Úri kerítésszaggatás

Nem illő tán, az ifjonti létemnek mulatozásairul hosszasan bészámolni, hisz ilyes kilengéseket jobb titokban elhallgatni, s zárat vonni az ember szája elé. Méges, az két nappal ezelőtt esett fergeteges s fertelmes éjcakát, s a rá következő pirkadatot meg kell örökítsem, hadd okuljék belőle az világ apraja nagyja, mindenkoron!

Aratás havában kapám még kézhez a' levelet, melyet küldönc hozott vala lóhalálában, s melyben barátom és testvérem az Úrban, nemes Béla gróf adá tudtomra, hogy nem sokkal aratás után, mikor az első fagyok megcsípik a földeket, hazatér Burkusországból, hol is kenyerét keresi magának, s családjának. Erőst kére a gróf, hogy ha már Szittyaföldet tapodja, látogatnám meg uradalmában, s mint az illendő, vegyük bé magunkat Szombathely kies városának éccakai világába. A megjelölt napon felnyergeltetém hát legszebb lovamat, kardot köték, felöltém vasorrú kohászcsizmámat, s kantárt megeresztve bényargalék a városba, hogy Bélával az időt múlassuk.

Rábízám még előzetesen a grófra, érdeklődne körbe az városban, mely úr ad azon estén fogadást, s válasszon kedvére. Végül az Végállomás nevű bálterem felé vevénk utunkat, hol aznap két zenészgárda húzá a' talpalávalót. A' mulatozó népség hangos, s hajzatában igen rövid vala, sokan közülük villámjelet, vagy szvasztikát viseltek. Gondolám, ha az grófnak ez ínyére van, ám jó lészen nékem is. 

Nem sokkal az kapuknak megnyittatása után ügeténk be, átadánk kardjainkat a' marcona ajtónállónak, s rögvest nekilátánk a' danajozásnak, az ismerős arcok üdvözlésének, s a' tereferélésnek. Még e korai órában, mikor épp csak leereszkedett az est függönye a város tornyaira, kilépék a' pitvarba, hogy elszityakoljak egy pipányi dohányt. Egy gárda, kik már időben nekiveselkedtek az óbornak s a' frissen főzött alénak, erőst méltatták a' csillagok alatt az sidó, tzegány, s oláh népségeket, különös tekintettel azok felmenőire, mindeközben jobb karjukkal váluk felett legyezvén. Váltottam volt néhány szót Imre báróval, ki es e helynek leend főfelügyelője. Csendesen mosolyga az jó úr, s odasúgá, utalván arra, hogy másnap taréjos-láncos népek, kik az "punk" néven ismeretesek errefelé, várhatóak a' bálterembe: "Sebaj no, ma ezt hallgatom, holnap majd a másik oldalt!"

Bár nem mindég épp bölcs e kopasz népség, mulatni annál jobban tud, azt meg kell hagyni nekik. Urasra eresztett hosszú hajzatom se rémíté őket, rúgánk hát a port hajnalig, bokázánk, táncolánk csűrdöngölőt s csárdást, míg a' zenészek a' szuszból ki nem fogyának. Hogy a' zenebona véget ére, s az megfáradt mulatozó urak s úrhölgyek kastélyaik felé vették vala az irányt, mi es lovainkért szalajtánk. Hogy a' nyeregben ülés nem mene már teljes bizonyossággal, s az hintónak bérlését túlontúl drágának gondolánk, gyalogszerrel vevénk hát az irányt Béla gróf rezidenciája felé. Bár a' nevezett kastély Szombathely kies városának éppenséggel másik csücskében épüle, mint ahol időnket múlatánk, a hajnali köd nem riaszta minket, s dolgunk sem akadt sietős, így tökön-paszulyon át kényelmest hazaballagánk. 

Hanemhát, mire az uradalomhoz érénk, a szolgálók, hiába várván uruk jövetelére, becsukák, s kulcsra zárák a kapukat, s magok aludni tértek vala. Mit volt hát mit tenni, csáklyát veténk az udvarfalra, s mint surranó tolvajok, bémászánk. Hogy a porta es zárva vala, aludni térénk hát az csűrben, a' szalmaágyon. 

