Jóvanazúgy

Gyerejózsikám, foggyadide. Odabaszarincsárájakalapáccsal, úgye. Nemcsavaroznikéneezt? Megfogjajazjóvanaz. Kipotyoghallod. Nembajcsezdmeg, teszünkalálécet, főfogjaaz. Nemlássákmeg. Jóvanakkor, hozoktiplit. Minektipli, megállezígy. Bajleszebbűhallod. 'sztaggóccmán, nemlássákmeg. Kéthetetkibír, addigrakifizetnek. Akkó jóvan, jóvanazúgy.

Ha van olyan, hogy nemzetkarakter, amivel bunkó módon általánosítani lehet egy nemzet tulajdonságait, mondom, ha van olyan, akkor a magyarra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy hülye. Nem, a magyar kifejezetten nem hülye. És mégis, ha akarunk egy jó szakembert találni, legyen az tetőfedő, hidegburkoló, asztalos, vagy kőműves, akkor, főleg itt a Nyugatvégen, bizony lutri van. Mert a végeredmény vagy olcsó lesz és szar, vagy drága és szar.

Ebből lehet választani.

A kérdés adott. Miért? 

Miért nehéz és lesz egyre nehezebb Magyarországon, főleg nyugat-Magyarországon olyan szakembert találni, aki a kombinációs lehetőségek közül pont a "drágán és jólt", ne adj' Isten az "olcsón és jól"-t választja?

Béláim, gondolkodjunk.

Vegyük alapul, oknyomozandó, a négy kategóriát. 

Négy, igen. Legyünk optimisták.

 Tönkremegy valami, vagy cserélni kell valamit. Alacsony a költségvetésed. Micsinász? Leülsz a fácsebuk elé, kiírod, hogy gyerekek, ki ismer egy jó vízvezetékszerelőt? Öt perc múlva lesz ott nyolc komment tíz telefonszámmal. Kettőt felhívsz, egyik olcsóbb, hajrá. Na ebből szokott az első kategória lenni, az olcsóért szart. Mégiscsak ismerős ismerőse vagy, csak nem számolunk teljes árat, boncsessört, megóggyuk. És aztán a végeredményre nézel, mint Szása a körmoziban. Igen, megtapasztaltam ezt, a tavalyi házfelújításnál két komplett "ismerős ismerőse" brigádot kellett félúton szélnek ereszteni, aztán profikat felbérelni helyettük, akik defibrilátort kerestek, mikor meglátták az előző bagázs munkáját. A második, a drágáér' szart, hasonlóan kezdődik. Csak nem adnak pontos árajánlatot. De reménykedsz, hogy csak baráti lesz. Aztán nem. Mert mégiscsak haramadkézbőli ismerős vagy. Szintén vakartam már a saját bőrömet  ilyen miatt. Szombathelyi kisházam, fürdőcsempézés. Eskütétel, hogy a legjobb mestert küldik hozzám, aki haveri alapon dolgozik. Ebben megbízván oda se nagyon néztem, mester aztán kiszámlázta egy közepes árfekvésű profi brigád díját, én meg próbáltam a csempék közt egy párhuzamost, vagy egy vízszintest találni, eredménytelenül. Nade, legyünk optimisták, amint ígértem, keressünk olcsón jót. Ez két esetben jöhet be. Az egyik a jóbarát. Elsőkézbőli, hozzáértő szakmunkás cimbora, akinek te is segítettél már kalákában eztazt.

A másik a szerencse, a százból az egy. Benne van a pakliban, ha ritkán is.

A negyedik a drágán és jól. Ezt nem magyaráznám túl. Profi cégek, igényes munkával, modern felszereléssel, válogatott munkaerővel.

 Szakosodva a felső tízezerre.

Nem volt meg a miért. Na majd most. 

Mert erről is van egy elméletem, mint mindenről. 

Ráadásul ez elmélet nem csak saját, másoktól is hallottam már.

Szerintem, emberek, az van, hogy a pénz és a szakértelem, meg az IQ, hát, csak összefügg valahogy. Namost, mióta nagybüdösúnijó lettünk, azóta a villanyszerelő dönthet, hogy az E-Onnak dolgozik nettószázé, vagy a sveháti reptérnek kettőezeröccázé, ojróban. Ergó, akinek van valami szakértelme vagy (na adj' Isten- és) sütnivalója,  az már innen el van menve. Aki meg itt van maradva, az hát...mit szépítsem, olyan mint a kávéban leülepedett zacc. Sötét és nem jó semmire. 

Ebből lesznek ezek a "jóvanazúgy"cégek. 

A tendencia ijesztő.

 Mesélnem kell erről. A mese kezdetén tartozom egy vallomással. Tehetem, mert bízom abban, hogy a blog nagyjából százötvenes állandó olvasóközönségéből nem nyom fel senki, illetve ha igen, már akkor se tudnak mit kezdeni velem. Én bizony fusiztam egy időben. Mivel nem értek a menkühöz meg a cseréphez, ezért nyelvtudással, fordítóként. Így állt elő az a helyzet, hogy egy sógor újgazdag megbízott, hogy szervezzek neki egy magyar céget, aki csinál neki vaskaput az új házára. Méretek megadva, anyag megadva, extra kívánságok megadva, büdzsé megadva, hajrá mondok, mi történhet. Gugli fellapoz, a Nyugatvégről (Győr-Sopron-Szombathely térség) összegyűjtött tizenkét lakatoscégnek ímél megy, pontos adatokkal, árajánlatkérésügyileg. Mi történhet. Mi pasztmek? Az történt, hogy a tizenkét cégből hét soha nem írt vissza. A maradék ötből négy nekiállt ilyeneken fennakadni, mint hogy adjak meg RAL-kódot a kapu festéséhez. Erre megkértem őket, hogy adjanak egy közelítő, tól-ig árajánlatot, fennakadás nélkül. A négyből három nem fogta fel a dolgot, vagy nem akarta. (Tegyem hozzá, egy cirka ötezer ojrós projektről volt szó, szóval nem értettem a dolgot, de ha nem kell nekik a pénz, hát nem kell, ődóguk.) A tizenkettőből a rostán fennakadt két cégből kiválasztottam az olcsóbbat, aztán durr. Megcsinálták rendesen? Meg, mi? Rendesen, mi? 

Nem. 

Öt centivel feljebb volt az egyik szárnya mint a másik. 

Gyakorlatilag fél napot szinkrontolmácsoltam, telefonon, a sógor, valamint a cég "tudokámnémetű" embere között, a tűréshatár elérése után mindkettőt elküldve a halál falloszára, mielőtt igazság tétetett. Azt hiszem akkor döntöttem el, hogy többet nem vállalok ilyen megbízást.

Szóval, szerintem ezért van. A baj az, az igazi baj, hogy ez a tendencia nem csak a szakiknál van meg, de minden más területen is, csúnya példaként az orvosoknál. Mert ha a cserepes elcseszi a tetődet, attól legfeljebb mérges leszel, de ha az agysebész a buksidat, attól halott. De ez már egy másik téma, a következő bejegyzésé. Addig is gondolkodjatok rajta, hogy lehetne ezt megoldani. 

Akinek van ötlete, ne tartsa magában.

Áldásbékesség.