A szívemmel

 

Tizenegy és fél, mint egy focicsapat.  Tizenegy és fél hogy a szívemben légy. Tizenyegy és fél, hogy tanuljak. Isten ennyi időt adott.

 Hát legyen.

 Nézzük.

Akkora voltál mint egy nagyobb úritök, mikor elhoztalak. Elhoztunk, na, az akkori barátnővel. Betettünk az autóba, kimeredtek a szemeid, hogy jaj, aztán helyreraktad, hogy na akkor utazunk és elaludtál. Csak így, ahogy mindig csináltad, okosan, lereagálva, hogy ez van, hát hozzuk ki belőle a legjobbat. 

Aztán laktunk a Tinódiban, és emlékszem, mikor először láttál havat. Mamlasz kölyökkutya voltál és beletrappoltál a hóba és megfordultál, hogy elmeséld és megcsúsztál a lépcsőn és pofávalmellel érkeztél a lakásba. Aztán mikor először találkoztál a farakással az udvaron és megugattad.

Aztán kimentünk Ausztriába. Volt egy idő előtte, talán egy hét, amikor el akartalak szerezni valahova, merthogy jobb lesz mindenkinek. Ezt azóta is szégyellem. De maradtál és a de fontos. Akkor megígértem neked, hogy maradunk. Mi így. Aztán elkezdtük meghódítani Sógoriát. Volt szolgálati lakásunk, dolgoztál velem, kergetted a kecskét, aztán a kecske téged, aztán játék lett ebből, aztán mindenki kergetett mindenkit és mindenkinek tetszett ez. 

Aztán elmentünk onnan és először egyedül kelett hagyjalak. Nem voltál jól, és vígasztaltalak, aztán  belejöttél. Aztán lett új barátnő, másik Maszattal és akkor felborult  a falkasorrend és megharaptál és én kibasztalak az udvarra és jöttél bocsánatot kérni. 

Mintha valaha is szükséges lett volna. 

Aztán mentünk mindig. Innen oda, onnan ide, te jöttél velem. Egyszer felajálottam, hogy maradj Vargáriában, mert jobb lesz neked, de te engem választottál. Mikor hazajöttem, majd elindultam, átszabtad a kerítést, és álltál az autóhoz, hogy te ugyan nem maradol. 

Aztán kerestünk nekünk lakást, igaz? És szép volt, és örültünk. Aztán volt olyan, mikor az aktuális fehérnépet elrángattad tőlem a táskájánál fogva. Mert mindig is okosabb voltál nálam. Aztán volt olyan is, mikor az aktuális fehérnép megkérdezte, hogy mit lehet csinálni a kutyaszőrrel az ágyban, mondtam neki, hogy kinyitni a kertkaput aztán kimenni rajta. Mert mi megegyeztünk, hogy mi a fontossági sorrend. 

Aztán költöztünk, mindig, de a mi ka-tetünk maradt.Tudod, te meg én, akármi lesz is. Aztán köhögni kezdtél. És azt mondták, van valami a tüdődben. És akkor már öreg voltál, öreg annak, aminek egy bernit mondanak. Előtte már imádkoztam érted egyszer, mikor megcsúszott a beled és egy hétig az állatorvosi egyetemen voltál. De azt is megcsináltuk. Lógattad a nagy fejed két hétig a búrában, de aztán lett még két szép évünk. 

Aztán eljött, amikor nincs tovább. Tizenegy és fél. Neked ennyi jutott. Mert berni vagy, és azoknál kilenc az átlag. Én meg leszarom az átlagot. De mikor megjött a tüdőröntgen választani kellett. Lassan és fájdalmasan, vagy gyorsan és korrekten.

Tettem neked egyszer egy ígéretet. Hogy a végéig elkísérlek. Ahogy te is elkísértél. Mindig. Bármiben. Mindenben. Felhívtam az orvost. Megástam a sírod. Lefeküdtünk az ágyra ahogy mindig is szeretted és valami hülye sorozatot néztünk, ami legalábbis engem felvidított. Aztán elaludtál a karjaim közt.

És most értem meg csak, hogy mennyit tanultam tőled. Hogy lehet szeretni tisztán, feltételek nélkül. Ragaszkodni miértek nélkül. Élni, kompromisszumok nélkül. 

Még mindig nem tudom, hogy jól döntöttem-e a végén, de nagyon remélem. Ahogy ígértem. A végéig. Együtt. Tisztességgel.

És amit te adtál azt köszönöm. 

"Nem a kezemmel célzok, aki a kezével céloz, megfeledkezett atyja arcáról.

A szememmel célzok. 

Nem a kezemmel lövök, aki a kezével lő, megfeledkezett atyja arcáról. 

Az elmémmel lövök.

Nem a fegyveremmel ölök.

Aki a fegyverével öl, megfeledkezett atyja arcáról.

A szívemmel ölök."

Rablóbank

 

Pí, gyönyörű testvérem, olyat mesélek, hogy leesik a nyakadból a fuksz, figyejjé. 

Vótam az ótépébe. 

Nem mintha nagyon dolgom lett volna ott, vagy az ótépével úgy általában, csak épp Magyarország földjét tapodtam és mivel hajnal négykor Kutya Úr hasmenést kapott, tehát időben felkeltem, korán reggel nekivettem magam Kombathely kies városának. Mondok, elrendezem a városban ami kell, de ahhoz meg pénz kell, ahhoz meg legközelebb az ótépé van. Beaplikálom igényesen a nem annyira ótépés kártyámat a masinába, az zörög egy sort, aztán nagy nevetségemre behozza a vindóz hetes kijelentkező ablakát. 

Masina annak rendjemódja szerint kivindózol és lekapcsol. Ez úgy még nem is baj, hanem a kártyám továbbra is a belsejében figyel. Jóvan, mondom, majd kipöki. Jön a vindóz bejelentkező panel, én röhögök. Közben beállít egy kishölgy, neki mondom, hogy itt nem lesz neki császármorzs, mert a gép épp a kártyámmal verekszik. Meg mutatom neki a vindóz hetes bejelentkezőablakot. Ő is röhög. Masina megint zörög, majd újra jön a vindózhetes kijelentkező, majd újra kikapcsol. A kártyám továbbra is a beliben. Aztán újra bekapcsol és jön a bejelentkező. Itt már kezdtem valami tendenciát sejteni a dologban.

Hogy aztán egyértelmű lett, hogy ez bizony nem adja vissza a kártyát, felhívom a gépre nem túl feltűnően írt hibabejelentőt. Hangra valami ijedt, főiskola mellett az albérletért dolgozó embereke veszi fel a negyedórás gépi tájékoztató után, mondom neki mi van. Mondja, hogy hát ennek nem fogok örülni, de, én meg mondom, hogy ezt a mondatot meg se hallottam, inkább be se fejezze. Azért csak befejezi, hogy mivel nem ótépés a kártya, az bizony ha megevődött, akkor meg van edve. Szombat reggelről lévén szó a bankban senki, a kártyát két nap múlva adatvédelmi okokból megsemmisítik. 

No aztán itt felteszek az embernek pár kérdést, ami azóta is foglalkoztat. Először is, lekérdezem, hogy tisztában van-e vele, hogy a kártya, mint olyan, jogilag nézve az én személyes tulajdonomat képezi. Mondja, hogy igen. Kérdezem, hogy akkor tiszta-e, hogy ha az én tulajdonom bárki más hibájából, legyen az az ótépé vagy a kovácspisti, elveszik, elromlik, akkor azt a fent említett kovácspistinek, vagy ótépének, megintcsak jogilag, kurvakötelessége nekem megtéríteni. Tudjaőde. Mondom neki, hogy nem de, hanem megoldást teccik keresni, nekem a kártyát tessék visszaszolgáltatni, ne hülyeségeket beszélni. Mondja, hogy sajnájjukdenemtehetünksemmit. Jó, mondom akkor nekem új kártya kell. Gondolom ennek a költségeit állja az ótépé. Újabb meléébeszélés következik. Ekkor, már tudatában, hogy ez veszett fejsze nyele, csak a jóleső rosszindulat kedvéért lekérdezem, hogy mivel a negyedórás géphang szerint ezt a beszélgetést rögzítették és ugyebár szintén közel mindenhez amit rólam rögzítenek jogom van hozzájutni, szeretném lekérni a beszélgetés hanganyagát. Némi unszolás után megad egy lehetőséget, amiről egyértelmű, hogy senki nem fogja használni. Majd kezdi, hogy ha azért szeretném a beszélgetés hanganyagát, mert, mondom neki, hogy nem, nincs mert, ebből feljelentés lesz. 

Ember beszarik. Nyilván ő tehet szegény a legkevésbbé az egészről, ő csak az albérletet akarta fizetni a főiskola mellett.

Én leteszem.

Aztán rákövetkező héten néhány plusz körrel, egy óra csuszival a melóból és egy másfélórás kínlódással a bécsi dugóban a hátam mögött rendelek új kártyát, aholis még majdnem nekem kell bebizonyítanom, hogy nem a poén kedvéért kell. Egy hét múlva jön postán, mondják. Hogy nem jön, rákérdezek, hogy mibré, mondják, hogy hát ott átvehetem a bankban. (Nyitvatartási idő 9-15, rendes halandó ugyan nem jut be munkaidőben.) Mondom, hogy postai küldésben állapodtunk meg. 

Jaaajó, akkor küldik postán.

Namost, persze, nem fogom feljelenteni az ótépét. Mert ugye, próbáld meg feljelenteni az ótépét. Meg az új kártya végülis a bosszúságon kívül nem került semmibe. 

Csak azért azóta ez nem hagy nyugodni, hogy hogy is van ez.

A bank, mint olyan, egy szolgáltatás. Mint a fodrász. Te fizetsz nekik, ők ezért csinálnak valamit. Ez eddig tiszta. Viszont. Ha a fodrász belenyír a hajadba, akkor két lehetőséged van. 1: letöröd a fodrász kezét. 2: közlöd a fodrásszal, hogy te ezt most akkor nem annyira fizeted ki. És ha a fodrász felháborodik, akkor elmégy a fogyasztóvédelmi hatósághoz és a fodrászatot bezárják. Mert ugye a józan ész azt diktálja, hogy ennek ez a rendje. De nem a bankoknál.

Én most egy pillanatnyi bosszúságról beszélek, jelentősebb kár nélkül, de akkor is, vakarom a fejem, ezen elindulva, hogy rendjén van-e ez? (Meg ugye megy ez ennél jóval nagyobban is.) Ha az autószerelő rosszul állítja be a kerekedet, hát visszamégy és ingyen megcsinálja újra. De ha a bank elszúr valamit, akkor így jártál.

Ha a pék összekeveri a sót a cukorral akkor kidobatják vele a kenyeret. Ha a bank elfelejti, hogy mit beszélt meg veled, akkor még te kérsz elnézést. 

Ha az étteremben ételmérgezést kapsz, a konyhafőnök megy a hűvösre. Ha a bank megeszi a kártyátad, akkor örülhetsz, hogy van másik.

Ha a matektanárod egyik pillanatról a másikra duplájára emeli az óradíjat, akkor kiröhögöd. Ha a bank küld egy egyoldalú szerződésmódosítást, akkor azt csak elfogadni tudod.

Mert ugye próbálj meg bármi mást tenni...

Hát nem gyerekek, szerintem ez így nem oké. 

Az idő pénz, a pénz hatalom, a pénz márpedig a banknál van. Továbbá pénz beszél és kutya ugat. Csak visszaugatni nehéz.

No.

Annyit akartam kihozni ebből, hogy nem tetszik ez nekem. 

Ezzel ugyan nem vagyok sokkal előbbre, a kártyám holnap talán megjön, és nem borult fel a világ se, csak mondom szólok. 

Hátha másnak se tetszik majd.

Aztán valahol valamikor kitalálunk majd egy alternatívát.

Mondjuk az ágyneműtartót.

Akinek jobb ötlete van, szóljon rám.

Köszi. :)

A' veres paripának költöztetése

 Isa, kedves feleim, s testvéreim az Úrban, beköszönte az ősz, híves szelek járnak, s délszakra vándorol a' gólyamadár. Biz, a' grófoknak es fel kell ölteniek a' hosszú alsót, s szőrmementét. S ilyeténképp átszáll az emberfia a' lovakrul hintóra.

Van nékem, uradalmam hozományaként egy pompás veres paripám. Fajtaféleségét tekintve honda, a' shadow ménesből. Ezen táltos a' tavaszt, nyarat, s őszelejit mindég Vargária Sógoriába kihelyezett uradalmában tölti, ám hogy reggelente mán citerázik rajta nemesi alfelem, ilyentájt a' nyári legelőről béterelem, s a' zimankós időt átvészelni hazahajtom Vargária kies udvarházába, hol es Vargária Úrnője, valamint az összekuszált szemű szánhúzóeb, az aranyszőrű bárány s a' gyalázatos bakmacskák társaságában múlatja az időt. 

A' tervezetből cselekedet lőn, s hát tegnap pirkadatkor szétcsapék a' szolgák közt, hogy tartanák rendben az uradalmat, míg odaleendek, felpattanék a' táltosra, s elvágtatánk Vargária irányába. Bár a' mindszent eleji szél cibálá mentém, de sem kátyúba nem futánk, sem az gaz udmurtok nem keresztezék utunkat, így végül békességben poroszkálánk be Vargária nyitott kapuján a' portára. Hogy aztán az uradalom Úrnőjével elbeszéltük egymásnak az újdonságokat, s a' két grófi porta dógait, borlelkével s tepertős pogácsával vidámodott lelkem, s szusszanték egyet az útnak emlékére, ideje lőn felkerekedni visszafelé, mielőtt még a' szolgálók csömörletbe viszik a' gazdátlan birtokot.

Szombathely püspökségéből lokomotiv indul Sopron cívis városába, hol es lendületes váltással az emberfia felkaphat a' Bécs császári uradalmába tartó gőzösre. Mondám es a' debozban ücsörgő fehércselédnek, mi vóna akaratom, s a' tikettel mentém zsebében békességben betelepedék a' kupéba. Hogy jövel az kalauz, ki es nemesnek s nemtelennek egyaránt összevont szemöldökkel egzaminálja meg utiokmányait, teljes békeséggel nyújtám felé a' tiketet. Mire azt mondja a' báttya, hogy hát, itten gond lőn, hisz' ezen tiket biz Sopron cívis városától Bécs császári uradalmáig szól, Sopronig azonban nem lőn semmiféle okmányom.

Pí, olyant mondtam erre, amilyent nemes uraknak nem illik. Merthogy, lássátok feleim, a' tésztaképű pór fehércseléd az állomáson a' "Bécs városába, soproni átszállással" mondatot fel nem fogá, s' Sopronból Bécsig írá meg menlevelemet. Kalodába kőne záratni az effélét, világnak csufjára, hogy ott gondolkodjék egynehány napot a' szolgálatrul.

Node, mondok, csak nem akaszt tengelyt ez a' kedves báttya egy gróffal, hisz nem szeretné, hogy az adószedő keze megcsússzon a tized számolásakor. Hogy kiböstörgém magam, szólék neki: kerressünk urak módjára szolúciót, adjék hát a' kigyelmed nékem utilevelet. Mondá es emez, hogy rendben vóna, hanem fizetni csak kopogós szittya forintben tudnők. A' baj mindig csőstől jön, erszényemben csupán a' Sógorok császári aranyai csörögtek, s csekkes füzetkém lapult. Kiokumláltuk hát, hogy midőn Sopron városába béfut a' lokomotiv, hamarjában váltok az állomáson kopogós szittya forintot a' csekkes füzetkéből. Jaj, de, világosodék meg, nem jó lesz ez, hisz alig néhány minutám leend, hogy átugorhatnék a' bécsi gőzösre, s míg én a' csekkes füzetecskével bajmolódok, biz elmén az nélkülem. 

Node, az úr nem azért úr, hogy korpa közé keveredvén a' disznók egyék meg, utikalapomat megbiccentvén tisztelettel köszöntém s megszólítám a' kupé hölgyvendégeit, s bajszomat kackiásra pödörgetvén elregölém nékik, minő csufság esett.

S hogy minden szép hölgy mejjében aranyszív dobog, hamarvást bécserélém néhány császári aranyamat a' szittyák viktoros érméire, s így kalauzbátyó, s jómagam es elégedetten zötykölődénk tovább Sopron cívis városába.

Node, passióm itt nem ére véget. Hogy átnyergelék a' bécsi gőzösre, s lelkem szemeivel már látám Vargária kihelyezett uradalmának kéményfüstjét, hallám a' vidám czimboráknak bordalát s illatolám Kutya Úr bundájának poros flőrjét, elkényelmesedék. Király István Setét torony című művében biflázgaték s hallgatám a' regősbanda muzsikáját. Ne feledjék kendtek, hogy mivel a' keleti Császár birodalmából felénk is eltekergőzött miazmás pestistől jobban félnek a' népek, mint kecske a' késtül, gőzösökön, s lokomotivokon nemesnek s nemtelennek egyaránt száját -s orrát kell takarnia. Mármost, hogy nem törődék én mán az világnak dolgával, pöttyös maszkarámat lazán nyakamban lógatva ücsörgék, s elmém más tájakon vala. Igenám, de egyszercsak egy ember álla meg mellettem, s valamit erőst szájal. Rátekinték hát, s látám, zubbonyára az vala varrva, "policej". No, mondok, ez baj, ez azt teszi sógorul, hogy fogdmeg. Vargária uradalmainak keze messzire ér ugyan, de a' sógor fogdmeggel nehéz tárgyalni, máshonnan kapja az apanázst, s az adót is közvetlen a' Császárnak fizeti. Megbökém hát megént illedelmesen utikalpagom szélét, s miközben a' regősbandát csendre intém, s köszöntém a' policájt, hogy fel ne tűnjék senkinek, orrom-számra húzám a' maszkarát. Öszzevoná bezzeg a' fogdmeg szemöldökét, s mondá ám, hogy "mászkenpfliht", meg "stráfe", ami annyit tesz sógorul, hogy "ejnye". Node, látá ám ez es, hogy nem holmi cseléddel beszél, s hogy magam es csendesen szólék hozzá, s nem csörgetém kardom, megenyhüle, s mondá, hogy najsze, mostazegyszer, delegközelebb, ejnyebejnye. 

Innejstől már aztán igazán úgy haladt minden, mint részeg mészáros a gyesznóólban, csupáncsak egy zsivajos nagycsalád telepedett mellém, de mert ezek is valami úrinépek valának, hát szót értettünk, csupán egyszer kellett szétcsapnom a purdék közt.

S ilyenformán, kedves barátaim s testvéreim az Úrban, ha nem is volt ezen út híján minden rögnek, de a' missió véghez vitetett, a' veres paripa a' téli legelőn, s jómagam ismét Bécsnek kies városában, Vargária kihelyezett uradalmában. 

Ilyenformán, nyugalomban töltöm most a' napot, s hogy kendtek es álmélkodjanak kalandjaimon, pennát s téntát ragadék, se lerovám soraimat, melyeket ehelyt zárok es, s további jó egészséget és bő termést kívánok kendteknek, s kendtek családjainak.

Kelt: Bécs kies városában, Mindszentek havában, délebéd előtt.

Mint Darth Vader a dorombra

 

Naaszongya, voltam bulizni, volt egy indirekt korona-kontaktom, másnap csöpögő orral ébredtem, je. Várjá, nem rohanunk. Kezdjük máshonnan. Jön a korona, bú! Nem, ezt úgyis tudjátok. Na, nekimegyek mégegyszer. Ülünk mútkó valami előadáson, előtte vigyorgunk ismerőssel, erre mond egy ilyet, hogy: "Bámul, mint Darth Vader a dorombra". Hát én azóta is ezen szakadok. 

Na figyejjé.

Szóval, történés. Okos sógor népek csináltak egy nagyobb léptékű tesztsorozatot koronaügyben. Ennek az eredményétől aztán betojás lett, mert kiderült, hogy a regisztrált fertőzöttek kb harmada nem termelt antitestet, viszont a szúrópróbaszerűen tesztelt egészségesnek tudott emberek vérében elég nagy arányban találtak. Ide a rend kedvéért belinkelem a cikket, ha tudsz sógorul, olvasd el nyugodtan. Ha nem, akkor is elolvashatod amúgy, csak nem mégy vele sokra. Némi magyarázat, lebutítva, hogy mi az az antitest. Ha a suliban Gabika a rosszgyerek elveszi a tízóraidat, Gabikának megjegyzed a képét. Ha tíz év múlva találkozol Gabikával, csak közben te 190 magas és száztíz kiló lettél, Gabika meg alkoholista és informatikus, akkor Gabika szarba' van. Na így működik ez is, ha az immunrendszered egyszer összevész valamivel, azt megjegyzi és mikor legközelebb találkozik vele, már felkészülve várja (az un antitestekkel). Ezért van sok olyan nyavalya, amit nem lehet kétszer elkapni. Namost, a védőoltások jórésze is ezt használja ki. Mesterségesen megpiszkálja a dolgokat és még azelőtt védekezőállásba helyezi a rendszert, hogy Gabika egyáltalán megjelenne. Ezért tojnak most a népek ettől a nincs antitest a fertőzöttekben, a nem regeltekben meg van dologtól. Néznek, mint Darth Vader a dorombra. 

Másfelől. Van nekem erről egy másfelől nekiugró gondolatmenetem. Mert szokott. Ha le vagy valamivel fertőződve, ellenben nem lesz antitested, az, hát, lehet baromságot mondok, de ameddig az agyam terjed, szóval, az könnyen lehet azért is, mert a vírus, bár bekerült a szervezetbe, de pont nem csinált galibát. Értsd: Gabika már iskoláskorában is kicsi volt és alkoholista, és elég volt csúnyán ránézni, ha a tízóraidra pillantott. Ha meg van antitested, de tünetmentes vagy, az majdnem ugyanez vicaverza, hogy Gabika még azelőtt megkapta a pofonját, mielőtt akár csak a közelébe érhetett volna a tízóraidnak. Aztán nem is vetted észre, hogy akar valamit. 

Más. 

Jóbarátnak szülinapja volt, ünneplés. Kiderült, hogy volt egy másodkézbőli korona-kontaktja. Csináltatott tesztet, eredmény 2-3 nap. Ez eddig oké, mivel szerintem nekem a nornák nem azt a sorsot szánték, hogy a korona vigyen el, ebbe én bele vagyok egyezve. Viszont. Buliban elment az ízérzékelésem pár órára, másnap meg kelebólán ébredtem. Ezek klasszikus parasztnátha tünetek amúgy nálam, de ez a kettő így együtt megugrotta az ingerküszöbömet. Nem is magam miatt, hanem mert hétvégén készülök haza, annak meg nem akarnám kitenni a vírust, hogy bekerüljön Jóanyám szervezetébe. Egy darabig én is mint Dártvéder, azt mondom, ej, lövetek én is egy tesztet.

A sógor kicsit okosabb ebből a szempontból, itt Bécsben felállítottak egy ingyébérmentve igénybevehető tesztállomást. És képzeld, működik is, flottul, megbízhatóan. Dícséretes. Nade. Felhívtam előtte a koronahotlájnt, hogy mondom milyen szitum van, mehetek-e tesztelésre. Főleg, hogy csak ideiglenesre vagyok bejelentve ide, nem főlakcímre. (Ne kérdezd miért, hosszú, meg usse mondom el :D) Hátőkaztatnemtudhassák, volt a válasz. Na, gondoltam, ezeknek is kéne doromb. Mindegy, odacsattogtam, elmondtam a regisztrálóslánynak, hogy mi van. Annak lefagyott a gépe, addig beszélgettünk. Mondta az is, hogy a hotlájnosok pont azért vannak, hogy ilyen kérdésekre válaszoljanak, szal hülyék. Mint Dártvéder a dorombhoz. Mindegy, kaptam tesztet, garagalizáltam, belepöktem a fiolába, maksz 72 óra múlva szólnak, hazaballagtam teázni. 

Igen ám, de ez vasárnap volt. Mondok most mibré legyen? Merugye, a törvényi előírások szerint én nem mehetek dolgozni. Mármint, tudnék, mert úgy igazán beteg, némi hapcitüsszön kívül nem vagyok. Továbbá valószínű nincs koronám, DE lehet. Ki ugye nem zárhatjuk. Á rosseb, mit hezitálok én itt, ne az én felelősségem legyen. Ezt a rizikót úgyse vállalja be senki, felhívom hétfőn reggel a főnökasszonyt, azt majd úgyis aszongya, hogy maradjak itthon eredményig. Hétfőn reggel már azt tervezgettem mihez kezdek a talált szabadnappal. Azért összekészültem biztosami alapon, kivittem a kutyát a locsogó esőbe gyorsan kaksantani egyet, letusoltam, miegymás, aztán hívom a hadvezért. Mondom neki mi van. Az meg így gondolkodás nélkül: ja, indirektkontakt? Akkor gyere.

Gyóvanmondom. Mentem én. Srácaimnak szóltam, hogy ne ugráljanak körülöttem, meg a másik két projektvezetőnek is, hogy tudjanak róla. Közben azon gondolkodtam, hogy fordított helyzetben, ha én lennék ennek a fehérnépnek a főnöke, bevállaltam volna-e ezt a rizikót. Merugye. A valószínűség megvan. És ha a teszt pozitív, mire az eredmény megjön, én eltöltök egy-három napot a suliban. Tehát: bezáratnának és felgyújtanak mindent, majd sóval szántják be a helyét. 

Hát, én nem mentem volna bele. De ődóga.

Most azon röhögünk egyik kedves és sajnos csak volt kolléganőmmel, akivel kapcsolatban maradtunk, hogy milyen fejet vágna emberünk, ha pozitív lenne a teszt. El tudjátok képzelni, vagy belinkeljem mégegyszer a képet? XD

Van ám itt logika gyerekek, csak jól meg kell keresni. Valaki vagy a biológiához ért, vagy a politikához. Hogy valaki mindkettőhöz értsen, az jelenleg nem szolgálja a közérdeket.  

Vigyázzatok egymásra, de azt csak ésszel, jó?

Kezeket a takaró fölé!

Ja a teszt?

Negatív lett, ne aggódj.

😂

 

 

 Blogbejegyzések háromféleképp kezdődhetnek. Nem, ez így nem jó. Mégegyszer. Az én blogbejegyzéseim háromféleképp szoktak kezdődni. Így jó.

1: Köszönéssel. Ez olyan, mint a "császtok", a "jó napot", avagy az "Öregisten, Allah és a Kazah Sólyomisten áldja meg kendteket."

2: In medias res. Igen, ez latinul van és azt jelenti, hogy a résbe mediálunk in, szóval a közepébe vágva kezdjük a dolgokat, belecsapunk egyből a lecsóba, nekiesünk mint disznó az ólajtónak, hozzáfogunk, mint macska a fonalgombolyaghoz.

3: A blogolás okának megadásával. "Kedves Erzsi, azért írok neked most, mert...", avagy "Képzeljétek, olyan történt, hogy azt le kell írnom.". 

Ez a harmadik eset, viszonylag prózai okokból.  

 

 

 A prózai ok az, hogy nem tudok aludni. Ez nagyon ritka jelenség Vargáék fiánál, majdnem ritkább, mint ahogy blogolni szoktam. Alapból mint a kutyák, fej le, szem becsuk, alusz, majd reggel ugyanez visszafelé. Vágod, hogy a kutyák visszafelé kátyuk? Nade. Most nemtommivan. Nincs telehold, nem kattog semmi a buksimban (az átlagos hangokon kívül), le is fárasztottam magam, plusz holnapra pihentnek is kéne lennem, mert durva buli lesz. (L., unokahúgom hatéves kistündére hívta meg Jóanyámat és engem a születésnapi bulijára. Szerintem ott felkészülünk a Ragnarökre és  ellenségeink véréből készítünk koktélt, amit a maláj kurvák hasáról nyalogatunk fel. Én legalábbis ilyesmi partira számítok. )

Szóval. hogy a random pislogással eltöltött időt valami hasznossal(?) és energiacspolóval töltsem, bedobom, mint Toldi Miklós a malomkövet, a kérdést az éterbe, szerintetek, kedves feleim és testvéreim az Úrban, ez a bölcs és hatalmas interneten egyre inkább elszaporodó jel: 😂, szal ez így?

Mármint, mikor Cukorhegyi bácsi kitalálta, hogy a fácsebukon ne csak lájkolni, meg hozzászólni lehessen, hanem ezekkel a pityputty emotikonokkal kifejezni is, hogy valami az amúgy a kutyát nem érdeklő véleményed szerint dühítő, nevetséges vagy szomorú, akkor belegondolt, hogy a 😂 jel egyszer még világhatalomra tör?

Ugyebár most itt tartunk. Tedd fel fácsebukra, hogy megházasodtál. 😂. Tedd fel, hogy születésnapod van. 😂. Tedd fel, hogy a karibtengeren vagy és beálltál kalóznak. 😂. Tedd fel, hogy lementettek helikopterrel egy hegyről. 😂. Ne tegyél fel semmit és töröld magad az egész lúdfosról. 😂. Mindegy. A lényeg, hogy bármit akarsz is megosztani az onlájn térben, egy mindig lesz, aki szerint az 😂. 

Namost, nekem ez nem teljesen tiszta. Csináljunk feedback szendvicset, jó. A feedback szendvics egy bevett kommunikációs technika és úgy működik, hogy két pozitív és tényszerű megállapítás közé pakoljuk be a kritikát. Szerintem, ez a 😂 jel azért kikerülhetetlen mindenhol, mert nem vagy elég okos ahhoz, hogy felfogd, hol a helye, szép az új cipőd.

Örülök egyébként, hogy még nem találták fel a való életben megjeleníthető emoticonokat. Mondjuk szerintem technikailag már lehetne, csak praktikus okokból nem teszik.

De tényleg, ha bármivel bepróbálkozol a szociális médiában, és most azt mondom, hogy tényleg bármivel, példák felsorolása nélkül, mert a bármivel itt nem egy írói túlzás, hanem a bármivelnek a teljesen komolyan gondolt verziója, szóval bármivel bepróbálkozol, ott lesz egy 😂.

Kérdés: miért?

A népnek alapból van egy hajlama arra, hogy bármit, ami feltűnő, az megszóljon. Legyen az művészeti alkotás, mozgalom, szépspgideál, legalább egy mindig lesz, aki szerint ez hülyeség, felesleges és (/vagy ) csúf.

Volt valamikor egy kezdeményezésem a blogon, hogy interaktívvá tegyük az írást. (Nem működött. 😂) De most eszembe jutott, mert ott szoktam mindig úgy abbahagyni a bejegyzéseket, ahogy itt, azaz nyitva, mint kamraajtót a lopós kutya után. 

Továbbá már csak azért se lesz pont a végén, mert lepörögtem, már fogok tudni aludni. Ti meg majd befejezitek a történet. Elmondjátok, hogy szerintetek miért van ez így, hogy valami valakinek mindenképp baromságnak számít? Most eszembe jutott, még aktív(abb) állatvédő időszakom. Ugye az állatvédelemre és annak szükségességére elég kevés ellenérvet lehet felhozni. De, de! Ott is mindig volt egy bar😂m, aki akármibe is fogtunk, megmondta, hogy ez hülyeség. 

Tessék, az asztal terítve, várom a véleményeteket. 

A miérteket, a hogyanokat, a meddigeket. Tudtok hozzáokosodni a blogbejegyzés alatt, a fácsebukon, vagy élőszóban.

 Dúitfákk.

 Cakát :) 😂

Nyaralás, de durván.

Amint az az előző bejegyzésben említésre került, a héten nyaralni valék J. komámaszonnyal. A nyaralásnak rögtön az első napján sikerült olyat művelnünk amilyet rendes ember nem szokott.

Így indult a nap:

És így végződött:

Igen, ott a háttérben az egy rendőrségi helikopter.
 Na figyejjé.

Szóval, a terv az volt, hogy ha már jön a második koronahullám, akkor a Monarhián belül maradunk, úgyhogy Sógoriában lesz nyaralva, hogy legyen itt egy passzív szerkezet is. Két nap Hallstatt, két nap Salzburg, rákendroll, kurvák. A "kurvák" itt indulatszónak számít, nem tényközlésnek. Szerdán, ami a nyaralás első napja volt, mivel aznap mentünk nyaralni, megérkeztünk Hallstattba...(khm, a Halstattal szemben lévő településre, mert ott olcsóbb volt a szállás) és haditanács céljából leültünk a tóparti csehóba. Ld. első kép. Ott még azt hittük, ez egy laza nap lesz. Kiókumlálodott itten, hogy bevesszük a "Five fingers" fedőnevű hegyi kilátópontot, ami a Krippenstein-nek nevezett hegyormon van.
 Ez olyan délután egykor történt.
 Uccu. 
A guglimepsz szerint ez két óra gyalog. A guglimepsz hülye. Két óra múlva nagyjából a felénél voltunk a történetnek, ha ugyan. Ellenben ugye az emberfia/lánya nem ezért nyaral, hogy sürgessék, időnk volt, a Nap sütött, amitől majdnem megpusztultunk, J. néha panaszkodott a korontén alatt elvesztett kondijára, de lassan és biztosan törtettünk felfelé a hegyre. 

Aztán elértünk egy útelágaszkodáshoz, ahogy Medgyessy mondaná, ahol a haditanácsból haditanácstalanság lett. A kompormisszumkészségről mindketten tanultunk egysmást a nyaralás alatt, mivel J. is és én is úgy állunk a világhoz, hogy kétféle vélemény létezik, az enyém (az ő estetében nyilván az övé) meg a helytelen, aztán valahol félúton mindig megegyezünk. Namost, én nem tudok tájékozódni, ellenben makacs vagyok vagyok, mint a picsa. Elnézést, mint egy öszvér. J. makacsságban hasonló, csak még tájékozódni is tud. Innentől rábíztam a felderítőmunkát. A fent említett útelágaszkodásnál a guglimepsz meg volt győződve arról, hogy nekünk "A" irányba kell mennünk, J. ezt némi gondolkodás után alátámasztotta, úgyhogy ebbe bele voltam egyezve. Mentünk hát egy darabig békésen, majd az útból inkább úttalanná váló susnyás kezdett kétségeket támasztani bennünk. Mikor már az úttalan susnyás is inkább nézett ki a környező terep egy alig elkülöníthető részének, akkor újra haditanács lett. J. felvetette, hogy menjünk vissza, de itt játszott be az én öszvérem, melynek útmutatására elfordultunk jobbra, hogy ott majd némi őgyelgés után csak rácsatlakozunk a "B" irányba vezető útra. 

Volt előttünk ugyanis egy amolyan sziklás-fás meredély, amiről gond nélkül el lehetett képzelni, hogy annak a tetején egy lapos, kellemes terep vár, ahol nagy piros nyilak mutatják a kikövezett útra visszavezető irányt. Durr neki, megmásztuk. Aztán a sziklás-fás meredély tetején a lapos, kellemes terep és nagy piros nyilak helyett egy másik sziklás-fás meredély volt. Na mondok, majd annak a tetején lesz a megváltás. Durr, azt is megmásztuk. Aztán a következőt. És így tovább. J. utólag fogalmazta meg teljesen korrekten ezt úgy, hogy azt csináltuk, amit kölyökmacska a fán, lefelé már nem mer, úgyhogy megnézi mi lesz felfelé. 

Ha volt már valaki közületek hegyi túrán, vagy hegymászáson, vagy ezen kettő kersztmetszetének számító kézzellábbal felfelehaladáson, akkor érti, miről beszélek, a többieket megkérem, hogy szimplán fogadják el a tényt. Hiába mond ez ellent a fizika minden törvényeinek, egy bizonyos meredekség felett a hegy bizony biztonságosabb felfelé, mint lefelé. Magyarán, ahol gond nélkül felmégy, ott már felszerelés nélkül nem jössz le. Nekünk meg ugye nem volt. 
Mármint felszerelésünk. 

Úgyhogy mivel visszafordulni már késő volt, másztunk felfelé, mint a vadak, hogy majd kilyukadunk valahol. Ezt vagy három órán keresztül. 
Nagyjából ilyen helyeken, hogy értsétek a fámát:

Részemről a lehetőségekhez képest itt még még élveztem a helyzetet, J. a megkoronásodott kondija miatt többször állította, hogy meghal, de ugye aztán ahogy a trónok harcában mondták, nem ma.

Végül megrekedtünk. 

Ahogy utólag összeraktuk, valahol itt:

Nem túl éles a kép és csak saccoltuk, hogy hol lehetett a terminális pont, de nagyjából ott a piros nyílnál. Hogy értsétek: Kb este 7 óra, a hegy fekvése miatt már alkonyodik. Előre nem megy, mert az a kiugró, a képen körömnyinek tűnő csúcs egy párszáz méteres kilencven fokos sziklafal. (Annak a tetején van amúgy a kilátó.) Jobbra-balra szakadék, esélytelen. Vissza a macskaeffekt miatt szintén.

 Ok, hegyimentők felhív.

Eddig kábé hat óra eseményeit meséltem el, még kábé másfél van hátra a sztoriból. Innentől lassítok. Egyrészt, hogy meglegyen az érzet, másrészt, mert a stressztől csúcsrajáratott agy amúgyis így veszi fel a dolgokat. 

Pont ezért teszek itt a további mese előtt egy lélegzetvételnyi kitérőt, mert tekintve, hogy most a gép előtt ülök és blogolok, sejthetitek, hogy a végén lekeveredtünk. Ezt a kitérőt ellenben szeretném kihasználni arra, hogy ha nem is a helyiek nyelvén, de köszönetet mondjak és tiszteletemet fejezzem ki az osztrák  hegyimentőknek. 
Ez a fajta professzionális munka példa lehet mindegyki számára.
Az Öregisten, Allah, valamint a kazah Sólyomisten áldjon meg benneteket srácok.

Szóval. Florian a hegyimentő felveszi a telefont. Leírjuk neki szorult helyzetünket, mondja, hogy érti mi van, nem mi vagyunk az elsők, ugyanis a guglimepsz konkrétan hibás ezen a területen. Többször bejelentették már, de a guglimepsz nem foglalkozik a Sógor hegyimentők kéréseivel. #kurvaanyádguglimepsz. Felteszi a három legfontosabb kérdést: sérültek vagyunk-e? (nem) Van-e még menkü a telefonunkban (igen) és van-e internethálózatunk, hogy átküldjük a pontos pozíciónkat (igen). Megkérdezzük, hogy van-e esélyünk gyalog lejutni, mondja, hogy nincs. Megkér, hogy ne mozduljunk a helyünkről, intézkedik és visszahív. 

Másfélnek tűnő negyed óra múlva Florian visszahív és elmondja mi fog történni: Küldenek egy helikoptert és mivel sérülés nem történt, tehát szigorúan véve és közvetlenül nem életet menteni kell, csak kihozni a kakiból, ezért ezt a rendőrség rendezi. A helikopter egy darabig körözni fog felettünk, hogy bemérje a pontos pozíciónkat és felmérje a mentés lehetőségeit. Aztán el fog repülni, hogy a látottakhoz mérve felszerelkezhessen a központban, majd visszajön értünk és kiment. (Részemről a helikopterrel való bármilyen formájú kapcsolatba kerüléstől az adott helyzetben jobban betojok mint az egész eddigi hacacárétól.) Florian kérdezi, hogy tudjuk-e valahogy jelezni, hol vagyunk? Például színes ruhával. (Persze, két metalhead az erdő közepén, fekete pólóban, meg rövidgatyában, főleg színes ruhát visz magával.) Mondjuk, hogy bajosan. Adja a tippet, hogy akkor villogtassunk a telefonunkkal. 

Florian okos.

Közben elkezdünk megfagyni. A stressz ugye megkeveri a vérnyomást, meg aztán nyár ide vagy oda, ezerpárszáz méteren, a hegy árnyékos oldalán nem van ám jó idő. Jön a helikoffer, mondja, hogy vupp-vupp-vupp. Közben eszembe jut, hogy vettem nemrég kétojróért egy Istenkísértő színű, nagyjából visítözöldként definiálható esernyőt, ami a hátizsákom alján figyel. Azzal tergyegetek hát a helikoffernek, J. bőszen villogtat a telefonjával.  A helikoffer felhív minket telefonon, majd megtalál.

 Elrepül.

Továbbra is megfagyunk és találgatjuk, hogy hogy lesz ez az egész. Meg szívjuk azt a kurva cigit, ami megfagyás ellen ugyan nem jó, de legalább nyugtat picit. Jön a
vupp-vupp-vupp. Berepül fölénk, villant, hogy lát. Integetek, hogy én is őt. Az aljáról lelóg egy pali. J. megjegyzi, hogy "bázz, ez azért tökös". Mondom neki, hogy szerintem is. Majd szintén J. közli, hogy "viszont ez nem úgy lesz ahogy elképzeltük, hogy beemelnek minket a helikofferbe. Ezek rá fognak kötni arra a kötélre." 
Mondom neki, hogy hülye vagy J.

Aztán jön az a jelenet, amit eddig csak marvelfilmekben láttam. Fölédszáll a vupp-vupp-vupp, fenékreülsz a rotorszéltől, az aljáról lelógó pali egy kifejezetten robotzsarus sisakban szuperhőslandolással (tényleg), mint egy angyal a naplemente egéből érkezik arra az asztalnyi területre amin megrekedtél. Utólag filóztunk rajta, hogy valószínűleg a mentési pszihológiához tartozik, hogy nem kérdez. Mert ugye akkor a delikvens nekiállnál agyalni. Meg kérdezni. Meg tiltakozni. Meg a vupp-vupp-vupp-tól úgyse értenéd. Tehát nem kérdez.

Felnézek a helikofferre. Hiányos, de a helyzethez elegendő technikai ismereteimmel összerakom az agyamban, hogy J. mégse hülye, ezek nem fognak becsörlőzni minket a helikofferbe.
 Itt bazmeg, repülés lesz, de durván. 

A következő nem egészen másfél percen belül a következő történik:

00.05.00: A marvelszuperhős biccent, hogy lát minket. 00.05.-40: Rávág J.-re egy beülőhámot, majd karabinerrel rögzíti ugyanahhoz a kötélhez, amivel ő alászállt az égből. 00.40-41: Végigfut az agyamon, hogy nekiállok tiltakozni. 00.41-42: Végigfut az agyamon, hogy ha túl akarom élni ezt a napot, akkor arra ez az egyetlen esélyem, úgyhogy butaság lenne, ami 00.40-41nél eszembe jutott. 00.42-01.15.00-Rám is rámteszi a beülőhámot és hozzáköt a mazzaghoz. 01.16.00: Enyhe rántást érzünk. 01.17.00: Nagyjából ezerháromszáz méterrel a föld felett, egy kisujjamnyi dróton hozzálógatva egy kávédarálóhoz, ami így csinál, hogy vupp-vupp-vupp, hozzákötözve egy marvelszuperhőshöz, a semmibe lógó lábakkal repülsz.

   És a marvelszuperhős valószínűleg ezért nem kérdez. 

Mer hogy itt már ugye minek.

Említettem már amúgy, hogy J.nek is és nekem is tériszonyunk van? 

Az egyetlen lehetséges kiútként a vupp-vupp-vupp-ról lógást különbözőképp reagáltuk le: J. pityergett, amit a marvelszuperhős próbált ölelgetéssel csitítani, én ellenben nagyon kemény faszinak tűntem, aminek a valós oka viszont  az volt, hogy az elmém feladta a küzdelmet és nem gondolkodott azon, hogy itt meghalunk-e, mivel biztos volt benne. Bekuporodtam a lehetőségek engedte magzatpózba, behunytam a szemem és imádkoztam az összes általam ismert istenekhez (van pár). Meg igyekeztem megnyugtatni magam és elkerülni az egyetlen a helyzeten rosszabítható esetet, hogy bepánikoljak és elkezdjek hadonászni. Úgyhogy J. hüppögött, én mantráztam és végigpörgettem a fejemben az életem jó dolgait, a marvelszuperhős valószínűleg élvezte a kilátást és nyugtatgatta J.t. Nekem egyszer bekopogott a fejemen, hogy megnézze, nem ájultam-e e, akkor ránéztem, felmutatta a hüvelykujját, hogy minden fasza-e, amire visszamutattam, az enyémet, hogy persze papa, minden fasza, imádok egy kávédaráló aljáról lógva ezerpárszázon repülni.  

Ki nem szeretne, ugye.

Közben eszembe jutott egyszer, hogy a jó életbe, ha már így, akkor csak meg kéne néznem, hogy néz ki a világ fentről. Ilyen esélye ritkán adódik az emberfiának.
 Megpróbáltam.

Volt ott egy foltszőnyeg. 
Rájöttem, hogy a foltok a szántóföldek. 
Nem erőltettem. 
Folytattam a mantrázást.

A végére sikerült összeszedni magam annyira, hogy mikor a hallstatti tó felett voltunk, már kinyitottam a csipám, (mert ugye az ősi ösztön azt mondja, hogy ha vízbe esel,nem lesz baj, ami mondjuk ilyen magasságból ugyanaz, mintha betonra esnél), sőt, a leszállást már kifejezetten élveztem.

Az összes többivel együtt az időérzékem is elveszett, de hosszú nem volt az út. Talán öt perc.  Aztán olyan szép zöld füvet láttam, amilyet még soha. Nem is a színe, vagy a fűsége, hanem ahogy jött felém.  Jajám, de hogy. Mint egy szerető csókja, mint a szülők ölelő karjai, mint pálinka a cigányzenész szája felé. Azt potty, lent voltunk a szilárd földön. A hallsatti... (khm, vele szemben lévő faluhoz tartozó) focipályán. Gyött egy rakat nép, hogy jól vagyunk-e,meg ne álljunk még fel, meg namost, meg ne gyújtsak rá a helikopter mellett, meg ilyenek.

Hogy is mondjam fiatalok. 

Kurvaélet.

Utána lett némi pálinka, meg sör.

Meg megbeszéltük, hogy mindenki fösti magát, aki sznob módra áthajózik a hallstatti tavon. 

Aki legény (leány) az nem csinál ilyet.

Az átrepül felette.

Ezerpárszáz méteren.

Egy mazzagon.

Egy kávédarálóhoz kötve.

Úgy kell ezt.

Not today.