És mégis lapos a Föld

Szépen megkérek  mindenkit előzetesben, hogy ne kezdjen el itt nekem azonnal trollkodni, röhögni és játszani a szkeptikust. Irgum. Meg burgum is. Igen, tudom. A laposföldhívők a "többiek" körében közröhej tárgyai. Teljesen érthető módon. Én is mindig kivisítom őket. Elvégre valami olyat állítanak, ami hát... legyünk kulturáltak, f@szság, na. És mindezt úgy, hogy semmi tudományos alapja nincs az elméleteiknek, ami meg van, az olyan ingatag lábakon áll, mint Józsi bácsi hazafelé a téeszkocsmából. És mégis, kedves rádiónéző gyerekek, én elkezdtem gondolkodni a napokban. Ennek eredménye is lett, méghozzá meglepő. Már nem az meglepő (remélem), hogy elgondolkodtam, hanem az eredmény na. 

Teccikérteni.

Az a helyzet, hogy alapból igyekszem két lépés távolságból és némi szkepticizmussal szemlélni, amit látokhallok. Van sógoréknak erre egy igen kifejező közmondása, lefordítva kábé: "Amit a paraszt nem ismer, azt nem eszi meg". Azér' én de, csak annyira vagyok paraszt, hogy előtte jól megszagolgatom, meg megbökködöm, hogy nem bök-e vissza. Értitek. Szóval, mindennek az ellenkezőjét is lehetségesnek tartom. 

Azonban. A laposföldelméletet hülyeségnek gondoltam, lévén, hogy ezer kép-és videófelvétel, valamint empirikus bizonyíték van rá, hogy a Föld biza, gömbölű. Másfelől viszont, jutott eszembe a napokban, megtapasztaltam-e ezt valaha a "saját bőrömön"? Láttam-e az űrből a glóbuszunkat, végeztem-e méréseket? Hát nem. De még ez se rendített meg hitemben, azonban elkezdtem mintegy "szaglálódni", csak amúgy a kísérlet kedvéért.

Van egy híres elmélet, melyet valamikor a 20. század elején írt le a Liron-Grünweiss héber (fizikus-matematikus) szerzőpáros. Némi magyarázatot adok előtte, hogy tiszta legyen a dolog, aztán jön maga az elmélet. A Föld ugyi, gömbölű és gravitációs mezeje van, biz. Mivel a Föld gömbölű, ezért a gravitációs mező mindig a gömb középpontja felé húz. Azaz, ahogy a mindennapokból ismerjük, lefelé. Az efféle erőhatásokat le lehet írni, illetve rajzolni a fizikában használatos úgynevezett vektorokkal. Ezeket a vektorokat nyilakkal szokták ábrázolni, mivel irányuk és távolságuk van. A Föld esetében, ha nyilakkal, ergó vektorokkal ábrázoljuk a gravitációs mezőt, akkor az összes nyilacska a föld belseje felé mutat. Mint egy sündisznó. Más. A Földnek-pontosan gömbölű alakjából fakadóan-van egy bizonyos görbülete. És most figyelj, jön az elmélet. Eredetiből átfordítva (nem általam, merhogy nem beszél héber, ellenben a kommentárjaimmal zárójelben kiegészítve.) Idézet:

"Bármely, harminc hafrannál (kábé tizenhat kilogramm) könnyebb objektum, mely külső behatás nélkül (értsd: saját erejéből) pontosan függőlegesen elhagyja a Föld felszínét és legalább tizennégy kadah (mintegy száznegyven centiméter) magasra emelkedik, a pillanatnyi tehetetlenség állapotába kerül (értsd: nem tud előre-hátra mozogni). Mivel a gravitációvektorok (ld feljebb) mindig a Föld középpontja felé mutatva húzzák az objektumot, az objektum a Föld görbületéből kifolyólag szükségszerűen más pontra érkezik vissza, mint a kiindulási." 

Ergó. Ha valami kisebb cucc saját jószántából pontosan függőlegesen felrepül, legalább durván másfél méterre, az, ha pici eltéréssel is, de nem ugyanoda fog visszaérkezni, ahonnan elindult. A teljes elmélet nyilván jóval hosszabb, egy kábé három A4-es oldalnyi, képletekkel teletömött levezetéssel. A fenti idézet a summázata. Többször átszámolták, visszaellenőrizték, több oldalról is bizonyították elméleti síkon, és mindez a tudomány mai állása szerint: igaz. És mégis, ezzel az elmélettel van egy baj: soha nem tudták a gyakorlatban bizonyítani. Ugyanis, hogy bizonyítható egy elmélet? Na hogyan? Igen gyerekek, mint a puding evése, kipróbálással. A helyzet az, hogy a tudósok még nem találtak olyan tizenhat kilónál könnyeb objektumot, mely saját jószántából ilyen manővert csinálna. A rakéta nem játszik, mert az üzemanyag már "külső behatásnak" minősül, a visszapattanó gumilabda is smafu, elvégre az már eleve fentről érkezik, szóval ez az elmélet a mai napig elmélet maradt.

És pont ezért állandó vita tárgya a laposföld-hívők, meg a többiek között. Előbbiek szerint, ha valami nem bizonyított, akkor hülyeség, tehát ettől a Föld még ugyan lehet lapos. Utóbbiak szerint ez már bizonyítéknak számít, csak még nem találták meg a megfelelő objektumot. 

Én meg ülök a minap, hétvégi hazalátogatásból kifolyólag Vargáriában a kanapén. Valahogy pont ezen a kérdéskörön morfondíroztam. Egyszercsak, nagy csörrenés és szétrepülő tányérdarabok hangja a konyhából, majd Jóanyám "b*zdm3g, macska" felkiáltása. És akkor beütött a heuréka.

Macska.

Van nekünk ugye, ez a Zsömle nevű gyalázatos bakmacskánk. A fenti tudósok ott szúrták el az egészet, hogy élettelen tárgyakban gondolkodtak. Azonban a macska pontosan megfelel a leírt feltételeknek. Könnyebb tizenhat kilónál és ha fektében megijesztik, pontosan függőlegesen, minimum másfél méterre repül fel, mindezt saját erőből, külső behatás nélkül. 

Nosza, mondtam is a Zsömlének, hogy "gyöjjék ide kend, dógunk van". Zsömle egy amolyan régivágású, iromba kandúrmacska, szerintem még vadmacska is keveredett bele, azért szoktam így beszélni vele. Dehát, a dolog nem működik ám ilyen egyszerűen, elvégre a macska elfutkoz, ha meg pihenjben van is, jó a hallása, nem lehet csak úgy ukmukkfukk meglepni .

Két napig lestem ácsingózva, mikor tudom rajtakapni. Két hosszú napig. De a végén összejött, össze biz, a mindenit.

Végül becserkésztem. Feküdt a Zsömle a kanapén, aludt, mint a bunda. Én meg mögélopakodtam, nagyon halkan, a füle botját se mozdította. Jól van, mondom, itt az alkalom. Aztán mikor vagy egy méterre voltam tőle, ráripakodtam szörnyűségesen, hogy: 

"Csí, macska, a teringettét, keljen föl kend!"

És tudjátok, na tudjátok, mi történt erre? Ezt el se fogjátok hinni. Ez az iromba kandúrmacska, ez nemhogy meg nem ijedt, de kinyitotta a szemét, hátrafordult, aztán így szólt:

"Na hallja-e kelmed. Én azt mondanám, szórakozzon kend a f@s*ával, oszt ne engömet ijeszgessék. Egyfelől, csak hogy tudja kelmed, a Föld gömbölű, akárki meglássa. Mer, ha nem így vóna, mán mindent lepofoztam vóna a szélirül. Másfelű, igaz, hogy odább van még pár nappal, de ez az egész hacacáré pont jó lett vóna egy áprilisi tréfának."

Hát, így volt ez, hiszitek, vagy sem. 

Fussatok, bolondok. :D

Kutyavilág

Van nekem egy legalább hét országra szóló barátosném, az Annács. Annács egyfelől mindig összecsipog, ha Annácsnak hívom Annácska helyett, pedig Istenuccse, mindig hozzáteszem, hogy "ka", csak van amikor később. Másfelől hétvégén evótunk kávézni és olyan jóízűt mesélt a leány, hogy rögtön megkértem, hogy megírhassam.

 No.

Elutazott a leány a cégével Törökországba. Pontosabban Izmirbe. Ilyen üzleti pityputty téma, de volt idő lófrálásra is. Annáccsal hasonlítunk egymásra abban, hogy elő tud fordulni, hogy elindulunk valahová, aztán egy állattal jövünk haza. Izmir meg pupra volt kóborjószággal. Viszont, ami azonnal feltűnt, hogy ezek a kóbor jószágok nem úgy viselkednek, mint nálunk. Néhány év állatvédős tapasztalat után mindkettőnkben kialakult a "szemre kóbor képesség". Ez alapján elég nagy pontossággal meg tudjuk különböztetni ránézésre a kerítés alatt kibújt és a szomszéd szukához tartó foxit, az önsétáltató, "amúgy a szomszéd utcában lakom, csak belehömbölögtem a pocsolyába" labradort, és a ténylegesen kitett, riadt tekintetű, minden elől menekülő kóbórjószágot. 

Ezeknél az Izmiri jószágoknál meg besült a tudomány. Láthatóan nomádok voltak, de némi kócos szőrzetet leszámítva teljes békében heverésztek mindenfelé. Aztán Annács kibökte, hogy mindegyiknek egy kis biléta van a fülében. Hát nosza, ennek utána kell járni. És ki is derült, hogyan van ez törökéknél. 

Figyelj, gondolatindító. 

Az izmiri kutyákmacskák, igen, ténylegesen kóborok. Azonban: részben központi, részben egyéni szervezésre a következőt csinálják az izmiri népek: Minden jószágot egyszer befognak. Ivartalanítják, beoltják, féregtelenítik és bolhátlanítják, megjelölik, megvárják míg felépül, aztán huss visszateszik az utcára. Ez így elsőre furán hangzik, de egy zseniális megoldás. Ugyanis az izmiriek innentől eltartják a jószágot. Szinte minden élelmiszerüzlet előtt vizes-és kajástál van, továbbá a város rendszeres orvosi ellátást is biztosít a vadaknak. A járókelők mintegy a városképhez tartozónak tartják a kóborokat. És, mint a fényképek is bizonyítják: Ezek valójában nem a magyar értelemben vett kivert kóborok, hanem életvitelszerűen az utcán élő és bandázó, jól tartott állatkák.  Nekem a fenti fotó volt erre a legjobb bizonyíték, a képen békésen sziesztázó, majdnem a túlsúlyosba forduló, öreg kutya. Ugye nálunk a kóborok nem szoktak megöregedni....

Ráadásul, olyan szinten vannak jóvilágban, hogy nem rohannak ám rá marakodva a kajára, hanem válogatnak az apróra vágott sült hal és a kebabmaradék közül, mikor melyik esik jobban, amolyan "pfuhh, dugig vagyok' arccal. Éjszakára gyakorlatilag mindenhova bejárásuk van, az épp záró üzletek előterében, vagy a kávézók székei alatt alszanak. És igen, ez mindenkinek tökoké. Nappal elcsászkálnak errearra, haverkodnak egymással, meg a járókelőkkel,fetrengenek a napos helyeken, és éjszakára ott hajtják álomra a fejüket, ahol épp éri őket a sötétedés,

mindig van hol aludniuk. 
Ha a starbucksban, hát a starbucksban. Rossebotteszi.

Hogy ne vigyem túlzásba a bezzegkedést, azt azért meg kell említenem, hogy Izmirben ezen feltételek kialakulásához van egy a fekvéséből adódó, nagyon fontos plusz tényező, a klíma.

                                                                                                                       

Mikor Annács ott volt, azaz kábé két hete, tíz fok volt és mindenki panaszkodott a "hidegre". Szóval mediterrán történet, pálmákkal, meg minden. Ergó nem fagy meg a jószág. És hogy ez biztosan ne legyen így, tíz foknál, amikor mi már azon gondolkodunk, hogy érdemes-e strandra menni, ezek, hát ezek betakargatják a kutyákat. De még így is zseniálisnak tartom a rendszert. Van ezen felül még néhány segítő kezdeményezés, tápautomaták,

amiket facebookon keresztül lehet irányítani, itatók, satöbbi. Még szerencse, hogy törökékről az elmaradott balkán képe él a fejünkben. :D Annács küldött a képeken túl pár linket is, ami bővebben szól a témáról, ezeket a bejegyzés végén majd jól belinkelem. 

Aztán, elment a leány Izmir mellett valami görög város romjaihoz. Majd kommentben megírja gondolom, hogy mineve én már úgy elfelejtettem, mint a pinty. Itt a romok és a korinthoszi oszlopok, meg az amfiteátrum mellett

mindenfelé macskák vannak. Kövér, lusta purpurrok, mindenki által símogatva, annyi a fura rajtuk, hogy mindegyiknek hiányzik a bal füle legcsücske. És hát ugye, Annács jól lecsekkolta, hogy ez  hogyan megy itt. Valóban, ezek "kóbor" macskák. A romvárost fenntartó szervezet az idevetődő kóborokat teljes ellátásban részesíti, ivartalanítja, eteti. A fülcsippentés azért van, hogy tudják, hogy "emmánrendbevan". Innentől aztán királyi

dolguk van, mindössze azzal kell foglalkozniuk, hogy melyik turistának engedjék meg, hogy vakargassa a hasukat. És a turisták vakargatják, bizony. 

Aztán nekem magyarázhassa jakárki, hogy "eztet nálunk nemlehetmer". De, lehet. Egyszerű, logikus, költséghatékony. Jó. Akarni kell, akkor mindent lehet. Ha a "balkánon" működik, működik mindenhol. (Érdemes volna az oktatással kezdeni.)

 Csak úgy zárójelben. 

Íme, az ígért linkek:

A Vodafone felkarolta az ügyet és létrehozott egy alkalmazást kóboréknak. Ehun. 

Egy hang nélküli jútúb videó a török ebekről: Ehun.

És az Izmiri és...bakker, meglett a romváros neve, ephesusi macskákról: Ehun.

Nem mellesleg, Annács, eldöntöttem, hogy holnap oktatási anyag lesz a történeted. 

Köszi.

Ka.

Fakk

Szerdán, ami csütörtök volt, kaptunk egy fejtágítást a cégemnél. Három óra hosszát, juhú. Azért volt az a csütörtök szerda, mert alapból szerdán szoktam késődélutánig bent kornyadozni és az estébe hanyatló nap vörhenyes fényénél beleautózni a bécsi autópálya dubstepesen haladó forgalmába, mint Lucky Luke a sztyeppe alkonyába. Szóval. A fejtágítás a kompetenciaanalízisről szólt, két program segítségével. A puding próbája ugye az evés, a pálinkáé az ivás, a teszté meg a kitöltés. Az oktató vigigcsekkolta az eredményeinket, aztán-mivel jó szokásom és az ősemberkorból megmaradt ösztöneim alapján mindig a terem belső sarkában, az ajtóval szemben ülök,-mikor utolsóként rám került a sor, kiült az arcára, hogy na gyerekek, ezt elb@sztuk.

Mondanám, hogy kezdjük az elején. De már tudjátok, hogy mindig ezt mondom és soha nem kezdem az elején. Van egy elméletem. (Mily meglepő, ugye?) Az elméletem arról szól, hogy az összes tudományos módszer, aminek a célcsoportja valamilyen élőlény, és ami kategóriákkal, "fiókokkal" dolgozik, azt, hogy is mondjam csak, meg lehet...enni, na.

 Ne káromkodjunk annyit.

Az van ugyanis, hogy a kategóriák azért kellenek, hogy a tudományos módszert kitaláló manus valahogy megfoghatóvá tegye az egész okosságot. Hogy fel tudjon állítani egy rendszert, mint egy fiókos szekrényt, ami mindig ugyanolyan marad. Az emberfia kihúz egy fiókot, beletesz valamit, becsukja, csókolom. Na, ezzel van egy gond. Mégpedig, hogy az élőlények, azok olyan szemtelen, hétszentséges jószágok, hogy az Istennek nem maradnak meg békében a fiókban. Kilóg a lábuk, átmásznak a másik fakkba*, kirágják a fiók alját azt áteszi őket a penész oda ahova nem valóak, meg ilyenek.

Nem kell ám ehhez a kompetenciaanalízis, elég ha a kaptafájánál marad a Varga (szóvicc, érted), szóval a biológiánál. Már garabonciás deák koromban is azt gondoltam, hogy itt valami nem stimmel. Van a biológiának egy ága, a rendszertan, ami arról szól, hogy találjuk ki, hogy melyik jószág hova tartozik. Ez a tudományág úgy ahogy van, nem működik. Ugyanis -elvileg- ez egy örökérvényű szisztéma kéne hogy legyen, szépen grafikusan felrajzolva, mint egy családfa. Gyakorlatilag szinte napi szinten átvariálják. Szerintetek hány szentet és főördögöt soroltam fel emlékezetből, mikor a diplomamunkám során az egyik pókfajról, amiből akkorra már kábé kétszáztizenkilenc példányt vizsgáltam meg, menet közben kiderítették, hogy valójában KÉT pókfaj? Az egyik jószág hímjének a párzószerve belső oldalán volt egy sárga pötty, a másiknak meg hát, a rosseb akárhová, nem. Egy nagyjából félcentis állatkáról beszélek. Gyakorlatilag autonóm testrészemmé vált a mikroszkóp, mire ezt rendberaktuk.

 Szóval, ezt is meg lehet enni.

Namost, a történet még mókásabb lesz, ha emberi tulajdonságokat akarunk így beletuszkolni a fakkokba. 

A kompetenciaanalízises fejtágítás a cégemnél arról szólt, hogy kitaláld, hogy a tulajdonságaid és képességeid alapján milyen munkára vagy igazán alkalmas, illetve hogy igazán alkalmas vagy-e arra a munkára, amit jelenleg csinálsz, avagy csinálni szeretnél. Alapból nem nekünk szól, hanem az okított népnek, de letszteltük magunkon. Kitöltesz egy hosszadalmas tesztet, nagyjából igen-nem válaszokkal, azt összeszámolod a pontokat, azt azokból kapsz egy hárombetűs kódot. Ezek a kódok hozzá vannak rendelve különböző munkakategóriákhoz. Akár működhetne is. De.

De, hogy hátulról kezdjem, nálam beborult a rendszer. Másodjára csináltuk meg a tesztet az aktuális munkánkra. Kell itt egy kis kitérőt tennem, hogy magyarázkodjak és értsétek a dolgot. Igen, ez nagyképűség lesz. Igen, szégyellem is magam érte. Igen, megtépem ruhám és hamut hintek  fejemre. De az van, rúgja meg a ló, hogy én egy egész jó tréner vagyok. A teszt szerint ellenben a helyzet nálam a következő: a kódom alapján lényegében eléggé rendben vagyok a szakmában, azonban erősen sántít a legfontosabb tulajdonságkör: a szociális kompetenciák.

