Neszeb@mmeg, romantika.

 

Kedves rádiónéző és tévéhallgató gyerekek, mi van ma? Na mi van ma? Ne sumákolj, te nagyfülű ott a sarokban, mondd meg szépen Thorium bácsinak, mi van ma? Iiiigen, április elseje. Ügyesokos. Ugyi már megszokhattátok, hogy április elsején mindig írok nektek valamit, ami hülyeség. aztán a végén elmondom, hogy hülyeség. Na, idén nem kell. 

Figyejjé.

Hogy most mé van itt pont ez a kép, mé, mé, kíváncsi banda. A magánéletem vörös zónás dolgairól nem szoktam írni a blogon, de ez most jöhet. Abba a szép jányba én ott bele vagyok szeretve. Kamu minden, amit eddig hallottál a témáról. Ez csak így lett. Mikor már épp feladtam volna és elkezdtem volna berendezkedni rá, hogy akkor ha száz évesen meghalok, a kutyáim rágják meg a maradékomat, akkor így a második koronahullám alatt lett az Asszony. Hozzámcsapta az élet nevű randomgenerátor, mint suszterinas a csizmát a falhoz. Hiába, hogy nem így vagyok szocializálódva, de érted, szép is, meg okos is, túlélt velem már több mint egy évet, fel is vagyok háborodva. Pofátlan módon ugyanazok a céljaink, szinte illegális módon el tudunk beszélgetni bármiről, nem veri le az orromat egyből, ha hülye vagyok, ellenben szól, ha már nagyon, nem dobálja meg a repülőgépet kaviccsal és nem törli az orrát a függönybe. Gyanús, de ez van. Egyszer összevesztünk he! És tudod mit csináltunk a végén? Na most betojsz. Leültünk és megbeszéltük!!

 Én se értem, ne kérdezz. 

Lényeg.

Közel egy év kapcsolat után ülünk valami keresztény ünnepből kifolyólag Vargáriában, Jóanyám, meg Asszony, meg a két Krisztián akik közül az egyik Keresztély, a másik Krisz, meg jómagam, azt pillogatunk ki a fejünkből a szilvórium hatása alatt, aztán mindenki beszél minden hülyeséget. Asszonnyal saját titkos nyelvünk van, amit a többiek nem értenek, mert ő sógornő. Mármint hogy osztrák, mert amúgy perverz lenne a mese. Na mindenesetre beszélgettünk sógorul egy öt percet, azt egyikünk jobbra burult a röhögéstől, másikunk balra, a többiek meg néztek, mint a cserebogár, mikor villámlik, hogy most akkor mi van. Hát fordítottam.

Nekiálltunk romantikázni Asszonnyal, miután valamelyik Krisztián, aki nem az, bekérdezte, hogy mi hogy jöttünk össze. És eszünkbe jutott a harmadik randink, amiről aztán mindkettőnk megosztotta a másikkal a saját verzióját. A harmadik randik ugye híresek arról, hogy ott dolgok történnek.

Na aszondja az Asszony: "Hú, tök jól éreztem magam. Bár csak eleinte. Emlékszem elmentünk kirándulni a kreuzensteini várhoz*. Igazi romantikus séta volt, mint a filmekben. Aztán hazamentünk hozzád, begyújtottad a kandallót és kinyitottunk egy üveg bort. Kezdtünk összemelegedni és nagyon reméltem, hogy meghívsz, hogy töltsem nálad az éjszakát. Aztán egyszer csak udvariasan de határozottan elküldtél, hogy késő van. Én meg teljesen paff voltam, hogy hát hülye ez az ember? Nem tudtam, most mit kezdjek a helyzettel. Fél éjszaka bőgtem a barátnőmnek a telefonba, hogy hát most akkor ez a legény csak szórakozik velem és nem is akar semmit? Teljesen kivoltam utána. Azért  örültem, mikor megint felhívtál, de voltam kétségeim."

