Aszociális munkás

Képzeljétek, kedves rádiónéző gyerekek, amilyen nagy örömmel és odaadással végeztem eddig az népnek okítását, annyira tele lett a púpom az elmúlt két hétben. Ez szerencsére és remélem, csak egy átmeneti állapot, dolgozom is rajta, hogy az legyen, valójában mindez egy vacak csillagállás eredménye. A csillagállás ugye meg forgandó. Tény, hogy mostanában  többször jöttem el úgy melóbol, hogy mindent akartam magam körül látni, csak embert nem. (Ez egyébként egy elég haszontalan lelkiállapot a tömött vonaton és a metrón.) Most pedig szépen, sorjában elmesélem nektek, hogy miért van ez így, egyfelől, hogy okuljatok belőle, másfelől, hogy én is okuljak belőle, harmadfelől, hogy kijöjjön  gőz, meg hogy röhögjetek egyet. Nem rajtam, velem.

 Nosza.

Egy.

Azért van odaírva, hogy egy, mert ez lesz az egyedik összetevője a véletleneknek, amik a "bazmegpista" hangulatot okozzák. Tudom, hogy "elsőnek" írják, befogod. No. Eddig többnyire csak áradoztam a munkámról, hogy hogy szeretem, meg milyen jó, meg megtaláltam a helyemet, meg trallala. Ez alapjaiban még mindig így van. Arról azonban nem beszéltem, hogy ez jórészt a közvetlen kollégáimon és a diákjaimon múlik. Meg talán egy kicsit rajtam. Maga az anyacég igazából egy természeti katasztrófa. És talán említettem már azt is, hogy a szerződésem, egy projektmunkáról lévén szó, határozott idejű, lejárat július vége. Tekintve, hogy (vigyázat, szerénytelenség következik) jól és odaadással végeztem a munkám, jók voltak a visszajelzések és jelenleg én vagyok az egyetlen a cégnél aki a természet és technika nevű feketemáigával határos tárgyat tanítja, velem egyetemben mindenki biztos volt abban, hogy hosszabítják majd a szerződésemet. Azonban bejött az, amivel kevésbbé számoltunk: becsődölt a projekt. Ezt durván két hete tudtam meg. Senkit nem hosszabítanak a cégnél. Ez ugye némileg lehúzza a motivációt és a lojalitást. Továbbá bekapcsolt a Tarzan-effekt (lásd itt, klikk ), ergó az energiáim nagy része, mint egy űrhajóban támadás esetén, a hajtómű helyett a védekező-és támadórendszerekbe kerültek átirányításra. Munkát keresek ezerrel na, hogy lehetőleg melegváltással sikerüljön átvészelni a történet. 

Kettő.

Modul, azaz csoportváltás volt közben és a bejáratott, szeretett truppom helyett egy igazi lufaszjóskabagázs került a kezem alá. Ami így persze nem igaz, mert ennek sokkal több összetevője van ennél, mint hogy ilyen egyszerűen le lehetne írni, kezdve azzal, hogy ők más módszerekhez én meg más emberekhez vagyok szokva, folytatva azzal, hogy külön-külön igazából semmi baj nincs velük, csak a csoportdinamikájuk pocsék, belevéve a "megértem" faktort, hiszen már ők is érzik, hogy süllyed a hajó, kiegészítve a leglényegesebb elemmel, azaz hogy az ilyen helyzeteket a trénernek kell tudni kezelni és rendezni, amin igyekszem és dolgozom is. Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy érzésvilág szempontjából az agyam egyelőre a "lufaszjóska" kategóriába rakja őket és még fog némi kínlódásba és erőlködésbe kerülni, hogy ez változzon. 

Három.

Tehát, a délelőttömet a lufaszjóskacsoporrtal töltöm melóban, menet közben intézve a dógait a szememben tekintélyét vesztett cégnek, amúgy megszokásból és a lojalitás maradékait felélve, majd, mikor tizennégy nullanullakor vége a tanításnak és kezdődik az ebédszünet, aztán a délutáni két adminisztrációs/korrepetálós óra, akkor mi más kell még: egy új, a negyvenes közepe felé járó kolléganő, enyhe kapuzárási pánikkal, a seggemre tapadva. Kolléganőnek, összeszámoltam, hat olyan tulajdonsága van párhuzamosan, ami egyenként is az agyamra menne. Ellőször is, mint már említettem: tapad. Az első nap közölte velem, hogy ő olyan boldog, hogy ilyen fess férfiakkal dolgozhat, mint a főnök, meg én. (Hja gondoltam, nem mintha lenne más férfi kolléga is a mi központunkban...). Mindenesetre, ezt igyekeztem feltűnően nem nyugtázni, de kolléganő azóta is szalad utánam, mint etióp gyerek a kenyereskocsi után. (Azt hiszem itt meg kell állnom egy pillanatra, tisztázni valamit. A fent leírt helyzet önmagában még nem zavarna, mert egyfelől-kezet a szívedre- minden férfiembernek jól esik az efféle dícséret. Rendben is volna, ha, mondom, ha kolléganővel nem lennének egyéb problémák. De vannak, lásd következő pontok. Másfelől, ha, mondom ha legalább csinos lenne. De itt nincs mit kozmetikázni, szegény randa mint a világháború.) Aztán, beszél. Alapból még ez se lenne baj, mindenki szokott ilyet, csak teszi ezt pont és vessző nélkül, de úgy, hogy levegőt se igen tudom, hol vesz, továbbá hangosan. Valahogy mindig Dolores Umbridge, a Harry Potter mézesmázosan utálatos igazgatónője jut róla eszembe. Szóval, tapad és beszél. Oké. De: van legalább értelme annak, amit beszél? Nem kérem, nincs. Random érdektelen dolgokról és hülyeségekről fecseg. A negyedik rovás, hogy valójában fecseg és nem beszélget, azaz igazából nem veled beszél, hanem monologizál. Öt: buta mint a tök. De annyira, hogy nem értem, hogy lett belőle tanár. Múltkor egy beszélgetésünk, francot, monológja során kellett ráébredjek, hogy nem tudja például kezelni a "harmad" és "negyed" fogalmát. Hat: belemászik a privátszférámba. Mondjuk, mint érdekesség, teljesen saját felbuzdulásból és számomra érthetetlen okokból a fejébe vette, hogy összehoz egy általam sose látott lányzóval, aki valahol a nagy bécsi központban dolgozik, azon egyszerű tényre alapozva jövendőbeli kapcsolatunk megrendíthetetlen működőképességét, hogy a leány is magyar. Nem mondom, hogy a magyar nők nem a legtutibbak a világon, de azért na, had döntsem már el magam, mit akarok...

Szóval. Délelőtt kínlódok a lufaszjóskacsoporttal egy cégnél, aminek azért kicsit az idesanyját, közben boldogít egy kapuzárásos hágatlan bárisnya. Na MOST már értitek, ugye, hogy miért jöttem el az elmúlt két hétben úgy a munkából, hogy Kutya Úron kívül nem akarok mással szóba állni?

De. Kolléganőt félig helyreraktam, meg jövő héttől amúgy is másvalahol segít ki. A csoport dógát is meg fogom oldani, végtére is ez a feladatom. Meló meg lesz és kész. Úgyhogy. Alapból oké minden, csak néha szakad a cérna. Olyan meg mindenkivel van, ugye.

Nem? De. 

Mitnéző?