 Ami logikus is lenne, elvégre enyhén aszociális vagyok, tehát nagyon nem kellene emberekkel dolgoznom. 

Aztán másnap reggel a kávécigi kombó mellett megtaláltuk egy hasonló beállítottságú (és teszteredményű) kollégával a kulcsot a lakatba. Egyfajta enyhe aszociálisság kifejezetten ELŐNY a mi szakmánkban. Magyarra lefordítva: ha megérted és átéled valakinek a problémáját, megpróbálsz segíteni rajta, és könnyeket csorgatva símogatod a buksiját, akkor neked magas a szociális érzéked. Ha kevésbbé magas a szociális érzéked, (mint nekem és a kollégának), akkor megérted az ember problémáját, adsz neki egy tippet, hogy hogyan tud  segíteni magán, és mosolyogva elmégy ebédszünetre. A különbség a kettő között az lesz, hogy az első esetben szereztél egy utánfutót aki minden nyűgjét veled akarja megoldatni és két hónapon belül megegeresedsz. A második esetben segítettél egy embernek a saját lábára állni és munkaidő után békésen mégy haza.

 Csak a teszt erről nem tud.

Aztán. Megcsináltam a teszt első részét. Illetve nem aztán, hanem előtte. Szóval MOST kezdjük az elején, így a végén. Okosan beírtam a válaszokat, kiszámoltam az eredményt, kaptam a kódot. A számadatok alapján a kód tök egyértelmű volt, három tulajdonság a többihez képest magasan kiugró, viszonylag közel mozogva egymáshoz. (Ilyen esetben lehet a kód különböző kombinációival is próbálkozni.) Kétszer is visszaellenőriztem, hiba kizárva, a teszt megmondta a tutit.  

Hát nézzük az eredményt: AIE-ez volt, még emlékszem is rá.

A: vezető, szervező.

I: Kreatív, rendező

E: tudományos, kutató.

Ezt eddig még adom is. Viszont.

A kombinációk, nos azok konkrétan nem léteztek, tehát nem volt hozzájuk rendelve munka.

Akkor nézzük hát meg az AIE kombó eredményt. Itt dobta el az emberem a papírt. Nézte egy darabig a hóttokos kódtáblázatát, egy darabig engem, majd megint a kódtáblázatát.

"Ebben a kategóriában kivételesen csak egyetlenegy munka van megjelölve."-Mondá.

"A kiadói lektor"

.

.

.

"Ez egy faszság"-mondtam neki. "Ez egy faszság"-mondta nekem metakommunikatíve, miközben valamit dadogott hibaszázalékokról és variációkról.

Oké, az ember soha nem ismeri meg teljesen önmagát. Sok gyakorlásba és idegtépésbe kerül, hogy kiderítsük, kik is vagyunk mink. De annyira azért csak tudom, ki a pöcs az a Varga Dániel, hogy kiadói lektornak, amihez alapfeltétel a pontosság, a türelem és a stresszrezisztencia, annyira ne tudjam és akarjam elképzelni. Vágod, ez az a mókus, aki egy félhomályos szobában az asztal sarkán görnyedten ülve, egy bögre hosszúkávé (laktózmentes tejjel) kíséretében nyálazza át napi nyolc órában a feltörni vágyó írók zögő papírra rótt bölcsességeit, mondatról-mondatra, szóról-szóra, vesszőhibák, mondattörések és stilisztikai buktatók után kutatva.

 Én meg ugye nem vagyok laktózérzékeny.

Konzekvencia: ennyit a tesztről, a fiókokról, a tudományról, meg a relativitáselméletről.

Ez egy faszság. :D

Meg lehet enni.

*Fakk: ténylegesen és a viccen kívül, tárolót, rendszerezett irattartót, bekategorizált nyomtatványok gyűjtőhelyét jelenti. 

Szerintem irtóböszmén hangzik.