazán objektívan nehéz. Mivel a maga helyén a maga idejében a maga közönségének bármi lehet "A" legjobb. Ezért kéretik a tisztelt rádiónéző közönségtől az itt következő irományt egy szimpla egyéni élménynek venni, bármely stílus feletti ítélet helyett, ez utóbbi sem szándékom, sem célom. 

Ami a zenei ízlésemet illeti, az valahol a "kézzel csinált" rocktól a hasonlóan manuális különböző metálműfajokon át terjeszkedik a "villanygitár, szörnyespóló, fejrázós huligánok" világán belül. Mindemellett igyekszem sem beszűkült sem szűklátokörű lenni, nem utasítok el egy zenét élből csak azért, mert nem az én stílusom. Innen-onnan akadnak másvilágbeli számok, amiket szívesen meghallgatok. 

Így jött a Brains is. Meg az AlteRába. Az AlteRába az a fesztivál, ahova eddig soha nem jutottam el, mert soha nem mozdított meg a felhozatal annyira, hogy rászánjam magam. Mondom, most rólam van szó, ez megintcsak nem egy mínősítés volt, egyszerűen más az ízlésem. Aztán, Zasszony révén találkoztam a Brains pár számával és általánosságban befogadhatónak, néhány számuk kifejezetten jónak ítéltetett. Úgyhogy, mikor ez a kettő kombinálódott, értsd: jön a brénsz az alterábára, menjünk le! akkor lementünk brénszre az alterábára. Ha így nem tudjátok, kik a Brains együttes, tessék rájukkeresni jútúbon. A stílusuk azt hiszem nem passzírozható be egy kategóriába se, de egész jók. Annak tűntek.

Maga az AlteRába egy közepes, inkább kis területű fesztivál a Rába partján, két színpaddal, illeszkedve Körmend méreteihez. A nép teljesen vegyes, olyan összevissza mindenféle stílusú, nagyon feltűnő elemek nélkül. Körbemászkáltunk, fröccsöltünk, elvigyorogtunk az Anna and the Barbies túlfőtött libidójú énekesnőjének jópofa beszólásain, aztán kezdődött a bréjnsz, jejee.  Namost, itt történt némi szubkulturális félreértés. Mert a lányok ugye az első sorból akartak bréjnszt nézni, ott meg akad némi tülekedés. Ezzel rendben is vagyunk, a koncert ilyen. A gond alapját az a jóember képezte, aki némi alkoholmámorban nekiállt a jányokat nem túl finoman ide-oda taszigálni. Márpedig, az általam látogatott koncerteken ezt amolyan gőzkieresztő játékként, "pogó" (fn, egyes szám, ld ott) ismerik és hallgatólagos megállapodás tárgya, hogy ha valaki belekezd, azt a többiek is megtaszajthatják, oda-vissza alapon. Hát mondom a jányoknak, cseréljünk helyet, aztán megbillentettem kicsit a delikvenst, amiből az lett, hogy három méterrel odébb, lábbal az ég felé fogta meg a sűrűsödő tömeg, engem meg letoltak, hogy ne balhézzak. 

Na jó. 

Összeszégyelltem magam és hallgattam a koncertet.

Szóval a koncert. Meg kell mondjam, a Brains mint banda itt meghalt számomra. Nálam mindig vízválasztó egy együttesről alkotott véleményemben, mit művelnek élőben. Őket meg hallgatom, hallgatom és valami nem oké. Valami nem olyan. Aztán koppan a garas, sajna ők is az a kategória lesznek, akiket a "stúdióegyüttes" név alatt szoktam emlegetni. A zenészek jók, jól csinálják a dolgukat. A problémaforrás az énekes, akiknek a brains zenéjét karakteressé tevő magas-karcos hangja és rasztaangolja itt karcmentesen laposan szól, "akarni venni hűtőgép" jellegű kiejtéssel. Elmászkáltam a félig telt sátor különböző pontjaira, hogy lecsekkoljam, a szokásosan f*s magyaros hangosítással van-e a baj (már úgyértem azzal persze alapból baj van) de nem az volt a ludas. A technikusok néztek is ferdén, hogy miért akarok a korsó sörrel a kezemben a keverőpult kordonja mellett ácsorogni. Nem, ez sajna ilyen. Visszahallgattam még egy pár koncertjüket jútúbon, tévedés kizárva. Ez az a fajta stúdióban utánmunkált, géppel kiegyengetett hang, ami élőben elvérzik. Megmutatom, miről beszélünk:

