Polkorrekt

Komolyan és nagyon, elegem van a polkorrektségből. Komolyan, nagyon. Külön és egyben is. 

Polkorrekt, teljes nevén politikailag korrekt. Irányzat, eszmerendszer, divat, hozzáállás, nevezd ahogy akarod. Számomra a kifejezés nem fedi a valóságot. Nekem a polkorrektség olyan, mintha a világ Madách Falanszter színe felé rohanna, vagy affelé a sci-fi novella felé, aminek nem azért nem írom most ide se a szerzőjét, se a címét, mert el akarom titkolni, hanem mert pont nem jut eszembe, de egy utópisztikus világban játszódik, ahol súlyokat kötnek az erősebb és gyorsabb emberekre, az élesebb gondolkodásúaknak pedig adott időközökben valami ricsajt játszanak le a fülükbe, hogy összezavarják a gondolataikat, szóval mindenki tökéletesen, gyönyörűen és igazságosan, egyenlően hülye és kripli.

Nem szeretem a polkorrektséget, mert a polkorrektség úttörőivel beszélgetni bármilyen más látásmódról ugyanolyan, mint elmagyarázni egy berúgott szkinhedvaddisznónak, hogy az ember nem a bőre színétől lesz jó vagy rossz. Ugyanaz a süketség, vakság és véreszájú fröcsögés jön elő.

Nem, a polkorrektség nem korr. Legfeljebb pol. 

Nem, nem szoktam senkinek utána dobni a cipőmet, azért, mert más a bőre színe, a vallása, a neme, vagy az életkora, mint nekem. De keresem az arany középutat. 

(Ami a polkorrektek szemében már szkinhedvaddisznóvá tesz.)

A hülye példa is példa, és szinte hallom, ahogy a komákok most azt mondják a monitor előtt, hogy "jaj ne, már megint ezzel jön", de igen, ezzel fogok jönni. Már hőbölögtem rajta eleget a füstszagú offlájn életben, most megteszem onlájn is. Talán érthetőbbé teszi a gondolatmenetet. Stephen King: Setét torony. Ez a cím fémjelzi az írózseni saját maga által is élete főművének tartott hétkötetes regénysorozatát. Nekem az egyik kedvenc olvasmányom, ezért is érint ennyire személyesen a téma. Roland Deschain, a főkarakter, a Harcos, avagy eredeti nyelven Gunslinger (kb: fegyverforgató), egy markánsan europid karakter, szőkés hajjal, virító kék szemekkel. Talán ez, az internet bugyraiból előhalászott képregényábrázolás adja vissza legjobban:

De nem, ez nem jó a világnak, mert milyen már. Nekünk polnak és korrektnek kell lennünk, hát csináljunk filmet belőle és testesítsük meg a karaktert így:

Most lehet itt mahinálni a kék kontaktlencsével, de ez a karakter NEM az a karakter. Én pedig ez ellen be vagyok lázadva. Na most figyelj. Ez az a pont ahol a polkorrektek összecsapják a kezüket, úgy néznek rám, mint a vasvilla és szenteltvízért kapnak, hogy jaj a disznaja, azt mondta, hogy utálja, mert nigger!!

No, nem. Ugyanígy utálnám, ha Tom Sawyer Jim-je kínai lenne, a Halálsoron John Coffey-ja indián, vagy Tamás Bátya fehér. Mert nem igazi. Mert nem az ami.

(Nem mellesleg... a fent említett Setét Toronyban valahol a második kötet környékén előkerül a politikai szempontból leghalmozottabban hátrányos helyzetű főkarakter evör: Denna, a skizofrén, csonka, néger nő. Mostakkor köllez??)

Az van népek, hogy a korrektség nem szabadna hogy egyenlő legyen a népbutítással és a dolgok elkendőzésével. Be lehet engedni kontrolálatlanul pár millió közelkeleti migránst Európába, aztán meg kitenni a fészbukra a gyászzászlót mikor a dzsihádista berobbantja a repteret, és lehurrogni azt, aki kimondja, hogy igen, van a kettő között összefüggés. 

Attól még, hogy nem beszélünk róla, mert van akinek ciki, bizony, van összefüggés. 

És nem csak arra érdemes odafigyelni, amit mond az ember, hanem arra is, amit nem. Mert a polkorrekt harcosok erre csapnának rá azzal, hogy: szívtelen disznó, utálja őket, mert más a kultúrájuk! Nem, nem ez hangzott el. Az hangzott el, hogy egyenes összefüggés van a migrációs hullám és a megszaporodott terrorcselekmények közt. Nem több és nem kevesebb. Nem az, hogy mindenki, akinek barnább a bőre az enyémnél, az buzi, sem az, hogy az iszlám rossz. Csak az, hogy ha egymillió rendes böcsületes ember közt csak két százalék dzsihádista bújik el, az már húszezer olyan ember, aki bizony be akarja robbantani a repteret. 

Jogosan teszem-e fel a kérdést, hogy a véleményszabadság korlátozásának érzem, hogy megpróbálnák befogni a számat, ha nyilvánosan kijelentem, hogy nem szeretem a pride-ot? (Júúújmitmondottmánmegin!!!) 

Nem szeretem, mert a homoszexuálisok, akik egyébként végettem ugyan békességben élhetnek, lejáratják magukat vele és csak a kliséket erősítik. Nem mellesleg, jogilag nézve néhány eleme a közszeméremsértés határterületén táncol. Ezek megint csak a tények, amik akkor is így lesznek, ha nem beszélünk róla. 

Nem szeretem a genderinget* sem. (Hímsoviniszta disznó!!) Mert tútolják. Mert maguk az emberek sem szeretik, mert mindegy nekik. Nem érzik magukat se kevesebbnek, se többnek tőle. De kell, mert ez az irányzat és aki mást mond, az rasszista bunkó. 

Nem, emberek, nem szeretem. Lehetne folytatni a listát. És figyeljetek arra, amit NEM mondok. Nem szeretem, de nem üldözöm, nem rekesztem ki és nem öntöm le szenteltvízzel. Nem szeretem és bírálom. 

Nem szeretem a polkorrektséget.

Csak igyekszem korrekt, ténylegkorrekt lenni, úgy ahogy neveltek. 

Ez is egy módi, ezt is el kellene fogadni. Mert ez ellen kurrogni épp olyan, mintha a zsidóznál, buziznál, vagy cigányoznál. Ha szemösszehúzva nézel és a homokba dugod a fejed, az nem segít. Az elfogadás, a megoldáskeresés, a kooperáció, az segít. Csak fogadd el, hogy sok érem van a világban és mindegyiknek két oldala van. Attól még mindegyiken lehet fröccsöt venni.

Kivéve a hamison.

Azt előbb-utóbb a fejedhez vágják.

Gondolkodj, ember. Hatásos tud lenni.  



Utoljára még csak oda kell böknöm egyet. Egészségedre. 
:D

*: A "gendering" Magyarországon a magyar nyelv sajátosságaiból kifolyólag kevésbbé ismert téma. Angol és német nyelvterületen egyre inkább teret hódító irányzat. A nyelv ott háromnemű (hímnem, nőnem, semlegesnem) és minden, általánosan az  emberre vonatkozó utalást igyekeznek kétneműen kifejezni a gendering huszárai. Tehát példának okádékáért  a klasszikus "tűzoltó" szó, ami mondjuk németben egy a hímnemre utaló der névelőt és egy ugyanúgy maszkulin 'er végződést kap-der Feuerwehr- az új irányzat szerint Feuerwehr/in. Nemrég találkoztam egy olyan irománnyal, ahol kötőjellel tolták-Feuerwehr-in-, hogy a transgenderek is a komfortzónájukban maradhassanak.

Gruppendynamit

Biza, a gruppenről lesz szó. Egyébként tegnap egy feminista kiállításon voltam.

Mindkét mondat igaz, habár szenzáció- és lájkvadász, mert tudom, hogy ha kirakom a bejegyzést fészbukra, akkor ezt a kettőt fogja feldobni a címképhez. Háh. A gruppen igazából azért, mert nem tudtam bemagyarítani ezt a szójátékot. A kifejezés szimplán csoportot jelent amúgy és németül, csak a szocreál időkben a keletnémet günterspriccen jellegű bajuszpornó hazánkba szivárgása hozta magával a "másik" jelentését. A dynamik szót meg kitaláljátok magatok is, meg innentől a dolog értelmét is. 

Bizony, a héten elkezdődött az ehelyt már említésre került fejtágítás, igényesen. Most már elárulom mi ez: bizniszmenedzsment, avagy businessmanagement, ki hogy szeretné írni vagy olvasni. Tudom, ez elsőre meglepő, mivel eddig pont annyi közöm volt az ilyen dolgokhoz, mint zabkásának a fluxuskondenzátorhoz, de most ez van, tessék elfogadni, nekem okaim vannak, nektek meg tényeitek. 

És most mesélek kicsit a csoportomról.

(Ja, a feminista kiállítás is igaz, de az egy külön történet. Mielőtt teljesen kiábrándultok belőlem, maradjunk annyiban, hogy nem oda indultam. )

  

Szóval a BM4, azaz a 4-es számú bizniszmenedzsment csoport. Legyünk professzionálisak, beszéljünk számokban és mutassunk statisztikákat. Tehát: 15 fő, ebből 4 férfi és 11 nő. 6 osztrák-osztrák, 7 betelepült "wannabe"-osztrák és 2 osztrák, aki úgy az, hogy anyuka meg apuka még nem volt az. Az életkor 25 és 50 között mozog. 13 europid, 1 negrid, meg 1 határeset, mert most meg nem mondom visszakézből, hogy a szírek melyik nagyrasszba tartoznak. 5 fő természettudományos, 3 műszaki, 3 kulturális és 4 gazdasági területről érkezett.  2 dolog közös: mindenki diplomás és mindenki munkakereső. 

Namost.

Fogd meg ezt az emberkatyvaszt, öntsd bele egy tanterembe, ülj le a sarokba, ahonnan belátsz mindent és várj.

.

.

.

Szóval. A második napon újabb statisztikával bővítettem az esettanulmányt. Körülbelül 80% azért van itt, amiért én, mert keresi az útját és kapóra jött neki ez a lehetőség, ehhez mérten bizonyos keretek között igyekszik kihozni a makszimumot a helyzetből. A maradék 20%-ra sajnos a szakirodalomban nem találtam pontos definíciót, ezért a mindennapi gyakorlatban alkalmazott terminus technikust építem be ide: ők a hágatlan fapi**ák, akiknek semmi nem jó. Ha becsukjuk az ablakot meleg van, ha kinyitjuk nem hallanak, ha becsukjuk az ablakot és bekapcsoljuk a légkondit fáznak, ha kinyitjuk az ablakot és bekapcsoljuk a légkondit akkor éheznek az afrikai gyerekek. Ezt megfűszerezve az ezen 20%-on belüli 1 fővel, aki szerintem enyhe bipoláris depresszióban szenved és ezt alkalomszerű dühkitörésekkel adja a világ tudtára.Yarr!

A csoportdinamikának saját tudománya vannak, ennek tessék utánaolvasni, ha valakit érdekel bővebben. Ez itt (klikk) például egy viszonylag könnyen emészthető és jól áttekinthető tanulmány a témáról. Nos, mi túl vagyunk a "forming", azaz az "alakulás" fázisán, most valahol a "storming", avagy "viharzás" (ellentétek felszínre kerülése, szerepekért való versengés) fázisban vagyunk, azt hiszem annak is a lecsengő ágában. És úgy fest, fog ez működni, ez a banda, nagyjából mindenki megtalálta a helyét, akinek kell, az kinyitja a száját, akinek nem kell, az befogja. Ami jó dolog, mert elő szokott ez fordulni fordítva is, csak az nem jó dolog. Szóval, az első hét tapasztalatai alapján a csoportunk, ha kisebb döccenőkkel is, de köszöni, az átvitt értelmű és a tényleges sokszínűsége ellenére is: rendben lesz. Igen, még a hágatlanok, meg a stikkes is.

Hogy meséljek a tanfolyamról? Nem. Mert még nem tudok túl sokat. Az első hét amolyan hozd ide-vidd innen jellegű volt, több bürokrácia és bemutatkozás mint tényleges oktatás. Azonban, ha már csoportdinamika, mesélek egy történet, mert tegnap konkrétan volt egy biliborulás. Ez meg vért és tintát kíván.

 Mikro-projektmenedzsment. Ez a tárgy nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy hogyan tudsz egyszerre palacsintát sütni, borsólevest főzni és káposztát dinsztelni úgy, hogy egyik sem ég oda és közben még egy sörre is van időd. Na. Bejön az okító, a Nájsz asszony. Hívjuk most így. Jó félórás késéssel, de ugyammánmiaz. Bemutatkozik, majd mesél magáról egy szűk húsz percet. Hogy ő ki és mi és kit ismer és ki ismeri őt. Ha nem lenne randa, mint a világháború és nem lenne nagyon feltűnően leszbikus, még azt is elhitetné velünk, hogy ő volt a tavalyi miss Sógoria. De alapból még nem unszimpatikus. Aztán a délelőttöt annak rendje-módja szerint elcseszi, valami huszadrangú, "mutatkozzunk be" jellegű marhaságra. Közben hol itt tesz egy karcos megjegyzést, hol ott sért meg egy embert. Egy időben sokat vitatkoztam egy ismerőssel arról, hogy mennyire sztereotíp is valójában az emberfia, illetve mennyire kategorizál. Nos, akármire is jutottunk akkoriban, őt bizony visszakézből raktam bele egy dobozba, mint a későbbiek bebizonyítják, nem teljesen okafogyottan. Van az a fajta enyhét megcsömörlött és kisebbségi komplexusos nőtípus, aki a fent említett két dolgot agresszióval és kihaénnemkedéssel próbálja ellensúlyozni, ami egyébként méginkább kilendíti az esztétikus nő és az elfogadható ember képéből. Megvan? Ugye, meg. Na. Ő az. De hát oké, a délelőtt eltelik, aztán szünet, kellemesen megebédlek, kifekszem egy félórára a dunapartra emészteni, bámulni a hattyúkat meg a heidiket, aztán csatt vissza tanterem. És jön a tényleges tananyag. Az igazi bajok itt kezdődnek, mert egyfelől Nájsz asszony a délelőtt elcseszett időt rohamtempóval igyekszik behozni, másfelől elég gyorsan kiderül, hogy egy kókler, de a nagyobb fajtából. Félreértés ne essék, szaktudás, az van. Igaz, nem annyi, mint amennyit kiabál róla, de van. Ellenben oktatóként és előadóként a szakmai kompetenciái a nullához konvergálnak, alulról, mínuszban. Előtte nap prezentációtechnikát tanultunk, egy tényleg nagyon jó előadótól. A projektmenedzsment alatt fejben röhögve sorolom fel az említett prezielőadáson elhangzott pontokat, azzal a gondolattal, hogy na, a frau Nájsz egy iskolapélda lenne arra, hogy hogyan NE csináljuk. Ezt negyedóráig bírjuk, mikoris az egyik hágatlanban elbődül a borjú és leközli Nájsz aszonnyal, hogy ez így bizony nem lesz jó, mert egy kukkot sem értünk. Nájsz asszony kezdi felfújni magát. Eljátszom a gyújtózsinórt és rákontrázok, hogy tessék mán megérteni a pozitív kritikát, de nincs struktúra a mondandójában és így nem leszünk okosabbak. Talál, süllyed, frau Nájsz professzionális oktatóként kezeli a helyzetet, kifakad, elkezd vagdalkozni és nem túl burkolt virágnyelven közli, hogy azért nem értjük, mert hülyék vagyunk. 

Értem én.

Szünetet rendel el. 

Figyelj, csoportdinamika: a szünetben két hágatlan, az informatikus, a csoport szócsöve, a szír menekült, a szőke olasz és jómagam elcsattogunk a vezetőséghez és megbeszéljük a herr direktorral, hogy itt bizony rendnek kő lenni, mert ez így nem állapot. Érvek elfogadva, rendtétel megkezdődik, imára térnek az ateisták és az univerzum egyensúlya kezd helyreállni

Minden dolognak a világon van haszna. 

Ennek is.

És amúgy, csak sztorizhatnékom volt. Ha ki is domborítottam a furcsaságokat és érdekességeket, azt kell mondjam, jól érzem ott magam. 

A végén még haszna is lehet.

Mint mindennek.

Jó éjszakát, jó hétvégét, vigyázzatok a markolábbal és a feministákkal. Aki pedig eljutott idáig, az kap egy csokit, hogy most nem a pornhubon keresgél. 

Ügyes.

Paksi mesék

Hogy még soha nem jártam Pakson, az már nem igaz, mert már jártam Pakson, egész pontosan fél órája érkeztem haza onnan. Festőnek hoztam uránpasztillát ajándékba, nektek meg történet. (Automatikus tárgyrag.) Így frissiben, melegében le is írom. A Paksolás úgy lett, hogy van nekem L. barátosném és komámasszonyom, aki fizikailag tőzsgyökeres paksi, technikailag az atomerőmű ifjú titánja, illetve fotósa, lelkileg meg egy imádnivaló örökvigyorgó fehércseléd. Illetve barna. Na, azt mondja L., hogy a paksi erőmű múzeumában épp da Vinci bácsi szerkezeteinek reprói vannak kíállítva. Érdekel-e? 

Érdekel hát.

 El is eveztem szombat reggel Paksra, megnéztük da Vincit, meg az erőmű múzeumát, meg a látogatóközpont. (Szintén automatikus tárgyrag.) Aztán belekeveredtünk egy kispolskitalálkozóba, estére pedig L. komájaival mulattunk "A fakocsmá"-ban, iddogáltunk, nótáztunk és főztünk pörkölt. (Már nem is mondom...) Paks érdekes hely és érdekes közösség és egészen beleszerettem. Pakson minden az erőműről szól és aköré épül, a húszezer lakosból ötezer, azaz a város negyede ott dolgozik, a maradék pedig az ott dolgozók családja, rokona, vagy komája. Ergó mindenki ismer mindenkit. Gyüttment létemre elég gyorsan befogadtak a népek, ami gondolom jó részben L. ajánlólevelének köszönhető. 

Ritkamód jól éreztem magam.

A fakocsmás este másnapján aztán felzörögtünk a tett színhelyére, hogy elhozzuk a kondért, meg a háromlábat. És ott volt Gyula. Gyula olyan ötvenegypár éves, mosolygós szemű local force (helyi erő). Persze, ismerték egymást L.-lel, így beszédbe elegyedtünk, aztán míg elfogyasztottam a gyógysörömet, nekiálltunk mesélni. Hát emberek, ott fél óra alatt megváltottuk a világot, megállítottuk Brüsszelt és nullával osztottunk kétszer, két, röhögésből fakadó gyomorszájgörcs között engedélyt kértem Gyulától, hogy a történeteit megörökítsem és közkinccsé tegyem. 

Engedély megadatott, hát íme.

(Igyekszem élethűen visszaadni a dolgot, mintha az ő szájából hallanátok. Amit elfedett a feledés, azt kiegészítem az írói fantáziával. Ezek a történetek nem képezik a tulajdonomat, felelősséget nem vállalok a hitelességükért és a félrenyelésért. Az alábbi fotónak pedig pont köze nincs az egészhez, azért kerül ide, mert mindig kerül fotó a bevezetés és a lényeg közé a blogon. De da Vinci-találmány van rajta, úgyhogy...na, mindegy, a szó Gyuláé. )

Jószándék

Hát hallod, ballagunk a komámmal, itt a Tolnai úton, hazafelé fröccsözésből. Már így esteledett. Ez volt ám olyan jó húsz éve. Egyszercsak, látjuk ám, jön szembe a Sanyi bácsi. Anyámnak volt az rokona valahogy, mindegy is most. Úgy be volt rúgva az öreg, hogy olyat még nem láttál. Ráadásul biciklivel, érted, ment így padkától padkáig, cikkkcakkban, mint a villám. Meglátott minket, intett egyett, meg azzal a lendülettel belefordult az árokba, aztán betakarózott a biciklivel. Egy darabig próbált kimászni alóla, aztán elaludt. Hát gondoltuk a komával, csak kihúzzuk. Kirángattuk, feltámogattuk, letámasztottuk mellé a biciklit. Akkor így kicsit észhez tért, körbenézett, gondolkodott, egyszercsak ránk néz érted, összehúzza a szemöldökét, azt mondja, de így teljesen komolyan: -Fiúk, azért nem gondoltam, hogy ilyan aljas gazemberek vagytok. -Hát miért, Sanyi bácsi?-Nem elég, hogy látjátok, hogy részeg vagyok, még akkor az árokba is belelöktök??

Irányérzék

Volt, tudod na, a Busa. Honnan tudnád, igaz. Ez is már rég volt ám. Ilyan pici cigány faszi, eddig ér nekem ni (mutatja mellkasmagasságban), zenész, te az úgy tudott bőgőzni, hogy csuda, úgy forgatta a bőgőt, mint egy artista. Elvolt a Busa a halászba' (helyi mulató) zenélni. Korán vége lett az estének, de mert nem szeretett pazarolni, ami megmaradt, tudod, azt így összeitta. A pálinkát, meg a maradék fröccsöt, meg azt a piros...na... serit meg mindent amit talált. 'Kömlődi gyerek volt, (Duankömlőd, jó másfél óra gyalog Pakstól), azt busz már nem volt, de az idő meg szép volt, felvette a bőgőt a hátára, aztán elindult hazafelé gyalog meg részegen. Ott járt valahol, ahol most az erőműnek van az északi kapuja, jó nagy szél fújt szembe, aztán gondolta rágyújt. A szél meg mindig elfújta a gyufáját. Így hátat fordított, eltakarta a gyufát, meggyújtotta a cigit, aztán ment tovább előre. Hát ment így egy félórát, fényeket látott, megörült, aztán megnézte jobban,  aztán aszondja, "a kr**a a**ámat keresek én megin' Pakson??"

Taktika

Szerettem anyámat, csak apám korán meghalt, aztán anyám újraházasodott, az Imivel, az lett a nevelőfaterom. Azt annyira nem szerettem. Nem volt az végülis rossz ember, csak szeretett felönteni a garatra tudod. Aztán ebből voltak bajok. Na jön haza egyszer a nevelőfater, mi meg kimentünk elé, mert gondoltuk hogy részeg. Aztán az meg jól befröccsözött a kurta kocsmában és így jött hazafelé a Kölesdin. Aztán beleborult az árokba, ott négykézlábra állt és tapogatott körbe mint a teknősbéka. Na megtaláltuk. Muter így kirángatja érted, talpra állítja. Az meg így tapogat magán, jó hideg tél volt, tudod, harminc centi hóval, aszondja: te várjá Teri, nincs meg a sapkám. Hát hol volt? Hát a fejemen, ott lesz az árokba'. Na muter bele az árokba, négykézlábra, aztán keresi a sapkát, tapogat körbe. Közbe' meg jöttek haza az emberek a téeszből. Nevelőfater addigra kicsit kijózanodott, azok meg néznek hogy mi van. Hát nevelőfatár vigyázzba vágta magát, feltette a szemüvegét, leporolta a havat a kabátjáról, aztán jó hangosan, hogy mindenki hallja, aszondja: 

"Teri a jó életbe, mondtam, hogy ne igyál ennyit!!!"

Kecske

Zenéltem régen rendőrbálokban. Te, hogy ezek mennyi hülyeséget elmeséltek, hallod, magukon tudtak a legjobbakat röhögni. A rendőrviccek nem a hülyeségből születnek. Volt a Baksi Laci, 'Szentgyörgyi gyerek, aztán jött be Paksra, oldalkocsis motorral, hogy valami kecskét akar megnézni. De aztán úgy megtetszett neki, hogy ott helyben megalkudtak, ki is fizette. Fogta, belevágta a kecskét az oldalkocsiba, meg a fejébe húzta a sisakot, aztán ment 'Szentgyörgyre. Itt a város határában meg megállítja a rendőr. Jó álmos volt a rendőr, elkérte a papírokat, megnézte, aztán így oda se negyon nézett, meg mondta, hogy akkor az utasé is kellene. A Laci meg így ránéz, akkor nézte meg rendesen az oldalkocsit a tag. Elengedte őket, utána odamegy a járőrtárshoz, aszondja: "te ba**meg, ilyen hülyék nem lehetünk...."

Gyorshajtás

Te hallod, meg hogy miket meséltek még ezek, a rendőrök...Még akkor, tudod, Ladával jártak. Aztán meg akkoriban még annyira nem ellenőrizték őket. Volt a Csuha Pisti, rendőrgyerek volt az is, aszondja, este szolgálatban beálltak a Ladával ide a halászhoz (ld ott), aztán megittak egy-egy fröccsöt. Aztán kiálltak a hatos mellé. (Hatos főút.) Éjjel volt, meg alig volt forgalom, aztán ott nézegettek. Hú, egyszercsak, látnak ám két fényszórót, na a Pisti feltette a tányérsapkát, felvette azt a piros lámpát, aszondja a járőrtársnak: nézd má' meg, hogy jön ez az állat! Na ezt most megfogjuk! Kiállt a hatos szélére, begombolta a rendőrzubbonyt, kihúzta magát, mint béka a nádasban, nekiállt körözni a lámpával, érted, az meg csak jött, jött, ez már ordított, meg integetett, hogy megállni, aztán elment mellettük a tizenegyes vonat.

Nos, ha van ehez mit hozzátenni, akkor legfeljebb annyit, hogy ezúton is szeretném megköszönni L.-nek a vendéglátást és a hétvégét, és Gyula for president! :)

(Igen ez is automatikus tárgyrag.)

Rúzsa Sándor a szerb éccakában

Mert nem tudok megülni sokáig a hátsómon, elmentünk hát a hétvégén világgá. A többes szám azért, mert buszos kirándulás volt, az érdekesség azért, mert úgy tizenhat éves korom óta nem voltam szervezett úton. Herótom van ugyanis tőle, hogy egy nagy embertelep zoidjaként mozogjak jobbra-balra, tyúklépésben, időre. Igazodva az őzikék öreg nénjeihez. (Tyű, mit fogok én kapni ezért a mondatért...). Nade, lényeg. Pénteki indulás, hétfői érkezés, két nap Szerbia, egy nap Románia. Várak, tájak és a Vaskapu. Nem, nem lesz ebből útleírás, maradjunk abban, hogy jellege és az ezzel való fenntartásaim ellenére nagyon jól sikerült, gyönyörű helyeken jártam és érdekes embereket ismertem meg. Itt most egy momentumot fogok kiemelni, a szombat estét. 

"A" szombat estét.

A fenti fotó előzetesben került ide. Egyfelől tipikus kirándulóskép, másfelől "A" szombat este másnapján készült és a kép bal alsó sarkában megbúvó arcomról le lehet olvasni eztazt, előrevetítve a történetből. 

De ne szaladjunk előre.

A szombat estét, ami akkor még csak így szimplán a szombat este volt, Versecen töltöttük, ez egy kisváros Szerbia keleti részén. A helyi magyarok láttak vendégül minket a közösségi házukban, vacsora, dínomdánom. Aranyos népek no. Aztán, a vendéglátás végén kaptunk egy felajánlást. Mégpedig, hogy elgardíroznak minket buliba. 

Itt kezdődött a baj.

Dehommegyek, gondoltam elsőre. Biztos diszkó lesz, meg részeg szerbek. A diszkót nem eszem, a részeg szerbeket meg nem ismerem, de azt mondják felénk, nem jó arcok. Ellenben csak matatott az agyamban a gondolat, hogy valamit kezdenem kéne magammal vénasszonymentesen is. Leinfóztam hát a verseci magyar közösség egyik szószóló virágát, aki vállalta a gardírozást, hogy mégis, miféle hely lesz ez. Hát koncert, azt mondja, rockoncert. Pont, többet nem akartam tudni, uccu a szerb éccakába.

Itt egy kitérő jön, hogy az előzményeknek utózmánya is legyen. A buszos banda három felé volt osztva szállásügyileg. Én Kóci bácsinál laktam. Kóci bácsi egy ikonikus alak Versecen. Mindenki ismeri, mindenkit ismer, mindenről tud, mindenben benne van a keze és ritka nagy franc. Amúgy egy hatvanas jól szituált úriember, szóval csak akkor jössz rá, hogy neked épp a helység kalapácsával van dolgod, ha beszélgetsz vele kicsit. Koncertre indulás előtt ezt meg is tettem. Közben gyorsan végigcsekkoltam a ruházatomat, hogy nálam van-e minden. Igen, a ruházatomat, mivel általában ilyen ezerzsebű dolgokat hordok és egy fél orosz űrhajósnaszádot el lehet benne dugni. Pénztárca, cigeretta, okostelefon, meg a részeg szerbekkel szembeni előítélet pusztán spirituális és szellemi magasságokba való emelésére és eloszlatására a bicskám. Na, azt mondja ám a Kóci bácsi, "papírt" is vigyek. Mármint személyit vagy útlevelet. Meg hozzámdobott egy névjegykártyát, mondván, hogy : "Ha bármi vóna, csak mondjad, hogy itt lakol, Kócibácsinál".

Én ezt belehajtottam a paszportomba, beledugtam az ezeregyedik zsebbe, aztán uzsgyi.

Az előítéletek aztán gyorsan szertefoszlottak, illetve először is oldódtak, a közösségi házban kapott pálinkában. Aztán a szószóló virág átterelt minket a koncerthelyre,ahol teljesen korrekt részeg szerbek voltak, pont nem foglalkoztak velünk. Mivel megrögzött csavargóként elég gyorsan beszívom a legfontosabb alapismereteket az adott országról, a csaplárral ékes szerbséggel közöltem, hogy "egy sört kérek", aki persze nem tudta, hogy ez a mondat aktuális szerbtudásom jó nyolcvan százalékát teszi ki. Jött is oda buli közben, és magyarázott nekem egy darabig, amit akkor se értettem volna, ha magyarul mondja, úgyhogy mondtam neki, hogy "dá", aztán kezdjen vele, amit szeretne. Erre elmondta ugyanazt mégegyszer, és kompromisszumra jutottunk. Szóval, teljesen jó volt a hely és a társaság, és szerb rockot még életemben nem hallottam. 

Aztán, ha már a nyelvi tudás eddig terjedt, hát kizárásos alapon kértem még pár sört. A hepaj után még kellemesen eltrécseltem egy darabig szószóló virággal. Közben kértünk még "jedno pivo".

Summa summárum, mire kukorékolt a kakas, én bizony-mit szépítsem- spicces voltam. De az úr a pokolban is úr, elhárítottam mindenféle terelgető próbálkozást és annyit kértem szószóló virágtól, hogy állítson irányba. 

Hazatalálok, persze.

Hogy útnak eredtem, és nem kellett már a huszárvirtus,  négy  dologra jöttem rá. Először is, hogy én nem csak így egyszerűen spicces vagyok. Másodszor, hogy gőzöm nincs, merre lakom. Haramadszor, hogy az adott helyzetben legkézenfekvőbb információforrásnak számító telefonom lemerült. Negyedszer, hogy nincs kitől útbaigazítást kérni. Úgyhogy, a verseci hajnal pitymalló fényénél, kaján vigyorral az arcomon, faltól falig tangózva, mint vadászkutya a nyomot, spirálisan táguló körökben kerestem a szállásomat a szerbiai éccakában. Ez így eltartott egy darabig, csúszkáló időérzékem szerint vagy egy órát. Lassan elfogadtam a tényt, hogy az utcán éjszakázom és mint a zombifilmekben, napkeltéig mozgásban leszek, hogy reggelre megtaláljam a csapatomat. Majd mint hajnalpír a hegyek mögül, szembejött egy taxi.

És akkor a maligánfok kalózainak kiáltásaira felébredt Rúzsa Sándor. Mint a dicső betyár az alföldi csárda kapuján, úgy léptem ki az út közepére, összeszedve maradék nyelvtudásomat, hogy: "Ááámegazanyádúristenit!" 

Megállt. Kinyitotta az ajtót, rámnézett, és így láttam a gondolatát, hogy "Na*azmeg"-akárhogy is mondják ezt szerbül. Kóci Lajcsi bácsi nevét ezúton is szeretném imába foglalni. Mert nem tudok szerbül. Nem tudtam hol lakom, de még csak az utca nevét sem. Ellenben egy hirtelen mozdulattal belenyúltam az ezeregyedik zsebbe, legényesen kicsaptam az útlevelemet és a megrökönyödött taxis kezébe adtam a Kócibácsi névjegykártyáját, aki innentől mindent tudó, mindent értő és mindent elfogadó "Dá" bólintással hazafuvarozott négy saroknyira. 

Hát, ilyet is láttunk. Köszönöm ezt az estét az utitársaknak, Kócibácsinak, a szerb rockbandának, a taxisnak, szószóló virágnak, meg ennek a kis vörös félkóbornak, akit előtte nap tartóztattam le.

Jó éjt gyerekek, vigyázzatok a verseci pálinkával.