Slam poetry

A tegnapi megmukorodás végül jól végződött. Most már jó a kedvem, csak fizikálisan érzem magam úgy , mint a takonnyal átitatott dinnye, a sárga zsiguli csomagtartójában, legalul. Ergó, nem megyek ma sehova, de írni van kedvem bőven. Ez a helyzet erre pont jó.

Slam poetry. Szerda este, amúgy random nekivágtunk az estének a Bexszel meg a Borikával és hasonlóan random módon kötöttünk ki a Pistons nevű közkönyvtárban, ahol egy rahedli félalternatív arc lődörgött, merhogy slam poetry est lesz. Érted. Tudja valaki, mi ez? Kezet fel! Igen, ott hátul? Nem, nincs köze a pálinkafőzéshez. Másvalaki? Nem? Senki? Na, én is így voltam vele. Úgyhogy most elmondom jól. A slam poetry egy olyan okosság, hogy egy rakat zenész felül a színpadra és improvizatív módon dünnyögnek valamit, közben pedig az önjelölt költők-zenére-felolvassák a verseiket. Kultúrfröccs. Bex közben elment hajléktalanokat hajkurászni, Borinak meg ragadtak lefele a szemei, úgyhogy őt is elzavartam, aztán a kardinális féltizenegyes buszig hallgattam az okosságot. És jópofa. Kötetlen. Azt zenélnek, amit épp gondolnak, azt mondanak, amit épp gondolnak.

Felhergedt bennem az érzés, hogy ilyet én is szeretnék. Majd gyorsan lebeszéltem magam róla. Próbálkoztam, párszor, versírással, de az van, hogy nekem a próza a műfajom. Mert a prózám, azt hiszem, olyan, mint én, darabos, egyenes, olyan durrbele. Prózában ez jó, de a verset megöli. Aztán, tegnap kaptam némi biztatást. És gondolkodtam is, mert olyat is szoktam. Eszembe jutott verselőkedvencem, a rímhányó Romhányi József. Na, ő nem vette komolyan az egész vers témát. Hát mondom, akkor nekem minek? Nem kell ebből heroikus világmegváltó, tengerparti szirten, villámfénynél álló hőslegendát csinálni. Leülök, ha jön a hülyeség, leírom. Ha nem jön ki a szótagszám, átírom. A magyar nyelvvel lehet játszani, mint a rubikkockával. Szeretem a magyart, adózzunk ennek, kötetlenül. Bumm. Lett vers. Bolondvers. Azt hiszem, a következő slam poetryre benevezek vele, a bolondság kedvéért, meg mert mi történhet. 

Íme:

Romhányás

Elgondolkodtam az magyar nyelvről.

Hogy miféle érdekes jószág is ez?

Hol tésztát keleszt a sütőélesztő,

És ha kezet fogunk, senkinél nincs "kez",

hol életveszély okoz halált, s fehérnép a nő,

A sárgabarckból kerítésszaggatót főznek,

S a feketeszedret míg piros, hívják: zöldnek.

Ha villamosszékre ültetnek, nem mégy bizony, sehova.

Viszont tömegközlekedni, mint tudjuk, egyedül is lehet.

Közös ülés, vagy egyes ülés, a buszon csak ízlés dolga,

Ha megnyitják a hatos metrót, lezárják a Kossuth teret.

Nyomod a dudát, komám, ha háborogsz az autódban,

Hisz tudod: két dudás nem fér meg a csárdában.

Örülsz, ha hátba veregetlek, s ha hátba verlek, fáj,

Nem érted, miért pontos j a sajt vagy a bója,

De ly-nal is igazságos a dicső Mátyás király,

Az állatmesében lóvá teszi a hollót a róka,

Nem lesz szalonna a kutyából és magában iszik az ökör,

Én akkor is azt mondom, magyarul beszélni gyönyör.

Figyeld a testrészeid! Nem lábatlankodsz addig se.

Csak fejetlenség ne legyen, mert a hideg kiráz tőle,

Ne hunyj szemet, hisz szívtelenség a világ mérge,

Ne hajts fejet, se térdet, s ne menekülj nyakra-főre,

Egyenes derékkal állj, s a füled nyisd ki nagyra,

Hízhat a májad, büszke lehetsz a magyarra.

Furcsa jószág, mondom, de szeretem én nagyon,

Vas megyei legényként, hömbölögni itt tanultam,

Aludtam kulipintyóban és ekecsültem a placcon,

Hordtam csuklyát, ettem tócsnit, a tutuló kutyát megnyugtattam.

Ha mondandómmal végeztem, elmenek lenek,

S miháncst térülök, vadászt hozok a győztesnek.

Mert magyarul beszélni áldás, ha nem is mindig tiszta,

hogy a biztonsági gyufa hogy okozhat erdőtüzet,

s az önvédelmi fegyvert a közcélú szervezet le miért foglalja,

Én szeretem. És szeretni fogom, míg élek.

S a rátóti csikótojást, majd magyarul mesélem gyermekemnek.

E kecskerímeket pedig ajánlom: Romhányi József emlékének.

.

.

.

Az építő jellegű kritika szívesen fogadtatik.

.

.

.