Esti mese az internyetről

Ennek, tehát az alábbi bejegyzésnek a nagyvilágon semmi köze nem lesz semmi jelenleg aktuális dologhoz. Nem lesznek benne menekültek, holdfogyatkozás, vagy mocskos titkok aktuális mindennapjaimból. Egyszerűen azért kapjátok, mert a múltkor beugrott ez az elsőkézbőli történet és rájöttem, hogy megérne egy bejegyzést, hogy így vasárnap este legyen mivel szórakozni.

No. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Pornóapáti  kies birodalma. A szülőfalum. Igen, tényleg létezik, tényleg így hívják, tényleg élnek ott emberek. Annak ellenére, hogy ez a falucska valójában a világ közepe, felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az Isten háta mögött és a pokol-elnézést-p*csája között van félúton, ahol a malac farka kurta. Se nagyobb főút, se pláza, se kormányellenes tüntetés. Egy templom, egy kocsma, négy utca, csókolom. Nem volt tehát a faluban, hej internet. De mivel modern időknek modern szelei fújdogáltak, gondolták hát a főfalubeliek, hogy legyen nekünk is világhálónk, így kerestek egy szolgáltatót. 

A szolgáltatót.

 Itt kezdődött minden.

Úgy a kétezres évek második feléről szól a történet, olyan 2007-8 tájékáról, hogy a tisztelt tévéhallgató közönség értse a helyzetet. Tehát a pár kilóméterrel odébb fekvő Vombathelyen már júpíszível és mikrohullámú internettel, meg szélessávval dobálták egymást az emberek kocsmai verekedéskor. És jött, jött a várva várt szolgáltató. 

Mivel a mese innentől róluk szól, nem írom le a nevüket. Nem hiszem, hogy létezik még a cég, de ha igen, nem akarom, hogy bárki az itt leírásra kerülő nyers igazságot olvasva tántorodjék el tőlük. Legyen csak: a szolgáltató. Meg el is felejtettem, igazából, minekhíjják őket.  

1. felvonás

 Becaplat az udvarunkra egy A és egy C kategóriás kocka. (A kategóriás kocka: magas, vékony, sápadt ember, szemüvegben, rövid, korpás hajjal. C kategóriás kocka: Középtermetű, kövér, sápadt ember, szemüvegben, rövid, korpás hajjal. Van még a B, az olyan mint az A, csak hosszú zsíros hajjal.) Piszmognak, matatnak, felmennek a padlásra, kihajolnak a tetőablakon, azt mondják: nem látni a tetőről a jeladót, mert van a falu közepén egy nyárfa. Két okból lepődtem meg. 1: a falu közepén nincs nyárfa, 2: a házunk a Pinka patak lejtős oldalú völgyének erősen emelkedő oldalába épült, ergó a tetőablakból be lehet látni az egész falut, mivel az alacsonyabban fekszik a háznál. A jeladó meg "odalent" volt a faluban. Ezt szóvá tettem. Nem örültek, hej a legények, mérgükben azt mondták, menjek velük, megmutatják, hol a nyárfa. Megmutatták. (Nyírfa volt, de fene eszi, gondoltam nem biológusok...). Majd mondták, hogy kell a kéményre egy méteres vas, úgy jó lesz minden. Ennek megörültem. Mondtam, rendben, jöjjenek felszerelni, ha szereztek. 

Mondták, hogy nem, szerezzek én és szereljem fel. 

2. felvonás

Miután Rúzsa Sándor összevonta a szemöldökét, addig eljutottunk, hogy szerzek vasat, de a tetőre ugyan menjenek már fel ők akrobatának, ha már ők a szolgáltató. Megjöttek, most két A típusú kocka. Belenyomom kis kezükbe a vasat. Felmennek piszmognak, lejönnek, közlik, hogy a kémény pereme miatt eláll a vas, nem jó. Hegesztessek rá keresztvasat. 

3. felvonás

Éjszakai szolgálatból érkeztem haza, még anno a vépi okoskolából. Azaz álmosan, nyugalomra vágyva, a lábosa mellett ülő kutya hangulatában. 8-ra ígérték az urak, hogy jönnek és megtörténik a csoda. Fél tízkor csak felhívom már őket, hogy miszösz. -Jaaa, esőben nem jövünk! Ja, hogy ezt nem tudta? Óóó...rendben, szerdán érkezünk. 

Úgyhogy becsuktam az ajtót, és az esőnek nevezett enyhe ködszitálásban netszerelés helyett kiélveztem a délelőtt maradékát.

4. felvonás. 

Minden reményem bennük volt, most már mindennek passzolnia kell. Megérkezik hát a két A típusú, kezükbe nyomom a dupla keresztvassal megerősített méteres acélszelvényt. Felkísérem őket a padlásra. Egyik kimászik az ablakon. Eltelik egy perc. Leszól, hogy (figyelj, dobpergés, tadam-tsss): Nincs tiplink. Tudnál adni? 

 

 Körbetúrom a garázst megfelelő méretű tipliért, majd körbefutom az utcát. Senkinek nincs. Érzem, hogy ébredezik bennem a farkasember, Mr. Hyde és Hulk. Egyszerre. De még nem szólok. Felmegyek a padlásra és kedvesen megkérem az urakat, hogy ugyan szerezzenek tiplit, mert én nem tudok.

5. felvonás.

Az 5. felvonás ugyanaz az alkalom volt, mint a 4., de mint minden mesében itt is külön fejezetet kap a tetőpont. Tehát: nincs tipli srácok, sajnálom. Meg tudjátok oldani? És akkor, a tetőn matató, altestével a padlásablakon belógó kocka fejének feltételezett irányából a következőt hallom, félhangosan:

"Ja, de hát igazából látni innen az adót!"

.

.

.

 És akkor betelt a pohár, kiborult a bili, elszakadt a cérna, kifutott a tej. Elhajtottam őket a bús bocskoros nemesbe. Meséltem nekik a szolgáltatás minőségéről, a faluban épp megjelenő konkurenciáról, aki fél óra alatt zavarta le kérdés nélkül ugyanezt a történetet, a duplán hegesztett keresztvasú fémdarab különböző felhasználási módjairól, a világpiaci helyzetről és édesanyjukról. 

És egyikük megsértődött. Emiatt azóta is rosszul alszom. A másikuk viszont vette a lapot, megértette a helyzetet és elmesélte, hogy ők igazából informatikusok és nem szerelők. Kicsit nyugodtabb hangon feltettem neki még pár kérdést a cégük vezetőségének működéséről, illetve, hogy szerinte helyén van-e ez így. Végülis dűlőre tudtunk jutni. 

Lett net, két hét és négyszeri nekifutás után, a kétezres évek második felében. 

Esőben, ködben, illetve hóban, valamint szélben nem üzemelt, de lett, akárki meglássa.

Igen, így kell ezt, mindenki így csinálja.

Szerintem.

Azóta szolgáltatót váltottunk. Gyakorlatilag azonnal, amint lett másik. De ezt a mesét itt most megörökítettem nektek, okulásotokra és hogy jól teljen a vasárnap este. 

Ha már egyszer beugrott.

Jó éjszakát, gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok szépeket.

 

Góbekbazmeg, avagy migréns

A blog alcímében ott figyel sorban, betűvel, hogy po-li-ti-ka-men-tes. Ez most, ez a bejegyzés ezért határeset lesz, mert kérdéses persze, hogy mi mennyire számít politikának. Túlzásokba nem esünk, nem teszünk ki képet a Viktorról, meg ilyenek. Nade. Lévén hogy a hétvégi randalírozás helyett őszi nátha által székbe és ágyba lettem szegezve, nekiugrok annak a témának, aminek eddig nem akartam és az ötezer eddig íródott cikk és bejegyzés után előjövök a farbával és írok egy ötezeregyediket a migránsok dógárul.

Szóval, a blog többek közt azért politikamentes, mert eddig azt hittem, hogy nekem nincs politikai beállítottságom. (Meg mert a politika dögunalmas.) Aztán a minap rájöttem, hogy van ám, csak nem passzol bele egyetlen, a köznyelvben használatos politikai skatulyába se. Én kérem, ha nevet akarunk adni neki, jobbliberális vagyok. Huhú, ezt még a hibajavító is aláhúzta.

Azaz, hiszek a család, a hagyományok és a nemzet erejében és létjogosultságában, de nem hiszek a genetikai alapú megkülönböztetésben. Tegyél bele egy néger csecsemőt egy amerikai fehér családba és húszévesen hamburgert fog enni, egyetemre akar járni és elfelejti, hogyan kell gazellára vadászni. Hiszek továbbá abban, hogy mindenkinek jár egy esély, amennyiben azonban nem hajlandó élni ezzel az eséllyel, akkor menjen kukutyinba zabot hegyezni.

