Herbert hazatér

Hé, ez alliterált. Mármint a cím. Pénteken volt az utolsó napunk a ziskolában. Mármint a munkahelyemen. Addigra már nagyon úgy festettünk, mint a süllyedő hajó, vagyis mint a lomtalanított. Minden ami könnyen mozdítható, azt már bedobozoltuk, kidobtuk, vagy szétosztogattuk, minden, ami nehezen mozdítható, az már elszállítás alatt volt, vagy elszállítódott, vagy széthordták a rókák. Mert ugye a ziskola igazából nem ziskola, hanem egy felnőttképzési központ, amit egy projekttel nyert pénzből tartottak fenn. A projekt kifutott, a cég elb... nem nyerte meg a folytatását, úgyhogy ennyi, roló le.

Igen, a képen lévő jószágokat már ismerhetitek. A hátsó sorban Árnyék, avagy Kutya Úr, aki köszöni, már jobban van. Az első sorban jobb oldalt Fraubert, a tőle balra álló Herbert felesége. Herbert pedig a leghasznosabb kollégám és tanársegédem volt a projektben. Bizony, őt kimentettem a kapuit csukó intézetből, hogy továbbra is szárnysegédem, háptértanácsadóm, plasztitkárom és akaratom gácsérvényesítője legyen. Mivel azért az emberfia se hülye, és időben bezörgetett azon cégek ajtaján, akik viszont megnyerték a projekt folytatását, hogy nem kőne-e ide egy tréner, aki bírja az erős pistát, már alá vagyok írva a következő munkahelyemen. Tehát most két hét pihi jön, utána pedig Herberttel teljes erőbedobással folytatjuk az istentelen nép okítását. Úgyhogy a pénteki zárásnak teljes nyugalommal mentem neki. 

Ha Herbert felemelkedéséről és tündökléséről többet szeretnél olvasni, akkor katt ide: katt. 

Azt hiszem, hogy az ilyen jellegű lezárások mindig egy jó visszajelzést adnak. Jót abban az értelemben, hogy igazat, illetve igazit. Mert ugye akinek van egy kis szeme a felszínen látható "örültemhogymegismertelek, továbbimindenjót" jellegű sztenderd búcsúzkodás alatti gondolatok meglátására is, az tudhassa, hogy minek mi lett itt a vége. Nem tudom, hogy a vezetőségünknek van-e ilyen szeme, mindenesetre én azért belekuncogtam a téli szélbe, mikor jött a mail, hogy a záró tímmíting utánra szervezett főnökséggel való iszogatás "érdeklődés hiányában elmarad". Ellenben nekem személy szerint nagyon jól esett a péntek. Odajöttek egymás után a kutyafejűek, mármint a tanítványaim. Azán ott nem ám kézfogás volt, hanem ölelés. Olyan igazi, tudod. Meg a közvetlen főnököm is úgy köszönt el, mint amikor nem is köszönsz el igazán, mert tényleg szeretnél még találkozni a másikkal. Mindezután fogtuk magunkat a kollégákkal és teljesen a szervezeti kereteken kívül, önkéntességi alapon jól beb... átbeszéltük az elmúlt másfél évet, meg úgy általában a világ dolgait. (Igaz a cehhet rálőcsöltük a cégre :D ). 

Így ez olyan érzés volt, összesítve, hogy a francba, valamit csak csináltam itt, talán még nem is rosszul.

Ez olyan szívmelengető.

Remélem a következő etáp is ilyen lesz.

Aztán meg, van még egy zárógondolat, ami nem hagy nyugodni. Ezt komámember indította el bennem, miután puszta kíváncsiságból kinéztünk a bécsi O1G tüntetésre. Szóval. A migránspolitikához való hozzá-és bizonyos szintű ellenállásom egy dolog. Egy másik, az a gondolat, hogy ha mán itt vannak, kezdjünk velük valamit, lehetőleg értelmesen, amihez igyekszem hozzátenni. De akár így, akár úgy, a munkám kapcsán, meg abból kiindulva, hogy külföldön élő magyar vagyok, én bizony kőkeménynek sorosbérencnek számítok. Szóval, szerintetek, számíthatok rá, hogy Gyuri bácsi egyszercsak átutal egy nagyobb összeget a számlámra? Csak mert eddig nem igen láttam a Viktorunk által emlegetett pénzből egy garast se. Ez nekem valahogy egy logikai ellentmondás. No mindegy, hátha majd. Akkor veszek rajta nektek fröccsöt, jó?

Záróképnek beteszek ide mindenesetre egy képet, amin épp a gyűlölettől fűtött migréncsek álláhú akbároznak, hogy megdöntsék a viktoriánus Magyarország és a primitív Ausztria rendjét. Arcomon rettenettel figyelem őket, igyekezvén távolságot tartani. 

Közben néha eszembe jut, hogy az eszme és az egyes ember nem ugyanaz. 

Szóval, kellemes Karajcsont és ha addig nem firkálnék, akkor boldog új esztendőt is mindenkinek.

Áldás és békesség. :)

Mobil

Kis esti ujjgyakorlat, nektek, az arcotokba bele. Kezdek elvárosiasodni, az van. Ami valamilyen szinten kikerülhetetlen, ha az emberfia (nagy)városban lakik. Az egész disznóság a Bélával kezdődött. Róla bővebben ehun. Szóval Béla, a mobil, sőt, mit mobil, okostelefon minden tiltakozásom ellenére lett. Igen, Jóanyámnak előbb volt okosfonja, mint nekem. Ne nézzé. De aztán lett. Kaptam na. Ez a tény hozzátett a városiasodáshoz. A másik meg a tömegközlekedés. De majd erről is mindjárt, előbb kép kell, különben hülyén néz ki a bejegyzés felosztása.

Tessék, kép.

Szóval a tömegközlekedés, az nekem kívül esett a komfortzónán. Erős a gyanúm, hogy természetemnél fogva lehet bennem némi lustaság, illetve némi ellenállás az új dolgokkal szemben. Ennek aztán mindig nekimegyek a végén, de néha eltart egy darabig. A tömegközlekedés meg azért volt ilyen, mert nagyjából a Pornóapáti (400 lakosú p***ányi falu)-Szombathely (80000-es városforma) relációban nőttem fel. Azaz az egyetlen tömegközlekedési eszköz, amit rendszeresen használtam, az a Pornóapáti-Szombathely, illetve vicaverza busz. Amúgy gyalogszer volt, vagy bicikli, később autó. Namost, hogy beköltöztem Bécsbe, ezt eleinte próbáltam tartani. Aztán lassanként rá kellet jöjjek, hogy (hülyevagydani) nem, Bécsben nem lehet parkolni és a távolságok nem mindig tehetőek meg "tízpercalatt" gyaloggal. Szóval ha apránként és lassan is, de birtokba vettem a metrót. Közben meg a mobiltelefont.

Namost, az utóbbival kapcsolatban bizonyos dolgokból engedtem. Mint az unalompötyögés. Mert eleinte az se volt ám. De ahogy elmúlt a metrózás varázsa és napi rutinná vált, szimpla időkitöltésnek beindult a csetülés, a fészbukkolás, meg a hepiglász. Jó, bakker, már én is pötyögök a metrón, beee. De van amikor egész hasznos dolgokat csinálok a Bélán. Ügyintézek, vásárolok, bankolok, cikket olvasok. Ez a kellemeset a hasznossal esete. Mondom a saját védelmemre. 