Na aztán erre én is elmeséltem az én verziómat: "Hát leány, az tényleg egy jó randinak indult. Igen, a kreuzensteni vár* nagyon szép. Emlékszem, utána hazamentünk hozzám és megmondom őszintén, feltett szándékom volt, hogy meginvitáljalak, hogy maradj reggelig. Tudom, aztán hirtelen hazaküldtelek és láttam a szemedben, hogy nem érted a helyzetet, de ez nem olyan dolog volt, amit az emberfia egy harmadik randin ott és akkor elmagyaráz. Az az igazság, hogy választanom kellett két opció közül, hogy hazaküldelek és jó eséllyel találkozunk még, vagy meginvitállak, hogy aludj itt, mely esetben ez a bimbódzó kapcsolat rövid és csúfos véget ért volna, bármilyen további találka esélyének a mélybe való eltemetésével. Viszont, így egy év után már be merem vallani az okot: aznap a randink előtt balga módon csilis babot ebédeltem. Az aztán este hat felé, mikor leültünk nálam, elérte a bélrendszeremnek azt a szakaszát, ahol fontolóra kezdi venni, hogy mi akar lenni belőle. Gyakorlatilag vért izzadtam és már nem tudtam milyen kifogást kitalálni, hogy miért kell épp a fürdőbe/vécébe/konyhába kimennem, hogy, hát, hogy is mondjam, ne fingj@m össze magam előtted a harmadik randinkon. Mindenesetre örülök, hogy nem a második opciót választottam, mert szerintem akkor most nem ülnénk itt. "

Na, ebből lett a röhögés. 

Szerintem a romantik a gyengék fegyvere. Ez így szép és kerek és én örülök neki, hogy így lett. 

Ámen.

*: aki még nem volt a kreuzensteini várban, annak ajánlom. Aki nem is akar odamenni, az meg buzi.

A' veres káposztának utazása, avagy Vargha gróf és a metró

 

A' Mennyekben trónoló fényes tekintetű Öregisten tartsa meg kendteket, s a' kendteknek házának népét egészségben. Éken fogó pennát kellék ragadnom, hogy lerójam e sárguló pergamenre bánatom, s riadalmam, mely éngemet a' minap megért. Ígérjék meg kendtek, hogy eme történetet sem a' kendtek udvarának pulyáinak, sem a' fehércselédnek, vagy szolganépnek fel nem olvassák, mert ily történések nem mindennap eshetnek, s, hogy szómnak elébe menjek, bizony mondom néktek kedves feleim, s testvéreim az Úrban, a' cári háború ehhez képest piaci lárma. 

Nos, lássuk es.

Történe a' minap, hogy Zsóka Úrasszony, ki es nekem nemesi barátom, s társam a kujtorgásban, egynehány nemesvérű barátunkkal egyetemben meghíva portájára, hogy gyesznót öle, s hurkának, kolbásznak, sült vérnek ízelítőjét kínálná elénk. 

Zsóka Úrasszony rendes fehércseléd, hiszi az Öregistent, s száját es akkor nyitja többnyire, ha bölcsesség jön ki belőle. Miként jómagam, kelme es Bécs kies uradalmának császári igazgatását segíti, tudós dolgokkal foglalatoskodik, s próbálja kitalálni, hogy mi rángatja a' nehézséget a' lelkes jószágok fejiben. Bár a' magam részirül nem értem a' metódust, hisz minden valamire való úrféle tudja, hogy az okosság nem a' fejben tanyázó undok kocsonyából jön, mint azt néhány vajákos állítja, hanem az emberféle mejjiben lakozó szívbül, melyhez es a' legrövidebb út balról a harmadik és a negyedik borda közt vezet, oszt azzal a kérdés meg vagyon oldva, de ő dóga, ha kelme szerint a' patkányférgek fejiben van a' megoldás az nagyvilág gondjaira, hát úgy es jó.

A patkányférgeket azért bánom.

Node, hogy ne kerüljek nagyobbat mondandómban, mint Julianus barát Etelköz felé, hogy akkor még nem vala terv, hogy az rókafattya orosz bajt csinál, hát mulatást terveze úri társaságomnak köre, s  Zsóka Úrasszony meginvitálá jómagamat s még két baráti grófot, az gyesznónak megkóstolására. Eféle celebrációk úri körökben, mint azt kendtek is bizonyára tudják, olyformán futnak, hogy mindaz, ki érkezik, összecsomagolva hoz magával valamit, hogy ne a' ház ura, vagy úrnője legyen kelletlen uradalmának jövedelmibül kiállni az evésnek-ivásnak költségit egyedül. Ilyesformán egyikünk szolgálá a' barátok mézesen folyó serét, másikunk a' vad déltengeri népek cukornádból buggyantott rumitalát, s grófi jómagamra maradt a' veres káposzta.

A' főzés, bár a' fehércseléd dolga, s grófi méltóságnak nem es igazán illendő ily póri piszmogással foglalkozni, de mint azt kendtek es tudják, úgy igazán jót s valódit csak férfiember, s abból is csak gróf tud főzni. S mivel sem Zsóka Úrasszonyt, sem a' baráti Sümeghy grófot vagy Tsanak grófot nem akarám szégyenben hagyni, a' szolgálókat a' konyhából szétkurjantván jómagam állék az üst mellé a' veres káposztát megpároandó.

S hogy megkészüle az eleség, ékes dobozkába rejtém, s egy őg jóféle száraz bor tásaságában utiszütyőmbe süllyesztém. Hanem, Bécsnek kies városában nem lehet ám vad paripákon száguldozni, ott holtak lelkével fűtött masinéria viszi a' népeket jobbrabalra, melynek neve s valója helyi nyelven metró. Bészállék hát a metróba, s a' pórnép közé leücsörödve utiszütyőmet ölembe vevém, s a' kilátást figyelvén vágtaték a' Zsóka Úrhölgynek portája felé.

De jaj! Az útnak tán vagy felinél járhatott az barboncás masina, mikor es az ellenemben ücsörgő éltes sógor pór a' magának fura bécsi kiejtésivel felszól ám, hogy "éjnye, gróf úr, valamit ereget azon utiszütyő!"

No, kedves barátim és feleim az Úrban, gondolhatják kendtek, hogy menten elsorolám a' kalendáriumból a' szenteket. Merthogy, az udvarmester szerint étket melegen nem jó dolog bérakni az ékes dobozkába. Eleddig úgy gondolám, hogy az udvarmester maradna csak az ü dógánál, s hagyná meg a' grófoknak a' gondulkodás dolgát, de hogy érzém a' melegséget pantlimnak felső száránál, csak úgy valék a' kérdéssel, hogy nem csapom nyakon az udvarmestert. Mivel a' nyavalyás káposzta, hogy melegiben került az ékes dobozkába, felpiszkálá annak fedelit, s a' jó négy bécsi fontnyi zöldség mind beleeriszté levit utiszütyőmbe. 

Ez mintha még nem volna elég baj, hogy mind a' szütyő, mind a' pantli csuda túros lett, hanem tudják-e kendtek, hogy fest a' frissen párolt veres káposztának leve? Hát kedves barátaim, s testvéreim az Úrban, az biz úgy, mint a' frissiben főlecsapott udmurt nyakából elébuggyanó vér. 

S hogy az éltes sógor szólamaira felpattanék, hogy megtekinteném, mi lett szütyőmből s pantlimból, a' veres nedű széjjelterült a metrónak talapzatján. No, ez aztán keltett vala oly riadalmat, hogy Bizánc ostroma ahhoz képest birkanyírás. Mert hogy a' sógor népségnek, s a' közibe vegyülő gyüttmentnek hogy is lett vón' fogalma Zsóka Úrhölgy elhívásáról, s a' káposztárul, ők csak a' szertefolyó verességet figyelték. Én meg a' pórral ugyan nem veszekszem. 

De hogy csak tekintgetének felém, mint sidó a' gyesznóhúsra, mondok, eburafakó, s hogy az barboncás masina megálla a' gyepün, kiszállék, s olyanokat szólamlék, melyekért uradalmamnak papja gyónáskor kétheti penitenciára ítéle. 

Node, az úr a pokolban es úr. Szütyőmből, hogy a' veres káposztát kiemelém, s utszélen talált papundeklivel levit felitatám, gondolám, hej, most már megette a markoláb. Ha visszatérek uradalmamba, csak a' szolgálók vigadnak rajtam, s vért csepegő szütyőmőn, nem es említve pantlimat, mely úgy feste, mintha hólyagomat ürítettem vón belé. Kiballagék hát a' metró előteribe, hol es előidézém mindazon szenteket s ürdüngöket, mék eleddig nem kerülének említésre, majd mennyire es lehetséges vala, kirázogatám utiszütyőmből a' verességet, elgyújtám pipám s postagalambot küldék arámnak, had mosolyogjék ő es a' történéseken. Úgy gondolám, ha hátra már minek, hát menjék az emberfia előre, s farpofáimat összeszorítván visszatérék a' metróba, a' pórnép közé. 

S eként, vereset eregető szütyővel, gyanusan kacsintó pantlival, de büszként, s úrként trappolék be Zsóka úrnő portájára, hol es végül irgalmatlant mulattunk. 

Hogy kendtek mit vesznek le tanulságul történetemből, melyet kendtek okulására papirra veték, abba nekem sem jogom, sem okom, de legfőképp akaratom sincs beleszólni. Hogy jómagam mit veszek le, azt már tudom, hallgatok eztán az udvarmesterre, s ha már a' szolgálók dolgát végzem, akkor rendesen. S nem teszek meleg holmit semmiféle dobozkába.

Egye meg az udmurtok pálinkalehelletű, háromszarvú, békalábú ördöge.

Kendteknek kívánok ehelyt minden jót, egészséget s gyarapodást, hosszú nappalokat és szép éjcakákat.

Maradok tisztelettel:

Vargha Gróf

Kelt, böjtelő havának huszonötödik napján. Vargária uradalmának írószobájában, lámpaoltás előtt kevéssel.

B*zdmegmedve, avagy a belső török

 

Nyuszika megy az erdőben, ballag a medvéhez, hogy kölcsönkérje a fűnyíróját. Közben gondolkodik: "Hát, azért a fene tudja, ez a medve elég nagy sóher. Nem tudom odaadja-e a fűnyírót. De ha már idáig eljöttem...." Ballag tovább Nyuszika, közben forognak a gondolatai is tovább: "És az hagyján, hogy sóher a medve, de irigy is. Múltkor csak egy fej káposztát akartam kérni, már azért is csúnyán nézett. Nem tudom van-e ennek értelme..."Ballag-ballag a Nyuszika és azt gondolja közben: "Á, a fene, kár is volt eljönnöm. Amekkora zsidó ez a medve, biztos, hogy nem adja oda azt a rohadt fűnyírót. Egyszerűbb volna megfordulnom, de hát már látszik is a háza." Nyuszika elér a medvelakhoz és bekopog. A medve kinyitja az ajtót, mire Nyuszika: "Na tudod mit? B*zd meg medve, a fűnyíródat"

Szakállas vicc, de nagy bölcsesség.

Hogy miért?

Nos...

Nos azért, mert ez egy ténylegesen működő pszichológiai jelenség. Szoktuk is az ismerősi körben b*zdmegmedve effektusnak hívni. Hogy valaki addig spiráz valamit az agyában, míg külső behatás nélkül már túl is reagálja az adott helyzetet. És a napokban kijutott belőle bőven, tegnap medve voltam, ma nyúl.

Van egy pali. Na várj, nem innen kezdjük. Van egy pali a suliban. Á, így sem jó. Az oktatási intézet, ahol dolgozom, egy irodaépületben van, ahol más cégek is helyet kapnak. Azon az emeleten, ahol az én birodalmam van, az egyik oldalt kap helyet az én termem, mellette a kolléganő fúrósfaragós műhely / kontra osztályterme, szemben, a folyosó túloldalán meg egy Seráfütty* nevű cég irodája. Na, ott van egy pali. Így lesz jó. Ez ott valami főnök, vagy mirosseb és a múltkor bemokkantott nekem, hogy hangosak vagyunk. Ez azért volt, mert épp átmentem a kölkeimmel a fúrósfaragós osztályba fúrnifaragni. Ehhez tudni kell, hogy a projektünk idestova a 3. évét tiporja és ott azóta fúrfaragás van. De ennek most volt mokkanhatnékja. Hogy csúnyán néztem rá a mokkantásért, rájött, hogy okosabb lesz felnőtt emberek módjára beszélni és nyugodtabb hangnemben elmagyarázta a problémáját. Én megértettem, kötöttünk egy kompromisszumot, innentől ennek a betartásával történtek a dolgok. De gondolom triggerelte a dolog, hát tegnap átment nyúlba és hogy megint fúrfaragtunk a kölkekkel (aszerint amit megbeszéltünk) benyitott és mondta, hogy a fűnyírót akkor leszünk szívesek. Viszont a medve nem játék, nálam kiakadt a rugó, aztán mondtam neki dolgokat, hogy ígymegúgy, meg enyjebejnye. Hogy aztán ennek nem lett foganatja, fel meg a cégem képviselőjeként mégse rúghatom, végülis elhajtottam, hogy ha baja van, akkor hozzám legfeljebb veszekedni jöhet, de érdemben a főmedvével (projektvezetés) kell beszélnie, mert én azt csinálom, amire ez a terem van, ha neki meg nem tetszik, akkor ne akarjon füvet nyírni. Ebben megegyeztünk, a projektvezetés épp megoldást keres. A nyúl hülye ám alapból, ha még nem jöttetek volna rá. 

Nade, most figyelj. Ma szerepcsere volt, nyúl lettem. Ehhez némi karakterleírás szükségeltetik, először is. A résztvevők: egy adag kölök (mármint fiatal felnőtt, lévén felnőttoktatásban dolgozom, de a továbbiakban: kölök), meg jómagam. Közülük a folyamat teljes megértéséhez fontosabb szerepe lesz egyrészt Jumurdzsáknak** a törökömnek, akivel régi cimboraságot ápolunk, lévén visszatérő vendég nálunk. Amolyan nagyszájú kópé, néha az ember idegeire megy de nem lehet haragudni rá. A másik főkarakter az Sanyi***. Sanyi egy olyan, hogy is mondjam. (#sóhaj). Sanyi az a fajta ember, akinél a pedagógia kicsit meghal. Igen, értem, hogy nem mindenki egyforma. Igen, értem és elfogadom, hogy problémái vannak. Igen, kimentettem a kakiból, mikor a csoport elkezdte kiközösíteni. De idővel betelik a szociális pohár és egyre nehezebben tudsz elvonatkoztatni tőle, hogy Sanyi minden problémája mellett és mindenféle megértés és buksisimogatás szemüvegén át nézve is, teljesen objektív és a jelenben való megítélés alapján egy gusztustalan, igénytelen, ostoba, lusta és mindemelett, a kicsapongás betetőzéseként önző és irritáló jószág, akinek legszívesebben alárúgnál. Szóval néha nehéz tanár-diák felállásban beszélni vele és nem az ősi ösztönöknek engedve elhajtani Lesotóba hogy ott szüreteljen tarhonyát minimálbérért.

Na.

Ülünk a számítógépteremben, megy a hülyeség, meg mellékesen némi munka is. Mondom a kőkeknek reggel kilenckor, hogy keressenek maguknak munkát. Mondom nekik azt is, többször és hangosan, hogy a hülyébbje is megértse, hogy de mielőtt elküldenék a jelentkezést élesben, küldjék el nekem, hogy átnézhessem. Sanyi tízig eljut odáig, hogy egy kecsegtetőnek tűnő állás weblapját görgeti le, majd fel, majd megint le. Az ebédszünetig eljut odáig, hogy kinyögi, hogy hát erre igazából már jelentkezett. Délután egyig eljut odáig, hogy talál egy másikat. Fél kettőig odáig, hogy megnyitja az emailfiókját és beilleszti az amúgy előre elkészített jelentkezését. Közben akad némi dolgom, ezért kettőkor rákérdezek, hogy na, Sanyi, mi van a jelentkezéssel?

Mondja ám szegény ember, hogy "Elküldtem...".

Erre bennem aktiválódik a nyúl és úgy lebaszom Sanyit egy ötperces tirádában, hogy nemmegmontam, hogyelőszörnekem, azánygyodmindenit, hogy a verebek riadtan menekülnek az eresz alól. Majd mikor levegőt veszek anyázás közben, szegény faszi halkan befejezi a mondatát, hogy "Önnek."

Na erre lesz ám olyan röhögés a csoportban, hogy az előbb említett verebek, akik épp visszatérni készültek volna, végleg felszedik a sátorfájukat. Én meg összevissza szégyellem magam. 

És hogy a tortán legyen hab is, megszólal a Jumurdzsák, hogy "Na Dániel, most kiszólt belőled a 'belső török'".

Hát erre most mit lehet mondani? Hogy nálunk nyúlnak hívják? Sanyitól elnézést kértem, leellenőriztem a jelentkezését, aztán engesztelésül megkapta a tábornoki ülőlabdámat (amihez akart rögtön még egyet, mert akkor lehet vele óriáscicist játszani), aztán megnyugodott mindenki. 

Belső török, mi?

A nyúl hülye ám alapból, ha még nem jöttetek volna rá. 

*= Álnév, nyilván, adatvédelmi okokból.

**= Ez is, nyilván, ugyanazon okokból.

***= Nyilván.

Fut. (Avagy a nyugati medicina disznajságai.)

 

Az volt, hogy épp mentünk az Asszonnyal futni. Mármint, ez nem újság, az újság az az, hogy futás közben a hajnali derengésben megtaláltam a környék egyetlen valamire való gödrét, abba jól beleléptem, amiből kifolyólag a bal lábfejem csinált egy olyan irányú mozdulatot, amire a saját jókedvéből nemigen képes, amiből kifolyólag meg a környékbeli ébredező bécsiek a magyar szidalomszótár terjedelmes készletéből csippenthettek fel jónéhány cirkalmas és ékes morzsát. Fájt na. Aztán.

Aztán, az Asszony sodrófával kergetett az asztal körül, hogy márpedig én menjek el az orvosdoktorhoz. Bicegős lévén a kergetés nem tartott sokáig, ellenben én csakazértis úgy döntöttem, hogy Besenyő B.E.D. István, azaz Beszenyő B***ok Elmennija Doktorhoz István, én bizony b***ok elmenni a doktorhoz.

Merthogy, végigfuttattam az agyamon, hogy mit fog mondani az orvosdoktor. Három lehetőség van. Egy: ínszalagszakadás. Ez esetben nem tudnék lábra állni, márpedig én, ha fintorogva is, de aváztam jobbrabalra. Kettő: ínszalagrepedés, mely esetben a lelki szemeim előtt megjelenő ősz halántékú, középen mikiegeresre kopaszodott, fehérköpenyes, sztetoszpókos doktorbácsi a fejét ingatva a maszk mögül azt mondaná, hogy hát "Varga úr, ezzel mink nem tudhatunk mit kezdeni, felírok rá egy krémet, ami a félhavi fizetésébe kerül, meg egy rögzítőt, amit támogat ugyan a betegkassza, de még így is elviszi a másik felét, aztán napjában háromszor kenni, rögzítőt hordani és azt a nyavalyás lábat legalább nyolc hétig ha fene fenét esz se mozgatni." Három: ínszalagnyúlás, mely esetben a kettes variáció ismétlődne meg. 

Ellenben.

Ellenben, én erre azt mondanám az orvosdoktornak, hogy a krémet azt viszem, de a rögzítőt azt nem, egyfelől, hogy maradjon pénzem kenyérre, másfelől, mert én ezt a sérült lábat bizony mozgatni szeretném. Erre az orvosdoktor felherkenne, hozzámvágná a sztetoszkópot, aztán megkergetne vértvevőtűvel (mert attól félek) és mivel bicegek, ezért utolérne, aztán tarkón kellene verjem, amiért is elvinne a biztonságiőr és kitiltanának örökre a rendelőből és ez belekerülne a helyi médiába és a tanítványaim rajtam röhögnének és hát legyünk őszinték ez azért kellemetlen lenne. 

Szóval ezt elkerülendő nem mentem el az orvosdoktorhoz. Asszony nézett is rám, mint a vasvilla. De. Miért is akarom én mozgatni a sérült lábamat?

Mert egyszer már jártam így. Annó, Kombathelyen, csótókör közben megtaláltam egy mocsárciprus (amúgy igen szép fa) léggyökerét, aztán kakukk. Ugyanezt mondta az orvosdoktor, mármint nem, hogy kakukk, hanem a fentieket. Akkor még elhittem, de valahogy a testem meg kiabált a mozgásért, úgyhogy a 8 hetes nemmozgatás közben elkezdtem a 2.héttől sétálni, majd szamármenetben sétálni, majd lassan kocogni, majd a 8. héten igazából már megint futkorásztam. Pedig az a sérülés durvább is volt, mint a mostani. 

De ez tűnt helyesnek. 

