Csúnyabácsi

Képzeljétek el, én is voltam kisgyerek. Bizony, nem így kezdtem, mint ahogy most kinézek. Voltam én pufók, aranyos kiskopé, Jóanyámat idézve "nem kifejezetten rossz, inkább csak...eleven". (Néha azért aggódtak na, hogy megérem-e a felnőttkort). Ami azonban nem változott, hogy már akkor is határozott véleményem volt a világról és annak dolgairól. A vélemény változott néhány dologban, de a határozottsága nem. Az egyik ilyen pont volt a felnőttek furcsasága. Tudjátok, azoké, akik úgy néznek a hétköznapi életüket élő és magukat jól érezni próbáló gyerkőcökre, mintha azok büdösek lennének. Hogy ezt miért kell má'? Csúnyabácsik és csúnyanénik. Pfhujj.
Nos, az alábbi fotó bizonyítja, hogy nincs itt hazugság, vagy ámítás, íme:

(középen)

Ejtsünk most néhány szót a blogon többnyire Vombathelyként vagy Zombihelyként megjelenő városról, becsületes polgári nevén Szombathelyről, életem egyik meghatározó színteréről. A wikipediát ti is meg tudjátok nyitni, ugye? Az jó, mert akkor nem kell bemásolnom kétoldalnyi szöveget ide, hivatkozás nélkül :) De kis könnyítésnek:Katt. Most azonban valami speciálisabb dologra szeretnék rátérni, ami Vombathelyet illeti. Mégpedig arra, hogy a város kezdi kinőni önmagát. Ezen véleményem nélkülöz minden hivatalos forrást és teljesen az egyéni megfigyelésen alapszik, viszont nem egyedülálló. (Értsd: a komák szerint is így van.) A rómaiak óta kialakult és folyamatosan fejlődő infrastruktúra már nem tud lépést tartani az igényekkel. Gyerekkoromból például nem emlékszem olyanra, hogy közlekedési dugó. Most meg hétköznap délidőben és este négy és hat között nem vagyok hajlandó autóval bemenni a belvárosba, csak ha muszáj. Ez most csak egy hirtelen példa volt, hogy értsétek, mire gondolok. A jelenség ráadásul nem is vombathelyikum, ugyanezt hallottam példának okául nemrégiben Sopronról is. 
Szóval terjed.

Ezzel összefüggésben. Utoljára fent említett lurkó koromban jártam aktívan uszodába. A fedettbe, a vombathelyibe. Azért mindig el lehetett férni. Ha véletlenül kicsit megsűrűsödtünk egy helyen, vagy nagy volt a ricsaj, legfeljebb kaptunk egy-egy zord pillantást a csúnyabácsiktól. Aztán pont le... nem foglalkoztunk vele.

Úgy egy hónapja újra elkezdtem uszodába járni. A saját infrastruktúráját szintén túlnőni készülődő-és ezért épp átalakítás alatt álló Vombathelyi Fedett Uszoda előterében ma reggel egy jó húszfős gyerektömeg-láthatóan iskolai osztály- pislogott, két álmos tanárember kíséretében. Odaverekedtem magam a belépőadó nénjéhez, malmozva végigvártam, míg egyenként átmasíroznak a kölkek a forgóajtón, ha már nem tudtam eléjük vágni és enyhén repedező lelki békével felcsattogtam az öltözőbe. No, ott fogadott még hét hasonszőrű általános iskolai és egy középiskolai osztály. Most csak a férfiöltözőről beszélünk, nyilván. Fejek felett átnyúlkálva, papucsokat odébbrugdalva, az "innejdmenjel" fejet felvéve sikerült átvetkőznöm. A medence nyolc sávjából öt foglalt, a kisnyugdíjasok meg a magamfajta ráérősök a maradék háromban összezsúfolódva. Illetve zsúfolódva végülis nem, mert lehettünk vagy tízen, az meg három sávban kényelmesen eloszlik. Egészen addig, míg a szomszéd sáv hosszúkezű, hosszúlábú kamaszai meg nem unták, hogy huszonöten jutnak egy sávra és el nem kezdtek átácsingózni hozzánk. A létszámot onnan tudom, hogy miután tizedjére kellett laza mellúszásból vizipolós manőverekre váltanom, hogy elférjünk, csak megkérdeztem az egyik legényt, hogy mé' nem mennek már a francba a saját sávjukba? (Az meg mondta, hogy a fenti okból kifolyólag átküldte őket a tanár. Hja. ) Végigverekedtem magam a szokott távomon. Nagy fújás, karlengetés, lazítómedence. Felette a tábla: befogadóképesség: max 8 fő. Benne vagy tizenöt kispurdé, plusz tanárbácsi. Bemegy, szlalom, leül, fej lehúz a vizibombának használt fürdősapka elől, víz alatt a genitáliák felé kalimpáló lábat eltol, küzd a feltörni készülő "menjetek a p*cs*ba!!" mondattal, két perc után feladja. 

Rendben. Összeszedtem a törülközőmet amit épp akkor pakolgatott jobbrabalra egy kiskölyök (Adde'!) Zuhanyzás, közelharc az öltözőben a szekrényért, gyereksivítással kísérve, öltözés, hajszárítás, menekülés. 

És kifelé menet bevillant annak a kiskölyöknek az arca, aki a törölközőmet pakolgatta, mikor rámorrantam. És rájöttem, hogy ennyi idősen valószínűleg ugyanezzel a kicsit csodálkozó, kicsit értetlen arccal és elfojtott mosollyal néztem hasonló helyzetben a csúnyabácsikra.

Ezt a gondolatsort inkább nem folytatom.

Ajvé....