Egy kis szelet nápolyi

Van az ismerősi körötökben olyan kisgyerek, aki igazából nem is szép, nem is okos, meg még idegesítő is, hogy az emberfia néha legszívesebben taknyán tenyerelné, mégis van valami sajátságos bája, ami miatt nem lehet rá haragudni? Igen? 

Na, Nápoly pont egy ilyen város.

Hirtelen felindulásból elutaztunk ugyanis Jóanyámmal a hétvégén, ráhúzva pár napot ebbe a délolasz göröngyszembe. Nem ültünk meg a sejhajunkon, mert nem olyan családból származunk, elcsellengtünk Nápoly környékén is, de ebben a bejegyzésben most csak magára a városra fogok koncentrálni, a többi élményről csak címszavakban:

A repülés hülyeség,

Pompei nagyon klassz hely,

a Vezúv még klasszabb,

Procida szigete pedig szintén gyönyörű.

Na. De magáról Nápolyról. Nápoly, hát, hogy is mondjam, alapvetően nem szép. Akár lehetne is, de nem az. Az épületek szépek lennének, ha nem volnának lerobbanva, az utcák tiszták lennének, ha nem lennének hótmocskosak és nem kavargatná a mindenütt hegyekben álló szemetet a kellemes délvidéki főnszél, ha a kellemes délvidéki főnszél nem a mindenütt hegyekben álló szemetet kavargatná. 

Mindemellett azonban Nápoly hangulatos. Oda nem költöznék, ha fizetnének érte se, de így pár napra kikapcsolódni tökéletes. 

Az első dolog amivel meg kellett bírkóznunk, az a zsúfoltság érzete volt. Nincs már az a durva turistaszezon, tehát a szükségszerűen és alapértelmezetten a téridőkontinuum minden pontján egyszerre jelen lévő fényképezőgépes bilikalapos japán turistákon, valamint a hozzánk hasonlóan utószezonozó néhány exkeletnémeten kívül nem volt turitömeg. Ami azt jelenti, hogy a város az én ízlésemnek alapjáraton is zsufi. Ezen törtem a buksimat egy ideig, hogy mitől, mert ahhoz képest, ahányan lakják, böhömnagy területen fekszik, tehát akár el is oszolhatna a nép. Aztán rájöttem, hogy ezt egyszerűen Nápoly kialakítása okozza, ugyanis lényegében úgy építették fel, mint egy délolasz falucskát, csak nagyban. A legközepét leszámítva nincsenek igazán magas házak, 4-5 emeletesek legfeljebb, ellenben ezek egymás se**ébe épültek. Innentől a nagyobb főutakat kivéve csak sikátorok vannak. Ennek a nagy előnye, hogy nyáron is hűvös marad (igen, ott még határozottan nyár van), a hátránya azonban, hogy minden mást összeszorít egy helyre, legyen szó emberről, sz*rszagról, vagy forgalomról.

Vagy hangról, mert az aztán volt. Olyan zajt csinálnak ezek az olaszok, hogy egész nap csengett a fülem. Egyfelől ugyi, náluk a normál beszédhang a miénk másfélszerese. Másfelől, a legáltalánosabban elterjedt közlekedési eszköz a robogó. Ennek önmagában is vagy egy érces hangja, továbbá, a fent említett okokból kifolyólag, valamint abból, hogy látszólag nincs olyan hely, ahova egy olasz ne tudna eljutni járművel, a közlekedés enyhén kaotikus. És hogy ezt ellensúlyozzák, folyamatosan dudálnak, méghozzá nem csak  helyzetkezelési, hanem megelőzési jelleggel is, tehát mielőtt beérnének egy kereszteződésbe, mielőtt kielőznének valakit, mikor elindulnak, mikor megérkeznek, szóval lényegében mindig. Namost képzeljétek el, hogy a porkavakaputánázó nénik kátozását, a robogók visítását és az állandó dudaszó hangját ezek a sikátorok szépen összeszedik középre, és hogy minden jó legyen, visszhang formájában még meg is pattogtatják kicsit.

Teccikérteni, mirűbeszélek?

És aztán ezeken túlteszi magát az emberfia, vagy az "ez ilyen" belenyugvásával legyint rá egyet, aztán rájön, hogy egész jópofák ám ezek a kis sikátorok. Például minden piciben van megcsinálva bennük. Egy kávézó, az mondjuk úgy néz ki, hogy belül tíz négyzetméter, kívül meg kétszer két bárszék és egy negyvenszernegyvenes asztal. Tökjó. A műhelyek garázsokban kapnak helyet, a növények cserepekben. A népek meg az innenonnan kihúzkodott sámlikon ücsörögnek és kárálnak.  És tényleg mindenhova fel van aggatva a száradó ruha, mint a filmekben.

Tömegközlekedés az van és el is lehet vele jutni mindenhová. Megint az a kategória, hogy akár tökéletes is lehetne. Csak, egyfelől öreg és hangos, másfelől a Bécs császári városában szocializálódott elkényeztett valagamnak, ami ahhoz van szokva, hogy főműsoridőben 3 percenként jár a metró, soknak tűnt a kijelző szerint 10, valójában inkább 12-13  perces várakozási idő. Ezalatt ugye aztán fel is gyülemlik annyi ember, hogy ne kis tülekedés kavarodjon belőle.

Másfelől, aztán a metró majrévasába kapaszkodva elbámészkodik az emberfia, mert bármilyen klisék is élnek az olasz nőkről, a nápolyiak azok gyönyörűek. Igaz feltűnően hiányzik a kinézetre korombeli réteg, vagy megette őket a nápolyi nyehőce, vagy nagyon hirtelen öregszenek és idősebbnek néznek ki, mint amit megszoktunk. 

Az ételital ugyebár messzeföldön híres, és azt kell mondjam, nem ok nélkül. Szerintem két kilót híztam a négy nap alatt, de megérte. Mondják, hogy a pizza olyan mint a szex, hogy ha van, akkor jó, ha jó, akkor meg nagyon jó. Na egy igazi nápolyi pizzériában egy igazi nápolyi pizza lefojtva egy igazi nápolyi borral, az bizony nagyonnagyon jó. A magamfajta maradi, szénhidrátot kerülni igyekvő ember ugyan bajban lenne itt hosszútávon, pontosabban főzne magára, mert amúgy főleg tészta van a kínálatban és tészta. Esetleg hal és tengergyümölcsei. Tésztával. 

De akkor is zseniálisan finom.

Igazi olasz különlegességnek számít továbbá a Limoncello fedőnevű citromos rövidital. Erről erősen eltért a véleményük Jóanyámmal, szerinte igen jó holmi, én meg lábrázást és pökködést kaptam tőle. Ízlésdóga. Viszont, ezek, ezek nem buta népek. A legelterjedtebb hazai sörük két méretben van: nullharminchármasban, ami nálunk is megszokott, viszont a nagytestvére a félliteres helyett duplagól: hat egész hat decis.

Ügyes.

Jajtebuksi, meg ezek nem ismerik a csípőset. 

A város látnivaló közül Szent Elmó várát tekintettük meg, ami már csak a kilátás miatt is megéri, a történelmi városközpontot, amiben kellemesen el lehet tévedni, de érdemes is, ha van ideje rá az embernek, illetve a spanyol negyedet, bár azt csak messziről, mivel addigra mindketten kicsit túlingereltek voltunk tömegügyileg, ez amúgy jelenleg egy bazárnegyed. Meg voltunk picit a buliövezetben is :D  Nem mintha nem kínálna Nápoly további élményeket is, csak nekünk a többi mellet ez fért bele. 

A népek napi ritmusa eltérő a mienktől. Itt ugyanis szieszta van és ezek ezt egész komolyan is veszik. Szóval a nálunk divatos nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás körforgásában itt van egy négyórás cezúra délután. Bár a modern idők szele és a turizmus ezt valamennyire felülírta, azonban Nápoly nem rohan, kisebb vendéglátó helyekről, ha véletlenül még nyitva lennének, úgy zavarnak ki ilyenkor, hogy csak csörög, a nagyobbakon meg, ha be tudsz slisszolni, kiszolgálnak ugyan, de úgy néznek rád, mint valamire, aminek nagyon nincs jó szaga. Azt írják a turiinfók, hogy elég ramaty a közbiztonság. Tény, hogy a szállásunk környékén este nyolc után nem éreztem teljesen komfortosan magam és ugyanezen környéken ilyenkor szinte kizárólag az afrikai menekülteket lehetett látni, ellenben a népek akikkel ígyúgy szóbaelegyedtünk kifejezetten barátságosak voltak.

Szóval, összefoglalva, ez az utazással együtt négy, aktívan három nap elég volt Nápolyban és nem mondom, hogy visszakézből most eltöltenék ott még egy hetet, meg azért határozottan örültem Vargária csendjének és Bécs kis városa tisztaságának utána, de azért a fene megeszi, csak tudnak valamit ezek az olaszok. Azt nem tudom még, hogy Párizs megér-e egy misét, de Nápoly igen. 

Arrivederci.

Jajvárjá. A lényeget majdnem elhagytam.

Az összefogott ujjal hadonászva kommunikálás meg tényleg nem kamu. Csak rájöttem, hogy nem mindegy hogyan, mert máshogy csinálja a magyarázó, a boldog és a mérges olasz. 

Szóval, igen, létezik és bonyolultabb mint hinnéd.

És a zárszó utáni zárszónak még kaptok egy "normális" képet is, amin nem csak a kezünk van. Amúgy ez az egész élménykosárból a személyes kedvencemen, a Vezúvon készült, háttérben a füstölgő kráterrel. Ilyet se látni mindennap.

Na.

Most Arrivederci.