Írék vala, úgy esztendővel ezelőtt, ehelyt róla, hogy egynemely évek óta úgy élek, mint az vándorczigányok. Mindég megyek valahova, vagy költözködöm. S az embernek fia nehezen szakít a hagyományokkal.
Szóval, úgy gondoltam, én mostanában nem költözködöm. Végülis, tavaly július már nem mostanában volt, úgyhogy persze, megint cígőlés van. Most épp Tullból haza, a szülőházamba, ahol már jópár éve nem "laktam" hivatalosan. Úgy értem, mindig van itt helyem, jól is érzem magam itt, (még enni is adnak néha*) de az utóbbi...őőőőő...hét, igen, hét évben külön laktam. Most így dobta a gép, így alakult, így lőn. Szóval, kedden összeszedtük a kramancokat és hazatranszport. Most három böszmenagy doboz áll a pornóapáti lak nagyszobájának közepén, én pedig aktívan blogírok a nappaliban, mondván, hátha addig a koboldok ráténykednek és kipakolják őket.
*: Kedves Édesanyám! Tudom, hogy el fogod olvasni ezt a bejegyzést, azt is tudom, hogy eltöröd a hátamon ezért a mondatért a konyhaasztalt. De értsd meg kérlek, ez amolyan írói fogás. Imádom a főztödet és országvilág előtt kijelentem, hogy jól vagyok tartva. Fiad.
Ja kérem, a kramancok. Az ilyen kis porcelánkütyük, szakadt pénztárca, ami "majd jó lesz még valamire", közös emlékek, amiknek a "közös emlék" funkcióján túl egyéb nincs, a szekrény aljáról előkerülő farmer, amit egyszer megvettem, fel azóta se, de kidobni sajnálom, dísztárgyak, satöbbi.
Sokáig úgy működtem ezekkel a holmikkal, mint a mókus, mindent, de mindent megtartottam, hogy majd "egyszer". Ezzel nem is volt gond a pornóapáti kúriában, lévén, hogy van egy jó száz négyzetméteres padlása. Elfért. Kár kidobni. Aztán, ahogy jött ez a czigánykorszak, egyre több gondot jelentett minden költözésnél a halott némettől az eleven ördögön át a máig harcoló partizánalakulatig mindent magammal cipelni. És szép lassan elkezdtem elhagyogatni őket. Először egyet-egyet, némi lelkifurdalással. Aztán rájöttem, hogy ezzel leginkább magamnak kell elszámolnom, nem másnak és ez könnyített a helyzeten. Aztán kezdtem rászokni. És rájöttem, hogy valahogy könnyebnek érzi magát a lelkem, ha kivagdalom a porfogókat. Úgyhogy egész nagy aktivista lettem ez ügyben. Mostanára, a tényleg a szívemhez nőtt dolgok kivételével a többi megy. Tullnban már megpakoltam egy zsákot ezekkel, most jön az újabb válogatás, a dobozokból. Amint befejezem az írást.
És néha fura érzés, de mondom, egész jó utána. Gyertyatartó, lukas lábos, penészes bőrdzseki, söröskorsó "hajrá, komám" felirattal, meg a többi bizbasz, hogy szakszerű legyek. Ami használható, új és/vagy jó állapotú, szóval, amiért tényleg kár, az felajánlásra kerül, ami nem, vagy alig, vagy túl személyes, az a kukába.
No akkor.
Benéztem a szobába, a koboldok hozzá se nyúltak a dobozokhoz. Lusta népség. Nekem lesz muszáj.
Megyek. Jók legyetek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése