Havizaj, szeptember: Médiaparasztok

Gondoltam egyet. Mégpedig azt, hogy nyitok itt a blogon belül egy vitafórumot, kibeszélőszekciót, anyázórészleget, okoskodóteret. Mindezt olyan formában, hogy minden hónapban bedobok egy témát, illetve kérdést, amolyan provokatív jelleggel. Tesséklássék elmondom róla a véleményem, nyitva hagyván a folytatás, illetve véleményformálás lehetőségét nektek. Lehet a dolgot megvitatni fácsebukon, vagy itt kommentben, vagy sörözés közben, vagy ahol tetszik. Ez lesz kérem a havizaj. Vagy nem lesz, attól függően, mekkora rá a kereslet. Próba, szerecsen.

Szóval, szeptemberre előveszem a médiaparasztokat. Egész pontosan arra a karakterre gondolok itt-egyelőre elvonatkoztatva a konkrét személyektől-aki úgy tíz éve jelent meg a médiában. Nem feltétlenül emelkedik ki semmivel az átlagból, vagy ha igen, akkor is megvan az a jó tulajdonsága, hogy úgy beszél a körülötte lévőkkel, mintha-uram bocsá' a szófordulatért, a v*l*gából rángatta volna ki őket. És a népek imádják ezeket az embereket. Vagy épp nem, de az biztos, hogy nézik, van rá kereslet. Megvan, kikre gondolok?

Agyarországon talán az egyik első ilyen volt Havas Henrik.

   

A püffedt fejű Tanárúr, aki mindentudó stílusával, mindenkit lepocskondiázva ül a különböző tévés műsorokban, nagyjából úgy, mintha ő tojta volna az első tojást, megoldván ezzel a "melyik volt előbb" kérdést, és osztja a világra szóló igazságokat, olyan stílusban, amelyikért már bármelyik való életbeli közösségben legalább egy jobbhoroggal lenne gazdagabb. (Igen, kicsit kizökkentem a nyitva hagyott kérdések és a véleményalkotásnak rátok való bízásának elvéből, nem, nem szeretem a Havast.) Szóval, Havasnak ez a fajta stílusa határozottan felfelé lendítette a pályáját. Úgy látszik, erre volt igény. 

De ő még csak a kezdet volt és az enyhébb verzió. Voltak műsorok-külföldről átvett műsorok,- ahol már a műsorvezető "liszenszéhez" tartozott egy előre megformált, bunkó karakter. Volt tehát egy papírforma, hogy az adott adásban milyennek KELL lennie a moderátornak, aztán erre kerestek egy alkalmasnak tűnő embert, elmondták neki, hogy itt bizony mindenkinek be kell szólni, akkor is, ha magától nem tenné, és hajrá, kész volt a népszórakoztatás.  

 

Máté Krisztina két nagyobbacska előnnyel is rendelkezik Havashoz képest, tehát eleve előnnyel indult, legalábbis a nézőközönség férfi tagjainak körében. De azt hiszem, nemtől, kortól és vallási hovatartozástól függetlenül legtöbbünkben az a kép él róla, amikor szinte fröcsögve mondja, hogy "Te vagy a leggyengébb láncszem, VISZLÁT!" Namost, ez például egy ilyen műsor volt, külföldről átvett "liszenszel", ahol a műsorvezetőnek effektíve muszáj volt bunkóznia a népekkel. Nem hiszem, hogy a hölgyemény alapból ennyire húzós lenne. Oké, van egy kicsit (elnézést, idézek: Hofi Gézától hallottam még anno egy előadásán a hölgyre vonatkozólag:) halálmadár p*csa kiállása, de ennyire nem zűrös. Nem kérem, ezt így kellett csinálnia. És igen, a népek ették, nézték, beszéltek róla, amíg ment a műsor.

Aztán ide vehetném Puzsér Róbert, a Csillag születik rémségét, aki különösebb szakmai háttér és válogatás nélkül ugat le mindenkit, vagy Csernus Imrét, a sztárpszichológust, akiről kilométerekről sugárzik, hogy  magánemberként egy lelki nyomorék. És a jelenség nem tőlünk indult, mi ugyebár csak átvettük külföldről. És ez a trend itt is, ott is folytatódik, említsük csak Gordon Ramsay-t, a sztárszakácsot, aki a saját főztjén kívül mindenkiét olyan szavakkal illeti, amitől bármelyik jóérzésű ember palacsintasütőt állítana a hátába, vagy a fiktív személyként feltűnt Dr. House-t. 

 

És ezek az emberek mind-mind sztárok kérem, ismert, mondhatjuk elismert emberek. Ráadásul, minél prósztabbak, annál keresettebbek. Mert ez a trend nemcsak hogy folytatódik, de erősödik is. Hogy mire gondolok? Az előbb felsorakoztatott személyek közül kiragadva egy régebben és egy újabban feltűntet: a Havas-bármennyire is nem szeretem- még mindig egy kultúrember Puzsérhoz képest.  Szóval, a médiaparasztok parasztsági szintje is egyre nő. Na, most jön nektek a kérdés.

MIÉRT?

Miért van ez, hogy az emberek kétpofára zabálják ezeket a médiaszüleményeket, akiknek a stílusát, személyiségét, karakterét a való életben aligha szeretnék a saját köreikben látni? Miért van rájuk igény? Illetve TI hogy álltok a kérdéshez, elfogadjátok, szeretitek ezeket a karaktereket? (Nos, az ember nem tudja átlépni a saját árnyékát, objektivitás ide, vagy oda, szerintem elég erősen átjött, hogy én hogy érzek ez ügyben:))

Nos?  

Tériszonyat és terápiasokk

Hát képzeljétek el, az van, hogy tériszonyos lettem. Ami azért furcsa, mert az emberrel a tériszony vagy vele születik, vagy kap valamiféle sokkot, esik egy nagyot, vagy lát valakit lezuhanni, satöbbi. De nem, én csak úgy az lettem.

Úgy saccolom, 4-5 éve kezdődött. Korábban semmi bajom nem volt a magassággal, pontosabban a mélységgel. (Mert ugye, hogy egy kedves barátnőmet idézzem, "a mélység öl meg, nem a magasság".) Gyerekkoromban imádtam felmászni mindenhova, főleg a fákra, nem zavart különösebben a "leeshetek" érzés, még akkor se feltétlenül, ha tényleg leeshettem volna. És egyszer csak hopp-ott állok, hogy parázok a magas helyektől, elfog a szédülés, szóval a klasszikus tériszonyos tüneteket produkálom. Nem volt konkrét kiváltó oka sem. Emlékszem az első esetre, mikor ez feltűnt, de közel biztos vagyok benne, hogy nem akkor és attól jött elő. Épp egy hegyen túráztam többedmagammal, mikor is gondoltam egyet és elindultam megmászni egy sziklafalat. A "megmászni egy sziklafalat" igen macsón hangzik, de hogy értsétek a helyzet súlyosságát, vagy épp súlytalanságát, a "sziklafal" egy talán öt méter magas valami volt és inkább omladékos lejtő, mint fal. Kepesztek, kepesztek, hát egyszer csak megrekedtem. A felettem lévő fogást még nem értem el, az alattam lévőt már nem. Semmi, de semmi bajom nem történhetett volna az adott szituációban, mivel a fal nem volt meredek, ezért ha valami hirtelen perverz ötlettől vezérelve elengedek mindent és leugrok, akkor is legfeljebb egy métert "zuhantam" volna az alattam lévő puha, földes, jó öt négyzetméternyi kiszögellésre, és még ha onnan tovább gurulok is-ami nem lett volna valószínű-akkor is, úgy másfél méterrel alatta ott volt az édes anyaföld. Tehát, a legrosszabb,ami történhetett volna, hogy fenékre ülök, a többiek meg kiröhögnek. És higgyétek el, ennél kategóriákkal nagyobb pottyanásokat is úsztam már meg egy karcolás nélkül. Na szóval, ott állok, mint pap a lakodalomban, hogy ne a vulgáris, ámde szokásos formulát használjam, és kitört rajtam a pánik. Mondom, teljesen tudatában voltam, hogy biztonságban vagyok és mégis. (Mellesleg ez is klasszikusan tériszonyos dolog, hogy akkor is betojsz, ha az agyad tudja, hogy nem lehet bajod.) Ezért is gondolom, hogy nem ez a helyzet hozta ki, csak itt szembesültem vele először, hogy hoppá, valami megváltozott bennem. Szumma szummárum, jó ötpercnyi egy helyben izzadás után legyőzve a pánikot és a többiek bátorítására azt csináltam, amit korábban gondolkodás nélkül tettem volna, ugrottam egyet fölfelé, elkaptam a következő kapaszkodót és már voilá, fent is voltam. Nagyjából eszembe se jutott ez az eset a következő olyan alkalomig, amikor magas helyre kerültem. És akkor újra előjött. És azóta többször, sokszor. 

És elkezdett zavarni. A tériszony nem az a fajta dolog, amivel az emberfia ne tudna együtt élni, ha nem vadászpilóta, hídépítőmunkás, vagy légtornász, de zavar, mert mégiscsak kevesebbnek érzem magam tőle és hát szeretek felfelé mászkálni, mint mondtam. Szerencsére az én tériszonyom még a kezelhető fajta, némi akaraterővel el tudom kerülni a teljes pánikot. Láttam már ilyet is, volt egy ismerősöm, aki olyan szinten volt magasságfóbiás, hogy egyszer elkapta a pánikroham egy lejtős hegyoldalon, aminek a legveszélyesebb tulajdonsága a szép kilátás volt, elsápadt, leizzadt, leült és nem volt hajlandó tovább jönni. Sok nyugtatgatásunkba, időnkbe és pálinkánkba került, mire elől-hátul valamelyikünkbe kapaszkodva  le bírt téblábolni. No, én azért hál' Isten nem vagyok ennyire oda, de zavar, rossz. 

Nekiálltam legyőzni. Mivel lehet ugye a fóbiákat legegyszerűbben kiütni? Sokkterápiával! Voltam én kérem falat mászni, ugráltam le a szénapadlásról, meg minden. Zasszony korábban nagy pókember volt, sziklára mászó, magasságszerető. Illetve nem csak volt, mert sziklára mostanság nem mászik, de a magasságot még mindig szereti. Hát, beállt a terapeutámnak. Tavasszal, mikor Prágában nyaraltunk, vagy tavaszoltunk, vagy mi, kinézett nekem egy klassz kötélpályát. Olyan hat méter magasat. Tudjátok, ez az, mikor a magasban kifeszítenek köteleket, mindenféle trükkös továbbjutási lehetőséggel, jobbra-balra billegő pallókkal, kapaszkodókkal, mifene, aztán kapsz egy hevedert a derekadra, arra egy karabinert, amivel biztosítva vagy leesés ellen, aztán uccu, menj rajta végig! Na hajrá. Hát emberek, végigmentem rajta. Nem hazudok, majd' besz*rtam. De végigmentem, amire büszke vagyok. Úgy örültem, mint kiskutya a farkának. De a tériszony, a fene essen belé, maradt. 

Kérdezősködtem közben a cégnél, terápiával foglalkozó emberkéktől, van-e valami ötletük erre. De ők is csak a fejüket rázták, hogy hát, ez nem így szokott működni, hogy az ember tériszonyos "lesz". Úgyhogy ott se lettem okosabb. Még a legértelmesebb magyarázat volt a kolléganőmé, aki szerint ez az élmény valamely előző életemből jön, ahol is hasonló koromban történhetett valami magassággal összefüggő disznóság.             

 A helyzet meg nem hogy javulna, de romlik is talán. Mindenesetre nem adom fel. És a Zasszony se. Most hétvégén nagy családi banzáj volt nálunk, kijöttek hozzánk Sógoriába, a tullni kis galambfészkünkbe a rokonok. Jóanyám, Zasszony szülei, testvére, meg annak a fia. Elkalézoltunk délelőtt itt Tullnban, épp nemzetközi kertészeti vásár-és kiállítás volt, az meg nagy zsibi, délután meg gondoltuk, menjünk el hejj, a vidámparkba! Be is röffentünk Bécsbe a Práterbe. Tyű, a Zasszony csípi ám az ilyesmit, felült még a kergevillámra is, a gyerek is persze, engem meg mindig unszoltak, hogy én is menjek, én is menjek, sokkterápia. Na jó, mondom, kezdjük valami lazábbal, zárt óriáskerék, vízihullámvasút, efféle finomságok. Két óriáskerék van a Práterben, csöndben és szomorúan konstatáltam, hogy hát a nyitottra, amin úgy három éve fordultam már egyet, most nem mernék felülni. De szépen kezdtem belemelegedni a dologba, még élveztem is. Elcsellengtünk így egy fél napot, már esteledett, indultunk volna haza. Mondják ám a népek, hogy, na, még egy utolsót menjünk valamin, aztán indíts. Ezt az utolsót, ami kiszúrtunk magunknak,"Bumeráng"-nak hívják. Meg se néztem különösebben mi az, épp csak odapillantottam, aztán már sorba is álltunk, ott is véletlenül több zsetont vettünk, azt még hamar elüzleteltem egy sorban álló osztrákkal, aztán már bent is ültem a kocsiban. Akkor már sejtettem, hogy itt baj lesz. Íme, erre sikerült felszállni: 