Hanem hajnaltájt, midőn az éj a leghidegebb, s nem pitymallik még aranyszínű napsugár a keleti égbolton, vaczogva ébredék vékonyka takaróm alatt. Hiába burkolám magam vastag mentémbe, majd megvett vala az Isten hidege. No, mondom, ennek fele se tréfa. Ha már az álom kiröppene szememből, s kedvem se vala erős, hogy a hidegben kuksoljak, mint holmi fázós mormota, talpra szökkenék, összeszedegetém még az éjjel szétdobált útiholmimat, felkötém kardom s felöltém vasorrú kohászcsizmámat, majd hintóért üzenék. Hogy az uradalomban még mindég teljes vala a csönd, s nem mozdula sehol egy lélek, én pediglen szántam volna zajgásommal felkölteni a ház népét, úgy kívánék hát távozni, amint érkezék, által a kerítésen.

Fel is hágék az udvarnak kerítésére, s amúgy huszárosan átvetém magam rajta, mikoris elszámítám magam, s lábam egy cizellált stukkóba akada. Erőst szorítám azonban az kerítésnek tetejét, minek folyományaként a kapudísz, megadván magát, markomban maradt vala, jómagam pedig a kastélyárokba hengerbucskázék. Örültem biz, hogy a hajnal előtti lágy sötét eltakará csúfos kivonulásomat. A megrendelt hintó kocsisa tán megilletődött kissé zilált mivoltomon, de úgy gondolám, urak nem tartoznak magyarázattal az pórnépnek. 

Végül szerencsésen megtérék Pornóapáti földjére, a családi birtokra, hol a szolgák már forró fürdővel várának, mely visszaszolgáltatá rendezett külsőmet. Béla grófnak ezúton is köszönöm a kiváló mulatságot, s vegye ígéretemet, mely szerint a' legközelebbi alkalommal nem engedem, hogy kapukulcs nélkül induljunk mulatni. Amennyiben pediglen a kastélyfal további javításokra szorul, állok alás szolgálatára, minden erőmmel. 

Kelt Pornóapáti uradalmában, October hónap huszonhatodik napján, délidőben, két nappal az eseményeket követően.

Na, te Atyaúristen...

Rágom magamban egy ideje ezt a témát. Pontosan negyedik napja. Hogy mondom, le kellene írni, mert megegeresedek, ha nem. De talán mostanra tisztult ehetővé. Továbbá, így ébredés után, hogy a tervek szerint futni megyek a kutyákkal, majd feladom a csekkeket, elintézem az egyesületi ügyeket és keresek munkát, pont kedvet éreztem mindezek nem csinálására, helyette a billentyűzetszaggatásra. Szóval, szombaton elmentem egy kurzusra. Egy lovas kurzusra, ami a szabadidomításról szólt. Majd mesélek erről is, bár az alaptéma nem ez lesz. Van egy srác kisfalumban, aki pár éve elkezdett lovakkal foglalkozni, valahol megismerte ezt a trénerembert és most meghívta magához. Lehetett menni, okosodni. Mentem, okosodtam. De a lényeg nem-csak-ez.

A fenti fotó a bevezetés és a főrész közötti elválasztóelem funkcióján túl azért is került ide szükségszerűen, mert a legtutibb, amit készítettem a kurzuson. (Összesen kettőt csináltam, amúgy.)

Nokérem. Jött a tréner, nagy autóval és nagy elánnal. Teljesen szimpatikus figura egyébként, középtermetű-és korú emberke, áradó békével és állandó vigyorral. Magáról a kurzusról csak pár szót ejtek, hogy végleg sárba tiporjam azok reményeit, akik bíztak benne, hogy a lovakról lesz szó. Meg amúgy se tudnám hitelesen visszaadni. A szabadidomítás, összefoglalva, legalábbis ahogy az én fejemben lecsapódott, arról szól, hogy a lovat nem kell "tanítani", vagy "idomítani", helyette a természetes, ösztönös viselkedését felhasználva közös nevezőre jutni vele. Ezáltal ember és ló kapcsolata sokkal mélyebb, békésebb és kiegyensúlyozottabb lesz, mint a klasszikus "túdneki" jellegű lóbetörésnél és jobban is funkcionál. Nem hülyeség.

A kurzus egésznapos volt, reggeltől estig, utána összeülés, beszélgetés, buli, szóval erre szántam a szombatomat. Jól éreztem magam, jó volt a társaság, tanultam okos dolgokat. A hallottakat persze mindenki máshogy szűri meg, én valahogy azt éreztem, hogy nekem, értsd, személyesen nekem ez a tréning most arról szól, hogyan tehetném jobbá az emberi kapcsolataimat. Kinek hogy csapódik le, ugye. 

A trénermájszter mélyen vallásos ember, sokat emlegette az előadás alatt Jézust. Néha az Atyaúristent is, de főleg Jézust. Azt mesélte, hogy ő nemrég, talán egy éve, úgymond megvilágosodott és azóta Jézus szól belőle. Ez nekem rendben is van. Hanem délidőben, az ebédszünetben, vesztemre megpróbáltam belemenni vele egy beszélgetésbe erről. Mivel többször elhangzott tőle a "csak és egyedül Jézus" mondat. Részemről teljesen elfogadom az embernél nagyobb szellemi erők létezését, viszont nem kötöm konkrét személyhez, vagy névhez őket. Ez persze az én véleményem, nekem ez így kerek, ez van. Noszóval, bedobtam neki ezt a kérdést. Erre kaptam egy jó félórás előadást Jézusról, illetve a tréner kapcsolatáról Jézussal, illetve az ő erejéről, megtűzdelve bibliai idézetekkel és példaszerű esetekkel. Ennek során többször elhangzott az "Isten MÉG téged is nagyon szeret" mondat, ami bennem megkondította a vészharangot, hogy ajjaj, itt azért van gond. Persze, visszakérdezhettem volna, hogy azért, mert én máshonnan megyek neki az egésznek, miért kerülök egyből a "MÉG...IS" kategóriába, de tekintve az emberünk egyirányú kommunikációját-értsd, nem megbeszél, hanem előad-meghallgattam, ráhagytam, megköszöntem és kerestem más társaságot. A fenti, beszélgetésnek nem nevezhető monológ után nálam is kezdett formálódni egy doboz, amibe belekerült, ez pedig a "nem érdemes belemenni" volt.

Lement aztán a kurzus, este, mint a verebek összegyűltünk az eresz alatt. Keresztály Komám nem volt ott a déli beszélgetésnél, de bökte a csőrét a téma, hát megráncigálta a macska bajszát. No, kezdődött az egész előről. Gyakorlatilag kaptunk egy monológot Jézusról, anélkül, hogy esélyünk lett volna belekérdezni, megvitatni, megbeszélni. Pedig próbáltuk, komolyan. Én a korábbi tapasztalataim alapján már kevesebb lelkesedéssel, Keresztély aktívabban, de ő se ment többre. 

Alapjáraton nem lett volna semmi bajom a hallottakkal, ha nem lett volna DE. DE volt. Hogy az emberünk megvilágosodott és megtalálta Jézust és rajta keresztül az útját, az nagyon jó dolog. Nekem egyedül az általa hirdetett kizárólagosság fájt. Volt aztán a beszélgetésnek egy pontja. Nem bocsánat, ezt pontosítanom kell. Volt a tréner és Keresztély közötti, látszólag vitának tűnő, valójában befogott fülű szóáradatban egy lélegzetvételnyi szünet, amibe sikerült-kihasználva öblös hangomat- belemekegni, ami bökte a csőrömet. Bedobtam a kérdést: a világnak uszkve harminc százaléka keresztény. A maradék hetven százalék, akik közül sokan még csak nem is találkoztak Jézus nevével, mert egyszerűen olyan kultúrában nőttek fel, ahol nem került említésre, szóval, ők akkor mind sötétségben élnek és soha nem világosodhatnak meg? A válasz elég egyértelmű volt: Ez így van. Két mondattal odébb hangzott el, hogy : A pokol tele van jó emberekkel.

No, nálam itt borult a bili. Rövid úton megköszöntem a kurzust a trénernek és a résztvevőknek és hazaballagtam. Szegény, sötétségben élő, elkárhozott Dalai Láma. Csak ő jutott eszembe hirtelen. Két dolog kristályosodott ki bennem utólag. Bármely ember, aki képes azt állítani egy-egyébként általa végtelenül bölcsnek és jóságosnak tartott -felsőbb lényről, hogy az képes az-egyébként a vallásában a legborzasztóbb helynek számító-pokolra küldeni egy -egyébként jó és tiszta szívű-embert azért, mert-tegyük fel-esélye sem volt megismerni Jézus nevét-sok beszédnek sok az alja-no, az az ember előttem ott elveszti a hitelét. A másik pedig pont ennek az estének a kontraposztjaként, hogy nálam a megvilágosodott ember ott kezdődik, hogy képes csöndesen mosolyogva meghallgatni másokat, még ha nem is ért egyet. Beszélgetni, meg ilyenek. 

És félreértés ne essék, rendes kis ember volt ez és a kurzus is jó volt. Bár nem állítom, hogy legközelebb is ott leszek. Mindenesetre ennek még ki kellett jönnie belőlem. Hát, köszönöm, hogy meghallgattatok. 

Vagy mi.

Rúzsa Sándor és a wasabi

Cosplay. Megvan a fogalom? Nem? De? No kérem, a cosplay az, mikor az ember fia (lánya) fogja magát és beöltözik valakinek, aki amúgy nem ő. Ez a másvalaki a gyakorlatban nem feltétlenül  Paula nénit jelenti a kisboltból, inkább egy ismert-elképzelt-karaktert. Értsd: betmen. Mondjuk. Felveszi a gúnyáját és eljátssza, hogy ő az. Olyan mint a farsangi bál, csak nagy gyerekeknek. Mondocon. Megvan a fogalom? Nem? De? A mondocon a legnagyobb cosplay esemény Agyarországon, Budapesten benne, kihegyezve kicsit a manga és anime világára, de szabadon lehet bármilyen egyéb karakter is bárki, aki itt szeretne zsinyegni. Vagy önmaga, be-nem-öltözve is, akár. Most igen okos vagyok ám, olyan két és fél héttel ezelőttig nem így volt. Akkor történt ugyanis, hogy a Borika felokosított, mi ez a mondocon és rávett, hogy "úúúú, menjünk, menjünk, naaa, menjünk menjünk!!"

Mentünk.

A Festő, Julacs, Bex, Borika és jómagam. Próbáljunk ki új dolgokat. Hát meg, mondom, akkor már csak leszek én is valami. Két verzió volt: A: viking. A fejem adott hozzá, cuccot adnak a hagyományőrző cimborák. De: fegyvert (értsd: "nem kellék", azaz valódi holmit) nem lehet bevinni, tehát a balta, ilyesmi lőve. Anélkül meg valahogy.... plusz, mondom legyen a Festő a viking.* B: Akkor legyen az, vagyis legyek az, amihez itthon majdnem minden adott : Abraham van Helsing. Ez a jóember a Drakula legendák szereplője, holland orvos, amolyan vámpírvadász, Drakula fő ellenfele. Az ez alapján készült filmben valahogy így festett:

Jól van mondom, sok bőr cucc, és mivel szeretek a köznapi életben is jó minőségű bőr ruházatot hordani, így ez majdnem menni fog az itthoni ruhatárból. Számszeríj, hmmm. Csak tudnék kölcsönkérni egyet valamelyik hagyományőrző ismerőstől. Á, de úgyse lehet éles fegyvert bevinni. A Festő is azt mondta*. Akkor hagyjuk. Szóval,  számszeríj és csinadratta nélkül lettem Van Helsing.

No kérem, összecuccoltunk, bevágtuk magunkat az opelba, mentünk. Borika végülis nyúl lett (ami ugye a legerősebb állat az erdőben, az oroszlán után). Hogy ez pontosan milyen nyúl, azt ő tudná elmondani egész korrekten, nagy vonalakban annyit róla, hogy egy koreai fiúegyüttes egyik kabalája, motívuma. Mindegy, nyúl. Bex meg Festő civilben jöttek. Pontosabban: Bex fotósnak öltözött (mert amúgy az), Festő meg szabadnapos ellenőrnek (mert amúgy az). Továbbá Festő kifogásolta az általam szerzett-teszem hozzá bizonyítottan korhű-viking korabeli ruházat enyhén rózsaszín nadrágját.* Úgyhogy viking nem lett senki*.

A mondocon egyébiránt a Hungexpón volt. Hát, fura egy valami. Volt minden, amit el tudsz képzelni, az animeninjától a számítógépes játékok karakterein át a filmhősig és képregényszereplőig bezárólag. Igazi színes összevissza forgatag. Az átlagéletkort azt hiszem megdobtuk kicsit. Mondom, az átlagot, tehát nem mi voltunk a legidősebbek, de a többség úgy 15 és 25 között mozgott. 

No mondom, ha már vámpírvadász, lőjünk vámpírt. De nem találtunk. Először. Jó, amíg vámpír nincs, lőjünk vérfarkast. Hát, találtunk valamit, amire azt mondtuk, hogy: határeset, elfogadjuk:) :

Végül aztán, nem hogy egy egyszerű vámpír, de maga a bősz Drakula gróf bukkant fel váratlanul, mikor épp fényképezkedtem, egy a

Gyűrük Ura Aragorn(?)jától kapott másfélkezes karddal. Ehte másfélkezes, amit nem lehet ugye bevinni, mondta ja Festő*, meg a Borika.

(*: Festőnek a *-gal jelölt dolgok után  ígértem egy-egy seggbe rúgást.)

Az említett kard végül jó szolgálatot tett, rövid úton pontot téve a gróf garázdálkodásaira:

Találkoztunk továbbá Lovasrév harcosával (szintén Gyűrük Ura):

És a vámpírölő kard is visszakerült eredeti tulajdonosához:

De sor itt nem ért véget, birodalmi klónkatonák masíroztak szembe:

És Bex is talált magának cimborát: (Katona az Álomháború c. filmből (?)):

És fotóalanyt, őőőő....xy valamelyik pc-játékból:

A mondocon összességében érdekes, jópofa, kikapcsol. Körbenéztük a programokat, karaoke, jelmezverseny, aztán a standokat, álltunk egy órát sorban szusiért, bámultuk a népeket, majd mindezt mégegyszer. Az igazat megvallva, kicsit hamarabb meguntuk, mint ahogy számítottunk rá, mondjuk úgy, "kisebb durranás" volt a vártnál, de mindenképp egy jó napot töltöttünk el a fantáziánkban és a fantáziánkkal, illetve egymással és a hobbitokkal, orkokkal, ghoulokkal, angyalokkal és démonokkal és....

A végére hagytam a nyalánkságokat. Mert mint mondtam, itt MINDEN volt. Ezt a lánycsoportot állandóan fotózni akarta valaki. Ötlet, miért?: 

A másik érdekesség:  az egyik első, Európában is népszerűvé vált japán anime, a Sailor Moon rajzolt főszereplője egy nádszálvékony középiskolás lány. Őt is megtestesítették:

Külön megjegyzést érdemel a fotóra való felkérés: "-Ne haragudj, elkaphatlak egy fotóra? -Hát ARRA igen." 

 És végül, de nem utolsó sorban, csak így, komment nélkül:

Nos, köszönjük. 

Ja igen. Festővel megegyeztünk, mi lesz a nap mottója, illetve mondata. Épp kisunnyogtunk bagózni. Mellettünk kis család, nyúzott kinézetű anyuka, szaladgáló aprónéppel. Majd felszállt az éterbe a szlogen, édesanya szájából:

"Ne b@sz@kodj anyáddal!!"

Köszönjük, ezt is.

Fészekhagyás és kramancok

Írék vala, úgy esztendővel ezelőtt, ehelyt róla, hogy egynemely évek óta úgy élek, mint az vándorczigányok. Mindég megyek valahova, vagy költözködöm. S az embernek fia nehezen szakít a hagyományokkal. 

Szóval, úgy gondoltam, én mostanában nem költözködöm. Végülis, tavaly július már nem mostanában volt, úgyhogy persze, megint cígőlés van. Most épp Tullból haza, a szülőházamba, ahol már jópár éve nem "laktam" hivatalosan. Úgy értem, mindig van itt helyem, jól is érzem magam itt, (még enni is adnak néha*) de az utóbbi...őőőőő...hét, igen, hét évben külön laktam. Most így dobta a gép, így alakult, így lőn. Szóval, kedden összeszedtük a kramancokat és hazatranszport. Most három böszmenagy doboz áll a pornóapáti lak nagyszobájának közepén, én pedig aktívan blogírok a nappaliban, mondván, hátha addig a koboldok ráténykednek és kipakolják őket.

*: Kedves Édesanyám! Tudom, hogy el fogod olvasni ezt a bejegyzést, azt is tudom, hogy eltöröd a hátamon ezért a mondatért a konyhaasztalt. De értsd meg kérlek, ez amolyan írói fogás. Imádom a főztödet és országvilág előtt kijelentem, hogy jól vagyok tartva. Fiad. 

Ja kérem, a kramancok. Az ilyen kis porcelánkütyük, szakadt pénztárca, ami "majd jó lesz még valamire", közös emlékek, amiknek a "közös emlék" funkcióján túl egyéb nincs, a szekrény aljáról előkerülő farmer, amit egyszer megvettem, fel azóta se, de kidobni sajnálom, dísztárgyak, satöbbi.

Sokáig úgy működtem ezekkel a holmikkal, mint a mókus, mindent, de mindent megtartottam, hogy majd "egyszer". Ezzel nem is volt gond a pornóapáti kúriában, lévén, hogy van egy jó száz négyzetméteres padlása. Elfért. Kár kidobni.  Aztán, ahogy jött ez a czigánykorszak, egyre több gondot jelentett minden költözésnél a halott némettől az eleven ördögön át a máig harcoló partizánalakulatig mindent magammal cipelni. És szép lassan elkezdtem elhagyogatni őket. Először egyet-egyet, némi lelkifurdalással. Aztán rájöttem, hogy ezzel leginkább magamnak kell elszámolnom, nem másnak és ez könnyített a helyzeten. Aztán kezdtem rászokni. És rájöttem, hogy valahogy könnyebnek érzi magát a lelkem, ha kivagdalom a porfogókat. Úgyhogy egész nagy aktivista lettem ez ügyben. Mostanára, a tényleg a szívemhez nőtt dolgok kivételével a többi megy. Tullnban már megpakoltam egy zsákot ezekkel, most jön az újabb válogatás, a dobozokból. Amint befejezem az írást. 

És néha fura érzés, de mondom, egész jó utána. Gyertyatartó, lukas lábos, penészes bőrdzseki, söröskorsó "hajrá, komám" felirattal, meg a többi bizbasz, hogy szakszerű legyek. Ami használható, új és/vagy jó állapotú, szóval, amiért tényleg kár, az felajánlásra kerül, ami nem, vagy alig, vagy túl személyes, az a kukába. 

No akkor. 

Benéztem a szobába, a koboldok hozzá se nyúltak a dobozokhoz. Lusta népség. Nekem lesz muszáj. 

Megyek. Jók legyetek!