Negyöjjébe

Az Atyaúristen fényeskedjék napjaitok felett, s a' Jézus Krisztus őrizze álmotok, kedves Testvéreim. Újonnan levelet kell hogy írjak kendteknek, hisz mint ökrös szekér a' poros faluszélen, olyaténképp poroszkál egy gondolat elmémben. Ideje már, hogy a' szittya magyar lángot hordozván Vargária kies uradalmából Bécs császárvárosába helyeztem székhelyem, s ott védem az elesett jószágot, okítom Allah híveit a' szilvórium jótékony hatásaira, s hajkurászom a' sógor fehércselédet. S szembejövel, tán tavaly, avagy ezen év elején, tudja mán a Mindenható, egy kiáltvány Lázár Jánostól, az Magyar Viktatúra  prókátorától. Ezen kiáltványban (ehun) mondá Lázár úr, hogy Bécsnek császári városa biz odavan. Beköltözének az gyüttment keleti gánicák, s az egykor csillogó uradalomból gennyel pettyezett férgek tanyáját sikerítének, honnan es kiakolbólítanak mindenkit, ki es nem közibük való. 

Elmúlt Vasárnap márpenig, minekutána szerét ejtém a heti fördőzésnek, s lerovám az Istentiszteetet, szétszalajtám küldönceimet, hogy invitálnák meg barátaimat s testvéreimet az Úrban egy esti mulatozásra, mivel is telne az idő. De jaj, fullajtárjaim biza üres marokkal térének vissza. A' nemes urak mind dolguk után voltak, avagy hazalátogattak éppenség a' szép magyar földre, a' nemes hölgyek peniglen az előző napi bál fáradalmait pihenék. Így hát dologtalanul maradék, s ezt nem szereti a nemes úr. No, gondolám, megállj Lázár. Habár Bécsnek kies városát lakom egynehány esztendeje, tán sose' valék annak legijesztőbb részein. Lázár úr ezen Istentelen szekciókat a "nogo" névvel illeté, jómagam, mivel híve vagyok az szép magyar nyelvnek, "negyöjjébe" helynek nevezem őket, annak reménységében, hogy idővel megszokja majdan a' magyar fül a' magyar beszédet. S ha már a' Viktatúra jobb időket es látott szép földjéből sarjadt gyarló testem, de szerencsémet az Sógor birodalom káposztafalói közt teszem próbára, mondám, lássuk. Nosza, felnyergelém lovam, felöltém a' szebbik mentém, s sötétedés után kicsinnyel elindulék megtekinteni, miféle rettenet tanyáz Bécs városának léleksüllyesztőiben.
 Bétekinték a negyöjjébe helyekre.

Tervem az vala, hogy két helyet látogatnók meg. Elsősorban, a' Lázár Úr által szemügyre vett Favoriten középpontját, a' Rojmanpláccot, másodsorban, ha már hízólúd, legyen kövér, ahogyan illik, a' Práternek környékét, mely szintén romlottságáról híres. Bécsörteték hát a' Rojmanpláccra, leszállék lovamról, s szemem sarkából figyelvén az eseményeket, tevék egy karikát. Mindenre elkészülten, markomat kardom nyelén tartve lépkedék. A' Rojmanplácc, avagy ahogy a' barbár sógornépség, kik semnem a' pörköltöt, semnem a' túrórudit, s mégúgysem a' sóskafőzeléket nem eszik, Reumanplatz-nak írják eme helyet. Kies kis park ez, fűvel-fával, s mindenféle padokkal, hol es a' fáradt vándor megpihenhetik. S itt es, ott es üle valamely nép, hogy odafülelék beszédükre, szentigaz, gyöttmentek. No mondok, lássuk. Begombolám mentém, leszegém állam, s béballagék közibük. Ezek meg? A fene akárhova a' fajjukat, rám se hederítének. No gondolám, itt nem akarnak csörtét a' nemes úrral, hát mihez kezdjünk mostan? Útnak igazítám lábam, s megtekintém a' placc környékét. Találék is egy kies templumot, mely előtt illő keresztyén módjára keresztet veték s elrebegék egy Miatyánkot. Majdan visszakanyarodék a' placc felé, megkerülém, hogy megtekineném háturul es. Ott biz étkezdék valának, amolyan talponálló kimérések, hol es az emberfia futtában haraphat egyet. Itt biz már nagyobb csoportba gyűlve gagyogtak az istentelenek, evék két pofára a' húsétket, melyet erre a' "kebab" néven ismernők, s tárgyalák egymás közt a' világnak dolgait. Elporoszkálék köztük, mondván, hátha rámförmed valamék, hogy kiránthatnám kardom, s mondhatnám: eb ura fakó! De ezek, haj, kedves testéreim az Úrban, csak a' kebabbal, s a' világnak dolgaival foglalkozának. No, mondok, kutya a' májatokat, ez nem az a' hely, miről es Lázár úr regéle. 

Fölpattanék hát jó lovamra, s átügeték szekundér czélomra, hogy tán ott meglelem, miről es a' fáma szól. Práter, így mondja a' sógor, azon környéke a Császárvárosnak, hol es afghanisztánnak és csecsenisztánnak férfiúi ölik egymást, roboncok kínálják bájaikat garasért, ürdüngős szerencsejátékkel múlathatja idejét a' pórnép, s általánosságban minden megtalálható, mi alá es a' szent Inkvizíció máglyát építene. Nem valék rest, rovék hát itt is egy karikát, de biz az ittott öszgyülevészkedett fura alakok, kik es pont nem akarák utamat keresztezni, s a helyben született népségnek úrnapi kirándulást folytató letéteményesei, isa, testvéreim, nem szólának hozzám.

Sértve is érzém magam, hogy hamár nemzetünk s országunk dicső prókátora ily szavakkal illeté Bécsnek kies városát, nem lehet hát, hogy ne légyen benne való, s sértetlenül érnők haza az uradalomba. Betérék hát egy kimérésbe, tán rámborítaná valaki az asztalt. Jövel es az szolgálólyány, s kérdé, mit parancsolok. "Sert", mondám, csupán bizalmatlanságból, hisz jó bort csak a' Vargária nemes uradalmának tőszomszédságában lakozó néne ád, s vizet mégse ihaték, mint holmi igásjószág. S, kedves testvéreim, s barátaim az Úrban, gondolnátok, mi történe? Ha összetöritek kobakotok se fogjátok kiokumlálni, elárulom hát: jóízűen behörpintém a' sert, válték egynehány forró pillantást a szomszédos asztalnál ülő kormos urihölggyel, s nagy unatkozván, ásitozván hazatérék.

S bár hiszek egy Istenben, egy hazában, midőn az uradalomnak kényelmében levelemhez fogték vala, csak incselkedni kezdék a gondolattal: lehet, hogy ez a' Lázár, testvéreim, ez egy balfasz?

Isten tartsa meg jó egészségben kendteket, s kendeknek családját. Tán biz választ kapok kendtektől mihamarább, kérdésemre. Addig is maradok tisztelettel:

Vargha gróf, Vargária örököse.

Kelt: Bécsnek kies városában, Vargária kihelyezett uradalmában, Szent András havának huszonkettedik napján, lámpaoltás után.