Mikor kívülről odapillantottam, úgy festett, az emberek valami módon rögzítve vannak a székbe. No hát, ez a rögzítés annyi, hogy az ülésből a két lábad között kiáll egy fémrúd, ennek a végén egy fémlap, ami nekinyomódik a hasfaladnak. Előredőlsz, a rúdon van két, körülbelül tizenöt centis kapaszkodó, szigorúan fényes acélból, hogy csússzon. Tehát olyasmi helyzetbe kerülsz, mint amikor-elnézést a hasonlatért, ez ugrott be-szorulással küzdesz a wc-n. És elindult a cucc, szép lassan. HÁTRAFELÉ! Jó 45 fokos szögben kezdett emelkedni, ahogy hátramenetben kicsúszott az állomásról és olyan kétemelet magasba vitt fel így. Tehát: ott figyelsz egy ülésben, előredőlve, a hasfaladnak nyomódó fémlapon, meg a két semmirevaló kapaszkodón tartod magad, alattad az előtted ülő emberek feje, és a mélység, miközben a vonat szép lassan visz felfelé. A rokonság is elkezdett feszengeni, hogy hát, jó-e ez így, meg nem esünk-e ki, meg ajjaj, sőt még Zasszony is, aki pedig imád minden ilyesmit, ő is nyekergett egy keveset. Akartam volna én megnyugtatni, hogy ez valószínűleg így normális, de eddigre  biztos voltam benne, hogy mind meghalunk.

Aztán mind meghaltunk. 

Elindult a holmi lefelé, de nem csak úgy tesséklássék, hanem olyan sebességgel, amilyennel eddig nemigen találkoztam. Bumm, vissza az állomás alagútjába. Itt még élveztem egy kicsit, főleg, hogy a menetszéltől, meg a  nappali fény utáni félhomálytól nem láttam, mi jön. Az állomás után fölfelé lendült a hullámvasút és leírt egy teljes függőleges kört, majd pár méter egyenes, majd fejre állított, majd vissza. A végén egy emelkedős szakaszon pár pillanatra belassult. Nem féltem, mert nem volt rá időm. Az egész legfeljebb tizenöt másodperc alatt zajlott le. Nem volt időm arra se, hogy a pillanatnyi szünet alatt leessen, miért is hívják ezt a döbbenetet "Bumeráng"-nak. A kocsi újra meglódult és lejátszódott ugyanez, hátramenetben. Hát...ismeritek a viccet a pilótával, meg az öreg bácsival? Na, ezt nem gondú'tam vó'na.

Mikor visszaért az ördögszekér az állomásra, egyszerre tört ki mindannyiunkból, hogy: "ugye nem indul el mégegyszer?" Hát nem indult, hála Istennek. De nesze neked sokkterápia, na az megvolt. Enyhén sápadt voltam utána, meg remegtem, mint a nyárfalevél. De így utólag azért örülök, hogy végigmentem rajta....

Szóval, remélem kitalálok majd valamit erre a tériszonyatra. A sokkterápia egyelőre nem tűnik tökéletes módszernek, bár talán-remélem- nem is árt. Ma voltunk egy magaskilátóban, azért ott is feszengtem kicsit. De majd megoldom. Ha nem így, majd úgy.

Bár egy bungee-jumpingon még gondolkodom.....

Tízmondatos mozizás

Dícsértessék a Jézus Krisztus, Allahu Ackbar, és Buddha legyen veletek! Meg is vagyok, el se vesztem, írni is tudok, hát tessék. Plusz, jegyezném meg zárójelben, (épp most néztem rá, hogy nemrég múlt három éves a blog!) Nofene! Ami épp eszembe jutott, mint az nyilvánosság elé tárandó rettenetes igazság, az kérem, a mozi. De nem ám csak úgy általában, hogy a mozi, mint a nagy kockaépület, a sok székkel meg a zörgős popcornzacskóval, hanem a mozifilmek, amiket láttam az elmúlt egy évben. Mindezt a teljesség és az időrendiség igénye nélkül, mert nem fogok mindről írni, továbbá arra gondoltam, hogy az egyszerűség, illetve inkább a helyspórolás kedvéért csak tíz-tíz mondatot mindegyikről. Be kell valljak valamit. Az itt következő filmeknek úgy 90 százalékát valóban moziban láttam, a fennmaradó tízet viszont letöltöttem torrentoldalról. Mivel ez egy nyilvános blog és egyre inkább figyelik a hatóságok a különböző internetes tevékenységet, el kell itt mondjam, hogy ezen tettemet azóta mélységesen megbántam, a winchesteremet formáztam, felszántottam és beszórtam sóval, két nap nem aludtam, megtéptem ruhámat és hamut hintettem fejemre, továbbá írtam a filmkiadók vezérigazgatóinak, hogy szeretném megtéríteni a kalózkodásommal okozott kárt. Hátha pont emiatt nem tudnak ételt adni szegények a gyermekeiknek...

Megjegyezném továbbá, hogy a filmekről alkotott véleményem továbbra is szubjektív, ingyenes, szabadon felhasználható és nem filmkritika, csak az, amit gondolok. Tehát.

World War Z

Igen kérem, lehet még a zombifilmek terén újat mutatni. A "hogyan lettek a zombik" dologgal nem sokat vacakol a mű, úgy a tizedik perc tájékán egyszer csak vége van a világnak, sírás és fogaknak tsikorgatása leend. De valahogy rendben is van ez így. A film hangulata ötvözi a nagy kedvencemnek számító Legenda vagyok magányos hangulatát a világvégés katasztrófafilmek elsöprő káoszával, egy egészen ehető filmet hozva ezáltal létre. Brad Pitt a női közönség bevonzásán túl is remekül alakít. Sajnos nem mentes a hollywoodi kliséktől, mint például a "menjünk, keressük meg a vírus forrását" jellegű akciótól. Miért nem fognak szimplán egyet a többmillió kóbor zombiból, ha a vírusra kíváncsiak? Persze, akkor nem kellene a Pittnek beutazni a világot... De ezzel együtt is csak ajánlani tudom a filmet, borzongató hangulatú, túllép a csoszogó-szörcsögő bunkósbottal agyoncsapható csigazombikon, reális, hihető ellenséget állítva a helyükbe. Megéri megnézni és megéri moziban megnézni, a képvilága kívánja a szélesvásznat.

