Plodia gyermekei

"S eljő majd az idő, hol a gazdagság közpén Piramis emeltetik, mely elnyeli Plodia gyermekeit. Az ég elborul, s szárnya szegetik a Rajnak. De lesz majdan egy, kit Plodia kiválaszt, s népének csírája, s új prófétája lészen."

Ez a rigmus S'hagattrának, Plodia első és legszentebb prófétájának könyvéből való. Az igazság az, gyerekek, hogy soha nem foglalkoztam túl sokat a vallással. Ne kuncogjatok, tényleg nem. Ezt az idézetet is Jiminitől, a legjobb barátomtól hallottam. És  valahogy a fejemben maradt. 

Jimini, ó igen, ő foglalkozott a vallással. Igazmondó akart lenni, szóval olyan papféle, el is végezte a teológiát, csak aztán szerelembe esett egy Rajmana, vagy Rajmona nevű, nála jóval fiatalabb lánnyal, odahagyta a cölibátust és családot alapított. 

Koszos kis kölykök voltunk még mindketten, mikor a Raj felfedezte a Belső Földeket. Ott volt a tojáshéj a fenekünkön, de tényleg. Nem, gyerekek, a Rajt ne úgy képzeljétek el, mint manapság. Alig voltunk páran, talán ha húszan. Pár idősebb Ploda, meg a zöldfülűek, mint mi. A Belső Földekre véletlenül bukkant rá egy aggastyán, aki már repülni is alig tudott. De valahogy átjutott. Át bizony, merthogy a Belső Földekre nem bemászik Plodia gyermeke, hanem átrepül, mégpedig egy portálon, ami akkora, hogy fel sem fogod, ha épp benne vagy. Erőltetni kell a szemed, hogy lásd a szögletes széleit, lecsiszolt sarkait. 

Azonban az illatok...az maga volt a Paradicsom. Igen, majdnem mint itt, ahol most lakunk, csak nekem még új volt, hiszen a Külső Világban születtem. 

A Belső Földeken minden olyan egyenes és fényes és...szóval más, mint a Külső Világban. Mégis akad elég rejtekhely, sportra alkalmas tér, és étel, étel, gyerekek, no az annyi, hogy el sem tudjátok képzelni. Illetve, ti már igen, hisz beleszülettetek a gazdagságba, de én akkor alig mertem elhinni. Nem kellett többé az Aves népe elől bújkálva hullott magvakra vadásznunk, nem kellett minden morzsát tízfelé osztanunk, nem kellett alakzatban repülnünk a túlélésért, nem, dúskálhattunk a jóban. Liszt, kenyér, tészta, fűszerek, és a dió, főleg a dió, az a csodás dió...

Oh gyerekek, azok voltak ám a szép idők. A Raj végre letelepedhetett, megvethette lábát és sokasodásnak indulhatott. Tíz- tizenkét ciklus múlva már a gyermekeink gőgicsélését hallottuk minden lakásból és százával ültünk a Nagytanács gyűlésein. Gyönyörű idők voltak. Jiminivel fiatal férfiéveink lendületében bejártuk a Belső Földek minden zegét-zugát, kergetőztünk a Nagyünnep zenéjére, meghajigáltuk az Araknókat és kinevettük őket, ahogy mérgesen rángatták szőrös lábaikat, beszélgettünk a félciklus halványodó fényében és no igen...hajkurásztuk a lányokat. Ne mosolyogjatok, no, ti is megéritek majd. Jimini ekkoriban ismerkedett meg Rajmanával (vagy Rajmona, Plodia látja, nem emlékszem már) én pedig arról álmodoztam, hogy tanácsnok leszek. Szabadok voltunk, vidámak, gondtalanok és...vakok. 

A Gigászok, akik akkorák voltak, hogy elfáradt a Ploda, mire körberepülte őket, a mindennapjaink részévé váltak. Ők már a Belső Földeket lakták, mikor mi megérkeztünk, de nem vettek tudomást rólunk. Miért is vettek volna, hisz parányok voltunk hozzájuk képest, ezért egyszerűen átnéztek rajtunk. A Négylábú ugyan  utánakapott néha egy-egy ifjoncnak, sőt, azt hiszem kettőt vagy hármat el is nyelt közülük, de az örömmámorban még ennek se tulajdonítottunk jelentőséget. Egészen addig, míg a Kétlábú Gigász fel nem fedezte a Fészket. 

A Kétlábú a világos félciklusnak talán ha a negyedét, a sötétnek többnyire az egészét a Belső Földeken töltötte. Hogy közben hova tűnt, soha nem tudtuk meg, pedig sokat találgattuk Jiminivel. Eleinte még kevesebbet foglalkozott a Rajjal, mint a Négylábú, de mi bohók voltunk, vadak és felelőtlenek, nem tulajdonítván jelentőséget a Gigászoknak. Ahogy a Raj nőtt, egyre többet repültünk akár magányosan, akár csoportban a Belső Földek szabad terein, a Fészek biztonságát elhegyva, keringőzve a szelek szárnyán. És a Kétlábúnak végül szemet szúrt a Raj. A huszonnegyedik ciklus közepén, egy verőfényes órában, mikor a Nagytanács rendszeres gyűlése után épp hazafelé szállingóztak a Plodák, a Kétlábú Gigász óriási mancsába fogta az egész Fészket, és elragadta. Soha nem mertem utánaszámolni, de még csak belegondolni se, hogy hány korotokbéli veszett oda és hány felnőtt Ploda került vissza a Külső Világ veszélyei közé. A pusztítás irtózatos volt. Felfoghatatlan. Jimini és én épp a Belső Földek lisztraktárát dézsmáltuk, így elkerültük a legrosszabbat. A megmaradt Plodákkal együtt igyekeztünk biztonságba húzódni, láthatatlanná válni és kivárni. 

Tudtuk, hogy kiűzettünk a Paradicsomból. 

Hogy eljött a Vég. 

Lapultunk és reméltünk. 

Nem tehettünk mást.

Egy, vagy két ciklussal később feltűnt a Piramis. Soha nem tudtuk meg, hogy került oda. Sőt, először nem is láttuk. Csak éreztük. A nőket nem érdekelte, mi férfiak azonban... hogy magyarázzam ezt el nektek gyerekek? Megőrültünk tőle. Látnunk kellett, éreznünk, tapintanunk. Jiminivel teljes révületben repültünk felé. A vonzás olyannyira erős volt, hogy pár perc röpte után, mintha zsinóron húztak volna, rátaláltunk, habár a Belső Földek túlsó végén ágaskodott. Az oldalán nyitott, háromszög alakú építmény volt, és a belsejében...a leghatalmasabb, legkívánatosabb és leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. 

Jimini elvesztette aszonyát a Gigászok első támadásában. Most a feltörő emlékektől és az ellenállhatatlan csábítástól vakon rohant a nő karjaiba. És tettem ugyanezt én is, míg egy pillanatra belém nem villant valami. Ezt az érzést nem tudom leírni nektek. Egyfajta sejtelem, egyfajta áramszünet és egyfajta féltékenység. Jimini lába után kaptam, hogy visszafogjam. Kettőnk közül mindig is ő volt a testesebb, lerázott magáról. Szárnyra kapott, nyílegyenesen belerepült a nő ölelő karjaiba és...odaragadt. A sokktól tisztulni kezdett a fejem. A hívás még mindig úgy harsogott az agyamban, mint egy repedt trombita, de végre a valóságot láttam. Jimini és még vagy hat másik férfi magatehetetlenül vergődött a Piramis belső falához tapadva. Belenéztem a barátom arcába, de már mindketten tudtuk, hogy vége. Mozdultam volna, de ő megállított. Ne!-kiáltotta, maradj! A varázs végérvényesen szertefoszlott. A csodanő idomtalan gurigává változott, a virágillat mérgező kipárolgássá, a Piramis csapdává. 

A Gigászok csapdájává. 

Órákon keresztül ültem a Piramis lábánál. Jimini és a férfiak egyre gyengébben vergődtek a belsejében, de tehetetlen voltam. Ha bemegyek utánuk, csak egy leszek a rángatózó foltok közül a Piramis falán. Menj, vége van. Menj!-Ezek voltak barátom utolsó szavai. Mindketten tudtuk, hogy nincs más lehetőség. Könnyek között repültem el.

A következő hét ciklusban a Kétlábú Gigász szisztematikusan kiirtotta a Raj megmaradt tagjait. A legváratlanabb időpontokban, a legváratlanabb helyeken, bárhol is voltunk az egykor oly csodásnak hitt Belső Földeken, "Fuuuum", egy zuhaunó hang és egyel kevesebben lettünk. 

Végül csak én maradtam.

Nem tudom, hogy történt, egy idő után elvesztettem a fonalat. Néha az élelem megmaradt morzsáira vadásztam, néha reménytelenül és esélytelenül kutattam túlélők után, de töbnyire csak céltalanul repkedtem körbe-körbe, várva a megváltó halált, mikor egy félciklus vége felé rátaláltam a portálra. Hatalmas, fényes, elmosódott folt volt a Belső Földek határán. 

Átrepültem rajta. 

Meglett Ploda voltam addigra, akinek öregedő apóként nyugalomban és a megszokott élet keretein belül kellene töltenie idejét, de inkább választottam a Külső Világ bizonytalanságát, az Aves népének támadásait, az éhezést és a hideget, mint hogy egyedül tengődjek a Gigászok között. 

No-no, gyerekek. Ne nézzetek így rám, hisz nem először mesélem ezt a történetet. Ti akartatok valami ijesztőt hallani ma este, most vessetek magatokra. De hisz tudjátok, hogy végül minden jóra fordult. Való igaz, még vagy tíz cikluson át vándoroltam, mire találkoztam dédanyátokkal, majd felfedeztük vele a Raktárt. De azóta a Raj nagyobb, mint valaha, mindenkinek van mit ennie, van hol aludnia és nincs az égvilágon semmi félnivalónk. Talán még maga Plodia is meglátogat minket ma este. Hogy meséljem el utazásom a Külső Világban? No nem, azt már nem, ma este semmiképp. Holnap, gyerekek, holnap elmondom azt is, ha jól viselkedtek. De most már idő van, huss, irány nektek aludni. És nem rosszalkodni lámpaoltás után. Én is elpihenek, kell a nyugalom.

Öreg vagyok már, öreg moly, bizony.

Az író utószava: 

Nem szeretem az ilyesmit, de megmolyosodott a dióm. 

Az meg nem vicc. 

Sajnálom srácok. 

Dicsőség Plodiának.