Az elmélet:

És a gyakorlat:

Nos, köszönjük Brains. Részemről, azt hiszem, ennyi voltál...AlteRábára még lehet, hogy megyek. 
Legfeljebb nem pogózok.

Utólagos hozzáfűzés: komámember hívta fel a figyelmemet egy fényképre, ami az eseményen készült. Mindenesetre véleménytükröző. De azt is mutatja, hogy a véleményem egyéni.

Sötét isten

Láttátok a Fehér Isten-t? Tudjátok, az új filmet, ami úgy robbant be a köztudatba, mint a bomba...

Nem egy jó film. Úgy értem, technikailag nem jó. A színészek csapnivalóan gyengék, a képek silányak. És mindemellett a Fehér Isten olyan film, ami benyúl az ember torkán, le a szíve legalsó bugyráig és ott kezd el matatni valami pókhálós veremben. Emlékszem, hárman-négyen is kijöttek a filmről. Nem azért, mert gyengék voltak a színészek. Csak mert nem bírták.

És most van úgy két éve, hogy felkértek az Állatvédők Vasi Egyesületének elnöki posztjára. Ez egy ilyen ötperces telefonbeszélgetés keretén belül történt. Annó nagyjából azért, mert kellett valaki. Az egyesület nő-nődögél. Aztán, igyekszem hozzátenni a magamét. Az aktív tagok vegytisztán nők. És minden tisztelet nekik, elvégre a tényleges munkát ők végzik. Ők mennek kutyát menteni a parkerdőről, veszekedni a "caláddal", ők kelnek egy órával korábban megetetni az ideiglenesben befogadott exkóbor állatsereget. Én próbálom egyben tartani a rendszert és amikor kell kinyitni a pofám, szervezkedni, veszekedni, okos embereknek még okosabbakat mondani, szerződést aláírni, propagálni, ötletelni. Pont ma kaptam meg egy cikk alatti álneves kommentelőtől, hogy a pofakinyitás túlzottan is sikerül. Lehet mondjuk, hogy nem bánom. Nem vagyok se túl türelmes, se túl könnyű eset, se túl csendes. De lehet, hogy ezt se mindig bánom.

Néha aztán ha épp Agyarországon vagyok és ráérek, vagy valami nagyon zűrös van kilátásban, elmegyek én is a csajokkal belenyúlni a lecsóba. Ez soha nem egyszerű. Az öreg megunt állat, az udvaron hagyott kiugrott csípőjű kutya, a fél méteres láncon az életét leélni kárhoztatott keverék, és mindig, mindenhol az emberi ostobaság és "nem akarás". Mert azt nagyon kevés embertől hallottam, hogy "nem szereti az állatokat". Az állatokat mindenki szereti, így vagy úgy. Persze, valamikor ez nagyjából a vagyontárgynak szóló szeretetre korlátozódott. El kellett látni a gyereket, enni adni a disznónak. A kecske azért volt, hogy tejet adjon aztán megegyék, a kutya azért, hogy őrizze a házat. Ha valamelyik nem tudta többé betölteni a funkcióját, meg kellett szabadulni tőle. De a világ eljutott abba a fázisba, hogy elvi síkon, mondom elvi síkon mindenkinek van elég ennivaló. A tejet a tescó adja, szójából, a házat meg a riasztó őrzi. És feltámadt az emberekben az érzés, hogy akkor lehetne könnyebb az állatoknak is.

És itt valahol el is veszik az egész. Mert kényelmetlen, mert ciki. Tegnap voltunk kint egy háznál, ahol otthagytak egy öreg kutyát. Csontsoványan, sántikálva jön elő, bújik oda akárkihez, a fizikai éhség a legkisebb baja. És összeszalad, hej a falu népe, ömlik a szájukból az okosság, meg a szitok, hogy hogy lehet ilyet. A kezükbe nyomunk egy zsák kutyatápot, hogy valaki adjon már neki naponta, amíg megoldást találunk. És állnak és néznek, és vonogatják a vállukat, és ömlik a szájukból a szitok, hogy hogy lehet ilyet, de a tápért egyik se nyújtja a kezét. Aztán megjön a tulaj és szétspriccelnek, mint a verebek amikor követ dobsz közéjük. Pedig a tulaj nem is ijesztő, nem is egy kétajtós szekrény, magyarul is ért. Átlag kigömbölyödött ötvenes buckalakó. 

Aztán beszélgetünk vele hosszasan.  Szereti ám ő az állatokat. De az orvos messze lakik, drága is. Meg amúgy is, hetente kétszer jár ő ide. Keresünk valami félmegoldást, amivel javíthatunk a helyzeten.  Egész megoldást szeretnénk, de nem tudunk. El nem vihetjük a kutyát, nincs hova. A saját fizetésünkből nem tudunk összedobni egy menhelyre valót. Állam bácsi szarik ránk. Az emberek mellettünk állnak, de mikor nettó százból tartják el a családot, egy ötszázasnál több nem jut az állatvédelemre. Azt meg elviszik a mindennapi kiadások. Hát beszélünk türelmesen az emberrel, hátha megmozdul benne valami.

Feljelenthetnénk, persze. De a kutyának az se lenne jobb. Mert mikor egy ilyen ügy a törvény elé kerül, ott ugyanezek az átlag kigömbölyödött ötvenes buckalakók morzsolgatják a papírt a nikotinfoltos ujjaik között. Szeretik ők az állatokat, jó is lenne segíteni, de kényelmetlen és ciki. Elkaptunk nemrég egy jóembert. Több kutya éhen döglött nála a láncon, az utolsó megmaradtat zörgő csontokkal hoztuk el. Kapja a feljelentést állatkínzásért, indítványozzuk, hogy tiltsák el a további állattartástól. A törvény leírja, hogy kutyát így tartani tilos, az önkormányzatnak lehetősége van eltiltást adni, a rendőrségnek lehetősége van megbüntetni. A feljelentést az állam fogaskerekei egy kattanás után visszadobják. A szakértőként felkért állatorvos a közelében nem járt a kutyának. Talán látott róla egy fotót. "Az állat élete nincs veszélyben". "Nem történt bűncselekmény". Megírom a fellebbezést, belemásolom betű szerint a törvényt. 1998. évi XXVIII. törvény az állatok védelméről és kíméletéről: II. Fejezet : Az állat védelmének általános szabályai  4. § (1) Az állattartó köteles a jó gazda gondosságával eljárni, az állat fajának, fajtájának és élettani szükségleteinek megfelelő életfeltételekről gondoskodni. Mosom kezeimet, nálam okosabb emberek írták ezt. A fogaskerék újra kattan egyet, és jön a válasz, miszerint mi mint állatvédő egyesület nem fellebbezhetünk, mert nem mi vagyunk az ügy sértettjei. További jogorvoslatnak helye nincs. Az ügy sértettje a kutya volt. Az a szerencsétlen, akit csontsoványan akasztottunk le a láncról és az a kettő-három, aki korábban elpusztult az éhségtől. Hát, talán legközelebb őket kellene megkérni, tegyenek feljelentést.

És mindenhol ez van, mindig ez van. Olyan az egész, mint belepisálni a Dunába. Bár mégsem, mert valami mozog az emberekben. Sok nem kellene hozzá, hogy szárba szökkenjen. Csak egy kicsi mindenkitől. Csak egy egész picit megmozdulni, csak egy percre lerúgni a takarót, akkor is, ha fázik a lábunk. Ez még el fog tartani egy darabig. Azért addig is nyitva tartom a pofám.