Gru, avagy Despicable me 2

A Gru alkotói megmutatták, hogy van az az animációs film, amiből érdemes második részt csinálni. Na, ez egy ilyen. Felnőttnek gyereknek egyaránt ajánlható, nagyjából könnyesre röhögi magát rajta az ember kortól nemtől és vallási hovatartozástól függetlenül. A főgonoszból családapává vedlett Gru újabb küldetésnek néz elébe. Most azonban a Gonoszellenes Liga kéri fel egy főgonosz felkutatására és elfogására, ami persze nem megy zökkenőmentesen. Közben megismerkedik egy lánnyal, akivel aztán, ollálá, na ezt inkább nem mesélem el. Több szerepet kapnak a filmben a minionok, nem véletlenül, ők aztán nagy ászok, feldobják a hangulatot. Az se véletlen, hogy pont a World War Z alá kerül ez a bejegyzés- majd eldobtam az agyamat, mikor a zombivilágháborúban látott, elhíresült jelenet, az egymás hegyénhátán felkapaszkodó zombikkal itt is visszaköszön az őrjöngő lila szörnyeteggé változtatott minionok előadásában. Szóval ez az a film, amire el lehet vinni úgy a gyereket, hogy a szülők is jól szórakoznak. Csak ajánlani tudom.

Óz, a hatalmas bakfitty

Ez a film olyan, mint vaníliafagyit enni csécsei tokaszalonnával, egész jó alapötletek iszonyatosan sz*r kombinációja. Úgy sejtem a cél az volt, hogy minden nézőkorosztály -és réteg igényeit kielégítsék, hát pont ezért nem lett jó semmire az egész. A világ, ahol a klasszikus Óz-sztori előzményfilmje játszódik, egy számítógéppel tökéletese megtervezett, valósághű mesevilág, hogy tetszetős legyen az idősebbeknek, aztán ez kapott egy cukormázas színvilágot, hogy jó legyen a purdéknak, így aztán a meseszerűségét és a valószerűségét egyszerre vesztette el. Ugyanez a helyzet a történettel, a gyerekeknek felnőttes, a felnőtteknek gyerekes. Az alapból érdekesnek induló mesefonalat folyamatosan a huszadrangú amcsi komédiákból vett bunkó poénok szakítják meg, elrontva az épp kialakulni készült hangulatot. A gyerekeket moziba hozó apukák kedvéért tettek a filmbe egy-két jó kiállású csajt, meg egy hamvába holt szerelmi szálat rögtön az elején, majd a kikosarazott majdnem-szeretőből gyerekijesztgető jujjdecsúfboszorka lesz. Ami a majdnem jó digitális képvilág után feltűnően műanyagorrú. Valahogy ebbe a filmbe mindent bele akartak rakni és semmi nincs a helyén. Se a sztori, se a karakterek, se a képvilág. Szerintem többet nem érdemes mondani róla, mint amit a moziban valahonnan az első sorból úgy a film közepétől felszűrődő gyerekhang mondott: "én ezt nem akarom, menjünk inkább haza"!

Felhőatlasz

A Mátrix trilógiával már nagyot robbantó Wachowski-testvérek és Tom Tykwer filmjét nyugodtan nevezhetjük korszakalkotónak. Az egyik legjobb, ha nem a legjobb, amit az elmúlt időkben láttam. Hogy miről szól, azt hosszú és bonyolult lenne leírni, főleg tíz mondatban. A filmben több, sok, azt hiszem hat (?) sztori fut párhuzamosan és mind kapcsolódik egymáshoz, ha egészen közvetve is. Néha csak egészen apró jelekből tudjuk meg ezt, mint ahogy a szereplők is egészen máshogy néznek ki, mégis ugyanazok. A hat élet különböző korokban folyik, a kora újkortól a távoli jövőig. Barátság, ellenségek, bizalom, szerelem, filozófia, kaland, mittomén, minden, ami a földlakóknak kell. És mindez klisémentesen, egyéni látásmóddal, remek képvilággal. Ez volt az a kategória, amit egymás után kétszer néztem végig tátott szájjal. Kell egy kis idő az elején, míg összerakja az ember, hogy mit is lát, de ez a film igazán megéri.

Tűzgyűrű, avagy Pacicfic Rim, avagy jobb lett volna meghagyni mangának

Alapból filmet úgy szoktak készíteni, hogy van egy jó alapsztori és akkor ahhoz vesznek fel eseményeket. Na itt ez fordítva volt. Adott egy esemény és ahhoz próbáltak tesséklássék valami sztorit összemonyákolni. Az esemény pedig az, hogy böszöm nagy robotok, meg ihajjnagy szörnyek balhéznak. Ennyi. De van még hátra négy mondatom. Szóval, tényleg ez minden, ami történik a filmben, nem tudok róla többet mondani. Tulajdonképpen látványos, csak mivel a jelenetek jó része semleges háttér előtt játszódik, elveszik a "hű, ezek mekkorák már" érzet is. Egy hozzáértő komámember szerint az alapötlet egy mangából jött, nem tudom, nem lett volna-e jobb meghagyni annak. Leülsz, egyes.

Warm Bodies

Ezt a filmet a Zasszony akarta. De kíváncsi lettem én is, az alapsztori miatt. Figyelj. Egy zombi (!) beleszeret egy élő csajba. Muhaha:) És jópofa, egészen jópofa. Az a fajta vígjáték, amit nem kell komolyan venni és nem is akarja, hogy komolyan vegyék. És miközben egyre szerelmesebbek lesznek, a zombisrác visszaváltozik nemzombivá. Nem mondom, hogy tíz év múlva emlékezni fogok a filmre, de jópofa volt, poénos, szórakoztató. Egy páros mozizást megér;)

Django Unchained, magyarul elszabadul

Ennek a filmnek kicsit előítéletesen álltam neki. Olyan formán vagyok Tarantino bácsi műveivel, hogy jók, jók, de évente egy elég belőlük. Valahogy nem vagyok oda az öncélú erőszak hajhászásáért. És idén már láttam egy Tarantino-filmet. De a Django minden téren pozitív csalódás volt, azt kell mondjam, tuti film. Úgy fest, a májsztro kezdi levetkőzni azokat a dolgait, amiket nem szeretek és megtartani azokat, amiket szeretek. Volt persze, paradicsomlé, de nem az az állandó fölösleges vérfröcsögés mint amit "megszokhattunk", és megvolt a tarantinós pszichoterror, az eseményeknek az a fajta elnyújtása, aminek a végén, mintha rálépnének a macska farkára, minden egyszerre történik meg. A történet brilliáns, a karakterek és az őket alakító színészek szintúgy. Külön említést érdemel a többi remek színész mellett Leonardo DiCaprio, aki a Titanic óta folyamatosan próbál kitörni a nyálas kislegény szerepéből és azt kell mondjam, a Viharsziget és az Eredet után ismét és méginkább megmutatta, hogy ki tud. Klassz az egész, le a kalappal.

Ennyi most hirtelen, a teljesség és az időrendiség igénye nélkül. Menjetek moziba ti is, mert jó, egészséges, többnyire megéri és addig se kell torrentet tölteni. Továbbá hogy én nem mostanában dobok össze még egy hasonló bejegyzést, az is tuti. Próbáltatok már úgy írni, hogy közben számoljátok a mondatokat??

Szentgyár

Jött a hír a rádióban, vagyis a rádióból, hogy II. János Pál pápát szentté akarják avatni. Aztán meg, hogy szentté is avatják, még az idén. Emlékeztek az öregúrra?

Ő ugyebár a kettővel ezelőtti pápa. Azóta elfogyasztottunk egy Benedeket, most van egy Ferencünk. A mostani elég értelmesnek és elég barátságosnak tűnik, de még elég friss. Benedeket igazából senki nem szerette. Ja, Benedek. Halkan, nem minden szerénytelenségtől mentesen jegyezném meg, hogy amikor lemondott, rá egy-két napra írtam egy bejegyzést , ami azt feszegette, hogy vajon miért is ment, vagy kellett mennie az úriembernek, erre pár napra a média is elkezdte ugyanezt a kérdéskört nyavalygatni, aztán kirobbant a Vatikán-botrány. Ha valaki szeretne Pulitzer díjra jelölni, adok elérhetőséget. Ha meg valaki inkvizítorokat látna a környéken, az  hívjon fel időben. Nade. II. János Pált viszont azt hiszem mindenki kedvelte, ő olyan pápa volt, aki a maga kedves nagyapós kiállásával tényleg azt képviselte, amire annó a keresztényt vallást kitalálták. Nos igen, őbelőle akár lehetne szentet is csinálni.

De. Hogy lesz valakiből szent? A korai időszakban általában egyszerűen "rámondták" a jelöltre, különösebb lacafaca és ellenőrzés nélkül,  körülbelül a 12. század óta azonban egy hivatalos, szigorú eljárás keretében történik a szentté avatás. Hát kérem, ez egy kicsit morbidul kezdődik, mert először is meg illik halni hozzá. Aztán. Szükségeltetik, hogy az illető életében valamiféle, az egyház szempontjából kiemelkedő cselekedetet vigyen véghez, vagy ugyanezen szempontból kiemelkedő életet éljen, illetve, hogy személyéhez csoda kötődjön. Pontosabban két csoda. Vértanúság esetén, vagy egy csodánál még csak boldog lehet a jelöltből. No. Ha mindez megvan, akkor az illetőt halála után egy kifejezetten hosszadalmas és drága procedúra keretében, mindenféle vizsgálat, tárgyalás és összeülés után lehet szentté avatni. Ha valakit ez bővebben érdekel, olvashat róla itt. Mostantól kéretik elvonatkoztatni János Páltól, ez már nem róla szól, minden tiszteletem az övé. Az ő ügye csak az apropó volt.

Ez most arról szól, hogy nekem akadnak fenntartásaim a szentek dolgával. A csoda bizonyítása ugyanis úgy működik, hogy történik valami megmagyarázhatatlan a jelölttel, vagy valakivel, aki a jelölt halála után annak közbenjárását kérte imáiban Istennél. Aztán, a szentté avatási procedúra során megpróbálják megmagyarázni a megmagyarázhatatlant és ha nem sikerül, akkor az csoda. Érted? Ha nem tudod bebizonyítani, hogy nem csoda, akkor csoda. Mondjuk, alapból, mivel a csoda mindig kicsit megfoghatatlan valami, ebben az esetben még rendben is van ez a fajta deduktív bizonyítás-bár én ezt már a matekban se hittem el- teszem azt egy váratlan gyógyulásnál, amit az orvosok nem tudnak megmagyarázni, még rá lehet fogni a csodát. Csak valahogy ez a gondolkodásmód nekem egyszerűen...gyerekes. És azt vettem észre, az egyházra úgy általában jellemző ez a fajta érvelési rendszer. Be tudod bizonyítani, hogy nem így van? Nem? Akkor befogod. Szembe jött nemrég egy karikatúra, ami...na, inkább bemásolom ide.

Azok kedvéért, akik nem beszélnek londonul: Hagyományos bizonyítás: -Van egy baseball-labdám!-Ó igen? Bizonyítsd be! -Itt van!- Oké, igazad van. Vallási bizonyítás: -Van egy baseball-labdám!-Ó igen? Bizonyítsd be! -NEM TUDOD BEBIZONYÍTANI, HOGY NINCS!!!


 Más. Ugye, mivel az illetőt az egyház avatja szentté, ezért ő az egyház szempontjából lesz szent. Ez logikus, nem? De. A szempont olyan, mint a seggluk, mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra. Valahogy mindig eszembe jut ilyenkor a talán legismertebb magyar szentünk, I. szent István király.

Nézzük a tényeket. I. István azért lett szent, mert ő volt az, aki uralkodása alatt meghonosította, államvallássá tette a kereszténységet Magyarországon, sőt, meg is védte azt a lázadó pogányoktól-külföldi keresztes lovagok segítségével verte vissza a kialakított rend, illetve a keresztény vallás elleni  támadásukat. Ez így szép, keresztényi és dicső. Ugye?

Namost. A tények maradnak, változtassunk a kifejezéseken. De csak azokon. I. István, eredeti nevén Vajk, uralkodása alatt kötelezővé tette Magyarországon a keresztény vallás gyakorlását, elnyomva ezzel a magyar nép ősi hitét. István és nagybátyja, a régi hithez ragaszkodó Koppány között részben emiatt, részeben a trón utódlásának kérdése miatt háború tört ki. István külföldi zsoldosokat hívott segítségül saját népének fiai ellen, így nyerte meg a háborút, melynek lezárásaként nagybátyját brutális módon kivégeztette, testét négy darabra vágatta, és mintegy győzelmi ereklyeként különböző várak homlokzatára tűzette.

Aztán szent lett. Király?

Szóval, én megtartom magamnak a szkepticizmus jogát. Nem is leszek szent, azt hiszem. János Pál lesz ugyan, de azt hiszem őt ettől függetlenül is lehet tisztelni, mert az volt, ami, ember, jó ember.

Man @ Work

Nakérem, hagyjuk a csajos témákat, az érzelgést, meg mindent, vegyünk elő egy doboz sört, egy játszóspólót, egy kalapácsot, simítsunk végig a négynapos borostán, oszt essünk neki, bütyköljünk. Ez a bejegyzés csak Y-kromoszómatartalommal ajánlott.

Mikor Isten, vagy az istenek, kinek hogy, megteremték az embert, azt hiszem, egyensúlyra törekedtek, tehát senki nem lett túl jó, vagy túl rossz, ha valahol adtak, a másik oldalon elvettek. Szóval, nekem pl kifejezetten gyors az agyam összefüggéseket átlátó része, meglehetősen kreatív vagyok, és mondjuk nagyjából bármely idegen nyelvű országban eljutok egy hét alatt addig, hogy útbaigazítást, vagy/és egy sört kérjek és folyékonyan káromkodjak. A másik oldalon a tájékozódóképességem a süket vakondéval vetekszik, nem vagyok túl gyakorlatias illetve teljességgel kihagyták belőlem összerakásnál az úgynevezett "műszaki érzék"et. Ezen pozitív és negatív tulajdonságok kombójából van aztán, hogy én vagyok az, aki képes kalapáccsal ablakot pucolni. Igaz, néha sikerrel.

Mindenesetre ez teremtett pár érdekes helyzetet azóta, hogy motorkerékpár van a fenekem alatt. Mert azon ugye néha nekiáll bütykölni az ember eztazt, vagy így, vagy úgy. És meg kell mondjam, azt hiszem, fejlődök, határozottan. Határozottan lassan, de határozottan. Mentségemre legyen mondva, hogy a nulláról indultam. De tényleg. Mikor úgy öt éve először ültem simsonon, az eladónak kellett megmutatnia, hol kell rajta sebességet váltani, és gőzöm nem volt, hol van benne mondjuk a gyertya. Se előtapasztalat, se éreklődés nem volt addig az ilyesmi iránt. Aztán a keletnémet motorok megtanítottak erre-arra, többnyire a saját káromon, mostanra azért már elég sok mindent el tudok rontani. Vagy megjavítani, mikor hogy sikerül.

Mindez onnan ugrott be, hogy megint beköltöztem egy időre a sufniba, valamely  elsőre egyszerűnek tűnő dolog szereléséből kifolyólag. Aztán erről beugrott pár sztori. Mint például az 50es Red Rose, a döbbenet. Ezt a motort egy elhamarkodott és felelőtlen döntésből vettem, érzelmi alapon, mert tetszett. Ezzel én bajlódtam annyit, hogy gombócból sok lett volna, hamar túl is adtam rajta. De szépnek szép volt.

Egyszer a változatosság kedvéért valami nyűgje lett a gépnek, 50 fölött hörgött, recsegett, cikákolt. Szétburítottam a fél járművet, átnéztem, áttakarítottam mindent és- nem változott semmi. Mindez úgy három-négy órámba került. Akkoriban még gépészpalántákkal dolgoztam, hát, fogtam egy marok gyereket, mondom nekik, néznék már meg, mihelyzet. Az egész művelet tíz percig tartott, ha sokat mondok. Így valahogy: Üjjön rá tanárúr, na hadlám, indiccsabe, mi a...na, hadlám a gyertyát, na, izé, aha, rozsdás a gyertyapipa, te András, hozd már ide a tiedről, na hadlám, na most már jó. Ennyi. Mert nekik volt ebből a valamiből, ami nálam kimaradt.

Aztán volt, amikor drága jó 251es ETZm annó munkába menet közölte, hogy röffhörr és letett az út mellé, kb egyenlő távolságra otthontól és a melóhelytől, a semmi közepén. Ekkor már volt némi élettapasztalat és szerszám a tarsolyomban, rutinszerű motor oldalra borítás, hogy átfolyjon a benzin, gyertyacsere, benzincsőellenőrzés, és...semmi. Hazastoppol, visszajön komolyabb szerszámokkal, semmi. Közben kivágtat a közeli gyárból egy kékanorákos manus, hogyszongya, namutassadkomám. Bökködi, nézegeti, kiloccsan a benzin. Ránéz a szaki a csipás szemével a benzinfoltra, azt mondja: te, ez a benzin nem jó. Persze, mondom magamban, így szemre, mi? Nem írom le, mit vacakoltam én aznap a géppel, de estefelé elmentem egy kanna benzinért, visszaautóztam a motorhoz, leszívtam a régit, beleraktam az újat, és azt mondja a motor: röff, és elindult. Igen, elrontottam a keverési arányt-mert ugye az MZ még keveréket eszik- és megtanultam, hogy bízni kell a kékanorákos, csipásszemű szakikban.

No szóval, okosodtam, okosodgattam, ha apránként is, keveset is. Aztán lett ugye a honda. A honda szerencsére nem olyan-eddig úgy tűnik, maradjon is így-amit nagyon szerelgetni kellene.

 De most nekimentem hétvégén, mert ha már csopper, legyen rajta oldaltáska is,mert szép is, praktikus is. Meg cseréljünk légszűrőt, mert az meg öreg. Meg akkor már tükröt is, mert anyám szerint a törött tükör rossz ómen. Előzőleg persze rendeltem táskatartó konzolt*, táskákat*, légszűrőt*, meg tükröt*, ahogy az illik.

*- HA mégis nők olvasnák ezeket a sorokat. Táskatartó konzol: a motor oldalára felszerelt hajlított vascső, amire a táska felfekszik. Táska: ezt nagyjából ismeritek. Légszűrő: hagyjuk, hosszú. Tükör: ezt is ismeritek, csak ebben magunk MÖGÉ nézünk. Na.

Sufniba bemegy, sör kibont, csavarkulcsot felkap. Bumm, két tükör kicserél, és az emberfia McGywernek érzi magát. Tíz perc, eddig. Aztán, légszűrő megkeres, kiszed, új betesz. Höjj, igen megy ez. Csak a légszűrő nem megy a helyére. Lesápad, leizzad. Néz okosan, majd rájön, hogy azért nem, mert, a macska rúgja meg, ez nem erre a motorra való. Eladónak levelet ír, az okosan visszahív, csere lebeszél. Emberünk még mindig elégedett. Na, táskatartó konzol. Mit nekem, hejj, majd felfogatja két csavarral, ott kell lenni a helyének. Nekimegy, hogy megkeresi a csavarhelyet, tipp van, de reménytelen hozzáférni. Nekiáll szétborítani a motort. Ez ugye jó logikai játék, ha az ember nem tudja, mi hova van rögzítve. Esteledik, eltelt vagy két és fél óra. Heuréka, megvan a csavarhely, csavar nélkül. Bekullog, alszik.

Másnap délután elhúz a Baumaxba, vesz csavart. Sufniba bemegy, sör kibont, csavarkulcsot felkap. Konzol felmegy a helyére és emberünket valami heroikus érzés tölti el. Passzolnak a táskák is. Remek, remek. Mindent összerak, gyönyörködik, közben esteleg az idő. Elvileg kész vagyunk, pihenhetünk. Beindítja a motort. A hátsó lámpa nem ég. Az indexek nem mennek. Az üresjelző se.

...

...

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!

Idegbajt kap. Próbál megnyugodni. Nagy levegő, papírzacskó. Még egy sör. Oké, nyugi, biztosíték lesz az. Netre felmegy, megkeresi, hol van a biztosítéktábla. Megvan. Motort szétborít, gyanús biztosíték kiszed. Igen, kiégett, heuréka. Zasszony épp úton, hozat vele biztosítékot. Új betesz, motor beindít. Az mondja, hogy :pukk! és ugyanúgy kimegy a fél elektromos rendszer. 

Na. Esettanulmány. Nálam ez az a pont, ahol be szoktam idegelni. Ilyenkor a helyes cselekedet elmenni a helyszínről és másba kezdeni. Tökmásba. Mert ha nem, akkor: 

erősebb biztosíték beletesz, lássuk legalább, mi a baj. Beindít, motor mondja pukk, és az egész elektromos rendszer elszáll. Kiváló. Műszaki érzék.

Másnap:  újabb biztosítékokat beszerez és a legrosszabra felkészülve, minden-mindegy lelki nyugalommal sufniba bemegy, sör kibont, csavarkulcsot felkap. Nincs komolyabb gond, kiment a főbiztosíték, kicserél, a motor él. Na Hál' Isten, már azt hittem, itt rozsdáll el a sufniban. Majd, motor újra (hányadszor is?) szétburít, okosan hibát keres és ollé, megvan, egy szakadt vezeték, ami szerelés közben járt így. Összeköt, leszigetel, biztosítékok kicserél, és, és...jóóó! Motort összerak, letesztel, boldog. Aszondja. Péntek este, szombat délután, vasárnap reggel. Egy szerelőműhelyből már negyedidőnél kirúgtak volna. De nem szerelőműhelyben dolgozom, ami talán jobb is így mindenkinek, és megvan, sikerült, és büszke vagyok. Ha erősen mértéktartóan is:)

Íme:

Tulln, avagy a namostmár!

No kérem, elköltöztem, illetve elköltöztünk. Igen, megint, újfent, ismét. Aki követte az elmúlt mondjuk másfél év bejegyzéseit, meg se lepődik ezen túlzottan, nagyjából úgy éltem, mint a vándorcigányok. Hát, mit mondjak, kicsit tele lett vele a bakancsom, de most már remélem letáborozik az ekhósszekér. Egyfelől bennem van, hogy mindig keresem a változást, az újdonságot, másfelől igénylem az állandó biztos pontokat is. Márpedig…

Ha fejre borítjuk az időt, akkor ugye költözék most. Erről majd később mesélek. Aztán, február közepén összeköltöztünk Zasszonnyal, pontosabban ő költözött hozzám. Ez abszolút pozitív dolog, meg relatíve stresszmentes is volt, de csak költözésnek számít. Na jó, legyen mondjuk fél költözés, akkor is másfélnél tartunk. Tavaly november közepén cígöltem Altlengbachba, abba a –helyi kifejezéssel-WG-be (Wohngemeinschaft, lakóközösség), ahol idáig éltem, illetve éltünk. Szeptember végén hurcolkodtam át a cégem jóvoltából átmeneti szállásként megnyert, hegyitrollképző, világ háta mögötti, szépséges, egykori parasztgazdaságból kialakított Steinbachba. Itt max december elejéig maradhattam, tehát ment a futkosás, keresgélés.  Három és fél költözés. Steinbachba az Animal Spiritből érkeztem, ahol Augusztusig tartott a munkaszerződésem (és szolgálati lakásom), mivel addigra nem találtam új kuckót, némi pénzmag ellenében maradtam még egy hónapot. Ez nem is volt túl kellemes-értsd, ott lakni, ahol felmondtál-meg itt is hajtott az idő. Ha mondjuk belevesszük, hogy a spiritbeli „utódom” elfoglalta a szobámat, én meg erre az egy hónapra egy másikba költöztem, ezt is vehetjük egy fél költözésnek, az ugye négy. Nem? De. No. Hol is tartunk. Igen. Menet közben, tavaly februárban kiadtam albérletbe a szombathelyi kuckómat és átvittem a kramancaimat a fecskefészekbe, ez egy ismerősöm lakása, amit-lévén lakatlan, áramtalan és fűtéstelen-ingyen bitorolhattam amolyan hétvégi buliszállásként. Öt. Előtte éven, tehát tavalyelőtt nyáron, egy hónap híján két éve jöttem ki Ausztriába, a Spiritbe, az is számíthat egyfajta költözésnek, hat. Messzebre most ne menjünk.

Ha fenékbe rúgjuk az időt és visszafordítjuk, akkor tehát idén áprilisban ott vagyunk, hogy nem egészen fél éve lakom Altlengbachban, és nem egészen három hónapja együtt a Zasszonnyal. És kicsit elegem van a költözésből. Mikor is, egyik nap a főbérlő srác a következőt vázolja fel. Pillanat és elnézést, hogy ezt megértsétek, előbb adok némi leírást a lakóközösségünkről. Kétszintes családi ház, a felső szint a főbérlőé- egy harmincas srác, afféle szabadúszó elektrozenész, didzsémicsoda, a megrögzötten munkanélküli párjáé,- huszonhat felé járó, életvidám, kissé kelekótya, alapvetően szerethető, de nem túl okos leány, illetve Timoné, aki emez kettő tündéri, szőkefürtös négyéves csemetéje. Az alsó szint Zasszonyé, enyém, illetve a két fenevadé, Árnyéké és Maszaté, a konyha, meg az előtér közös. Na. Aszondja április vége felé a főbérlő, hogy akkor ő most nekünk felmond. Minden éremnek két oldala van. A srác, mint mondtam, amolyan szabadúszó zenész és nemsokkal ezelőtt kapta meg eddigi élete legnagyobb szerződését egy operett elektronikus át-újra-és feldolgozására. Sokáig keresgélt stúdiót Bécsben, de nem talált megfelelőt, a cége viszont felajánlotta, hogy ha a lakóhelyét használja stúdióként, akkor fizetik a bérleti díját. Tehát, álommeló és ingyen lakhatsz, csak kell az albérletbe kiadott lakrész a stúdiónak. Erre nem szólhatunk egy rossz szót se, én se sokat gondolkodtam volna a helyében, így is kéztördelve adta elő a dolgot. Az érem másik fele, hogy szerintem, ha nem így, akkor is mentünk volna idővel, mert egyre kevésbé fértünk meg velük. Sok kis bosszantó apróság, ami gyűlik, gyűlik. Zasszonynak van egy enyhébb tisztaságmániája, jó értelemben vett, egyrészt, mert nem rendmániáról van szó, tehát nem arról, hogy ha valami nem ott van, ahol tegnap volt, az baj, hanem a koszt nem csípi, ez meg oké. Másrészt, meg van áldva azzal a jó és meglehetősen ritka tulajdonsággal, hogy ha valami böki a csőrét, akkor nem a környezetét b*szogatja, hanem rendbe rakja. No, főbérlőék a másik verzió voltak, a közös konyhát például gyakorlatilag nem használtuk. Nekem személy szerint a főbérlő sráccal voltak gondjaim, az a fajta ember, aki nem rossz, nem buta, nem rosszindulatú, egyszerűen olyan amilyen, van egy magának való stílusa, ami miatt azonban a vége felé meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. Valahogy így együttlakva a privátszféránkat se éreztük annyira privátnak. Szóval, hurrá, három hónapos felmondási idő, költözzünk. Nem baj ez, csak kicsit már sok. Mindez nagyjából egyidőben édesapám halálával. Az elmúlt két hónapon nem épp a nyugalomról szólt. Továbbá, bár mint mondtam, keresem a változást, de jó ideje mindig csak sodródom, na jó, pontosabban úszok, mert azért alapvetően szeretem magam pofozgatni a sorsomat, viszont nincs meg az igazi nyugvópont, nyugvóhely. Ez nem tesz jót. 

Lakásvadászat, de okosan. Tudni kell, hogy az a fajta lakás, amit elképzeltünk elsőre, gyakorlatilag nincs. Itt-ott engedni kellett. Elsőként ott, hogy keressünk ingatlanközvetítőn keresztül. Ezt nem akartam, mert böszme drága-Sógoriában ugyanis a lakáskeresőt is lenyúlják, nem is kicsit. De rá kellett jönnöm arra, hogy igaza lesz Zasszonynak, aki elejétől fogva mondta, hogy, inkább feccöljünk bele némi (némi???) pénzt egy ingatlanközvetítőbe és találjunk egy tűrhetőbb árú, jó lakást mint egy esetleg drágábbat magánszemélytől, az előbbi ugyanis hosszútávon jobban megéri. Teszem hozzá, Sógoréknál az ingatlanközvetítők elég flottul működnek, ha drágák is, de a jobb ajánlatok általában náluk vannak. Meg ugye azért ketyegett az óra is. No, két kuckó akadt fenn végül a szűrőn. Az egyik egy olcsó, romantikus kis lakás, a semmi közepén. De ezt szó szerint. Először emellett döntöttünk. A második verzió volt Tulln, végül mégis ez nyert és azt hiszem jól van ez így. Kicsit drágább, de úgy gondoltuk, ennyit megér. Határozottan szimpatikusabbak voltak a népek, az első házikónál a félalkoholista ingatlanközvetítő és a-bocsánat-felkapaszkodott nagyképű vén kurva főbérlő után itt más hangulattal fogadtak. Aztán. A lakás nem nagy, de van hozzá udvar, ha közös is. Zöldövezet, ami a kutyák miatt fontos. Nem a világ vége, elérhető ilyesmi evilági hívság, mint pl az internet. És. És! TULLN!! 

Tulln kérem az a városka, amiről az első ittjártamkor (ez már több éve volt) rögtön az a benyomásom támadt, hogy na igen, itt szívesen élnék. Körülbelül tizenötezres, nem mamuttelepülés, családias, békés, mégis felszerelve a városok előnyeivel. Amolyan sógorosan rendezett, de mégis van valamiféle…nem is tudom…hülyén hangzik, de mediterrán szaga. Nekem legalábbis. Pedig nem feltétlenül vágyom mediterrán városba, de ez valahogy egy jó kombó. Tele van növényekkel, parkokkal, kertekkel, virágokkal. Nevezik rózsavárosnak is. Mindez keverve egy kis középkori életérzéssel, szóval, valahogy egyszerűen jó a hangulata. Meg azért ugye a dunapart se utolsó dolog, főleg, hogy háromszáz méterre lakunk tőle. Szóval Tulln, Tulln, szeretem. Jelenleg még félig a kupleráj közepén ülök, lazítva kicsit az egésznapos rendezkedés és ügyintézés után. De már enyhül az otthontalanságérzet, és remélem igaz lesz, amit az imént mondtam Zasszonynak, hogy na Babám, innen már az ördög se kerget el!

Végezetül, néhány kép Tullnról, csak amúgy, a netrű összehalászva. 

 

 

Árnyjáték

A jelenlegi, elmebajoshoz leginkább hasonlító állapotomnak tessék betudni az itt következő bejegyzést, ami arról szól, mi történik, ha az emberfia hűséges kutyája történetesen az Árnyék névre hallgat, az asszonylányáé a Maszatra, az emberfia meg történetesen magyar anyanyelvű. Hát ez. Nincs miértje. Eszi, nem eszi.

Tehát.

Árnyék.

 

FélÁrnyék.

 

 Árnyékszék.

Némi kis Árnyék. 

Nem ijedek meg a saját Árnyékomtól.

 

Az ember nem lépheti át a saját Árnyékát.

 MZ Shadow.

 Árnyék Maszatos.

 Árnyékban nő nagyra az uborka.

Árnyék²

Köszönjük. Jó éjt.