Disz

A blogolásban többek közt az a jó, hogy az emberfia random leírhatja a legőrültebb gondolatait, amik "mondjuk" ma kutyasétáltatás közben jutottak eszébe. Hogy honnan, azt ne kérdezzétek, a kutyasétáltatás ilyen, Kutya Úr mindent megszagol és lepisil (igen, EBBEN a sorrendben, mert úrikutya), szép kényelmesen lépkedünk és közben az emberfiának elméje szabadon csapong. Nos, így jött a mai gondolatsorozat. A retardáltak szuperejéről.

Szóval. Az egész történetet egy olyan ember példáján keresztül fogom leírni, akit viszonylag jól ismerek. A magamén. (Egoista, búúúú.) Mint a vadászpilótákon, az asztronautákon és Chuck Norrison kívül szinte mindenkinek, nekem is van vele(m)született defektem, diszlexiás vagyok. A diszlexiának három fajtáját különbözteti meg az okosság: a diszlexiát, amikor nem tudsz normálisan olvasni, (a szóhasználat kicsit furán jött át a magyar köztudatba, más nyelveken az egész kripliségnek "legaszténia" a gyűjtőneve, nálunk az első kategória lett egyben a gyűjtőfogalom is), a diszgráfiát, mikor nem tudsz normálisan írni, és a diszkalkuleiát, mikor nem tudsz normálisan számolni. Ez a három általában egymással kombinálódva, különböző mértékben jelenik meg. Igazából rohadt sok embernek van, a legtöbben nem is tudják. Az egésznek az az alapja, hogy az agyféltekék szerepfelosztása nem annyira kifejezett, mint normáliséknál, azaz nincs meg ez az SS-tisztesen előírt jobb és bal, hanem a funkciók kicsit keverednek. Diszéknél tipikus ezért a jobb-bal tévesztés, a tükrözött dolgok összekeverése, a rossz egyensúlyérzék és a vacak kézügyesség. 

Namost. Nálam valamikor általános iskola alsóban bukott ki a dolog és mint az akkoriban szokás volt, és azóta is az, amolyan kripliségként, mintegy betegségként kezelték. Akkori osztályfőnököm, Magdi néni, akit még a kommunisták hagytak itt a lefittyedő szájával, a sötétített szemüvegével, a vaskalapjával és a csőlátásával együtt, rögtön intézetbe akart dugatni. Szerencsére Magdi néninél sokkal intelligensebb és rátermettebb szülők neveltek, úgyhogy Jóanyám rövid úton megígérte Magdi néninek, hogy elragadja, széttépi és a pokol kutyáinak veti bűzös lelkét, ha nem veri ki gyorsan ezt a baromságot a fejéből. Nem hülye a gyerek, csak kicsint másmilyen. Magdi néni megjuhászodott, nekem meg logopédusom lett. Logopédus néni aztán nekiállt megtanítani hogyan tudok viszonylag olvashatóan írni. Ezt sokat és vérrel-verítékkel kellett gyakorolnom és utáltam és... és ennyi.

Ennyi lenne, ha a történet itt befejeződne. De nem. Ugyanis. Nálam a disz úgy jelenik meg, hogy erős a diszgráfia oldala, azaz a folyékony kézírásom közel olvashatatlan. Gyenge a diszlexia oldala, gyakorlatilag már óvodában megtanultam olvasni, csak a tükörbetűkbe keveredek bele, azaz ha nem ismerem a szót, kétszer meg kell néznem, hogy az most d vagy b-e. Diszkalkuleiám szerintem szintén van egy kicsi, de inkább gondolom, hogy szimplán hülye vagyok a matekhoz és áltudománynak tartom, ezért nem is foglalkozom vele. Innentől, miután kicsit idősebb lettem, rájöttem, hogy tulajdonképpen nagyon-nagyon sok munkával széppé tehetném a kézírásom, DE: ehelyett kifejlesztettem a folyamatos nyomtatott betűs írást, ami tökéletesen működik, ha olyat kell írnom amit mások is olvasnak, továbbá azóta az esetek 99 százalékában amúgyis számítógépen írok, tehát az egész diszség negatív hatásai pont semennyire nem zavarják a mindennapjaimat. És itt ismét pont lehetne a történet végén. Azonban. 

Azonban idővel felfedeztem még valamit. Amiről senki nem beszél, az a disznek a pozitív hatásai. Persze, miért is tennék, hiszen kripliség. Innentől, mivel soha senki nem említette őket, én ezeket teljesen magától értetődőnek, mintegy "normálisnak" vettem, és csak véletlenek során jöttem rá, hogy bizony mi diszesek sok mindenre képesek vagyunk, amire normálisék nem. Apróságok főleg, azokból azonban egész sok és szinte biztos, hogy még nem fedeztem fel mindegyiket. Az első hoppá-élmény, mint oly sok más, egy kocsmai beszélgetés során történt. Én normál sebességgel tudok olvasni bármilyen irányból és pozícióban. Értsd: ha leraksz elém egy könyvet fejjel lefelé és megdöntve, ugyanúgy el tudom olvasni, mintha "normálisan" tartanám. Mint ahogy mindenki más is- gondoltam egészen az ominózus beszélgetésig. (Na ne fa**koggyá, ilyet nem lehet. Ez nekem nem megy...). Persze, pont mivel nincs annyira élesen elválasztva a jobb-bal agyfélteke, mi diszesek a térben elhelyezett dolgokat gondolatban gond nélkül be tudjuk forgatni. Aztán. Szintén tipikus diszéknél a rejtett balkezesség, azaz, hogy az előbb említett definiálatlan agyféltekék miatt nem annyira egyértelmű a "fő kéz" és a "másodlagos kéz" (esetemben és sorrendben: jobb-bal, balkezeseknél nyilván az egész fordítva) szerepe. Ez egyfelől ahhoz vezet, hogy a jobb kéz kicsit ügyetlenebb, lásd vacak kézügyesség, ami azonban a mindennapi élet gyakorlati hatására korrigálódik idővel, viszont a bal sokkal ügyesebb, mint normáliséknál. Igen, tudok mind a két kezemmel írni. Igen, még egyszerre is ;) Aztán. Nemrég volt a trénervizsgám. Tetszett a publikumnak, minden oké volt, egyetlen apróságot említettek meg: a flipcsárt. Ja, mi az a flipcsárt, ne használj ilyen szavakat. Tudom, de ötletem nincs mi a magyar neve, leginkább is azt mondanám, hogy pappppír. Arról a kábé méterhússzor méteres háromlábú tábláról beszélek, amire egy rakat ugyanekkora papírlapot lehet felaggatni és dolgokat írni, meg rajzolni rá. Tréneréknél alapkellék. Namost, mint a legtöbben, én is automatikusan úgy írok erre, hogy szembe állok vele. Ezzel egy baj van, hogy ilyenkor a hátam mögött ülő emberek pont nem látják, hogy mit művelek. Kérdeztem is az okítómat, mi erre a megoldás, hát aszondja, ő sok-sok gyakorlással, évek során kifejlesztette, hogy a táblától jobbra állva gyakorlatilag oldalra ír. Na mondom, egyszer kipróbálom órán. Azt majd pár év múlva menni fog. Hát az anyám diszmindenes kripli hétszentségit, a definiálatlan agyféltekéimmel, nem egyből ösztönösen sikerült? Ugye milyen szar lenne, ha tudnám mi a jobb meg a bal?

No. Azt akartam kihozni az egészből, hogy mielőtt lekriplizel valakit, gondold meg, nem épp az alvó oroszlán bajszát húzgálod-e. Nem, igazából nem ezt, csak kellett egy kis nagyképűzés így a végére. Igazából azt akartam kihozni belőle, hogy ha bizonyos defekteket nem defektnek fogunk fel, akkor idővel kifejezetten a hasznunkra válhatnak. 

Tanulság.

Pont.

Hail Ivar, a Csonttalan, ha értitek, mire gondolok :D