Sok évre rá, mikor már el is felejtettem ezt az esetet a léggyökérrel, és két makkegészséges lábon éltem az életem kerültem beszélgetésbe egy hozzáértővel (nem emlékszem már, orvos, anatómiaprofesszor, akármi, mindenesetre a hivatásától függetlenül egy amolyan nem az árral sodródó karakter volt) a témáról. Aztán mondja ám az ember, hogy naja, a nyugati orvostudományban bevett módszer a pihentetés, csakhogy ennek van egy nagy hátulütője. Mégpedig az, hogy a szervezet nem hülye. Ha megfigyeljük az állatokat, azok ha mozgásszervrendszeri sérülést szenvednek, akkor pár napot pihennek, aztán elkezdenek avázni. Merthogy - mivel a szervezet nem hülye -  ezért pontosan tudja, hogy ha egy szövet megsérül, akkor mi kell a helyére. Hát mi kéne, ugyanolyan szövet, ugyi. Az ínszalag helyére ínszalag, az izom helyére izom, satöbbi. Ellenben, ha azt az adott testrészt kivonod a forgalomból, akkor a szervezeted (mivel nem hülye) aszondja, hogyhát, ez úgy látszik már nincs használatban, tehát hogy azt a csúf lukat mégiscsak kipótoljuk valamivel, tesz oda kötőszövet. Az meg sem nem rugalmas, sem nem terhelhető, mert nem arra van kitalálva. 

Szóval megfoltozza, csak épp nem fog működni és míg világ a világ, nyekeregni fog, ha mozgatod.

Van egy komám, ő úgy született, hogy van a combizomzatában egy félcentis lik. Ég tudja, miért. Mindenesetre ettől folyamatosan vacakolt a lába, meg fájt a térde meg minden. Aztán orvostól orvosig járt, mind azt mondta, hogy hátugye ezt ne tessék erőltetni, ezen kívül mink nem tudhatunk mit tenni. Aztán egyszer megtellett a butykosa és elkezdett hobbiszinten erőemelni. És láss csodát, a fájás elmúlt. Majd talált egy dokit, aki maga se vetette meg a súlyzózás örömeit és a koma elrítta neki bánatát, hogyhát ez van, fáj a lába, de ha aktívan edz, akkor elmúlik, viszont amint abbahagyja az edzést, megint előjön a fájás, pedig mindenki aszondja, hogy ennek fordítva kéne lennie, most akkor ez mi? Mondja ám az orvosdoktor, hogy ez nem mi, hanem logikus, ugyanis amint nekiáll ráedzeni és megerősödik a combizomzata, hát akkor az izomszövet annak rendje szerint, józan paraszti módon és egyszerűen mint a pofon, nos, betömi azt a félcentis lukat.

Azt nem fáj. 

Meg aztán, azóta sokat beszélgettem erről népekkel. Sokan egyetértenek velem. Persze másfelől sokan nem. Abban viszont majd' mindenki, hogy a nyugati orvostudományból kiveszett a holisztikus, egész testet feltérképező szemlélet. Erre még tudnék jónéhány példát mondani, de lassan elfogy a papír. 

Mindenesetre, hogy félreértés ne essék és hogy ne kelljen életem hátralevő részét börtönben tölteni, itt szeretném leszögezni, hogy nem, nem és mégegyszer sem arra akarok én  arra buzdítani itt bárkit, hogy ne menjen orvosdoktorhoz. Sőt. Tessék csak. Sose árt, ha tudjuk, miszösz van ott belül. Magam is elhatároztam, hogy így negyvenhez tendálva évente egyszer átnézetem a hardvert. Én itt arra akarom felhívni a figyelmet, hogy bizonyos bevett szokásokat, amiket azért csinál a nyugati orvoslás úgy, ahogy, mert "eztet mindig is így csinátuk", szóval, azokat érdemes volna néha átgondolni. Kicsit.

 Nem? De.

Jaaa, köszi, hogy kérdezitek, hogy mi van a lábammal. Kenegettem két hétig krémmel. Meg kicsit tornáztattam, nyújtogattam, forgattam jobbrabalra. Aztán sétálni kezdtem. Aztán futógépen kocogni. Aztán a napokban megyek "rendesen" is futni. Mentem volna már korábban is, csak elkapott a dátha. Merthogy meg van gyógyulva, e, mármint a lábam. December elején volt a gödrös eset amúgy, ha már ezt is kérdezitek. Kábé pont nyolc hete :) Nem akarok semmit belétek beszélni, csak egy alternatívát kínálni. 

Mindenki a maga szerencséjének a pogácsa. 

Én megyek palacsintát sütni.