2009 elejét írjuk. A Thoriumblog még gondolatban sem létezik. Bontogatom frissen kinőtt szárnyaim a nagybetűs életben: komoly párkapcsolatban és a párkapcsolat másik tényezőjével együtt albérletben élek, fix munkahelyem van, adót fizetek és határozottan el vagyok költöződve a szülői házból. Kutya Úr épp fogantatódik. És akkor jön a nagy ötlet: mi francnak költsünk albérletre, mikor ugyanennyiből megvan egy saját kecó hitele is? A gondolatot tett követte, és 2009 nyarán asszonykástól és kölyök-Kutya Urastól beköltöztem az immár saját birtoknak számító kis vombathelyi családi házba, amely az utcanév után szabadon "A Tinódi" néven ismeretes a baráti körben. Nos, a mai nappal "A Tinódi"-t hivatalosan eladtam.
Beszélgessünk erről, jó?
Jó.
Már csak azért is, mert több ismerőstől, baráttól hallottam mostanában visszhangozni az általam 2009-ben kiejtett szavakat. Hogy a magántulajdon tulajdonképpen ugyanaz mint az albérlet, csak az legalább saját. No igen. Nem fogok tudni teljesen objektív maradni a kérdésben, de igyekszem pro és kontra is írni a dologról. Valahol, valaki írt már egy nagyon bölcs cikket a témában, ami hatással volt rám. Lusta vagyok előkeresni és lehivatkozni, ezért ha az illető a saját szellemi termékét látná visszaköszönni valamely gondolatsorban, nos akkor köszönöm a mentorálást és a plágiumért járó fájdalomdíjat hajlandó vagyok házikolbász és házipálinka formájában megfizetni.
Először is. Magyarország még mindig magántulajdon-berzerkernek számít. (Ez a gondolat, határozottan tudom, abból a cikkből származik). Ami alatt azt értem, hogy ha kikopófélben is, de benne van a kultúránk által meghatározott alapgondolkodásunkban, hogy csak az jó, ami saját. Mondjuk ez szerintem az ember alaptermészetében is benne van.
Namost, a Tinódi.
Megvétetett. És jó érzés volt, igen, hogy saját. Úgy éreztem magam, mint a földesúr a frissen szerzett lovagi birtokon. Az enyém. Azt csinálok vele, amit akarok. Úgy alakítom át, ahogy akarom. És senki nem szól bele. Ez bizony, jó érzés. És neki is álltam átalakítani. Persze, tőke nuku, a fix állás, azaz a nevelőtanárság a vépi gazdasszony és -orkképzőben meg pont annyit hozott a konyhára, hogy a hitel-törlesztőrészlet kifizetése, a csekkek feladása, az autó tankolása és az egyéb kiadások mellett nemigen indultunk világkörüli útra a maradékból. Ígyhát amit lehetett, azt saját erőből és észből. Falat bontottam, lamináltpadlót raktam, gipszkartont csavaroztam. Persze ez meg is látszott mindenen, lévén először csináltam. Asszonyka nem erőltette túl a közös élet hosszú távú építését, úgyhogy a munka nagyjából rám maradt. Mindegy, egy nyár alatt lakható és kellemes lett.
És ez is jó érzés volt.
Aztán asszonykával úgy egy év múlva felmondtunk egymásnak. Innentől ugye, férfiuralom lett, a cseperedő Kutya Úrral birtokoltuk az agglegénylakássá avanzsált Tinódit. Azokra a dolgokra, amik "csak úgy" vannak, különösebb költség és ráfordítás nélkül, használják mifelénk azt a szófordulatot, hogy "enni nem kér". Hát itt bizony elkezdtem érezni, hogy "A Tinódi" meg kér. Közben ugrott egy kategóriát a törlesztőrészlet (nem, nem svájci frankos, és innentől már nem ugrált), az exasszony hozzájárulása a háztartáshoz pedig kiesett. A nevelőtanári fizetés is kategóriát ugrott közben, emlékszem, ujjongva vártuk a kollégával a nagy pénzt, majd legörbedt szájjal néztük a bruttó 2500 forintos többletet a bérpapíron. Szóval a hónapok végei kezdtek nyomorúságossá válni. Ezzel egyidőben kezdett végleg telelenni a púpom a nevelőtanársággal. Jaj, édes Istenem, de mennyire lett volna kedvem megtenni akkor azt, amit a legutóbbi munkahelyemen, hogy bemegyek az igazgatósághoz és egy negédes mosollyal közlöm, hogy "akkócsá", aztán majd lesz valami. De ugye nem lehetett, mert ha "A Tinódi" pár hónapig nem kap enni, akkor elviszi a bank. Itt nyert értelmet számomra az a buddhista okosság, hogy a tulajdon rabság is egyben.
Úgy egy évnyi -elnézést- töketlenkedés után kikecmeregtem a csávából, elmentem Sógoriába dolgozni. Ezzel beindult a vándorcigány életmód. Hétvégente vagy Vargáriában, vagy "A Tinódi"-ban töltöttem az időmet. A sógor fizetésből még maradt is a hónap végére egy fröccsrevaló. Közben újra elkezdtem-sógoréknál-albérletezni. Az ottani albérletárakról már szóltam. A Tinódi még mindig kért enni, de már volt miből etetni. Ellenben, gondoltam, lyukas vödörbe nem öntünk vizet, hát kiadtam albérletbe. Az albérleti díjjal pont nullán voltam házügyben. Ez így ideális állapot volt, saját is volt és enni se kért. Gondoltam, jól van az úgy, úgy tekintek rá, mint befektetésre.
Igen ám, csakhogy tudni kell, hogy "A Tinódi" már újkorában se volt új. Én meg az esztétikai és kényelmi dolgokon kívül komolyabb részeihez nem nyúltam. Vagy pénz nem volt, vagy inger, vagy egyik sem. És hát ugye fiatalabb nem lett. Néha a bérlőkkel is voltak összezörrenések. Végül "A Tinódi" újra enni kért, eljutott abba az állapotba, hogy muszáj nekimenni és felújítani, ha nem akarom, hogy az elkövetkezendő öt évben a fejemre szakadjon. Csináltattam egy kalkulációt a szakimmal, hogy mennyiazannyi. Hanyatt vágtam a duplaluccot a székről, mikor körülbelül az egykori vételár felét adta meg eredményként.
Agyaltam egy ideig a helyzeten. Pro és kontra. Bár nem sokáig. Egyedül odaköltözni sok. Jövőbeli családdal, kevés. Mars, Tinódi. Ment a Jófogásra, meg az ingatlanközvetítőhöz. Majd' egy év után, de lett gazdája. Nem, nem nyertem az üzleten. Amennyit emelkedtek az ingatlanárak közben, annyit romlott az állapota, úgyhogy nagyjából annyiért ment el, mint amennyiért annó megvettem. Ha egyáltalán. Körülbelül ugyanott vagyok, mint ha végig albérleteztem volna, mínusz a beleölt idő, energia, pénz és ősz hajszálak.
Szóval. Nem kell a messzemenő konklúzió. Ez az én életem. Más helyzetben, máshogy, másnak lehetett volna ez jó is. Pontosítok: jobb. Mert nem volt ez rossz, születtek ott boldog pillanatok emlékei. Csak felvetődik a kérdés, hogy nekem így, ezzel a történettel, megérte-e. Mert ugye, az adott, pillanatnyi életvitelről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az így is marad. Aztán itt se essék félreértés, van akinél igen, van aki huszonegypár évesen megtalálja élete párját és élete hivatását. (Vagy beindul a "jóvanazúgy" effektus...). Nálam nem ez volt a helyzet. Más életstílushoz, más anyagi megfontoltsággal, más mentalitással, vagyis, mondjuk ki, más emberhez akár passzolhat is "A Tinódi".
Remélem, megtalálta ezt az embert.
Mindenesetre mostanában nem tervezek magántulajdonú ingatlant. Ha, akkor zsírújat. Jobban átgondolva. Jobban az életvitelemhez igazítva. Meg ugye, vándorcigány ne építsen kőkunyhót.
Majd ha leteszi az ekhós szekeret.
Zár-szó. Ezt a bekezdést nem ilyennek szántam, hanem egy afféle pro-és kontra okoskodásnak a magántulajdon témájában. Nem az jött ki belőle, de a blog ilyen, az írja magát, én meg nem akadályozom benne. Ellenben. Találtam pár cikket. Nem "A" cikket, amiről írtam, de ez a kettő egész jól összefoglalja, pro és kontra, amit eredetileg mondani akartam.
Tessék elolvasni.
Már aki szeretné.
Rúzsa Sándor legyen veletek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése