Mert nem tudok megülni sokáig a hátsómon, elmentünk hát a hétvégén világgá. A többes szám azért, mert buszos kirándulás volt, az érdekesség azért, mert úgy tizenhat éves korom óta nem voltam szervezett úton. Herótom van ugyanis tőle, hogy egy nagy embertelep zoidjaként mozogjak jobbra-balra, tyúklépésben, időre. Igazodva az őzikék öreg nénjeihez. (Tyű, mit fogok én kapni ezért a mondatért...). Nade, lényeg. Pénteki indulás, hétfői érkezés, két nap Szerbia, egy nap Románia. Várak, tájak és a Vaskapu. Nem, nem lesz ebből útleírás, maradjunk abban, hogy jellege és az ezzel való fenntartásaim ellenére nagyon jól sikerült, gyönyörű helyeken jártam és érdekes embereket ismertem meg. Itt most egy momentumot fogok kiemelni, a szombat estét.
"A" szombat estét.
A fenti fotó előzetesben került ide. Egyfelől tipikus kirándulóskép, másfelől "A" szombat este másnapján készült és a kép bal alsó sarkában megbúvó arcomról le lehet olvasni eztazt, előrevetítve a történetből.
De ne szaladjunk előre.
A szombat estét, ami akkor még csak így szimplán a szombat este volt, Versecen töltöttük, ez egy kisváros Szerbia keleti részén. A helyi magyarok láttak vendégül minket a közösségi házukban, vacsora, dínomdánom. Aranyos népek no. Aztán, a vendéglátás végén kaptunk egy felajánlást. Mégpedig, hogy elgardíroznak minket buliba.
Itt kezdődött a baj.
Dehommegyek, gondoltam elsőre. Biztos diszkó lesz, meg részeg szerbek. A diszkót nem eszem, a részeg szerbeket meg nem ismerem, de azt mondják felénk, nem jó arcok. Ellenben csak matatott az agyamban a gondolat, hogy valamit kezdenem kéne magammal vénasszonymentesen is. Leinfóztam hát a verseci magyar közösség egyik szószóló virágát, aki vállalta a gardírozást, hogy mégis, miféle hely lesz ez. Hát koncert, azt mondja, rockoncert. Pont, többet nem akartam tudni, uccu a szerb éccakába.
Itt egy kitérő jön, hogy az előzményeknek utózmánya is legyen. A buszos banda három felé volt osztva szállásügyileg. Én Kóci bácsinál laktam. Kóci bácsi egy ikonikus alak Versecen. Mindenki ismeri, mindenkit ismer, mindenről tud, mindenben benne van a keze és ritka nagy franc. Amúgy egy hatvanas jól szituált úriember, szóval csak akkor jössz rá, hogy neked épp a helység kalapácsával van dolgod, ha beszélgetsz vele kicsit. Koncertre indulás előtt ezt meg is tettem. Közben gyorsan végigcsekkoltam a ruházatomat, hogy nálam van-e minden. Igen, a ruházatomat, mivel általában ilyen ezerzsebű dolgokat hordok és egy fél orosz űrhajósnaszádot el lehet benne dugni. Pénztárca, cigeretta, okostelefon, meg a részeg szerbekkel szembeni előítélet pusztán spirituális és szellemi magasságokba való emelésére és eloszlatására a bicskám. Na, azt mondja ám a Kóci bácsi, "papírt" is vigyek. Mármint személyit vagy útlevelet. Meg hozzámdobott egy névjegykártyát, mondván, hogy : "Ha bármi vóna, csak mondjad, hogy itt lakol, Kócibácsinál".
Én ezt belehajtottam a paszportomba, beledugtam az ezeregyedik zsebbe, aztán uzsgyi.
Az előítéletek aztán gyorsan szertefoszlottak, illetve először is oldódtak, a közösségi házban kapott pálinkában. Aztán a szószóló virág átterelt minket a koncerthelyre,ahol teljesen korrekt részeg szerbek voltak, pont nem foglalkoztak velünk. Mivel megrögzött csavargóként elég gyorsan beszívom a legfontosabb alapismereteket az adott országról, a csaplárral ékes szerbséggel közöltem, hogy "egy sört kérek", aki persze nem tudta, hogy ez a mondat aktuális szerbtudásom jó nyolcvan százalékát teszi ki. Jött is oda buli közben, és magyarázott nekem egy darabig, amit akkor se értettem volna, ha magyarul mondja, úgyhogy mondtam neki, hogy "dá", aztán kezdjen vele, amit szeretne. Erre elmondta ugyanazt mégegyszer, és kompromisszumra jutottunk. Szóval, teljesen jó volt a hely és a társaság, és szerb rockot még életemben nem hallottam.
Aztán, ha már a nyelvi tudás eddig terjedt, hát kizárásos alapon kértem még pár sört. A hepaj után még kellemesen eltrécseltem egy darabig szószóló virággal. Közben kértünk még "jedno pivo".
Summa summárum, mire kukorékolt a kakas, én bizony-mit szépítsem- spicces voltam. De az úr a pokolban is úr, elhárítottam mindenféle terelgető próbálkozást és annyit kértem szószóló virágtól, hogy állítson irányba.
Hazatalálok, persze.
Hogy útnak eredtem, és nem kellett már a huszárvirtus, négy dologra jöttem rá. Először is, hogy én nem csak így egyszerűen spicces vagyok. Másodszor, hogy gőzöm nincs, merre lakom. Haramadszor, hogy az adott helyzetben legkézenfekvőbb információforrásnak számító telefonom lemerült. Negyedszer, hogy nincs kitől útbaigazítást kérni. Úgyhogy, a verseci hajnal pitymalló fényénél, kaján vigyorral az arcomon, faltól falig tangózva, mint vadászkutya a nyomot, spirálisan táguló körökben kerestem a szállásomat a szerbiai éccakában. Ez így eltartott egy darabig, csúszkáló időérzékem szerint vagy egy órát. Lassan elfogadtam a tényt, hogy az utcán éjszakázom és mint a zombifilmekben, napkeltéig mozgásban leszek, hogy reggelre megtaláljam a csapatomat. Majd mint hajnalpír a hegyek mögül, szembejött egy taxi.
És akkor a maligánfok kalózainak kiáltásaira felébredt Rúzsa Sándor. Mint a dicső betyár az alföldi csárda kapuján, úgy léptem ki az út közepére, összeszedve maradék nyelvtudásomat, hogy: "Ááámegazanyádúristenit!"
Megállt. Kinyitotta az ajtót, rámnézett, és így láttam a gondolatát, hogy "Na*azmeg"-akárhogy is mondják ezt szerbül. Kóci Lajcsi bácsi nevét ezúton is szeretném imába foglalni. Mert nem tudok szerbül. Nem tudtam hol lakom, de még csak az utca nevét sem. Ellenben egy hirtelen mozdulattal belenyúltam az ezeregyedik zsebbe, legényesen kicsaptam az útlevelemet és a megrökönyödött taxis kezébe adtam a Kócibácsi névjegykártyáját, aki innentől mindent tudó, mindent értő és mindent elfogadó "Dá" bólintással hazafuvarozott négy saroknyira.
Hát, ilyet is láttunk. Köszönöm ezt az estét az utitársaknak, Kócibácsinak, a szerb rockbandának, a taxisnak, szószóló virágnak, meg ennek a kis vörös félkóbornak, akit előtte nap tartóztattam le.
Jó éjt gyerekek, vigyázzatok a verseci pálinkával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése