Sötét isten

Láttátok a Fehér Isten-t? Tudjátok, az új filmet, ami úgy robbant be a köztudatba, mint a bomba...

Nem egy jó film. Úgy értem, technikailag nem jó. A színészek csapnivalóan gyengék, a képek silányak. És mindemellett a Fehér Isten olyan film, ami benyúl az ember torkán, le a szíve legalsó bugyráig és ott kezd el matatni valami pókhálós veremben. Emlékszem, hárman-négyen is kijöttek a filmről. Nem azért, mert gyengék voltak a színészek. Csak mert nem bírták.

És most van úgy két éve, hogy felkértek az Állatvédők Vasi Egyesületének elnöki posztjára. Ez egy ilyen ötperces telefonbeszélgetés keretén belül történt. Annó nagyjából azért, mert kellett valaki. Az egyesület nő-nődögél. Aztán, igyekszem hozzátenni a magamét. Az aktív tagok vegytisztán nők. És minden tisztelet nekik, elvégre a tényleges munkát ők végzik. Ők mennek kutyát menteni a parkerdőről, veszekedni a "caláddal", ők kelnek egy órával korábban megetetni az ideiglenesben befogadott exkóbor állatsereget. Én próbálom egyben tartani a rendszert és amikor kell kinyitni a pofám, szervezkedni, veszekedni, okos embereknek még okosabbakat mondani, szerződést aláírni, propagálni, ötletelni. Pont ma kaptam meg egy cikk alatti álneves kommentelőtől, hogy a pofakinyitás túlzottan is sikerül. Lehet mondjuk, hogy nem bánom. Nem vagyok se túl türelmes, se túl könnyű eset, se túl csendes. De lehet, hogy ezt se mindig bánom.

Néha aztán ha épp Agyarországon vagyok és ráérek, vagy valami nagyon zűrös van kilátásban, elmegyek én is a csajokkal belenyúlni a lecsóba. Ez soha nem egyszerű. Az öreg megunt állat, az udvaron hagyott kiugrott csípőjű kutya, a fél méteres láncon az életét leélni kárhoztatott keverék, és mindig, mindenhol az emberi ostobaság és "nem akarás". Mert azt nagyon kevés embertől hallottam, hogy "nem szereti az állatokat". Az állatokat mindenki szereti, így vagy úgy. Persze, valamikor ez nagyjából a vagyontárgynak szóló szeretetre korlátozódott. El kellett látni a gyereket, enni adni a disznónak. A kecske azért volt, hogy tejet adjon aztán megegyék, a kutya azért, hogy őrizze a házat. Ha valamelyik nem tudta többé betölteni a funkcióját, meg kellett szabadulni tőle. De a világ eljutott abba a fázisba, hogy elvi síkon, mondom elvi síkon mindenkinek van elég ennivaló. A tejet a tescó adja, szójából, a házat meg a riasztó őrzi. És feltámadt az emberekben az érzés, hogy akkor lehetne könnyebb az állatoknak is.

És itt valahol el is veszik az egész. Mert kényelmetlen, mert ciki. Tegnap voltunk kint egy háznál, ahol otthagytak egy öreg kutyát. Csontsoványan, sántikálva jön elő, bújik oda akárkihez, a fizikai éhség a legkisebb baja. És összeszalad, hej a falu népe, ömlik a szájukból az okosság, meg a szitok, hogy hogy lehet ilyet. A kezükbe nyomunk egy zsák kutyatápot, hogy valaki adjon már neki naponta, amíg megoldást találunk. És állnak és néznek, és vonogatják a vállukat, és ömlik a szájukból a szitok, hogy hogy lehet ilyet, de a tápért egyik se nyújtja a kezét. Aztán megjön a tulaj és szétspriccelnek, mint a verebek amikor követ dobsz közéjük. Pedig a tulaj nem is ijesztő, nem is egy kétajtós szekrény, magyarul is ért. Átlag kigömbölyödött ötvenes buckalakó. 

Aztán beszélgetünk vele hosszasan.  Szereti ám ő az állatokat. De az orvos messze lakik, drága is. Meg amúgy is, hetente kétszer jár ő ide. Keresünk valami félmegoldást, amivel javíthatunk a helyzeten.  Egész megoldást szeretnénk, de nem tudunk. El nem vihetjük a kutyát, nincs hova. A saját fizetésünkből nem tudunk összedobni egy menhelyre valót. Állam bácsi szarik ránk. Az emberek mellettünk állnak, de mikor nettó százból tartják el a családot, egy ötszázasnál több nem jut az állatvédelemre. Azt meg elviszik a mindennapi kiadások. Hát beszélünk türelmesen az emberrel, hátha megmozdul benne valami.

Feljelenthetnénk, persze. De a kutyának az se lenne jobb. Mert mikor egy ilyen ügy a törvény elé kerül, ott ugyanezek az átlag kigömbölyödött ötvenes buckalakók morzsolgatják a papírt a nikotinfoltos ujjaik között. Szeretik ők az állatokat, jó is lenne segíteni, de kényelmetlen és ciki. Elkaptunk nemrég egy jóembert. Több kutya éhen döglött nála a láncon, az utolsó megmaradtat zörgő csontokkal hoztuk el. Kapja a feljelentést állatkínzásért, indítványozzuk, hogy tiltsák el a további állattartástól. A törvény leírja, hogy kutyát így tartani tilos, az önkormányzatnak lehetősége van eltiltást adni, a rendőrségnek lehetősége van megbüntetni. A feljelentést az állam fogaskerekei egy kattanás után visszadobják. A szakértőként felkért állatorvos a közelében nem járt a kutyának. Talán látott róla egy fotót. "Az állat élete nincs veszélyben". "Nem történt bűncselekmény". Megírom a fellebbezést, belemásolom betű szerint a törvényt. 1998. évi XXVIII. törvény az állatok védelméről és kíméletéről: II. Fejezet : Az állat védelmének általános szabályai  4. § (1) Az állattartó köteles a jó gazda gondosságával eljárni, az állat fajának, fajtájának és élettani szükségleteinek megfelelő életfeltételekről gondoskodni. Mosom kezeimet, nálam okosabb emberek írták ezt. A fogaskerék újra kattan egyet, és jön a válasz, miszerint mi mint állatvédő egyesület nem fellebbezhetünk, mert nem mi vagyunk az ügy sértettjei. További jogorvoslatnak helye nincs. Az ügy sértettje a kutya volt. Az a szerencsétlen, akit csontsoványan akasztottunk le a láncról és az a kettő-három, aki korábban elpusztult az éhségtől. Hát, talán legközelebb őket kellene megkérni, tegyenek feljelentést.

És mindenhol ez van, mindig ez van. Olyan az egész, mint belepisálni a Dunába. Bár mégsem, mert valami mozog az emberekben. Sok nem kellene hozzá, hogy szárba szökkenjen. Csak egy kicsi mindenkitől. Csak egy egész picit megmozdulni, csak egy percre lerúgni a takarót, akkor is, ha fázik a lábunk. Ez még el fog tartani egy darabig. Azért addig is nyitva tartom a pofám.