Két külön téma, de kicsit összekombináltam őket. Az első a
sport. A sport egy olyan dolog, amit sokan azért csinálnak, mert jó. Sokan
azért, mert elvárja a társadalom. Sokan azért, mert egészséges. Én meg azért,
me’ muszáj.
Igen, pontos j.
Szóval azt hiszem (és remélem), kijelenthetem, hogy viszonylag
normális emberalakkal rendelkezem. Van egy fejem, két karom, két lábam, meg a
kiegészítők. Nem vagyok sem Stallone, sem DiCaprio, de nem vagyok elhízott és cérnavékony
sem. Ebből kifolyólag nemigen szokták elhinni, hogy nem túl jó a genetikám etéren.
Pedig nem az. Jóapám-Isten nyugosztalja-szokta volt mondani, hogy ha mi disznónak
születtünk volna, már díjnyertes tenyészkanok lennénk. Ugyanis egy nagyobb
levegőtől, két korty víztől és egy jókívánságtól is képesek vagyunk hízásnak
indulni. Ez van. Na és ezért van, hogy én mindig piszmogok valamit. Ha meg ezt
a piszmogást abbahagynám, mindjárt elhinnétek, hogy szar a genetikám. Körülbelül
két hónapon belül. (Jó, igazából szeretek is sportolni...:)). Csináltam én már
mindenféle dolgokat. A foci úgy ment mint a lovaknak (futni tűrhetően, rúgni
rohadt nagyot, de attól még nem futballista), az úszást unalmasnak találtam,
aztán sokáig küzdősportoltam, aztán állatgondozó lettem (napi nyolcórai
gyaloglás elég volt, hogy rendben tartson), aztán most hippi vagyok. Mármint
munkanélküli szabadúszó. És így bevillant egyszercsak, hogy nekem van valahol
elfekvőben egy kedvezményes sportkártyám, amivel ’óccsóér’ bejárhatok
mindenféle edzőhelyekre. Például konditerembe. Noszauccu, elkezdtem kondizni.
Ezt meg megint nem akarták elhinni a komákok, merthogy „nem tudnak elképzelni
abban a közegben”. Hát...vicces is. Észre szoktam venni a duplaháromszög alakú,
alig-hajú bölcsészek érdeklődő pillantásait, akik a konditermi dresszkód
alapján feszülős ujjatlanban és fenékhez tapadó rövidnadrágban vonyítanak a
vasak alatt, mikor beballagok a mackónadrág-tornacsuka-feketepóló-körszakáll-hosszúhaj
kombómmal. Én meg ilyenkor jól kimosolygom őket magamban. Lenyomom a negyed
órámat a futógépen, hupákolok háromnegyedet a gépekkel, szaunázok, tusolok és
pont jól érzem magam utána. Aztán nézhet, aki ahogy akar. Azért tanulok ám. Az
összehúzott szemöldökkel nézés genetikailag megy. Most azt gyakorlom a tükör
előtt, hogy autentikusan tudjam mondani, hogy „MUHH!”, hogy „tújjadbazmeg”, meg
hogy „beszarszöcsém”. Aztán ha ez megvan, megtanulok negyedórát beszélgetni két
gyakorlat között (ami megmagyarázza, miért töltenek mások két órát egy edzéssel),
hattyúpózban, kitolt csípővel „víznél jobban hidratáló” italokat inni, „természetes
erdetű” műanyagdarálékot enni rántottsajt helyett és úgy mozogni, mintha
ellenségeim levágott feje lenne a hónom alatt, gereblyenyél a hátamhoz kötve és
izzó parázs a két lábam között. Hát vagy mondjuk valószínűbb, hogy ezt a részét
inkább nem erőltetem.
Nekem ígyisjóvan.
Na, a másik dolog. Nekem érdekes élmény volt, nektek meg tanulság lehet. Múlt héten rámjött a mukor. De valami egészen fura mukor, amilyenem még nem volt. Olyat művelt, hogy hirtelen fizikai igénybevételre és/vagy hőhatásra (főleg a kettő kombójára) elkezdtem szédölögni. Illetve néha nyugalmi állapotban is spontán zombi módra váltottam. Akik az offlájn világban is ismernek, tudják, hogy alapból inkább pörgős, néha túlpörgős vagyok, ezért elég fura volt ülni egyhelyben, úgy hogy semmihez nincs se kedvem, se erőm, se pulzusom. Ijesztő volt na. Aztán tegnap este elmentem látogatóba az Ottinénihez. Országos barátom nekem a művésznő. Kicsit fura szerzet, már rég milliomos lehetne, de ő inkább elvan Matafa faluvégén, és meleg baráti kézfogásért gyártja az olyan műremekeket, amiket egy félhavi fizetésért el lehetne adni. Ődóga. Nade. Ülünk, dumálgatunk, közben megint átcsúszok zombibmódba. Nekiáll a művésznő kikérdezni, hogy mi ez, mióta van,meg hogyan. Mondom, hogy volt egy elég húzós másfél hetem, éjszakázással, túrával, jövésmenéssel, fizikai és lelki igénybevétellel, aztán utána lett ez. Kattog egy kicsit a kerék az Ottinéni agyában, majd lecsap elém az asztalra valami gyanús kinézetű italt, hogy azt jól igyam meg. Megtettem, végülis nem volt rossz íze. Aztán tíz perc múlva, mint amikor víz alól bukkan fel az ember, életre keltem, láttam és hallottam, beindultak bennem a turbinák és a slo-trans motorok, és egyáltalán, majdnem kezet fogtam magammal, hogy „helló, rég láttalak”. Azt azóta semmi bajom. Na így derült ki, hogy a magnéziumhiány egy kurva dolog.
Megjegyez, odafigyel rá. Köszönöm.
Meg Ottinéninek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése