Karácsony másnapja

Hát szervusztok, kedves blogjáró gyerekek, újra itt van Thorium bácsi. Boldog Karácsonyt, kellemes Yulét, áldott fenyőünnepet. Remélem, jók voltatok és kaptatok ajándékot a Jézuskától, a Mikulástól, illetve az ateisták a rokonoktól. Én a magam részéről a tegnapi szenteste és a mai rokonlátogatás utáni enyhe ételmérgezésben és némileg erősebb náthában szenvedek. A következő napok újra a tevés-vevésről és a húsdisznókéhoz hasonló genetikámnak hála két nap alatt felszaladt öt kiló ledolgozásáról fog szólni, ma este azonban még pofátlanul semmi dolgom. De kedvem se semmiféle komoly témához, ezért csak lazán standupolok nektek egyet. Hoztam két sztorit, az egyik elsőkézbőli és egészen friss, a másik másodkézbőli és egészen régi. A témájuk kicsit hasonló, majd megértitek, csak figyeljetek.

Kezdjük a saját kutyánk kölykével. Ennek a történetnek szerves része a pénteki nap két összetevője. Egyfelől, pénteken beindult nálam a nátha. Szerencsére semmi panaszom nem lehet az immunrendszeremre, szervezetem a betegségeket előre megtervezett, katonás rendben, az elfojt-bedarál-kienged módon győzi le. Azaz egy efféle parasztnátha úgy fest nálam, hogy egy nap elkezd fájni a torkom, másnapra egybefolyik taknyamnyálam, aztán ez pár nap alatt kitisztítja belőlem a devlát. A másik összetevője, hogy péntek este kellemes társaságban elfogyasztottam némi italt, majd hazatérve Vargária kies birtokára, egy éjszakai, kicsit heves hangvételű onlájn beszélgetés örömére még egy keveset. 

És jött a másnapi ébredés. Alapból ilyen mennyiségű alkohol nem csinál bennem túlzottan nagy zűrt, azonban lévén hogy a szervezetem spártai küzdelmet vívott az éjszaka során a baktériumokkal, ez a két hatás felerősítette egymást. Ráadásul másnap reggelre Jóanyámmal közös jövésmenés volt tervben, amit kicsit elaludtam. Hogy egoista módon fényezzem még kicsit a genetikámat, nagy szerencsém van az elalvás-ébredés témakörével is, könnyen és gyorsan alszom el, frissen és hamar ébredek. Nos, mikor a Megváltó születése napjának reggelén fél kilenckor Jóanyám kisszobámba toppana, kirúgott az ágyból, majd az őt szellemként követő kamasz bakmacska azon lendülettel az Alien-filmekből ismert arctámadóként rámvetette magát és heroikus küzdelembe fogott a jobb alkarommal (siccinnejdak*rva*nyád), már éreztem, hogy ez a reggel a kivételek közé fog tartozni. 

Kikászálódtam a furcsán visszahúzó ágyból és kicsoszogtam a reggeli rituláis cigarettámra, ami alatt alapesetben aztán teljesen észhez szoktam térni, még ha úgy is ébredek, mint akit nyakon öntenek hidegvízzel. Most úgy éreztem, hogy nem oké a dolog, a cigaretta füstje marta minden nyálkahártyámat, mintha savat nyeltem volna. Beballagtam a fürdőszobába. Ott jött az igazi meglepődés. A tükörből szembejövő viaszfehér bőrű, rikító vörös szemű, csapzott hajú figurában ugyanis elsőre nem ismertem megszokott önmagamra. A tényt elfogadván aztán, lévén ha más nem, az iróniám már éber, meg is jegyeztem Jóanyámnak, hogy úgy festek, mint a Lugosi Béla-féle Drakula, csak hosszú hajjal. Az első újabb kellemetlenség akkor ért, mikor az említett mondat elhangzása után körbe kellett néznem, hogy ezt tényleg én mondtam-e, mert szokott hangom helyett valami "zs" kategóriás horrorfilm démonát hallottam vissza, varjúkárogáshnak is rekedt hangon. A második akkor, mikor Jóanyám közölte, hogy a hasonlat nem pontos, Bélabácsi kategóriákkal jobban nézett ki. 

Nade kérem, a dolog az dolog. Annyira volt időm, hogy beszereljem a kontaktlecséimet, ami nem segített túlzottan a rikító vörös szemeken, kétszer végiggereblyézzek az üstökömön, ami szintén nem lökött túl sokat az összképen, farmert és pulóvert húzzak, aztán már gurult is velem a Jóanyám vezette kis kék suzuki. Első megállónk a pornóapáti bolt-köz-kocsma komplexum volt. Azért bolt-köz-kocsma, mert mint a legtöbb faluban itt is úgy fest, hogy balra bolt, középen kapualj, jobbra kocsma. Jóanyám bement a boltba dolgokat vásárolni én pedig elkeseredetten nézegettem a kis kék suzuki anyósülésén. Jöttek-mentek a falusiak, a korcsmárosbácsi némi küzdelem árán épp akkor nyitotta ki a hivatalt. Mikor meguntam a várakozást, gondoltam, kiszállok, bepróbálkozom még egy cigivel. Egy pillanatra kiment a fejemből a tükörben látott lény. Megálltam a "köz" előtt és előkotortam egy bagót. Az első pofon a jobbról, kutyahúzta rolleren érkező kishölgy részéről ért. Jópár éve, mióta kivándoroltam a faluból, nem vagyok már a pornóapáti mindennapok szerves része, így nagyritkán ugyan, de bukkanak fel új arcok-időközben megnőtt gyerekek, falubeliek távoli rokonai, betelepültek, másnéven gyüttmentek, satöbbi. Őt se ismertem, de mivel nálunk ez a folklór, rámosolyogtam és ráköszöntem, hogy "jóreggeltszia." Első reflexből megpróbálta viszonozni a gesztust, majd ahogy az arcomba nézett, hirtelen legörbült a szája, éles kanyart vett kutyástul-rollerestül jobbra és nagyjából ötméteres félkörben került ki, hogy aztán visszatérjan a járdára, aminek a szélén ácsorogtam.

 Ömm.

Ezen elgondolkodtam egy darabig, miközben füstölt az orrom alatt a Fülöp Móres. Aztán helyreraktam valahogy, mert mégiscsak az idegen kategóriába estem neki, és amúgy is tud antropofág fejem lenni, ha nem vagyok a topon.

 De.

 Amikor a korcsmárosbácsi, akinél a hivatalátvétel óta egyetlenegyszer voltam bent egy félórára, kizörgött az ablakon, végigmért és megkérdezte, hogy:

"-Ide vársz?"

akkor azért elmormoltam magamban egy "na most már igazán menjetek ti a pi...." kezdetű mondatot.

Feladtam. 

Belöktem a kocsmaajtót, deathmetálbandákat megszégyenítő öszhangzással köszöntem egy jóreggeltet és kávét rendeltem. 

Hosszút,tejjel, egy cukorral.

De csak hogy meglepetést okozzak.

.

.

.

A második történet egy nagyon kedves tanárnőmtől származik, aki még a főoskolán igyekezett belenyomni a buksimba a biokémia furfangjait. Nem mondanám, hogy sikerrel járt, bár ez nem az ő hibája, sokkal inkább a témával kapcsolatban kialakult természetes rezisztenciámé. Ellenben nagyon kedveltem és azt hiszem, ő is engem. Amennyiben valahogy szembe jönne vele ez a bejegyzés, ehelyt kérem a megértését: ez a történet majd' tíz éve hangzott el a szájából, egy annál is jóval korábbi eseményt felelevenítve, szóval ha a feledés homályába merült apróbb részleteket az írói fantáziával pótlom-kérem, nézze el,- nagy vonalakban stimmelni fog. 

Naszóval, valahogy a függőségekre terelődött a szó az órán. És-mondta a Tanárnő, rászokni gyakorlatilag bármire rá lehet. Nem csak az alkoholra, a fűre, az egyéb kábszerekre, a cigire, de a csípőspaprikára, a csokira, a kólára és- a kávéra is.

Valamikor, a kommunista rendszer megújítása, a módszerváltás, az egypárti kizsákmányoló rendszer többpárti kizsákmányoló rendszerré alakulása előtt, szóval a 89-es un. rendszerváltás előtti időkben, Tanárnőt, aki már akkor is Tanárnő volt, méginkább fiatal és csinos, konferenciára hívták a Balaton-felvidékre, jónéhány kolléga kíséretében. A kollégák között akadt egy, aki bizony, nevezzük nevén, kávéfüggő volt. 

Hogy félreértés ne essék, itt némi kitérőt kell tennem. Kolléga esetében nem arról a kávéfüggőről beszélünk, aki a mindennapi szóhasználatban poénosan kávéfüggőnek nevezett kétlábú, aki ha nem tud reggel kávét inni, kicsit morcosabban néz a világra, nem. Ő napi 8-10 feketét tolt be, cukor nélkül, húzóra és ha ez nem adatott meg, akkor komoly elvonási tünetei lettek.

Reggel fél hét, Tanárnő és a kollégák ébredeznek a Zánkai úttörőtábor lassanként funkcióvesztetté váló faházaiban, kicsoszognak a "placcra" jóreggelt mondanak, fogat mosnak és készülődnek a nyolckor kezdődő konferenciára. Kolléga pedig kávét keres, mivel jóhiszeműen nem hozott magával. De ajvé, sehol egy kávéautomata, se porkávé senkinél, az Úttörőtábor központi elemeként magasodó breccsapadlós közösségi ház pedig még szomorúan és elhagyatottan meresztgeti villanytalan ablakait. Kolléga viszsárga arccal futkos kollégától kollégáig, a konferencia nyitánya pedig vészesen közeleg. 

Nincs mit tenni, Kolléga öltönyt vesz, nyakkendőt köt, marokra szorítja a feket műbőr aktatáskát és kiballag Zánkába, hogy kávét vadásszon. 

Fontos megjegyezni, hogy nem véletlenül említettem az esemény történésének politikai korszakát. A kocsmák ekkor ugyanis még hivatalosan nem nyithattak ki délelőtt kilenc előtt. 

Ellenben, a magyar furfangos ember, ismer a székelykaput, a bécsi kaput, a nagykaput és a kiskaput. Tudta ezt Kolléga is, hát leült az első kocsmahivatal elé a padra, hátha szerencsével jár és korcsmárosbácsi a szocialista eszméknek megfelelő hivatalos, kilencórás nyitásnak előtte csak beugrik egy félórára, hogy a gyárba induló támaszait a kommunizmusnak reggeli frissítővel suttyomban ellása-mint tette azt oly sok korcsmárosbácsi. Ült a padon szegény ember, öltönyben, nyakkendőben, szorongatva a fekete műbőr aktatáskát-fehér arccal, remegő kezekkel. 

Majd, fél nyolc felé, a fentebb leírtak szellemében, gyülekezni kezdtek a kocsmahivatal körül a kommunizmus gyárba induló támaszai. Nézték, nézegették a fura jelenséget a padon, öltönyben, nyakkendőben, fekete műbőr aktatáskával. Majd egyikük nem bírta tovább, hát kirobbant belőle a mondat:

"- Te hallod-e komám. Nekünk is tud ám hiányozni a reggeli feles, de azért te, hallod, te nem vagy semmi."

Nos, ennek szellemében békességes Karácsonyt, kellemes jó éjszakát és remek holnapot kívánok Nektek.

Jó éjt.

Tárgyak és talányok

Dícsértessék. Nemsokára 24.-e, méghozzá december 24.-e, azaz Karácsony. Előtte még lesz egy 21.-e, amiről többnyire megfeledkezünk, az eredeti újászületésünnep, a télközép, a midwinterblot, a legrövidebb nappal és leghosszabb éjszaka az évben, vagy ahogy tetszik. Mindegy, lényeg, hogy cuccokat fogunk kapni, jaj. Amiket aztán A: használunk, ami jó. Mint például a hátizsákot. Ezért hívják őket használati tárgynak. Vagy B:  nem használunk és felkerül a pocra, ezt hívják dísztárgynak. Namost, hatvanvalahány év az átlag életkor Magyarországon, abban hatvanvalahány Karácsony, születésnap, névnap van, az egyéb sátoros ünnepekről nem is beszélve. Mindig kapunk valamit, mindig feltesszük a polcra. Vagy használjuk, amíg lehet. Mi lesz aztán a sorsuk? Van aki ragaszkodik a tárgyakhoz, van aki kevésbbé, van aki egyáltalán nem.

Ez a mai téma.

Láttatok már ekkora lájkot? Nem. Jó. Nem is azért van itt. Hanem a gyűrű miatt. 

Én a skála egyik végén vagyok. Ezért ne értsen félre senki és ne bántódjék meg senki. Itt nem jobb és rosszabb lesz, csak világszemlélet. Mert én az általános Közép-európai értékrendszer szerint viszonylag kevéssé ragaszkodom tárgyakhoz. Ma végigpörgettem az agyamon, mi az amihez igen. Ez a gyűrű egy közülük. Aztán ott van még a pipám és a bicskáim. Meg a medáljaim és Botond a hegymászóbotom.  Jó, szentimentális bolondként a gyerekkori plüsseim, mert azokat az én leendő gyermekemnek tartogatom. Asszem ennyi. Minden mástól képes lennék megválni. A kocsi használati eszköz, a motor mondjuk határeset, de azt is képes lennék eladni, hogy vegyek egy szebbet, újabbat. 

Van a másik véglet. Aki mindenhez ragaszkodik, mindent megtart, akár emlék, akár nem, akár van funkciója, akár nincs. És vannak az átmenetek. Azért-is-morfondíroztam sokat mostanság ezen a témán, mert a jó félévesre sikerült házfelújítási projektünk véget ért, illetve az utolsókat rúgja, így mostanában volt a "válogassuk ki, rakodjuk át, nézzük át" fázis. Vargária ősi birtoka, szülőházam, a maga méreteivel, padlásterével, sufniajival,fáskamrájával és műhelyével ráadásul megfelelő teret is kínál a dolgok "félretételéhez". Ennek során aztán ölre mentünk párszor Jóanyámmal, aki hozzám képest a skála másik végén van. Tekintve, hogy anya-gyermeke kapcsolat lévén a genetika kontra neveltetés arányt nehéz lenne meghatározni a viselkedési sémákban, egyszerűen fogalmazva: mindkettőnk makacs mint a részeg öszvér. Krisz barátom (A Festő-Saga  epikus hőse, ha így jobban megvan) fogalmazta meg úgy egyszer, hogy "A vitáid Jóanyáddal olyanok, mint amikor a megállíthatatlan erő elmozdíthatalan akadályba ütközik". 

Szóval, volt idő és ok a témán való elmélkedésre.

Érdekes a történetben, hogy én is így indultam. Mármint ilyen mókus-módban, hogy mindent eltettem, mindent begyűjtöttem, mindent félretettem és megtartottam. Aztán jött a cigányélet. Mármint arról beszélek, hogy 2007-ben kirepültem a családi fészek melegéből, és azóta is megyek, mint a bolygó hollandi. Hol ide költözöm, hol oda, amerre a szél fúj. Mostanra rutinosabban megy, mint egy költöztetécégnek. (Hummm, ez egy cégötlet...na ezt elteszem későbbre.) A lényeg, hogy miután többedjére szembesültem azzal, hogy csomagtartók lesznek tele olyan zsákokkal, amikben olyan dolgok vannak, amikről már nem is tudtam, hogy vannak, vagy soha nem is használtam őket és aztán azzal az új, Vargária méreteinek a töredékét képviselő albérletek igen csak pupra lesznek, szóval akkor leszoktam erről. Elkezdtem a porfogókat kidobálni és eladni és elajándékozni. Ez először furcsa érzés volt. Aztán mikor először megcsináltam, rájöttem, hogy -nekem legalábbis-megkönnyebbülés.

Vannak persze a lelki határok. Cuccok, amikről tudod, hogy soha nem fogod használni, mégis nehéz. De erre is találtam áthidalót. Így voltam Apám ruháival, a halála után. Jóapám, Isten nyugosztalja, erdész volt. Erdészéknél úgy működik a dolog, hogy van egy úgynevezett egyenruhakeretük, azaz amolyan kafetéria rendszerben évente kapnak adott összeget erdészeti ruházatra. Ráadásul vannak külön boltok, ahol ezt még ezen felül is kedvezményesen levásárolhatják. További plusz infó a pórnépnek, hogy az erdészcuccok a katonai felszerelés után a legjobb minőségűek a világon. Mai nyelvhasználattal úgy mondanánk, hogy hi-tech: tűz-víz-szakadásálló, légáteresztő, vízhatlan holmik, amikben a Kárpátokban röhögve lehet medvét kergetni télen. No, én örekeltem ezekből egy gardróbnyit. Ráadásul a minőségükön túl, APÁM cuccai voltak. 

És nagyon nagyok rám. De annyira, hogy egy előzetes válogatás után is 3-4 olyan holmi maradt meg, amiben nem néztem ki madárijesztőnek. Hosszas gondolkodás következett, mert ugyan nem volt szívem-kedvem-etikám fölb***ni őket a jófogásra fillérekért, de hordani meg nem tudtam. Hát következő lett. Akkoriban még aktív ÁVE (Állatvédők Vasi Egyesülete) elnök voltam. Volt az egybesületnél egy lányzó, aki nagy zsibis volt. Nekiadtam bizományban a holmikat, elmagyarázva, hogy körülbelül mennyit érnek és a meghagyással, hogy amit kap érte, az az egyesületé. Így rendben lett a lelkem.

A másik kemény kör a könyvek voltak. Engem még úgy neveltek, hogy ahol könyvek égnek, ott emberek is fognak. Így aztán tele lett a könyvespolcom könyvvel. Majd a nem-könyvespolc is tele lett könyvvel. Majd a gardrób is tele lett könyvvel és a padlás is. Mikor az ágyneműtartóhoz érkeztünk, gondolkodóba estem. Sok olyan volt közöttük, ami egyrészt ponyva, másrészt ezerszer olvastam és tudtam hogy soha többet nem fogom, vagy-vívá lá tehniká-leszedem netről. Ezt is áthidaltam. A régi gyerekkönyvek egy jótékonysági akció keretében mentek a szegényeknek, a fantasyk pedig "Pálinkáért, világbékéért, házikolbászért, vagy kormányváltásért" jeligével a fészbukos zsibire. Orbán még miniszterelnök, világbéke sincs, kolbászt se kaptam, de olyan frankó alamapáleszt, mint akk...na hagyjuk. 

Ezt így sikerült.

És most megint jön. Szekrényátnézés és a "Jézusúristen" érzés, mikor rájössz, hogy gyakorlatilag soha többet nem kellene ruhára költened, csak egy jó szabóra. Bosszantóan materialista és pazarló. Mármint nekem. Megveszünk dolgokat, hogy eltegyük, aztán előkerülnek évek múlva,amikor újra eltesszük, hogy aztán kitaláljuk, hogy "ez még jó" és eltegyük újra, addig,amíg már nem lesz jó. 

Semmire.

Csak port fogni enni és az ember agyát és lelkét.

Mert ami tényleg értékes, az úgyis lekopog a padlásról, ami meg nem, annak nincs ott helye. 

Nem, most már nem csak a tárgyakról beszélek. 

Na, én így állok hozzá. 

De ez csak egy - nézőpont. 

Az enyém. Mindenki másé jöhet vendégségbe. Megkínálom egy pohár vaskeresztesi kékfrankossal és elbeszélgetünk a témáról a pipa füstjénél, miután felkaptattunk a hegyi szállóba Botonddal és elalvás előtt letettem a gyűrűt az éjjeliszekrényre. 

Jó éjt.

A gyalázatos macska

Valamikor október közepe-vége felé esett, nagyjából atájt, hogy becsületes dolgozó emberből ismét rendszerellenes munkanélküli hippi lettem, hogy Jóanyám közölte telefonon, hogy talált az erdőn egy gödörben egy macskagyereket. Egy éjszakán át kiabált a lukból a jószág, elsőre azt hitték, macskabagoly, másnap viszont Lajka, a heves északi vérrel megáldott háromnegyedhusky megtalálta, hogy az biz macska, nem bagoly. Annak is kicsi. Egy napra rá hazaérkeztem én is, hát ő jött velem szembe:

Ilyen alig-macska. Valami külföldi vonyóval, mert-bár a képen nem látszik,- cirmos ugyan, de nem csíkos, hanem foltos. Mint a Whiskas reklám macskája. Ott helyben szenteltvíz alá tartottam és a keresztségben a kreatív "Zsömle" nevet kapta, mert az passzolt a méretéhez. Onnantól, hogy lett neve, már persze hogy maradt. Mondtam, hogy macskanáthás, elvittük lódoktorhoz, a lódoktor mondta, hogy macskanáthás. Kapott antibiotikumot, féreghajtót, macskatápot, miegyebet. Az első napokat fülsértő vernyogással töltötte, amiből csak akkor nyugodott meg, ha valakihez hozzábújhatott. Bemutattuk a falka tagjainak, mint Akela Mauglit. Pamacs, a maga világtalan mivoltában eleinte nem tudott mit kezdeni a kis szőrős izével, ami mindig mellé akar feküdni. Lajka hezitált, hogy ehető-e vagy sem. Árnyék szerint pici, hangos, idegesítő, és hagyja őt békén, továbbá a gazdáját is. Sanyi, a nősténysanyi, a maga matriarhális világszemléletével berakta a "pici, védtelen, ostoba jószág, tehát hagyjuk rá" kategóriába.

Úgyhogy a macska a házfelújítás kellős közepén belecsöppent  a mindennapokba és bevétetett a falkába. 

A macska aztán rövidesen összeszedte magát, elhagyta a macskanáthát és elkezdett cseperedni. A kezdeti nehézségek után olyan étvágya lett, mint két felnőtt tigrisnek, kinyílt a csipája, megtanult eltűnni, a legelérhetetlenebb sarokba szarni, kaját kunyerálni és hajnali négykor spontán házibulit rendezni, mert pont arra esett a két órát alszok-egyet raptatok ciklus éber szakasza. 

És a macska nődögélt és pofátlanodott. Autodidakta módon elsajáítította és magas szintre fejlesztette a shaolin kung-fu tigris stílusát. Eleinte csak az árnyékbox ment, majd jött a Pamacs és a Sanyi csesztetése, majd a mindennek nekimegyek, ami mozog korszak. Majd az annak is nekimegyek, ami nem mozog korszak. Jóanyám többedjére ígérte meg neki, hogy visszaviszi a gödörbe, de biz nem hatott az intelem.

Közben nekiállt vakaródni a jószág, mondom ez fülatka. Elvittük a lódoktorhoz, a lódoktor mondta, hogy fülatka. Kezelés alá vettük. Hosszas alkudozás után megegyeztünk abban is, hogy kandúr. Bár a név maradt, lévén uniszex. A macska most épp kamaszodik. Már nem bunyózik annyit, viszont megtanult függönyön csüngeni és a Lajkát csesztetni, aki időközben eldöntötte, hogy a macska nem ehető. Cserébe a macska lefertőzte fülatkával. 

Továbbá megy már a kajáért ordítás, a számítógépen random üzenet küldése random embereknek, a hajgumi eljátszása, a dolgok asztalról való leverése és az egyéb macskaskillek. És mikor az emberfia eljut a gondolatsorban odáig, hogy ez tulajdonképp egy haszontalan, pofátlan, önző, egoista és gonosz kis lény és harmadszor szól rá, hogy ne akarja mindenáron szélmalomrúgással leütni a virágcserepet az ablakpárkányról, a macska elfárad a játékban, odajön, beleül az emberfiának ölébe, odadörgöli a nóziját és dorombolva elalszik. 

Aztán elfelejted az egész hülyeséget, amit eddig írtál, és vakargatod a hátát.

Gyalázatos állatja. :)

Állam Bácsi Piszkos Kis Trükkjei

A történet úgy kezdődött, hogy felvettem én valamikor egy lakáscélú hitelt, bizony. Szerencsére nem úgy folytatódott, ahogy az a Nagy Magyar Lexikonban meg vagyon írva, azaz hogy elszállt a svájcifrank és az ötvenezres törlesztőből lett százötven, nem, elégedett vagyok. Vagyis voltam, mostanáig, most azért csúnyán néztem a világra. Állam Bácsi egy agyafúrtabb gazember, mint én azt gondoltam volna.

Szóval a hitel. Sok rossz tulajdonságom mellett megvan az a jó, hogy általában tisztában vagyok velük, így valamennyire kompenzálhatóvá válnak. Így például tudom, hogy kicsit naív vagyok és nagyon hülye a pénzvilághoz. Ezért anno, mikor idestova 7 éve nekiálltam a hitelbonyolításnak, engedvén egy ismerősöm unszolásának felbéreltem egy hitelügyintézőt. A hölgy nevére nem emlékszem sajna, de ezúton is köszönöm az akkori remek munkáját: olyan precízen sikerült belőnie a hitelemet, hogy a havi törlesztőrészlet azóta makszimum 2000 forintokat mászkált jobbrabalra, szóval igazán nem lehetett okom panaszra.

Na most figyelj. Valamikor, nem emlékszem már, de úgy fél és háromnegyed évnyi időtartam közé saccolva a múltban, kaptam egy levelet, biza. Feladója maga Állam Bácsi. A levél azt írta hej, hogy nekem forintosítják a hitelemet. Mert amúgy ojróban volt. Nem is az egy ilyenkor szokásos harmincoldalas paksaméta érkezett, három A4es papírlap volt a borítékban, nagyjából emberi nyelven fogalmazva. Vettem hát a fáradságot, átrágtam. Aszondja, hogy van lehetőségem a lázadásra, a nem forintosításra, ha 30 napon belül összeszedem az összes valaha aláírt papíromat, beküldök egy jelentést az idegállapotomról, a vérképemről, a retinafelépítésemről és halott csecsemők vérével írom alá. Szóval nem lehetetlen, csak enyhést bonyolult. Ellenben, ha beleegyezek hogy forint legyen a hitelem euró helyett, akkor nem kell tennem semmit és hatezer forinttal kevesebbet fizetek havonta.

Oké, mondom álljunk meg, hol a csinga?

Felkerestettem egy másodkézbeli, pénzvilágban járatos ismerőst, mondja meg, hol a csinga. Azt mondja nem tudja, vagy nincs, de ez így jól néz ki.

Na boldogság, el is újságoltam az ismerősöknek, hogy milyen rendes gyerek ez az Állam Bácsi.

Tegnap aztán felkeltem. Igen, így szoktam indítani a napot. Elmentem egyet kondizni, még szuszogtam is közben, hogy azt higgyék, komolyan veszem. Aztán beültem egy elegáns kávézóba, mint a nagyurak, elszürcsöltem egy hosszút, aztán becsattantam a bankomba mert rá akartam tekinteni, hogy állnak a hiteldolgaim. Meglepően gyorsan sorra kerülök, kishölgy lekéri az adatokat, oké, fasza minden. Illetve valami fura. Feltűnően magas a hiteltartozásom ahhoz képest, amennyit és amikor felvettem. Jó hát mondom a hitel az ilyen. De azért rákérdezek, hogy ez mitől van, ez a dolgok rendje?

Nem, aztmondja, ez a forintosítás miatt van.

Őőőőő....

Kétszer visszakérdezek, hogy ezt most jól hallottam-e. Aztán megpróbálom elmagyaráztatni a dolog miértjét. Látszik szegény kishölgyön, hogy ő tudja, de pecek van a szájában, hát megvárja, hogy kitaláljam magam, néhány rávezető elszólás segítségével. Nézzük egymást pár percig így, én valószínűleg mint hal a szatyorban, ő várakozóan, majd tadam-tsss, leesik a tantusz.

Mit leesik, lezuhan.

270-en állt az ojró, mikor felvettem a hitelt, 310-en, mikor Állam Bácsi puszta baráti szeretetből forintosította nekem. Nos, ezzel a kis manőverrel durva becslésem szerint hétszázezer forinttal lökték meg a hiteltartozásomat.

Kedves Állam Bácsi, ügyes, nagyon ügyes. Igen, naív vagyok és a véletlen segített hozzá, hogy erre rájöttem. Mert a kedves levélkében erről valahogy nem esett szó. Hát, most már ez van. Kérlek, használd a pénzemet okosan és valami jóra.

Például vegyél belőle Orbán Ráhelnek egy szép bugyikát, hogy aztán hajnalig táncoljon benne.

Köszönöm.

Ittmindenkihülye@mibensegíthetek.hu

Oh, Ámerika, a lehetőségek hazája!

Ahol csak egy jó ötlet kell és naggyá lehetsz, ahol mindenkinek szava van, ahol a dolgok maguktól elintéződnek, ahol a demokrácia virágait küldik bombaszirmaikat bontogatni a demokratizált, olajban gazdag arab államokba, ahol szépek a nők, jóképűek a férfiak, mindenki sportos és csillogó, ahol az átlagintelligencia megugorja még a 90et is, ahol a Nap nyugaton nyugszik és bárkiből lehet elnök, Oh!!

De most nagyon nem Amerikáról lesz szó. 

  Nem bizony. Én itt most össze fogom szidni kishazánkat, hivatalos nevén Magyarországot, korábbi nevén a Magyar Köztársaságot, még korábbin a Magyar Népköztársaságot, a blogban mint "Agyarország" vagy "Szittyaföld" ismeretes európai földdarabot. Össze én. 

Mert szeretem, azért ám. A gyereket is azért szidjuk, mert ha hülye, tudjon róla. 

Volt egy meredek sorozatom az elmúlt hetekben. Nem szaporítom a szót, elmesélem, sorjában.

Szóval, sok az időm. Gondoltam, ezt kihasználom és megvalósítom az átlag kéthetente rám törő világmegváltó, rendszerfelforgató, dekadensségében is brilliáns ötleteim egyikét. Én mondom, én meggazdagszom. Legalább egy kicsit, azt is legálisan. Igen, üzleti ötletem volt, de juszt se mondom el hogy mi, mert még ellopjátok. Na. Tessék nekem tanácsot adni, gondoltam. Tanácsot egy telefonos megbeszélés szerint a Vas Megyei Vállalkozói Központban kapok, bármikor nyitvatartási időben. Ezazzz, ez kell nekem. 

Nyitvatartási időben igényesen beballagok az említett intézménybe. Két hölgyet riasztok fel elmélyült kávézásukból, szemre akár anya és lánya is lehetnek, korra mindenképp. -Ember jár itt...!-ül ki az arcukra az ijedelem. A fiatalabbik hölgy látható zavarban, a helyzettel nem tudván mit kezdeni markolássza parolára nyújtott kacsóját elfogadó mancsomat és felismerni véli bennem az "Önnel beszéltünk telefonon, ugye?" személyt. Bekísérnek egy szobába, körülülünk egy professzionálisan kialakított nem túl nagy, de egymástól mégis kellő távolságot adó tárgyalóasztalt és belefogunk. Röviden felvázolom az elképzelésemet és kérdezni kezdek. Mit, hogyan, mennyi, mikor-jellegű kérdések hangzanak el. A hölgyek szemében a kezdeti meglepődöttség lassan pánikba csap át. Szinte hallom, ahogy miután kilépek összesúgnak, hogy "Te Kati b*zmeg, nemcsak hogy bejött ide, de dolgokat kérdezett!!"  És jönnek a professzionális válaszok. Így kezdődnek, hogy: "Úgy tudom", "azt hallottam", "egy ismerősöm úgy csinálja", "azt hiszem" és "ezt talán meg tudják mondani a...". Izé. Mondom buksi ez így nem lesz jó. Átváltok eldöntendő (igen-nemmel megválaszolható) kérdésekre. Itt már kibukik a nyers igazság, a válaszok közül egyre gyakrabban választják a harmadik opciót, a "nem tudom"-ot. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire jó a pókerarcom. Körülbelül annyira, hogy hangosan felvisítanék örömömben a royalflössön. Látják rajtam, hogy szerintem ez gáz, látom rajtuk, hogy tudják, hogy szerintem ez gáz, és hogy tudják, hogy ez gáz. Mert ez gáz.

Nagyon gáz.

Néhány percig megy még így az erőltetetten udvarias beszélgetés majd érzékeny búcsút veszünk. Kiballagok a hely elé, rágyújtok egy cigarettára megvakarom a fejem búbját és konstatálom, hogy na ez nem az a szervezet, ami arra van kitalálva, ami a neve. Időm van, elballagok hát még két-három "ezt talán meg tudják mondani a..." helyre. Hasonló eredménnyel. Legtovább a kormányablaknál jutok, ahol a "tanácsra volna szükségem" mondatomra a kihízott félcigányasszony két, a szomszéd fakkban ülő Mariskával váltott mondat között elém vág egy kötegnyi papírt és megkérdezi mi a TEÁOR számom. Csókolom, mondom neki. De lett ügyfélkapum. Az már valami,nem?

Közben kilehelte a lelkét a laptopom. Az meg baj, mondom, mert nem  tudok blogot írni. Jó, más volt első helyen a problémalistán, de ez is baj, na. Vegyünk laptopot. Volt annó, mikor az első laposom lett, a Teszkóban egy okos konstrukció, ahol nullszázalékos hitelre meg lehetett venni a technikát. Bemenek, megkérdezem, még mindig van, hurrá. Kinézem a némi keresgélés után előhalászott emberrel, hogy miféle masinériát is szeretnék. Múlthavi bankszámlakivonat kell, személyi, lakcímkártya, ennyi. Zsír mondom, holnap jövök. Másnap megyek. Bankszámlakivonat élesítve, bőrdzseki belső zsebében, éken fogó pennával bekarikázva rajta a havi kereset. Negyed óra "feltűnően szeretnék valamit" tipródás után az ügyintéző megkérdezi, segíthet-e. Ettől a kérdéstől egyébként lábrázást kapok. Nem, nem szeretném, hogy segíts. Pénz van nálam, amiért te dolgokat fogsz adni nekem és mindketten jól járunk. Ha segíteni akarsz, fogd meg a hátizsákomat kicsit. De ezt nem mondom neki, mert jólnevelt kulturált fiatalember vagyok. Helyette nagystílűen kivágom elé a bankszámlakivonatot, két tőmondatban elmondom hogy miért jöttem és mit szeretnék. Mert úgy állok hozzá, hogyha árulnak valamit és én azt szeretném megvenni akkor ott nincs probléma. Én legalábbis. Na, a valóság más. Ezt a bankszámlakivonatot le kellett volna pecsételtetni. Ez külföldi bankszámla. Mennyit keres. Nem akarok rábökni mutatóujjal a múlt havi elég mutatós összegre, ahol nagy betűkkel, ha németül is, de ott van, hogy KERESET. Bekarikázva tollal, hogy egy átlag tinó is észrevegye. Igaz, az a felmondás utáni végkielégítés, de ezt nekik nem kell tudni. Ezért mondok valamit szóban. Újaj, milyen pénznem. Jaj, akkor nem jó, külföldi munkavállalónak nem megy. Kérdeznék még egy dolgot, közben az ember telefonálásba fog. Nézek rá furán, miközben ő a telefonba mondja, hogy "figyelj, vár az ügyfél". Igen, vár az ügyfél. Öt perc ügyfélvárakozás után közlöm vele, hogy jó hagyjuk papa, átmegyek a Médiamárktba. De aztán ott se leszek okosabb. Nincs mit tenni, beszervezem Jóanyámat. Magyar munkahely, magyar kereset. Együtt csettegünk be újra Teszkóba. Az ügyintéző mindent háromszor elkérdez és négyszer elbasz. Már röhögünk rajta. A kollégái is. Ő nem röhög, panaszkodik, hogy milyen szar az élete. Ez jelen helyzetben nekünk pont releváns információ. Nem szaporítom a szót. Délelőtt 10kor mentem be a Teszkóba, délután kettőkor jöttem ki, kisebb megszakításokkal. De van laptop.

 Gyulának kereszteltem. Ha emlékeznék az ügyintéző nevére, úgy hívnám.

Aztán, ma, hogy volt másfél fölös órám, jó volt az idő és úgyis a városban evett a penész, mondom benézek az Agrárkamarához, kiszipolyozni a végső információkat az előzőekben említett világmegváltó ötletemmel kapcsolatban, amiről közben rá kellett jönnöm, hogy Magyarország nem az az állam, aminek rendszerén belül ez megvalósítható. De ugye a remény hal. Az Agrárkamarát egy szocreál, sokablakos, fehérre meszelt épületnek képzeltem el, benne tuskóbajszú , Móriczzsigmond forma bácsikkal. Az Agrárkamara, teljes nevén Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Vas Megyei Igazgatósága az MMIK* romlásnak indult épületében a második emelet leghátsó poros traktusában egy hatnégyzetméteres iroda, benne egy íróasztallal, két szekrénnyel, egy mosdókagylóval (gondolom eredetileg nem így volt tervezve) és egy szem aszociális macskajánossal. Míg végigbaktatok a kihalt, szebb időket látott folyosókon, belövöm magamnak az útbaigazító plakát alapján, hogy a folyosó végén jobbra Agrárkamara, balra falugazdász iroda. Így mondja a nyíl. A folyosó végén jobbra jelöletlen ajtó, balra falugazdász iroda, előtte elkeseredett kishölgy. Kikérdezem, hogy okosabb-e nálam, mondja, hogy ő se ismeri ki magát. Negyedórája bekopogott ide, de "nem engedték be". (Ügyfélfogadás 10-14. Délután fél 1 van.) Rúzsa Sándor megpödri a bajuszát, erélyesen zörgetek az ajtón. Benntről mérges kanálcsörgés. (Az ebéd az fontos, vigyorgunk össze nem túl halkan a kishölggyel). Negyvenes mitugrász ember nyit ajtót, a pofája tele rizseslecsóval. Érzem a szagát, onnan tudom. -Igen? (Valójában ez a kérdés egy "mi a fasz van?"-ként hangzott el a fejében. ) Megérdeklődöm, hogy ha akkor most a nyilak alapján ez nem az amit én keresek, akkor az hol van. -Ez az, jön a válasz. Megpróbálom felhívni a figyelmét, hogy nem egészen ez van kiírva, majd némi nyelvtani vitába bonyolódunk, majd lenyeli a rizseslecsót és megkérdezi, hogy "Miért, miben segíthetek?" Ó, a kérdés. Előveszem a leggusztustalanabb bájgúnárvigyoromat és közlöm vele, hogy segítsen először a kishölgynek, mert ő ELŐBB volt itt, aztán tárgyalunk. Ember megsértődik, "jó, minnyá" mondattal beb...csukja az ajtót. Disz iz dö beginig of bjutifil frensip. Gyorsított kanálzörgés, telefonálás, negyed óra múlva ajtónyitás, kishölgy beinvitálása. Félórás falnézés, majd kedves beinvitálásom "jöhet" mondattal, majd a "miben segíthetek" kérdés, amire nem bírom nem ráfelelni, hogy "majd meglátjuk".  A segítség úgy fest, hogy én felteszek egy kérdést. Ember nem tudja a választ, ezért negyed órán át ülünk és ő kaparja a számítógépét meg egyszer telefonál, én ötször kiolvasom a falinaptárt és bökködöm Bélát az okostelefont. Közben nem bírok parancsolni az arcomnak és néha kiül rá a "most komolyan?" vigyor. Ember nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni. Negyed óra múlva kapok egy "elvileg így" jellegű választ. 

Igen, megköszönöm, még egy viszlát is belefér a hitelkeretbe.

Izé....

Van itthon vaskeresztesi vörösbor.

*= Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, egy szebb napokat látott (egyébként az elvárásnak alapból megfelelően szocreál) épületóriás Szombathely buszpályaudvara mellett, ami manapság nagyrészben kihasználatlanul áll, kivéve egy-két szakkört és a leírásban említetthez hasonló irodát.

Fluimucil

Gondolkodtam. Igen. Én. Saját fejűleg. Az a helyzet, hogy tizenegynéhány éve nincs televíziókészülékem. Ez a kijelentés az előző mondat és a bejegyzés egésze szempontjából némileg irreleváns. Mégis van köze hozzá. Azért nincs tévém, mert a hírekben hazudnak, a filmekben reklámok vannak, a természetfilmekből meg sóműsort csinálnak újabban, a menjünkközelebb, fogjukmegafarkát stílusában. Így mikor a hatcsatornás felállásról annó sokcsatornás digitévére váltottunk, egy ideig még lekötött a natgeo meg az enimölplenet, aztán azzal is tele lett a púpom. Nade.

 

Most már gondolom teljesen összezavartalak benneteket a címmel, a fenti hölggyel, meg az előző mondatokkal, pontosabban a köztük lévő összefüggéssel. Figyejjé, elmagyarázom. Annak ellenére, hogy nincs tévém, szembejött velem Ábel, a hírhedten idegesítő Fluimucil reklám hülyegyereke. Üsd be jútúbba, meglesz, miről beszélek. Bár szerintem így is megvan. Mindenki tudja, mindenki ismeri. De miéééért?

Na, itt kezdődött a gondolatmenet, amit összekapcsoltam jónéhány, a napokban kapott-adott impulzussal. Szar-e a fluimucil reklám? Nos, épp egy Stepehen King novellát olvasgattam tegnap este, ahol az adott fejezetben épp az történik, hogy a kezdő reklámügynökpalánta lelkesen szalad felskiccelt terveivel a befutott okoshoz.

 Aszondja:

"Billy nézi, ahogy nézem, és lassan lehervad a képéről a reménykedő mosoly. 

-Nem tetszik neked-mondja.

-Nem az a kérdés, tetszik-e vagy nem. A reklámszakmában csak az számít, mi működik és mi nem. És ez nem működik."

A fluimucil reklám nyilván nem tetszik. Mert egy fos. Idegesítő. Ábelt szeretnéd felrúgni a Göncölszekérig, Nagymamát és Anyukát pedig addig dobálni fluimucilos dobozokkal, míg kegyelemért nem könyörögnek. Ennek ellenére egy egész ország megjegyezte egy életre az amúgy megjegyezhetetlen nevű szert és azt is, hogy köhögésre ezt kell adni a gyereknek és ha legközelebb két telefon között a patikába lépve öt perc alatt leakasztasz valamit a polcról a gyereknek krehálásra, akkor biztosan ez lesz az, mert a többinek nem ismered a nevét, az útifűteában meg nem hiszel. Aki megcsinálta ezt a reklámot, az vagy egy nagyon kezdő és nagyon szerencsés kókler, vagy egy vérbeli öreg róka, aki igazán tudja, hogy kell ezt.

Másik hasonló történet: Klapka zálogház a Vámház körút 9 alatt. Nem, nem gugliztam rá, fejből tudom. Megvan a reklám?  Klapka bácsi a maga zsíros üzletemberfejével beleáll a semleges hátterű képbe, feltart egy kidobott kartondoboz oldaláról levágott táblát és közli, hogy Klapka üzletház, Vámház körút 9. Ez a reklám a közfelfogás szerint minden, csak nem igényes és nem professzionális. És jön a "mi a kénköves rosseb ez?" érzés. És megjegyzed. Szerintem hat éve láttam utoljára kábé, de tudom hol van a Klapka zálogház. 

Kezd összeállni? Azon agyaltam a napokban, mi kell egy jó reklámhoz. Hát az, hogy feltűnő legyen. Hogy kibökd a többi hatszáz közül. Valamiért. Mindegy miért. Nem vagyok reklámszakember és rühellem a reklámokat. De néha mindenkinek kell egy kis reklámot csinálni. Így vagy úgy. Aztán mostanság foglalkoztat a gondolat.

Most jön az a példa, amiért lehet hogy fel leszek rúgva. De megéri. Kedves komámasszony jelentkezett egy fittnescenterbe recepciósnak. Kiírás a következő volt:

 "Recepciós munkatársat keresünk! 

Vidám, talpraesett, motivált recepciós munkatársat keresünk jó kommunikációs készséggel!

 Munkaidő: heti 30 óra! (délután, este)"

Lányzó a következő motivációs levelet írta: 

"Sziasztok!

Szeretnék jelentkezni a recepciós munkára.
Természetem nagyon vidám, és minden helyzetben remekül elbeszélgetek az emberekkel, magyar szakosként a kommunikációs képességeim már-már tökéletesre fejlesztettem.
Az önéletrajzomban szerepel a szombathelyi egyetem, melyen várhatóan 2017-ben végzek, viszont tanulmányaimat jelenleg szüneteltetem, így teljes értékű állást keresek.
A stúdió szerintem tökéletes lenne számomra, testalkatom pedig igényelné a munka előtti és utáni edzéseket, így rövid idő alatt egy konkrét példa is állhatna az érdeklődök előtt, hogy milyen szépen lehet formálódni a gépek segítségével.
Nagyon szeretném lelkiismeretesen ellátni a recepciós munkakört, és segíteni a munkátokat.
Várom válaszotokat!"

Kérdés nélkül vették fel.

Egyszer önéletrajzhoz kerestem fotót. Az a bajom az önéletrajzba szánt fotóimmal, hogy mindegyiken olyan fejet vágok, amire az anyukák azt szokták mondani, hogy "kislányom, ha ez a bácsi cukorkát kínálna neked, szaladj és hívd aput". Erre mérgemben betettem egyet, amin egy macskával pózerkedek. Le is csesztek a hozzáértők, hogy azt nem szabad.Mikor már elhelyezkedtem és vagy egy éve dolgoztam az adott cégnél, ahova beküldtem, egyszer egy kötetlen beszélgetés során megkérdeztem a főnökasszonyt, hogy miért pont én. -Hát, feltűnt az önéletrajzod, mert a tiéd volt az egyetlen, amin állatos kép volt-jött a válasz. Ez mondjuk egy lovasterápiás egyesület volt, ha húsfeldolgozó üzembe jelentkeztem volna, nyilván nem ezt küldöm de...értitek na.

 

Szóóóóval. Tény, hogy egy darab száraz kutyaszart is el lehet adni, ha megfelelően van csomagolva. Ezt tényként kezelem. Erre a tényre írországi kalandjaim során döbbentem rá, ahol a boltokban félmaroknyi folyami kavicsot árultak hajlakkal lefújva, krumplizsákba összekötve tíz euróért, én meg magyar erőspaprikából, sportkrémből, vazelinből és borotvahabból kevert krémmel masszíroztam népeket kidobásra szánt matracokból összerakott, abrosszal leterített "masszázságyon" óránként hatvan ojróért. És megéltem belőle arra a pár hétre. (Igen, néha kalandos az életem.)

Csak kell az a valami, az a bumm, az az apróságnak tűnő okosság, hogy feltűnjön. Vagy legyen olcsóbb, mint a többi, vagy legyen szebb mint a többi, vagy legyen ingyenes a postázás, vagy legyen bio, vagy legyen Steven Segal az elején. Hogy úgy ragyogjon a szürke masszában, mint tábortűz a hómezőn. Ennek külön tudományága van. Szakértőkkel, okosokkal, tudósokkal és managerekkel. Én egyik se vagyok. Pont emiatt itt nem is lesz a végén konklúziólevonás, véleménykifejtés vagy világokat áthidaló mindenható tanácsadás. Csak gondolatok vannak. Így random, nyitva hagyva a végét, ahogy szoktam. 

Mert így a jó. 

Ja, hogy minek kellett a vörös ruhás csaj a fácsebúkon és a gugli pluszon ikonnak a bejegyzés mellé?

.

.

.

Szerinted? :D

Házfelújítás címszavakban

Keljfelfiam, jönacserepes. Haggyámá, nyolcrajön, félnyolcvan. Nembajkeljfel, főzökkávét, kérszegypáleszt? Minnyámás. Tegyébezenét, aizétna, a korpiklánit, azajó. Gyerekészakávé. Mindjárjönacserepes, kicsitkésik. Kérszmégegypáleszt? Engeddki a kutyát, viddkiaszemetet, holacserepes? Hozdbeakutyát, kapcsoldkiakorpiklánit, megölömacserepest. Naittvan. Jóreggeltdanivagyok, szevaszjózsi. Helódanivagyok, helógábor. Jóreggeltdanivagyok, tegeződhetünk? Perszehaggyámán, sanyivagyok. 

Essünkneki, minnyátíz.

 Sanyimennyéfőaizére, addleaminekhíjjákot, gabihozdidejamiazt. Fiamvigyélnekikvizet. Hoztamvizet, mitsegítsek? Semmitmittomén, segítscserepetbontani. Ottvanlennaizéna, akonténer, odabaszdbele. Mellémentnembaj, nemászkáljottmuter, agyonvág. Kérdezdmegéheseke. 

Nemvagyunk, hoztunkkaját, holakalapács? Ottvane, úgyjóvan, megeleszezestig. Nemleszkicsiakonténer? Haggyadmáféligvancsak, aztmáranegyedénévagyunk, jóvanlehetkicsilesz. Szójjánekikjöjjenekenni, gyertekenni, minnyámenünk. Készakaja, szójjánekik jöjjenekenni, minnyámenünk. Kihűlakaja, szójjánekik, minnyámenünk. Kevésleszacserép, kicsileszakonténer, holnapnemtudunkjönni, esikazesőnemjövünk, dehogyázikbe, jóvanazúgy. Fiammegölöm acserepest, kibaszomacserepest, keresekmásikat, eztlehetkezdenielőről.

Miújságanyám? Készatető, jönagipszkartonos. Szépendolgozik, nemisziksört. Háromheteeztcsinálom, tökömtele. Mikorjösszhaza, jólvanakkormajd figyelszrájuk.  Nyolcrajönagipszkartonos. Hellódanivagyok, hellópétervagyok. Nemkettenvagytok? Jamajdjönatamásis. Mitsegítsek? Semmit. Kérszkávét? Nemkérek. Kérszüdítőt? Nemkérek. Kérszsört? Nemiszomhadolgozok. Aztakurva. Mitsegítsek? Semmit. Itthagyhatlakkicsit? Jamennyécsak. Holnapjövök. Hellókérszkávét? Nemkérek. Mindjártjönatamás, mégmásnapos. Mitsegítseksemmit. Elmegyekadógómra, nembaj? Mennyécsak. 

Jönazasztalos, majdengeddbe. Ne magyarázz, énmármiótaeztcsinálom. Szevaszdanikám, miújságvan. Holadekopír, nemláttadasteklámpát, kurvaanyját, ideáthidalókell. Hívdfelanyudat. Áthidalókell. Tökömteleazegésszel, honnanvegyek? 

Jönavillanyszerelő, nemleszáramaszobádban, mikorjöszhaza? Szevasztokdanivagyok. Fürdőthasználhatom? Jajóvan. Nemnyúlok apiroshoz. Miazacső, jahogyabbamegyavezeték. Tegyébevalamijózenét. Szervuszjánoshátte? Jahogyakert. Szólokneki, gyereittajános. Valakicsöngetengeddbe, fogdmegakutyát, féltőle. Ezismérmostjön. Kérdezdmeg kérekávét. Nemkér, főzök neki. Mindjártjönagipszkartonos. Tökömtelevan. Menjleaboltbaásványvízért, hozzálsörtis. Menjátaszomszédbaborért, nemagyarázz, vanelégbajom. Felhívomafestőt, ennyiért, hülyeez. Mostkereshetekmásikat, tökömtelevan. 

Fiamötheteeztcsinálom, nemagyarázz, elegemvan. Jólvananyus, igazadvan.  Vigyázolafestőkre? Nemtudom, majdmegmondják. Szevasztokdanivagyok. Gyertekbe, kértekkávét, mindjártfőzők, nemtaláloksemmit. Ittakávé, ottazüdítő, kellvalamiszóljatok. Micsináljakatörmelékkel, semmithagyjad, majdösszeszedem, nincsdolgom. Kicsitelmegyekitthonról jóvan? Jóvan. Hozzakvalamit, nemkell. Helótokmegjöttem, okéminden? Okéminden, sarokvaskellene. Mondtambazdmeg, hívjálfel, mostmehetekvissza. Ittasarokvas, kértekkávét. 

Na.

Mostiszomegypáleszt. Tiiskértek?

Gondoltam.

Egészség.

Minnyámás.

Soseleszvége. 

Thoxit

Szervusztok, kedves rádiónéző gyerekek. Újra jelentkezik Thorium bácsi. Időszaklezáró bejegyzéssel. Mert ezt arra tartogattam, ha már túl vagyok a nagyján, aztán csak a pepecselés marad. Hogy miről beszélek? Hát az októberről. Mert október van és ennek örülök, mert az október kezdetét amolyan lelki határnak lőttem be, hogy onnantól már oké lesz minden. És nem, nem az érvénytelen népszavazásra gondolok. Hanem a szeptemberre. Mert az nekem olyan kemény volt, hogy a Rambo 3 ahhoz képest Kacsamesék.

Volt néhány "el innen!" szitum.

A szűk belső körön kívül nem is nagyon beszéltem róla senkinek, de most miért is ne teregetném ki a szennyest a netre?

Szal. Az első kör...hát, költöztem. Igen, tíz. Tizedszerre. Tulln nem jött be. Illetve Tulln igen, csak a lakótárs nem. Az ember mindenből tanul valamit, ebből én azt, hogy hallgassak a hatodik érzékemre. Főleg, ha már nem suttog, hanem kiabál. 

 Márpedig kiabált. De annyira akartam azt a rohadt kertes házat Tullnban, hogy befogtam a fülem. Aztán beköltöztünk. A helyzet rövidesen olyanná változott, mint a rossz házasságokat parodizáló filmekben. A negyvenes idegbeteg hágatlan osztrák kutyafodrásznő esete a magyarral. Egy hónapig bírtam. Nem kevés pénzt hagytam ott, de nem tudtam mit tenni, gyakorlatilag "kivásároltam" magam a szerződésből és leléptem. Vissza Bécsbe, az előző helyemre, ahol pont békén hagynak. Nekem megért ennyit.

Aztán melóhely. Ott meg, hogy a karma egyensúlyban legyen, kiakolbólítottam az egyik emberemet. Körülbelül egyidőben az előző körrel. Csoportdinamika, hurrá.

Van egy olyan elméletem magamról, amit mintegy külső szemlélőként állítottam fel. Eszerint az életem a cél kitűz-elér-többet akar-szétrúg-újrkezd-jobban csinál periódus mentén mozog, körülbelül kétéves intervallumokkal. A legutóbbi nagy váltáshoz képest majdnem két évnél vagyok. 

Hm. 

Nem tudom, most mi jön. Kicsit kezdem unni Sógoriát és egyre inkább hallom Szittyaföld hangjait. 

Na majd.

Mindegy. Hétvégén hegyet másztunk. 

Az mindig kilúgoz kicsit. 

A többit meg úgyis hozza a randomgenerátor.

Igen, ez ilyen se füle-se farka bejegyzés volt. 

Ez most nekem kellett.

Hát lőn.

Lesz még Budán kutyavásár.

Igen, nemsokkal ezután a bejegyzés után felmondtam a p*csába.

Öt euró k1b@sz*tt borravaló

A címen, na a címen sokáig gondolkodtam. Volt az a verzió, hogy: "Életem legdrágább útja", de nem lett volna helytálló, meg ez kicsit semmitmondó is. Aztán a "Jobbkéz és b@lfasz" jutott eszembe, de ez félreérthető. Aztán az, hogy "Balfék, de jól csinálja". De ez szimplán nem tetszett. Maradt a fenti. Még ha a Vatikán szerint legalább egy elítélendő kifejezés van is benne. 

Szóval, kezdjük is el, a mai kalandot. Alapból írhatnékom volt, de teljesen más témák jutottak eszembe, aztán az életnek nevezett randomgenerátor feldobta a sztorit. A ludas az egészben Brummhilda, a motorom. Vagy a saját hülyeségem, nem tudom. Bemutatom mindenesetre az előbbit, egyszerűbb:

Tessék kérem, feszítünk, mint pók a lucernásban. A kopirájt Bexé, sok meg a gépből nem látszik, úgyhogy teszek ide egy internetről lopott képet, amin ő is kinéz valahogy:

Íme, Brummhilda. Illetve egy ugyanolyan masina. Hatszázas Honda Árnyék, csopper kategóriában a kisöcsik közé tartozó röffencs, ami a maga teljesítményével bőven elegendő a magamfajta élni szerető szelíd motorosnak. (Azé a száznegyvenet gond nékű viszi ám autópályán, mielőtt valaki beszóna...;)) 

Namost, némi technikai oktatás jön, a laikusoknak, illetve az olvasóknak, hogy megértsék a probléma velejét. A legtöbb (gyakorlatilag az összes) motorsárkányon van egy benzincsap. Ennek három állása van: 1: zárva 2: nyitva 3: tartalék-azaz, ha erre át kell kapcsolni, akkor tudod, hogy lassan ideje tankolni.

 Nem, benzinóra nincs.

