Csúnyabácsi

Képzeljétek el, én is voltam kisgyerek. Bizony, nem így kezdtem, mint ahogy most kinézek. Voltam én pufók, aranyos kiskopé, Jóanyámat idézve "nem kifejezetten rossz, inkább csak...eleven". (Néha azért aggódtak na, hogy megérem-e a felnőttkort). Ami azonban nem változott, hogy már akkor is határozott véleményem volt a világról és annak dolgairól. A vélemény változott néhány dologban, de a határozottsága nem. Az egyik ilyen pont volt a felnőttek furcsasága. Tudjátok, azoké, akik úgy néznek a hétköznapi életüket élő és magukat jól érezni próbáló gyerkőcökre, mintha azok büdösek lennének. Hogy ezt miért kell má'? Csúnyabácsik és csúnyanénik. Pfhujj.
Nos, az alábbi fotó bizonyítja, hogy nincs itt hazugság, vagy ámítás, íme:

(középen)

Ejtsünk most néhány szót a blogon többnyire Vombathelyként vagy Zombihelyként megjelenő városról, becsületes polgári nevén Szombathelyről, életem egyik meghatározó színteréről. A wikipediát ti is meg tudjátok nyitni, ugye? Az jó, mert akkor nem kell bemásolnom kétoldalnyi szöveget ide, hivatkozás nélkül :) De kis könnyítésnek:Katt. Most azonban valami speciálisabb dologra szeretnék rátérni, ami Vombathelyet illeti. Mégpedig arra, hogy a város kezdi kinőni önmagát. Ezen véleményem nélkülöz minden hivatalos forrást és teljesen az egyéni megfigyelésen alapszik, viszont nem egyedülálló. (Értsd: a komák szerint is így van.) A rómaiak óta kialakult és folyamatosan fejlődő infrastruktúra már nem tud lépést tartani az igényekkel. Gyerekkoromból például nem emlékszem olyanra, hogy közlekedési dugó. Most meg hétköznap délidőben és este négy és hat között nem vagyok hajlandó autóval bemenni a belvárosba, csak ha muszáj. Ez most csak egy hirtelen példa volt, hogy értsétek, mire gondolok. A jelenség ráadásul nem is vombathelyikum, ugyanezt hallottam példának okául nemrégiben Sopronról is. 
Szóval terjed.

Ezzel összefüggésben. Utoljára fent említett lurkó koromban jártam aktívan uszodába. A fedettbe, a vombathelyibe. Azért mindig el lehetett férni. Ha véletlenül kicsit megsűrűsödtünk egy helyen, vagy nagy volt a ricsaj, legfeljebb kaptunk egy-egy zord pillantást a csúnyabácsiktól. Aztán pont le... nem foglalkoztunk vele.

Úgy egy hónapja újra elkezdtem uszodába járni. A saját infrastruktúráját szintén túlnőni készülődő-és ezért épp átalakítás alatt álló Vombathelyi Fedett Uszoda előterében ma reggel egy jó húszfős gyerektömeg-láthatóan iskolai osztály- pislogott, két álmos tanárember kíséretében. Odaverekedtem magam a belépőadó nénjéhez, malmozva végigvártam, míg egyenként átmasíroznak a kölkek a forgóajtón, ha már nem tudtam eléjük vágni és enyhén repedező lelki békével felcsattogtam az öltözőbe. No, ott fogadott még hét hasonszőrű általános iskolai és egy középiskolai osztály. Most csak a férfiöltözőről beszélünk, nyilván. Fejek felett átnyúlkálva, papucsokat odébbrugdalva, az "innejdmenjel" fejet felvéve sikerült átvetkőznöm. A medence nyolc sávjából öt foglalt, a kisnyugdíjasok meg a magamfajta ráérősök a maradék háromban összezsúfolódva. Illetve zsúfolódva végülis nem, mert lehettünk vagy tízen, az meg három sávban kényelmesen eloszlik. Egészen addig, míg a szomszéd sáv hosszúkezű, hosszúlábú kamaszai meg nem unták, hogy huszonöten jutnak egy sávra és el nem kezdtek átácsingózni hozzánk. A létszámot onnan tudom, hogy miután tizedjére kellett laza mellúszásból vizipolós manőverekre váltanom, hogy elférjünk, csak megkérdeztem az egyik legényt, hogy mé' nem mennek már a francba a saját sávjukba? (Az meg mondta, hogy a fenti okból kifolyólag átküldte őket a tanár. Hja. ) Végigverekedtem magam a szokott távomon. Nagy fújás, karlengetés, lazítómedence. Felette a tábla: befogadóképesség: max 8 fő. Benne vagy tizenöt kispurdé, plusz tanárbácsi. Bemegy, szlalom, leül, fej lehúz a vizibombának használt fürdősapka elől, víz alatt a genitáliák felé kalimpáló lábat eltol, küzd a feltörni készülő "menjetek a p*cs*ba!!" mondattal, két perc után feladja. 

Rendben. Összeszedtem a törülközőmet amit épp akkor pakolgatott jobbrabalra egy kiskölyök (Adde'!) Zuhanyzás, közelharc az öltözőben a szekrényért, gyereksivítással kísérve, öltözés, hajszárítás, menekülés. 

És kifelé menet bevillant annak a kiskölyöknek az arca, aki a törölközőmet pakolgatta, mikor rámorrantam. És rájöttem, hogy ennyi idősen valószínűleg ugyanezzel a kicsit csodálkozó, kicsit értetlen arccal és elfojtott mosollyal néztem hasonló helyzetben a csúnyabácsikra.

Ezt a gondolatsort inkább nem folytatom.

Ajvé....

Danny V back in da school

Yo! 

Na emberek, erre varrjatok gombot, ezt adjátok össze, erre húzzatok zoknit és ezt kapjátok ki. Úgy fest, megyek vissza az iskolapadba. 

Ez a történet a következőképp kezdődött. Bementem valamikor hónap elején Bécsben a sógor munkaügyre a tanácsadómhoz, ahol havonta egyszer meg kell jelennem. Ezek a pofavizitek úgy szoktak lefolyni, hogy  elmondják, hogy keressek szorgalmasan munkát, mert ők úgyse találnak nekem. Én elmondom, hogy keresek szorgalmasan, ne aggódjanak. Ebben megegyezünk, kezet fogunk és mindenki megy a dolgára. Illetve én megyek a dolgomra, a tanácsadó ott marad, mert neki ott van dolga. Ez meg nekem így pont oké, mert tudom, hogy mit akarok és nem feltétlen kell abba belekeverednie a munkaügynek. Namost. Mikor a fent nevezett hónap fent nevezett elején bementem a tanácsadóhoz, nem ez történt. Az ember új volt nekem, most találkoztunk először. És rosszul indult a dolog. Ő ideges volt, mert az előttem lévő kuncsaft felhúzta. Meg ronda is. Ez utóbbi független volt a körülményektől. Úgy nézett ki, mint valami nyugdíj előtt álló orosz kémelhárító ezredes. Kopasz búra, hármsan hajtott tarkó, szódásszifonszemüveg, kismellény, cérnakarok, sörpocak. "A" bürokrata. "Napasztmek"-gondoltam.

Hát, nem is indult jó hangulatban a beszélgetés.

De képes voltam még jobban elrontani. Ha a hangulatot nem is, de a helyzetet. Először is, megszólaltam németül és az ember rájött, hogy tisztán és érthetően beszélem a nyelvet. Aztán átnézte az adataimat és rájött, hogy van diplomám. Meg aztán, ahogy váltottunk pár szót, arra is, hogy teljesen hülye sem vagyok és nem feltétlen kell egy kalap alá venni a folyosón várakozó többséggel (lenni Ahmed, akarni segély). Szóval a bürokrata rájött, hogy ő engem nem is utál. Erre kitalálta, hogy segít nekem. Na mondom, ebből baj lesz. (ld. feljebb, miért.)

Hát lett is, az ember hirtelen berakott egy diplomás munkakeresőknek kitalált képzési programba. 

"Napasztmek", vol 2.

Kitérünk, mert ide kitérő kell. Egyfelől, egyszer már megkiabáltam én itt a blogon az oktatási rendszert. Igaz a magyart, de azért ugye ez benne van a fejemben. Ehelyt olvasható. Másfelől. Eleget koptattam már az iskolapadot és elhatároztam, hogy ha mégegyszer okulásra adom a fejem, akkor a halomba gyűlt használhatatlan papírjaim helyett valami gyakorlatias és kézzelfogható mesterséget tanulok majd. Például asztalos. Vagy hentes. Vagy szobafestő-mázoló, vagy efféle. Harmadfelől. Nem kis szociális nyomásra egyszer nekiindultam, hogy csinálok egy mesterképzést. Így történt, hogy én egy teljes hétig voltam soproni egyetemista. Beültem a természetvédelmi mérnöki képzés levelező tagozatának első blokkjára. Aztán rájöttem, hogy már nem tudok nyolc órát végigülni a padban. Rájöttem arra is, hogy nem hiszem el feltétlenül és fenntartások nélkül amit az oktató mond, csak mert ő az oktató. Meg arra is, hogy nem akarok négy évet lehúzni egy képzéssel, ami egy nem létező munkaerőpiacra képez embereket. (A természetvédelmi mérnök, mint szakma, gyakorlatilag nem létezik. Tehát nem fogsz ilyen álláshirdetéssel találkozni.) No, gyorsan véget is vetettem a soproni egyetemista karrieremnek.

Ellenben, de, valamint, továbbá, és. 

Tegnap elmentem a fent jelzett képzéssel kapcsolatos infónapra. A hozzáállásom az volt, hogy majd jól elniggerkedem a dolgot. Vagy elcigánykodom. Vagy eludmurtkodom, válassz olyan népet illetve etnikumot, ami szimpatikus. (Vagy épp nem.) Az ilyen infónapokon általában kitöltetnek egy kérdőívet, ami alapján eldöntik, hogy tényleg kell-e neked az adott képzés. Elég nagy gyakorlatom van benne, hogy tudjam, hogyan kell ezeket az igényeimnek megfelelően, irányítottan kitölteni. 

Ellenben, de, valamint, továbbá, és.

Kiderült, hogy a képzés nem kötelező. Azaz eldönthetem, hogy akarom-e, vagy sem. Innentől ugye mindjárt más a leányzó fekvése és a fagylalt íze, ami nem muszáj, az akár még kellhet is. Kiderült továbbá, hogy akár még hasznos is lehet számomra. Mármint az okítás. Továbbá, hogy a papír, amit ad, nem feltétlenül a gyújtós kategória. Továbbá, hogy állam bácsi eltartja a fekete s*ggemet, amíg csinálom. Továbbá, hogy igazából érdekel is a dolog. Meg a társaság se rossz.

Ehhh....

Rábólintottam. 

Ma vissza is hívtak, hogy rendben, mehetek.

Szóval, ha minden a tervek szerint halad, május közepétől úgy három hónapra visszaülök az iskolapadba, Bécsben, a dunaszigeten, egy felhőkarcolóban, csak hogy a flanc is meglegyen.

Hát kíváncsi vagyok. 

Ha más nem, megtanulok gyapotot termeszteni...

További szép estét, kedves blognéző gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok székeket. 

Felhasználói szintű spiritualizmus

Szívd be mélyen a levegőt. Tartsd benn. Lazítsd el az izmaidat és gondolj Milla Jovovichra. Nem megy? Gondolj rá erősebben. Most képzeld azt, hogy katica vagy, ami a végtelen univerzum tündöklő csillagösvényén sámándobbal a nyakában röpdös és közben a szeretet magvait plántálja a gyarló emberi szívekbe. Ugyan, menni fog, csak engedd el magad. Nem, itt nem találhat rád a rossz karma. Senki karma nem talál itt rád. Csak gondold azt, hogy színes perzsaszőnyeg vagy, amin galambok lakomáznak vaníliafagylaltot. Most maradj mozdulatlanul harminc másodpercig, majd lassan...mi a baj? Jaj basszus...a levegő. Fújd ki!

Nem, tavarisi, ez a bejegyzés nem a spiritualizmusról és nem a spiritualizmus útját követőkről szól. Erről nem lenne helyes írnom. Se elegendő rálátásom, se jogom nincs hozzá. Ez arról a vadhajtásról szól, ami egyre gyakrabban jön szembe velem, lassan úton-útfélen.

A spiritualizmus-jó. A spiritualizmus útját követni-jó. Tiszteletre méltó, klassz dolognak tartom. Ó, hogy te is ezt követed? Iiiigen, manapság sokan...Ugye? Látszik is, mennyi nyugodt, békés, boldog ember van körülöttünk. Hogy nem így van? És te se vagy az, pedig olvastál legalább egy cikket a témában és tudsz két jógagyakorlatot is?

Hát akkor beszélgessünk inkább erről.

Mert azt gondolom, a spiritualizmusnak, mint sok más keletről kapott áldásnak, kialakult a mi európai és amerikai kulturánkban az a fajta divatága, ami lassan kezd veszélyes méreteket ölteni. Emberek foglalkoznak érintőlegesen valamivel, aminek nem értik a tényleges valóját, ellenben szilárdan meg vannak győződve az ellenkezőjéről. No ezt veszélyesnek tartom. Azért veszélyes, mert itt az ördög a jóság álarca mögé bújik és szegény népek tátott szájjal csodálkoznak, hogy miért nem működik, aminek pedig kéne.

Azért gyerekek, mert ez nem egy ájfón, amit ki és be lehet kapcsolni.

És mivel úgy gondolják, mit gondolják, tudják, hogy ennek működnie kell, hogy nekik már rég boldognak kellene lenniük, egyre több energiát feccölnek egy világszemléletbe, ami igazán jó lenne, ha tényleg foglalkoznának vele, nem csak próbálkoznának.

Értitek, mire gondolok?

Ti is találkoztatok már ilyennel?

Mondhatok egy másik példát?

Nem véletlenül írtam, hogy "mint sok más keletről kapott áldásnak". És azt sem, hogy nincs jogom a tényleges, valódi spiritualizmusról beszélni. Viszont, nem tudom kihagyni, hogy ne vonjak párhuzamot a keletről érkezett harcművészetekkel. Talán az ugatnivalóm is több etéren, mivel jelentősen több időt töltöttem ilyen pofozkodós edzéseken, mint meditációkon. A felhasználói szintű spiritualistának megvan a pontos megfelelője ezekben a körökben, és edzőtermi bajnoknak hívják. Ezek azok az arcok, akik gyönyörűen meg tudnak csinálni bármilyen technikát az edzőteremben, a kezük alá dolgozó és őket segítő partneren. Egészen addig, míg a másik azt csinálja, amit ők akarnak. Ellenben amint a partner nem annyira mutat hajlandóságot (és voltam néha olyan disznó, hogy eljátszak ezzel), akkor bizony a technika nem működik. És igen, szó szerint hallottam egy ilyen legénytől ezt a mondatot, hogy "nem értem, ennek működni kellene". A baj ilyenkor az edzővel kezdődik. Aki megmutatja a technikát, majd elgyakoroltatja háromszor, majd közli a tanítvánnyal, hogy ügyes vagy, megy ez, jól van és buksisimi. Hát nem. Addig megy, míg a másik hagyja. És korrigálnom kell az előző mondatomat: de, a technika működik. Csak nem ismered a technikát. Ellenben meg vagy róla győződve, hogy igen, mert az edződ elhitette veled. És ennek láttam nagyon extrém formáit is, kezdve az x edzésen megismert sráccal, aki úgy mászkált közöttünk, mint a kiskakas, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy koma, ha te kimégy innen, remélem az egód is leereszt, és nem állsz neki kötekedni, mert így bizony úgy elvernek az első utcasarkon, mint szódás a lovát. De hát az edzőbácsi mondta, hogy ő ügyes... (Ő volt az egyik, akinél elkezdtem nem lemenni a földre és nem úgy fordulni, ahogy a technika elvárja...értetlenséget és dühöt váltott ki belőle.) Vagy megemlíthetném y edzésről a kiskölköt, akitől a fent említett, brilliáns "nem értem, ennek működni kellene" mondat elhangzott, miután tíz perce rángatta eredménytelenül a karomat. Aztán fel kellett hívnom a figyelmét, hogy akkor lehet, hogy az a baj, hogy nem jól csinálja, vagy hogy szemre úgy harmincöt kilóval nehezebb vagyok nála. 

De edző bácsi szerint jó az úgy. 

És szerintem ez bizony veszélyes terep, ingoványos talaj.

Kanyarodjunk hát vissza erről a kitérőről a tiszta fény kiváló harcosaihoz, mivel őket ugyanaz a veszély fenyegeti lekileg, mint a fent említett harcosokat fizikailag. Hogy leesnek az egójukról a tények valós talajára és nem értik, mi történt. 

És sajna szaporodik, szaporodik.

Az érzelmeket a tényleges feldolgozás helyett elfojtják, mivel a spiritualizmus útja azt mondja, hogy légy boldog. Tehát ha nem vagy az, akkor is az vagy, nincs duma. Ha kitör belőlük bármilyen erős megnyilvánulás, akkor elszégyellik magukat, hogy ejnye, ilyet nem szabad. Ha valakinek nem jó, akkor majd ők megmondják, hogyan lesz jó. Isszák a vizet és prédikálják a bort. És ha bármit fel próbálsz hozni ez ellen, mindig megvan a végső érv: "te ezt nem érted."

Nem, nem szeretem ezt.

És a gondok, azt hiszem, sokszor itt is az "edzőnél" kezdődnek. Minap beszélgettem erről egy kedves ismerőssel, ő ezeket a "lelki vezetőket" hívta spirituális bűnözőknek. Találó. Aztán persze mindenhez két ember kell, és ha ezek a spirituális csalók megtalálják az egyszerű utat kereső népeket, akik elhiszik, hogy ők most már boldogok, mert naponta háromszor elmondják, hogy "Savanyúcukor", akkor tádááám, megszületik a bejegyzés címszereplője.

Én azt gondolom, hogy a spiritualizmusnak igenis van létjogosultsága, csak szem előtt kell tartani, hogy milyen kultúrkörből jön, ott hogy gyakorolják, mik a tényleges céljai és főleg, hogy mi az odavezető tényleges út. A lépcsőket át lehet ugrálni, csak orraesel.

Nem bírom ki, hogy ne vonjak még egy párhuzamot zárszóként a harcművészettel. Láttam egyszer egy interjút egy shaolin pappal. Ugye ők szoktak olyan dolgokat művelni a testükkel, hogy az ember trükkfelvételnek hiszi. No megkérdezték a palit, hogy mi a titok, van-e valamilyen titkos technikájuk, vagy csodaszerük.

Az meg röhögött egyet, és közölte, hogy nem, nincs, egyik sem. Egyszer jól megtanulni, aztán gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni.

Aztán ha meguntad, még gyakorolni egy kicsit.

Irgum. Most megbolydult a csím, amíg ez kijött. 

De azt hiszem, ezzel helyére is került. 

Most jól vagyok.

Úgyhogy ezúton is pálinkás jó éjszakát mindenkinek. Vegyetek léleklufit!

Vagy olvassatok el még egy cikket a témában, ha tudtok londonul. 

Mert ez a cikk jó, egészséges és vicces. :)

Butapest- avagy Vargha gróf a' nagyvárosban

Isa, kedves feleim, s testvéreim az Úrban, hogy Kikelet hava végéhez közeledik, s a' Szelek hava már küszöbön kopogtat, felkerekedék, s elutazék kies uruszágunknak legfőbb városába, hogy négy kellemes napot töltsek ott tekintgetéssel, csángálással s kulturálódással, kedves kompániám gardérozása mellett. S bár Budapestet felettéb szép városnak gondolom,  s felettéb kellemesen múlattam az időt, vidéki nemesúrként még mindég meglep, miféle ürdüngátka visz rá bármely emberfiát, hogy beköltözvén itt végleges  lakhatást keressen, s a szép magyar föld eme kapitoliumában verjen gyökeret.

Én bizony elszörnyedék néha, hogy mi folyik itt.

Elírák, kijavítám. 

Első napon elfoglalánk hát lakunkat s szállásunkat kompániámmal, mely lak tágas, s kellemes vala, s az uradalmi kincstárt sem kellet vala túlzottan felbolygatnom, hogy fussa rá. Bár úri ízlésem otthonosabb s barátságosabb hajlékhoz van szokva, igazán nem vala ok panaszra, s még őrzőink es akadtak, kik a' gangon strázsálva vigyázták békénket. 

Majd nyakunkba vevénk a várost, s múlatozással és tsavargással mene el a következő néhány nap, melyről itt bővebben nem is, csak egynehány szóban szólanék. Elég az, hogy kiválóan tele, valánk a' budai várban, s a' Normafán, letekinténk a' nemes Erzsébet királynénkról elnevezett kilátóról, mozgóképszínházban múlattunk, s megtekinténk a' híres Sziklakórházat es. Még a' libegőre is felkényszeredtem vala, hol es meg kell jegyeznem, hogy némileg iszonyodván a' magasságtól, hogyha a' nemesi virtus nem hajtott volna vala, s nem tarték volna tőle, hogy szégyenben maradok kompániám előtt, a' magam jószántából ugyan fel nem ülnék valamelyes rozoga padra, mely aztán a levegőégen szánkáz lefelé, hogy az ember csűdje közben a kék semmiben kalimpál. De az úr a pokolban is úr, ledönték hát erősítésnek az útszéli csapszékben egy erős kisüstit, s uccu. 