Aztán van amiből nem engedtem ilyen téren. Például, hogy beszélgetés közben nincs képernyővakarás. Nem csak nekem, másnak se. Ezt ugye nem kell magyaráznom, miért? Irgum. Meg menet közben se. Gyalog se. Úgyhogy még mindig érzek némi jogalapot a hőbölgésre. Le szoktam figyelni és megjegyezni a legextrémebb helyzeteket, amiben valakit mobilozni láttam. Az edzőteremben, az oké, lassan megszokott, amíg nem csak azt csinálja az ember a gépen, elmegy. Na biciklistől már furcsállom. Ődóga, elütik, hát elütik, mi történhet, meghal legfeljebb, nem kell mindjárt a legrosszabra gondolni. Autósnak, aki pötyög, egyszerűen az édesanyját, mert ott már más is meghalhat. Buszsofőrnek pedig a két édesanyját. De számomra nem ez a legextrémebb, még ha a legveszélyesebb is. Nekem a top, a férfivécé ilyen szempontból. Oké, ücsörgésnél én is szoktam. De hogy a bömböldék klozettjében a piszoárban állva, fél kézzel a jánosba kapaszkodva hogyan és miért jó a másik kézzel telefonozni...hát azt tessék nekem megmagyarázni, 

itt.

I

I

I

v

Node. Másik dolog amit megfigyeltem, mármint magamon. Jól képzett falusi gyerek lévén a fizikális privát szférám meglehetősen nagy. Kb karnyújtásnyi. Ezt hívják testi magánszférának is, mindenesetre azt jelenti, hogy kellemetlen számomra, ha idegen ember ebbe belép. Na ezt a távolságot felejtsd el Bécsben. Eleve nagyváros, meg a bécsi gánicák amúgy is hajlamosak rá, hogy úgy álljanak az emberfia mellé, illetve közlekedjenek el mellette, hogy egy papírlapot ne lehessen leejteni kettejük között. Ez a tömegközlekedésen és a forgalmas helyeken nyilván hatványozódik. És hát eleinte próbáltam a magam megszokott módján kezelni a dolgot, azaz kikerülni a népeket, meg utat adni, meg ilyenek. Hát, elmúlt. Múltkor morogtam erről komának, hogy te, ezeknek nincs perifériás látásuk? Azt megmondta a tutit, hogy de, csak felvették a "városi leszarom" közlekedési formát. És aztán, ha sietek/nem vagyok hangulatba'/igennagyonsokanvannak/keleten kel a Nap, no akkor én is egyre inkább hajlamos vagyok rá. Ez szimplán egy ki a nagyobb játék, leszeged a fejed és mégy előre. Ha lepattan, hát lepattan. Vagy obábbmegy. Nem szép, de igaz, kezdek rászokni erre, lévén hogy az eredeti udvarias módszerem kevésbbé működik a fenti helyzetekben. 

És akkor vannak az orkok. Akikkel nem lehet mit kezdeni, nemtől, kortól, vallástól függetlenül. Akik képesek mindkét szituációból kihozni a legrosszabbat. Kikeresni a legnagyobb tömeget, elővenni azt a büdös mobilt és arra fókuszálva menni, mint a világtalan. Nem is orknak, hanem zombinak szoktam hívni őket. Brrr. 

Szóval. Van amiben engedtem az elvekből. Van amiben nem és nem is fogok. Zombi nem leszek.

Tudjátok mit akartam kihozni ebből az egészből?

Nem?

Hát lássátok, igazából én se.

Mindegy. Ne legyetek zombik.

'Cakát.

Like tears in rain

Haláltudat. Én így hívom. Nem tudom már, hogy saját kifejezés-e, vagy szedtem valahonnan, de jó ideje velem van. Nem tudom mióta. Évek, sok. Annak az egyszerű ténynek a tudata, elfogadása és elismerése, hogy minden, ami születik, terem, vagy osztódik, annak valahol vége is van. Furcsa ezt így kimondani, de ennek a tudása és elfogadása, a "nem akarok hallani róla" helyett, nos, hülyén hangzik, de megnyugtató. Nem várom, nem akarom, de rendben van. Nem befolyásolható, nem változtatható. De a két végpont közötti út igen. Kicsit fordított szamuráj-gondolkodás, ha jól megnézem. :)

Mielőtt legörgetnétek ijedten a bejegyzés végére, Kutya Úr jól van. Sokat emlegetett szereplője a blognak. Mintegy állandó jelenlevő, akiről azonban soha nem meséltem. Ideje. 2009 áprilisa, akkor született. Én akkor épp azt hittem, hogy letelepszek. Ház, asszonyka, munka, szóval a belevágás a klasszikus felnőtt életbe. (Bár már akkor gyanús volt, hogy ez a hajó nem ezen az ismert vizen fog úszni.) Kutya kell. Berni pásztor. Hát elmentünk megnézni egy alomnyi totyogó, fekete-fehér-barna csöppséget. Egyikük, mind közül a legbucibb, odaballagott hozzánk, amúgy komótosan, mintha nem is kiskutya lenne, hanem egy mindentudó bölcs, hogy jól megnézzen magának. Gyors és jó döntés. A név gyakorlatilag előbb megszületett, mint a kutya. Árnyék. Exem agyréme, de az idő bebizonyította, hogy nómen eszt ómen. Pár hét múlva elmentünk érte. Azonnal elaludt a kocsiban, mintha mindig is hozzánk tartozott volna. 

Volt egy nagyon csúnya időszakom a nyár végén-ősz elején. És elkezdett zavarni. Zavarni a halál gondolata. Lementem a mélyére, amennyire lehetett. Azt találtam, hogy a köztes út miatt. Mert még mindig hiányérzetem van. És nem leszek fiatalabb. Nem panaszkodom. Jó kondiban vagyok, egészséges és ha megfürdök, még a nők is megnéznek. De őszül a halántékom, előbb leszek másnapos, mint hogy berúgjak, ősszel befájnak az ízületeim és van néhány nem-csak-időleges ránc a homlokomon. Az idő vasfoga, ha lassan is, de elkezdett rágicsálni. Bár nem mondanám, hogy különösebben zavar. Mostanság néha elgondolkodom rajta.
 A rossz érzés mulandóban. De még keresem a kimenetelét.

A hajó aztán nem arra úszott, amerre a bólyák vannak. Ex balra, én jobbra, munkával kilett a púp, ház nyűg lett. Kutya Úr meg hozzámnőtt. De úgy véglegesen. Idővel rájöttem, hogy ez alól nincs kifogás. Bármi lesz, az Kutya Úrral lesz. Aztán, ha már olvasgattatok errefelé, tudjátok, hogy levitorlázott azóta pár karikát a hosszúhajó. Néha önmagukba visszatérőeket, néha előrevezetőket, de úton volt. És lesz is még jó darabig. És Árnyék mindig utazott vele. Nem is egyszerű ám egy kutyával hajózni.

Hülye kommersz sorozatok. Hülye írók. Nem csak a blogírók, úgy egyáltalán. De néha, néha, megragad egy gondolat. GOT. Avagy Game of Thrones, Trónok harca, vagy ahogy tetszik. Volt, valamikor az elején, egy jelenet, ahol Aryának a vívomestere, rá kell gugliznom, Syrio Forel, úgy hívták, a maga elcseszett akcentusával elmagyarázza a saját hitvallását. Mely szerint a halál elkerülhetetlen. És az egyetlen dolog, amit mondhatunk a Halál névtelen Úrnőjének, hogy: "nem ma".
 Nem ma. 

Not today.

Hétvégén Jóanyám volt nálam a Császárvárosban. Látogatásból, meg karácsonyi vásárból kifolyólag. Szombaton megnéztük a középkori vásárt a HGMnél, aztán haza, kutyaetetés, majd ivászat barátokkal. Éjfél körül értünk haza. Kutya Úr áll a konyha közepén és görcsöl. Látszik, hogy nincs képben. "Gyomorcsavar"-volt az első gondolatom, de nem, okádik. Akkor nem. Nincs baj, csak szorulás. Olaj, séta, símogatás. Reggelre elmúlik. De nem. Ügyelet, az első, ami szembejön. Állatorvosi egyetem. Biztos megússza egy hashajtással. Fiatal csinos doktornő. Zavart arccal jön ki. Nem tudom az orvosi szakszót, utánanézni meg nem fogok most. A belek körüli izmok az előrehaladott kor és a hormonok miatt leépültek. Szombat éjjel az egész béltraktus megcsúszott hátrafelé és magával rántotta a belső szerveket, pontosabban a húgyhólyagot és a prosztatát. 

Eszembe jutott egy másik filmes jelenet. Mikor a Szárnyas fejvadászban a replikáns, Boy Ratty, utolsó szavait súgja oda a fejvadásznak. "Láttam sok olyat, amit ti emberek el sem hinnétek. Lángban álló hadihajókat túl az Orion csillagképen, C-sugarak ragyogását a sötétben a Tannhäuser Kapu közelében. Ezek a pillanatok mind eltűnnek majd az időben, mint könnyek az esőben. … Ideje meghalni."

Közel egy hétbe került. Nem tudom hogy, de bevezettek neki egy katétert, hogy ürüljön a hólyagja. A közvetlen életveszély ezzel elmúlt. Beteget jelentettem. Három napig, a második életmentő beavatkozásig akkora volt a gyomrom, mint egy alma. Őszintébb leszek, mint amennyire alapból is lenni szoktam a blogon. Belemegyek a vörös zónába. Folyamatosan részeg voltam. Pont annyira, hogy működő-és vezetésképes, valamint ugrásra kész legyek, de ne bolonduljak meg. Aztán kedden felhívtak, a műtét sikerült. Benn kell maradnia megfigyelésre. Iszonyatos dolog szembesülni az érzelmek és a realitás összetűzésével, hogy a költségek közel meghaladják a keretet. Közben találtak még valamit, ami gyanús. Ezt most babonából nem írom le. Három nap után összeszedtem magam és elrendeztem mindent. Mármint a körülményeket. Addig is minden nap látogattam Kutya Urat. Az első alkalommal ki kellett küldenem a doktornőt meg az állatorvoshallgatókat, mielőtt összebőgtem volna magam. Panteista lévén imádkoztam Istenhez, Allahhoz és elvégeztem egy ősi pogány szertartást. Eddig segítettek. A többi is rajtuk múlik.

Szedjétek össze magatokat, bassza meg.

Van egy banda, a Fear Factory. Ők ilyen 0/100 együttes nekem. 90 százalékban fos zenéket csinálnak. A 10 százalék üt. Van egy számuk, ami nekem kicsit körülírja az egész haláltudat dolgot. Be fogom linkelni a bejegyzés végére.

Ma hazahoztam Kutya Urat. Hihetetlenek ezek a jószágok. Átrendezték a fél belsejét, van rajt egy vágás a herezacskóitól a mellkasáig. Meg egy tölcsér a fején, amit utál. De él, mozog, kakál, pisál, eszik. És örül nekem, meg hogy itthon van. Bánatosak a szemei, utálja a tölcsért és még bágyadt. De itt van, erős, mint egy gép és mindketten tudjuk, hogy nincs még itt az ő ideje. Nem most, nem így. Voltak pillanataim, amikor kételkedtem ebben. Most már nem. Lesz egy második lépése a műtétnek. De az már egyszerűbb. Kiderítjük a kérdéses, babonából-le-nem-írt szimptómát is. Lassan tíz éves, ami berniben már öreg. Ez is tiszta. De a két pont között, lesz még időnk. És azt jól fogjuk használni. Délután leterítettem a matracomat a földre és pihentünk egy félórát egymás mellett.

Dolgok, amikért érdemes a két pont között.

All this memories will fade in time. Like tears in rain, time to die.

But not today.

Köszönöm mindenkinek, aki szorított nekünk.