Kifejezetten frászt kapok az elvakult liberálisoktól, akiknek mostanra kialakult egy tábora, amely a jóság és humánusság álcája alatt konkrétan kirkeszt és lef*szk*l*poz mindenkit, aki kicsit is máshogy mer gondolkodni mint ők. Amivel vissza is kanyarodtunk a másik véglethez, a radikalizmushoz, ami ugyancsak nem oké.

A migránskérdés meg pont egy ilyen téma, se hús, se hal. A fent leírt beállítottságommal összefüggésben facebook-ismerőseim között elég vegyesen van mindenféle emberke és néha szórakoztató, néha bosszantó egymás alatt látni négyszer ugyanazt a kiposztolt cikket, "ébresztő", "a saját sírunkat ássuk", "hol marad az emberség?" és "végre" kommentekkel.

Szóval, a migránsok. Következetesen migránsoknak fogom hívni őket, mert nagyon sokan (és ha létezne szemösszeráncoló szmájli, most az lenne itt) keverik a menekült és a bevándorló fogalmakat. Bevándorló én vagyok, pl. Albérletben lakom Brunn am Gebirgeben, hajnalban felkelek, megsétáltatom a kutyát, németül köszönök a szomszédnak, bemegyek a munkahelyemre, megiszom az euróért vett kávét, az ebédszünetben svábul karattyolok a kollégákkal és a fizetésemből  az osztrák államnak adózok, majd hétvégén hazajövök Magyarföldre és ugyanolyan jól érzem magam és mindenki örül nekem. A menekült az, aki valamely okból elMENEKÜL-benne van a szóban- a hazájából.

Tehát, hogy a közelkeleti válság miatt szerteszaladnak a népek-ez érthető számomra. Ami azonban az unió jelenlegi hozzáállása, az nagyon nem oké. Jelenleg nem ott tartunk, hogy migránsokatt fogadunk be a saját játékszabályaink szerint, hanem ott tartunk, hogy migránsok jönnek be, a saját játékszabályaik szerint. Korlátlan mennyiségű embertömeg árad Görögországon, Szerbián, majd Magyarországon át a kontinens belsejébe, érzésem szerint különösebb kontroll nélkül. A határ, határrendészet, idegenrendészet és illegális határátlépő fogalmak pedig számomra itt értelmüket vesztik, mert mi gyakorlatilag kiszolgálószemélyzetet játszunk. Ha a migráns nem akar regisztrálva lenni, akkor nem regisztrálódik. Ha felháborodik az ellátás minőségén (??), akkor mindent megteszünk, hogy jobb ellátást kapjon. Ha eldobálja az állam pénzén neki vásárolt adományt, akkor Magyarországot szétszapulja a külföldi sajtó. És ez nekem nem oké. Egy migráns, azaz illegális határátlépő menekült-ha még hiszünk a törvénykönyvekben- egy szabálysértést elkövetve érkezik az országba. Értsd: hivatalosan nem SZABADNA itt lennie. És érdekes módon, ez valahogy nem sokakat érdekel, sem a befogadó, sem a befogadott oldalról. Nekik ez valahogy, úgy fest, jár. 

De miért is?

És mint mondtam, hogy menekülnek, azt megértem, nem akarják szétlövetni magukat. Aztán áradnak be a szerb határon, Sógoriában meg ömlik a rádióból meg az újságokból Magyarország nyílt és kevésbbé nyílt szidalma, hogy hogy bánunk mi ezekkel a szerencsétlenekkel. Múltkoronban, miután néhány osztrák fácsismerős már teljesen kiakasztott, megjelent egy cikk a német médiában,

amitől reméltem, hogy egy kicsit elgondolkodnak az ordibálók. A helyzet ugyanis az, hogy a térképen betöltött helyünk miatt most mi kaptuk az első pofont, de legyünk őszinték, egyik EU-s országnak sincs se terve, se felkészültsége erre a helyzetre. Ment a pökködés sógoréktól, mikor a keletiből megindult az áradat feléjük, hogy mennyien vannak ott, milyen állapotok uralkodnak a pályaudvaron és mennyire nem tudjuk kezelni őket. Engedtessék meg, hogy különösebb kommentár nélkül belinkeljek ide egy képet, ami pár nappal később a bécsi Westbahnhofon készült:

Szóval, számomra valahogy olyan óvodáslárma szintjére süllyedt az egész. Ja, el ne felejtsem. Félreértés ne essék, Viktort igenis egy pszihopatának tartom. De a csillámunikornison lovagló Merkel kancellárasszony, aki kígyót-békát köpködött Szittyaföldre, mikor bejelentettük, hogy holnaptól határzár, majd tegnap este közölte, hogy na jó, igazából náluk is, hát az ilyen egyen cukrozott sauerkrautot. 

Visszatérve a migránsokra. Még egy évekkel korábbi hullámból megismerkedtem párral. Ők kaukázusi menekültek voltak, csecsenek, cserkiszek, meg effélék. Dumálgattam velük a miértekről és hogyanokról és megértem őket, hogy menni akartak. Vagy ott van R., a szerbiai magyar srác, aki azért menekült, mert magyar gyerekként nem akarta a szerbekért agyonlövetni magát. És a mostaniakat is megértem. Mondjuk a kilencven százalékukat, mert egyre többet hangoztatják, hogy azért van velük olyan is, aki azért szalad, mert vaj van a füle mögött.
 Szóval a többségnél érthető.

De a viselkedésük nem a menedékjogért könyörgő kitaszítotté, hanem a nagypofájú turistáé. Mintha nem ajándékba kapnának minden percet, amit itt tölthetnek. Hiszen nekik ez jár. És ez sem oké.

És akkor góbekbazdmeg, eldurran a magyar rendőr agya. Persze eldurran. Ő sem evett négy napja és pont tele van a pupja az erőszakos értetlen emberekkel. 

Azt hiszem emberek, humánusnak lenni nem feltétlen azt kell jelentse, hogy odatartjuk a seggünket mindenkinek. Az igazi gyengédség csak a mögötte rejlő erőből tud fakadni. És ez az erő nagyon, de nagyon hiányzik. Nem keresek bűnösöket és hibásokat, mert valahol mindenki az, a politikus ugyanúgy mint a rendőr, meg a bevándorló. De valamit lépni kell és gyorsan. És ha valaki lép, akkor nem feltétlen lehúzni és szétkritizálni kell, hanem átgondolni, hogy igaza van-e és mennyire. 

És mindezt gyorsan.

Mert mondhatnám, hogy aggodalomra semmi ok, de aggódom rajta, hogy de. 

Itt emberek, egy erőskezű és korrekt fellépőre volna szükség, aki nyuszisímogató hozzáállás nélkül, de emberségesen rendet tesz ebben a káoszban. Nem is kell, hogy legyen kifejezett politikai hozzáállása. Inkább ne is legyen.

De remélem nem várat magára sokáig.  

Ámen.

(Vagy Allahu Akbar.)

Mert a nő nem ember.

Szóval, az úgy volt, hogy elmentünk színházba, igényesen. Illetve, Jóanyám igényesen, én meg felvettem egy farmerdzsekit. Hogy meg ne szólják a ház elejét. Makrancos Kata, Shakespeaere-ék Vilmosától. Egyszer már láttam valahol valamikor, vicces volt. Most a rendező: Alföldi Róbert. Ez mondjuk nálam nem sokat nyomot  a latban. Mármint, ő erősen az előítéletem tárgya, mert csináljon akármit, nekem akkor is egy ócska kis hímringyó marad. Legalábbis így voltam vele. Aztán beültünk, hogy elvigyorgunk, meg idegesítjük a többi nézőt a csokipapírzörgéssel, meg megbámuljuk az előttünk ülő szép barna lányt (mármint Jóanyám nem), meg lehímringyózzuk az Alföldit. 

Hát népek....na de, csak sorjában.

 Vilmosunk Makrancos Katája egy vígjáték. Nagy vonalakban arról szól, hogy van egy testvérpár, két leány. A kisebbik bájos, csendes, aranyos. A nagyobbik amolyan igazi-elnézést a kifejezésért, nem saját kútfőből jön-emancipunci. Megmondja, mi nem tetszik, kiabál a férfiakkal, ha kiabálhatnékja van a férfiakkal, nem eszi meg a spenótot és egyáltalán, a Shakespeare korabeli felfogás alapján igen rossz feleségalapanyag. Jjja, lényeges: apuka kőgazdag. Innentől ugye számtalan kérő érkezik a húgra, de apuka addig nem adja, míg valaki a nagyobbat el nem viszi. Probléma és komédia. Vilmos fog egy rakat férfiembert, beleönti őket a sztoriba és úgy megkeveri az egészet, hogy az Benke Laci bácsinak is becsületére válna. Végül a Kata, a nagyobbik talál egy férfit, illetve egy férfi találja meg őt, akivel kicsit egymásba is szeretnek, aztán a bátor jelentkező annak rendje-módja szerint betöri. Mint mondtam ez egy komédia, azaz végigröhögöd az egészet, semmi erőszak, semmi brutalitás, kicsit itt szekálja férfiember a Katát, kicsit ott, aztán a végén tökéletes házaspár lesznek, boldogan, míg meg nem. Ez volt az eredeti. 

A nők. Isten kedves tévedése, házisárkány, asszonypajtás, bárisnya, cicamica, satöbbi, széles spektrumon megnevezve és kezelve. Velünk vannak a kezdetektől, csak hogy a hímsoviniszta is kiszóljon egyet. Először ugye, ameddig az emberi emlékezet kiterjed, amolyan szülőgépek voltak. Aztán tulajdonná váltak. Aztán a lovagkorban felmagasztalták őket, de azért kuss volt. Aztán az újkorban jöttek a kékharisnya-mozgalmak, meg az emancipu...emancipáció és végül már majdnem egyenlőek lettek. Ami rendben van így. Mert abban a világban, ahol egy pár mindkét fele nyóccórát dolgozik és egyenlően építi a közös jövőt, ott tessék már mindent felezni. Mondjuk bizonyos szerepeket azért tartsunk meg, ha kérhetném, szóval a feministák még mindig a legboldogtalanabb lények a világon, egy bizonyos egészséges határt ne akarjunk átlépni. Értem ez alatt, hogy legyenek egyenlőek, de ne ugyanolyanok.

De addig mindenben benne vagyok.

Naszóval, aztán jön az Alföldirobika ezzel az új darabbal, antifeminista vígjáték, beülünk, vigyorgunk. Hááát, elég fura, gondolom az elején. Meztelen emberek vannak benne, meg káromkodás, vulgáris ez az én szép lelkemnek. Na jó nem, csak nincs helyén a vulgaritás, elcsépelt, ripacskodó. A történet követi Vilmosét. Kata megszerelmeseik, Katát elveszik és elkezdik viccesen igába hajtani. Aztán mondom, hülye ez a Robi, túlspirázza, mert-bár ez volt az eredetiben is-ahogy halad a történet, már hozzá tudnám vágni a csokipapírt az újdonsült férjhez. De a sztori megy az előre megírt vágányban, úgyhogy ráfogom arra, hogy szimplán vacak a darab. Mert mondom itt vigyorogni kellene, meg kacagni, meg röhögni, de egyre kevesebb kedvem van hozzá. Pfujrobi. Katát minden lehető módon porig alázzák, testileg-lelkileg összetörik. Gyakorlatilag. Elméletileg még mindig egy vígjátéknál tartunk, hát felhangzik a röhögés. Mert igazából csak az történik, ami az eredeti darabban, amit végignevettem, csak kicsit prózaibban. A zárójelenetben elmondja a monológot arról, hogy ő miért és hogyan fogadta el, mi egy jó és engedelmes nő dolga és ez miért jó neki. Közben könnyezik (A monológ is az eredeti). Aztán férjura parancsára szétdobja a lábát és az úr, bizonyítván ráhatóképességét a násznép előtt megdugja Katát. Itt már kifejezetten viszolygok. Nem baj, mondom, most jön a slusszpoén, a feloldás, a hepiend.

És lemegy a függöny.

És  koppan a tantusz. Nincs slusszpoén, nincs vígjáték, nincs hepiend. Egy összetört nő van. Ugyanaz a shakespearei vígjáték, csak egész kicsit máshogy bemutatva dráma lesz. És ez csak így a végén. Nekem legalábbis. Vannak, akiknek akkor sem, nem is kevesen, a mögöttem lévő sor még most is röhög. Nem esett le. Sokaknak nem. 

"Enyhe" döbbenet, hogy na ilyet még nem láttam.

Kedves Alföldirobi, akkor is egy kis hímringyó vagy. 

De nagyot nőttél a szememben.

Gratulálok.

 

Pofagyalu

Az itt következőekben azt fogom leírni, hogyan kell cserélni, illetve karban tartani egy motorkerékpár elektromos rendszerét. Mindezt azért, mert hasznos és fontos információ. Első körben levesszük a gyújtást, és típustól függően a jobb, vagy a bal oldalon leszereljük a burkolatot. Vigyázzunk rá, hogy megjegyezzük, honnan indultak és hova tartottak a vezetékek. Ehhez segítségül az alábbi kapcsolási rajz:

Na jó estét. Az előbbi pár sorral biztosítani akartam, hogy Jóanyám nem olvassa el ezt a bejegyzést, mivel az első részének szerves szereplője lesz. Ha nyomtalanul eltűnnék, akkor mégis elolvasta, kérlek vigyázzatok Kutya Úrra.

Na. Jóanyám egy zsibvásárberzerker. Random időpontokban eltűnik órákra és random helyekről szerzett random dolgokkal ér haza, felhasználási területtől függetlenül. Legutóbb hozott nekem egy pár búvártalpat, mert olyan sokat búvárkodom. Így esett, hogy névnapom előtt beszabadult az ócskáshoz. És tudjátok mivel ért haza? Egy pofagyaluval. Azt mondta meglátta és az villant be neki, hogy na ez nekem tetszeni fog. A pofagyalu, vagy herfli, amúgy, műveletlen banda, a szájharmónikát jelenti. Ő az:

Már amennyire le bírtam fotózni. Namost a harmónikával olyanformán voltam, hogy nem érdekelt soha túlzottan. Jó, hát van ilyen is a világon. Ezt az öreg hölgyet meg az arcomba vettem -nem tudom miért hölgy, de olyan hölgyforma-beleszuszogtam és bumm, szerelembe estünk. Aznap délutánra összeneteztem, hogy is működik egy ilyen és azóta esténként olvasás helyett tutulás van. Lehet ez nem tesz jót a műveltségemnek, de ez van. ilyen a szerelem.

Az öreg hölgy amúgy alaphangon valahol 60 és 100 év között van, amennyit utána tudtam nyomozni, szóval ez némi gerontofíliának számít. Kicsit nyekergős is már szegény. Úgyhogy kerestem mellé egy fiatal szeretőt. Az első ő volt:

Ővele igazán jól megértettük egymást, sajnos fény derült a kapcsolatunkra és vissza kellett adnom a gazdájának. Közben azért mutattunk pár trükköt egymásnak. Hiányzik az íze, de sajnos nem találok ugyanilyet. No gondoltam, nem élhetünk kölcsönkenyéren, be kell szereznem egy saját fiatalkát.

Így lett nekem ő:

 Neki kicsit más a működési elve, mint a korábbi szeretőknek. A technikai részletekbe nem megyek bele, elég annyi, hogy az eddigiek tremolók, ő nem. Hogy ez mit is jelent, azt találja ki maga, aki szeretné, mert efféle sikamlós dolgokról csak nem írhatok. Ebből kifolyólag ügyetlenkedtem vele, viszont így-vicces módon- kicsit olcsóbban  jutottam hozzá. Mert nem tudtam rendesen megszólaltatni. Aztán bepanaszoltam, hogy nem szól rendesen, erre rámsózták leértékelve. Otthon aztán megismerkedtünk, és kiderült, hogy szól az, csak okosan kell bánni vele. Vele elvoltunk egy darabig, de még mindig nem ő volt az igazi. 

Úgyhogy kölcsönkértem egy cimbora tízlyukúját, hogy mindenféle hangnemben megtapasztaljam az érzést. Ő már szebben szól, kevesebb a veszekedés, több az öröm. Még keresem az igazit, tapasztalgatom, mi az igazán jó nekem, de meglesz nemsokára, higgyétek el.

És nem, nem megyünk bárokba fellépni, nem alapítunk zenekart, csak a mi magunk kedvéért és kedvére leszünk,
mert így a jó nekünk.

Elheverek este az ágyon és prüntyögök, hogy Over the rainbow, meg Pumukli, meg Auld lang Syne, meg ami eszembe jut. Nem is túl profi módon, de gyakorlás teszi a mestert.
 

Ez ilyen, ez a piszkoséletű szerelem.

És igen, végig a harmónikáról volt szó.

Jó éjt.