Harmincplusz

Oh, Valentin nap, a szerelmesek ünnepe, mikor diabetikus csokit ajándékozunk és gluténmentes pizzát rendelünk a párunkkal, hogy megemlékezzünk valami gyöttment szentről, akinek a pogányok lecsapták a fejét. A madarak csiripelnek, tavaszodik, s hűs szellő hozza a keleti alpok felől az új esztendő ígéretét. Ez a bejegyzés, na ez csikar módon nem erről fog szólni. 

Aszitted mi, kispajtás?

Csak nem akartam rögtön az elején leírni, hogy bakker, öregszem. És mindig vigyorgok rajta. Vagyis többnyire na. Ma reggel mindenesetre igen. Bár ezt nem is hoznám direktben összefüggésbe a korral, mindegy, szimplán le akarom írni. Lényeg. Van a napi rutinomnak egy eleme, amit bizonytalansági faktornak hívok. Ez abból származik, hogy autóval járok be dolgozni, méghozzá Bécs kies városának legnagyobb verőerén, a helyi körökben közel szitokszóként emlegetett "tangenté"-n át. A gúglimepsz által megadott menetidőm huszonöt perc. Ez a három tény, ha kicsit összekombináljuk, azt eredményezi, hogy ha a dologtalanok nem állnak az utamba, akkor tényleg huszonöt perc alatt bent vagyok. Ha igen és dugul, akkor harmincöt perc és a végtelenség között variálódhat a menetidő. Ezt már beadtam a főnökeimnek, megették, úgyhogy ez oké, viszont emiatt munkakezdés előtt egy órával el szoktam indulni. Azt ha dugul, akkor pont beérek, esetleg kis késéssel, ha nem, akkor meg még elintézek eztazt. Ma az utóbbi verzió jött be, volt egy jól fél órám faszlóga.... mindegyébre, mielőtt tényleg tettem volna valamit a kommunizmus szent eszméjéért. 

Naszal, titkárnő megszekál, elmegy vécére, kávécigi, ballag. Hujj, aszongyaja kolléganő, segítsek már neki, mert valami PDF-fájlt akar átkonvertálni wordbe. Gyóvanmondok, gyere, átminekhíjjákolom neked. Aztán megyek vissza titkárnőt szekálni, erre letámad a másik, hogy hujjuj, gyeremánDániel, mert te értesz ehez, nem tudok bejelentkezni a kompjúterembe, meg a projektort se bírom összedugni. Itt már kezdett gyanús lenni a dolog. Lefutottuk ezt a kört is (pont nem tudtam mit tenni az ügy érdekében, de megmondta a nejnek, hova forduljon). Aztán indulok vissza termem felé, rámtámad orvul a harmadik kollegina, hogy hujjujjuj, gyermutasdmánmeg, merteehezértel, hogy lépek be az íméljeimbe. Na lezongoráztuk ezt is, aztán végiggondoltam az elmúlt félórát és csak megkérdeztem, hogy drága hölgyeim, nem mondom, hogy zavar, de most már mondjátok meg, mi a kénköves pokolért hozzám futkoztok ilyen kérdésekkel, mikor tökhülye vagyok a technikához? És miért, na miért? Mert aszondják, előítélet. Férfiember=technika. Depasztmeg, mondom, ezek itt felnőttszámba vesznek engem. 

Nincs mit tenni. Idén 36 leszek, be kell látni, hogy leesett a tojáshéj. Aztánmeg, hétvégén, Jóanyám. Najazaztán. Hazaérek pénteken a párhetente megejtendő látogatásra, elnyúlok Vargária nappalijában, beverünk egy pálinkát, miújsághogyvagy. Így meg úgy, megy a szöveg, egyszercsak megemlítem, hogy kínlódok a súlyommal. Felugrott rám pár kiló, volt ugye egy valahogy kinéző kapcsolatom, mikor az emberfia a "menjünk kocogni" módusz elé hajlamos helyezni a "menjünk randizni" móduszt. Aztán kiderült, hogy jó szokásomhoz híven belefutottam egy pszihopatába, gyorsan pontot tettünk a dolog végére, a menjünk kocogni módusz helyett jött a menjünk sörözni a haverokkal módusz. Aztán Kutya Úr beteg lett. A menjünk kocogni módusz helyett jött a rágjuk a takaró szélét módusz. Aztán karácsony. Aztán szilveszter. Aztán mondom ez így nem állapot, most már se ünnepek, se fehérnép, Kutya Úr is meggyógyult, durr, berzerkersport. Napi szintű edzés, kettlebell, futás, úszás, szénhidrátmentes étkezés, mondom két hét alatt olyan leszek, mintha Stallonét ötvözted volna a páúkemberrel. Hát asszed? Hát nem. Pedig Istenuccse, eddig így ment. Na, mondom ezt Jóanyámnak, ő meg: hát ez harminc felett ilyen. 
Gyá.

Aztán a másik. Mármint a másik pálinka után, hogy tovább beszélgettünk. Írtam már itt párszor, hogy nagyon jó alvó vagyok, olyan értelemben, hogy nagyon gyorsan el tudok aludni és nagyon gyorsan felébredni. Az utóbbi időben meg, az van, hogy elfekszem, aztán elkezdek a relativitáselmélet megdöntésén, a baktériumok szexuális életén, a legújabb projektemen és a női melleken gondolkodni. Aztán pislogok egy 10-20 percet, mire lecsukódik a szemem. Aszondja Jóanyám: mikor fekszel? Mikor kelsz? Hát mondok, mindent egybevéve olyan hét órákat szoktam aludni. Ja, mondja, akkor ezaz, sok a hét óra. Ahogy az ember öregsz....nahaggyá.

Megaztán, futáskor meghúzódik a vádlim, állandósultak a szarkalábak a szemem sarkában, illetve az általam csak "bazdmegráncoknak" hívott csíkok a homlokomon (mert azokat akkor használom, ha valaki marhaságot mond), aztán lüke vagyok másnap, ha bulizok előző éjjel, őszülök, recsegnek a térdeim és tyúkszemem van. 

És mégis, mindemellet, az élet harminc felett kezdődik. Minden nagyobb hülyeségen átmentél már egyszer, úgyhogy nem ér sokként. De van már annyi eszed, hogy mindenből ki tudd hozni a legjobbat, ha formában vagy. Nem tesznek be a "jóvanpapi" kategóriába, de nem is kezelnek tejfeleszájúként. A ráncok valójában csak markánsabbá teszik az arcod és az őszülő halánték szerintem durván macsó. 

Még nem döntettem el, hogy zavar-e, de asszem inkább nem. Egyfelől, kövezzenek meg nagyképűségért, de szerintem jól áll az öregedés. Másfelől, de most őszintén, van más választásom? Hogy ma már meghúztam a vádlim futás közben, gondoltam, rosseb, írok inkább blogot, kibontok mellé egy üveg bort és rendelek egy kevésbbé-diabetikus pizzát. Azt majd adok én nektek sportot meg diétát. Harminc felett. Persze. 
(Holnap reggel mondjuk nincs kegyelem, edzés van meló előtt... :D)

Csanak barátom hallotta valahol, majd adta tovább nekem ezt a bölcsességet:

"Die young, as late as possible"

Azaz, szabadfordításban: "Halj meg fiatalon, olyan későn, amennyire csak lehetséges."

Na, tejfelesszájú banda.

Mára ennyi.

 Mars aludni. :)