Végezetül megjegyzést kell tennem a' méltán kedvelt Széchenyi feredőről, melynek belépti díja borsos ugyan, de egyszer minden nemesúrnak próbát kell tenni vele, igazán kellemes időtöltés a különféle meleg s forró vizekben lubockolni, s a' gőzben s melegben izzadás után a hűtőfürdőbe beleugrabugrálni . Meglepve látám itt továbbá, hogy a' falakon peniglen Cthulhu Nagyúr képmása van csempébe öntve. 

Node, hogy mulatozásainkról a szót ne szaporítsam, s pennám feleslegesen ne kopjék, mesélek most kelmeteknek arról, hogy miért es nem tudom megszeretni ezt az egyébként gyönyörű királyi várost. Nos, azért tán, mert a' népek biz olyanok itt, mintha orrukat  mogyorófa bottal ütnék. Több csárdába is betérénk kompániámmal, mely esetben is jómagam, mint a'hogy ezt drága nemes szüléimtől tanulám, hangosan s illedelmesen köszöntöm a' mulatozó társaságot, s a' fel szolgáló személyzetet, hogy: "Isten tartsa meg sokáig jó egészségben a ház népét". S ezek meg?? Ha tán válaszra es méltatják az emberfiát, akkor es csak ennyire, hogyaszondja: "száááávasz"! S munkájokat úgy végzik, mintha nem fizetést, de verést kapnának érette a nap végén. Előtaláltatik, sej, hébe-hóba a' mi vidékünkön es az efféle mogorva cseléd, de hogy mindenütt ilyen legyen, hát nem megy bele fejembe. S ha az evés-ivást végezvén fizetni óhajtánk es úgy fogadák a pénzt, mintha nem bér, hanem fájdalomdíj volna, hogy nyomorult létükért elnézést kérjünk. Az ilyet biz' minálunk hamarvást szélnek eresztik, vagy eladják disznópásztornak a' hegyoldalba. Az utczán a' népek dühösek mindenkire, s kiabálva szidalmazzák egymást. Szem s fültanúja valék, mikoris egy apó a' piros lámpánál átkeltében megszidalmaztatott az arra hajtó kocsistól. Ilyet még csak hallék mifelénk is, de hogy az öreg, rozoga apó erre olyan cirkalmasat válaszolt, miben még fallosza is benne foglaltatott, no arra már lekonyult a bajszom. S hogy az élelmiszerboltban a pékné a kenyér után érdeklődőnek azt mondja, hogy őt nem érdekli, csak haza akar menni már, vagy hogy a' lépcsőn a' népek fürtökben löködik odébb egymást, mind-mind igen fura, s pórias dolognak tűnék nekem. S hogy egyik nap szállásunkra hazatérvén, a szomszéd néne seprűvel üté belűlről az ablakot, hogy őt erisszék ki, mert ő nem akar ott egyedül lenni, s a' túlfelőli szomszédot megkérdezvén az azt válaszolá, hogy ez itt normális, no, az feltevé a koronát a főre. 

Mindent egybevéve, kedves feleim, bármely szép es emez város, s bármely jó is volt a kiruczanás oda, én biz ezer Butapestért nem adnék egy Vargáriát. S most, hogy hazatérvén pennát ragadék, s egy kupa bor, valamint Kutya Úr és Macska Úr társasága mellett papírra vetém soraimat, előre örvendek, hogy estvére kelvén komáimmal s barátaimmal bétérhetek majdan a' vombathelyi mulatóba, s ha ott azt köszönöm a' népeknek, hogy: "Isten tartsa meg sokáig jó egészségben a ház népét", akkor azt fogják felelni, hogy: "S a' kendtekét is hasonlóképp, jóuram!"


Nem ám Száááávasz...

Isten segítse kendteket, s további szép napokat kévánok, tisztelettel maradok:

Nemes Vargha Gróf, Vargária örököse

Kelt a' Szelek havának második napján, Vargária birtokán, ebédidő után.