Leszólítottam egy csajt.

Na pupákok, essünk neki ennek is, mint disznó az ólajtónak. Vagy előről, vagy hátulról, vagy mittomén. Kezdjem az események leírásával, aztán magyarázkodjak? Vagy mondjam el amit gondolok, aztán meséljek? Vagy csináljuk in medias res, onnan, ahol indult, és ....

Ülünk a komákkokkal a könyvtárban*. Olvassuk a Jókait**, meg mellé a Móriczot***. Én érkeztem elsőként, már messziről kiböktem a terem túlfelén, nagyobb társaságban ülő lánykát. Vörös haj, az meg a dilim. Aztán megjött koma, ő is azzal a megjegyzéssel indított, hogy láttad milyen csinos az a....láttam. Aztán a harmadik koma is beesett, ő is felméltatta a tájképet. Najóvanakkor. Olvasgatunk, beszélgetünk, gyűlik a nép, közben elmászkálunk errearra, dohányozni, meg egy-egy friss novelláért a pulthoz. Közben a szemem sarkából csak nem engedem a lánykát, látom, hogy kicsit feszeng a társaságában, sőt, mintha még a szemünk is összevillanna. Nem várt, rég látott ismerős is beesik, átcsapódok hozzájuk, velük is olvasok meg trécselek egy sort, majd egyszercsak, hogy már muszáj volt tenni valamit az ügyben, mintegy "véletlenül" pont akkor keveredek a pulthoz, mikor a kis vörös angyal. 

Betámasztom a pult sarkát, felveszem a legszebb mosolyom, amit az olvasottak még engednek és biztosítom róla, hogy kérhet nyugodtan, elvégre előttem volt. 

Az első reakció, arckifejezésből ítélve a következő volt: "Bzdmeg, hozzámszóltak.". 

No ezen kicsit elbizonytalanodtam. Tehát nem is az volt az arcára írva, hogy EZ a pali hozzám szólt, hanem hogy úgy általában, valaki meg mert szólítani. És egyfajta hullamerevség állt be az embernél. Gyakorlatilag lefagyott. 

Oké, mondom, első ijedelem, semmi baj. Régi, klasszikus recept, viszonylag kevés nő van, aki legalább titkon ne vágyna egy bókra, még ha nem is mutatja. Még akkor is, ha nem jön be, akitől származik.

-Eredeti a hajszíned? Csak mert hihetetlen szép. Mindig is tetszett ez a fajta vörös.

A hullamerevség fokozódik, majd valami pökhendi kontra pórias kontra jesszusuristen stílusban a következő válasz érkezik:

-Ez szőke. 

Itt két dolog jutott el hirtelen a tudatomig. Egyfelől, hogy ez a lány valószínűleg jóval fiatalabb nálam, mint ahogy saccoltam. Másodszor, hogy ezt a lányt nem szokták leszólítani. De úgy összességében nem. Illetve még harmadikként, hogy esetleg színvak is, de ezt még ráfogtam az alkonyi fényekre, meg a férfiak windows 3.1-es jellegű színlátására is. (Jóvanrosseb, akkor vörösesszőke.)Itt még láttam némi értelmét folytatni a dolgot, mert ebből legalább lehet beszédtéma. 

Kell tennem egy kitérőt, a saját védelmemre. Nem nyomulok túl, úgy általában nem. És ezt nem azért mondom, hogy királykodjak és a mellemet döngessem, ez egyszerűen abból fakad, hogy túl egoista vagyok egy elutasítás után tovább próbálkozni és nem is tartom értelmesnek. Szóval nálam a nem az tényleg nem. De ezt a jelen helyzetet egyszerűen nem tudtam hova tenni.

Bepróbálkoztam még pár kérdéssel, de az eredmény ugyanaz volt, hullamerevség, nyávorgó félszavak, üres tekintet. 

Hogy őszinte legyek, egyfajta bunkóság. 

Ez eddig tiszta lap is lenne, itt hagytam abba a sztorit, részemről. Mondom, könnyen koptatható vagyok ilyen értelemben. És nem is először történne meg. De valahogy annyira fura, annyira természetellenes volt az egész, hogy valószínűleg nem is tudom pontosan visszaadni. Ez valahogy nem így szokott lenni az örök játékban. A nők lejelzik, elég egyértelműen, ha valami nemgyerebe, de egyfelől nem tojják össze magukat, másfelől nem...valahogy nem így szokták elküldeni a francba az embert,na. 

Fura volt.

Szóval, bár már tudtam, hogy innen röpte van, mivel azonban csak felbosszankodtam kicsit a lányzó stílusán és csak csiklandozta az agyamat, hogy ez most mi volt, utolsó, nem gonosznak szánt kérdésként nem álltam, meg, hogy: 

-Téged még soha nem szólítottak le?

És a válasz dupla koronát tett az egész beszélgetésre:

-Nem nagyon. De ha leszólítasz egy lányt, ne beszélj a hajáról. A lányok ezt nem szeretik.

Na, nálam itt állt be a hullamerevség és jött rám az "aztakurva" érzés. Ugyanis így egyszerre rámzúdult az az egyszerű tény, hogy mi annyira két külön világban nőttünk fel, mintha az két másik bolygó lenne és ez semmi másnak nem tudható be, mint a korkülönbségnek. Kikértem a Jókaimat és közben azon agyaltam, hogy bakker, ez most tényleg elhangzott? Viszonylag illedelmesen ráközletek valakire. (Tehát nem a szintén módiban lévő degyóasegged, kőekóla formulával.) Az illető ezt nem akarja, ami tök legitim. Ezer oka lehet, (nem álhatja a pofámat, házas, szimplán szarul flörtölök, fél a szakálltól, lezbikus, saját elvrendszere van a fajfenntartásról, satöbbi) mindegyiket értem és elfogadom. Viszont, hogy az illető bunkó, mint a tök, látszik, hogy életében nem volt ilyen helyzetben, és nem tud vele mit kezdeni (félreértés ne essék, itt már rég nem a végkimenetelről, egyszerűen a helyzet kezeléséről van szó), erre még el is magyarázza, hogy hogy kéne ezt, az pillanatnyilag sok volt.

Majd leesett a megoldás is. A probléma, a korkülönbség miatt, két dologban volt. Egyfelől, a bókban. Valószínűleg nem tudta mi az. Másfelől az élőbeszédben. Tehát, hogy valaki így leszólítja, hogy he. Vacappon nyilván más. És, bár ez részben ismétlés, de hogy megismételjem megismétlem, amin fennakadtam, az nem a lerázás ténye, mert ugye ez nem az első és nem is az utolsó, hanem a mikéntje. 

Nem áltam meg zárszónak, hogy 

-De tudod mit, azok a lányok, akik ezt nem szeretik, ha a hajukat dícsérik, azok nem is érdekelnek...

Gyermeteg, hülye mondat volt, nem is kellett volna, de annyi minden merült fel bennem ez után a legfeljebb egyperces "beszélgetés" után, hogy ez kikívánkozott. Mert azt gondoltam, hogy ven egy szakadék az én generációm és az övé között, de hogy ekkora, mintha két külön nyelvet beszélnénk, azt már nem. 

Utólag már bánom is kicsit. 

De azért akkor is fura volt,na. 

Kőkóla?

*=Közkocsma. Ha nem lett volna egyértelmű.

**= Sör.

***= Nem sör, de árt.