Történet indul. Munka vége, átöltözök, kicsippantok a blokkolóórán, mondom a népeknek, hogy csácsumicső, és mint a nagyobb urak, elröffentek Brummhildán. Az a helyzet, régen motoroztam vele nagyobb távokat egyhuzamban. Nem emlékeztem már, hány kilóméter után szoktam tankolni, de mondom megnézzük, hol kell tartalékra kapcsolni, aztán kiderül. Úgy saccoltam, ennek ma lesz az ideje. Így is lőn. Képzeljétek most el az autópálya Bécsből kivezető szakaszát. Három sáv, autók mindenhol, meg mindenféle egyéb jármű, úgymint motor, kamion, meg ezek a furcsa kis platós kramancok amiknek sose tudom a nevét. Szóval, Brummhilda mondja, hogy akkor ennyi. Belassul, lehörög, gázadásra nem reagál. Huszáros mozdulattal lenyúlok a benzincsapra, elfordítom, beletartom a homlokom a szélbe, laza, keresztapás mozdulattal ráhúzom a gázkart és várom a hatást, ami elmarad. Index kib*sz jobbra, a sógor teherfuvarosok jókívánságai közepette lehúzódok a folyamatosan lassuló gépsárkánnyal az út szélére. (Merugye a középső sávban kell avázni, mint a nagyok...) Az út széle itt nem épp kellemes hely, ugyanis nincs leállósáv. Két nagy levegő, gyújtás levesz, elszámol ötig, gyújtás ráad, indítógomb, Brumhillda mondja, hogy röff-rammraramm, kiváló. Index balra, forgalomba visszaáll, motorosbecsület megmentve. Ez így megy vagy ötszáz méteren át, ahol a kis makrancos cemende eljátssza ugyanezt. Történet megismétlődik, pislogok az út szélén. Mint azt korábbi bejegyzéseimből tudjátok, a keletnémet birodalom és az olasz műanyaggyárak gépein "nőttem fel", tehát nem először találkoztam a helyzettel. Ez a jelenlegi két okból volt más: egyrészt mert Brummhilda, becsületére legyen mondva-főleg az elődeihez képest- egy nagyon megbízható gépsárkány. Másrészt, mert, leírom újra a helyzetet: autópálya kivezetőszakasz, munka utáni forgalom, leállósáv óne, helyette szalagkorlát. Nagylevegő, ötmásodperc, indít, semmi. Levegő, indít, semmi. Benzincsap csavargat, nagylevegő, indít, semmi. Semmi és semmi. Belenézek a tankba, hát porzik. Brummhilda drága, hogy hogynem, kifelejtette a tartalékfunkciót. A következő szervíznél fenékbe rúgatom a kislányt. 

Ez azonban nem változtat az adott helyzeten. Leírom mégegyszer, hogy érezzétek a szituáció súlyosságát. Autópálya, forgalom, út széle, üres tank, huszonnyolc fok, motorosdzseki, sisak, patakokban folyó izzadtság, alig-mellettem elsuhanó járművek. Kurvaélet. (Ez ma ilyen káromkodós lesz, ne haragudjatok.) MZ-ETZ-s időszakom szokásai alapján felmérem a problémát és igyekezvén megőrizni hidegvéremet és méltóságomat, vésztervet kovácsolok. Tíz méterrel előttem lehajtó, motor arrafelé tol. Leállósáv ott sincs, ellenben összeszűkül a sáv, olyannyira, hogy tényleg kezd kétségessé válni, a következő szélesebb jármű nem tol-e fel motorosról a korlátra. Balkézre valami szervizcsarnok, előtte vagy tíznégyzetnyi szabad placc: a menekülés útja! Igenám, de balkézre van, azaz át kell vágni keresztben a sávon. Egy kétszáz kilós motort tolva, sisakban, kabátban, délutáni forgalomban, alig-belátható kanyarban. Néhány "na most!" nekilendülés után, amikor még az elhatározás megszületése közben berobban a kanyarba egy csirketápot vagy vécépapírt szállító kamion, hogy aztán indexelve balra húzódjon a láttomra, kezdek kétségbe esni. Igaz, csak úgy úriasan, szőrmentén, de azért nem vagyok boldog na. 

Ilyenkor jön mindig a mentőangyal. Most is megérkezett. Piros tűzoltóautó képében, a volánnál egy korombeli snájdig sógor sráccal. Ember kivágja a kék villogót, megakasztja a forgalmat arra a pár másodpercre, míg átszuszakolom a gépet a szélcsendes öbölbe. Majd beáll ugyanoda, kiszáll, kitárgyaljuk a helyzetet. Megköszönöm, de nem tud sokat tenni az ügyben, benzin kell a gépnek, nekem meg ebből kifolyólag benzinkút, ennyi. Hát, felajánlja, hogy elvisz a legközelebbiig, főleg, hogy az autópályán gyalogolni se túl egészséges. 

Így ezúton is köszönöm neki.

A benzinkút nincs messze, sógor koma kirak, elköszönünk. Kabát levesz, sisak földre tesz, cigi előkotor, vészterv folytatása átgondol. Benzin kell. Azt valamiben el kell vinni. Azt a valamit, amiben elviszem, el kell juttatni oda, ahova gyalog nem mehetek. Oké. Cigicsikk elnyom, benzinkútra belép, benzinkutas lányra a John Wayne-mosoly rávillant, helyzet leírásra kerül, mondom, kanniszter kéne. Van, mondja, széles "minden rendben lesz" válaszmosollyal-pénzért, persze-teszi hozzá. Természetesen, mondom, úgy értettem. (Szolgám leszel a túlvilágon.) Kanniszter hat euróért leakaszt, még hatért teletankol. Csapjatok hozzá egy kávét is, toldom meg, hogy legalább a látszat megmaradjon, hogy én tudom mit csinálok. Sisak letesz, hátizsák letesz, kanniszter letesz, kávéba belekortyol, cukrot keres. Előszedem Bélát az okostelefont. Béla bebizonyítja létjogosultságát és taxit keres, majd hív nekem.

Következő kör. Taxi beparkol. Kinyitom az ajtót, beteszem hátra a kannisztert a sisakot és a hátizsákot és felkészítem Ahmedet a sofőrt, hogy ez kalandos lesz. A motor egy olyan helyen van, ahol elvileg nem lehet parkolni, egy forgalmas autópálya szélén, és összesen öt euró kápé van nálam, tehát először bankautómata kell. Ahmedet jó eséllyel nem így hívják. Mindenesetre negyvenötös, szíjjas muszlim, napszemüveggel és erős akcentussal, tehát Ahmed. Ahmed vigyorog, mikor lefestem neki a helyzetet, látom, hogy megtaláltam az emberemet, benne van a buliban. Uccu. Fizethetek kártyával, aszondja, kérdezi hol a motor. A mentőangyal sógortól a rutin és a hidegvér megkérdeztette, hogyan írjam majd le legegyszerűbben a helyet, ahol rámtalált nyomoromban, így hát mondom Ahmednek, hogy a Nordbrücke felhajtója. Jó negyedóra-húszpercet autókázunk, mire meglesz, annak ellenére, hogy légvonalban a benzinkút és Brummhilda legfeljebb ha egy kilóméterre lehettek egymástól, de ugye én nem tudok tájékozódni, és az autópályán nem lehet csak úgy megfordulni. Ahmed közben megnyugtat a kérdéseivel, mint hogy "nem aggódsz, hogy valaki elvitte a motort?" Dehogy mondom, miért aggódnék? (Mennyé mán baz*eg!) Beszélgetünk Magyarországról, meg Tunéziáról, meg mindenféléről, majd néhány sikertelen kísérlet és kör után megleljük a megfelelő helyet. Ahmed megáll a szerencseszülte öbölben, mondja, hogy mindjárt elmagyarázza, merre menjek majd tovább, hogy visszajussak az eredeti útvonalamra, aztán számláz, 23 euró ötven cent. Tényleg eszi a kártyát. Egyenlítek, közben a terminál alján megjelenik a "borravaló?" opció, amire nem nyomok rá. Visszacsúsztatom a kártyát a pénztárcámba, közben rányúlok az utolsó mohikán öteurósra, amit hirtelen gondolattól vezérelve Ahmed kezébe csapok. 

Ahmed útba igazít, beleborítom a benzint Brummhilda tankjába, röffentek, hurrá. Még a hateurós kanniszter is belefér- ha nehezen is-az oldaltáskába, pedig fel voltam már készülve rá, hogy ott kell hagynom, meg Ahmednek is felajánlottam. 

Most aztán tényleg beletartom a homlokom a szélbe, huszárosan húzom neki a gázt, persze csak ameddig a lovas biztonságban érzi magát, majd fél óra múlva itthon. Kutya Úr éktelen örömlármával fogad, mégiscsak szokatlanul későn érkeztem meg. Símogatás, cigi, etetés, lakótárssal beszélgetés, vacsora, sör. Blog. 

Kurvaélet. 

Továbbá köszönetem a Sógornak, Ahmednek és a benzinkutas lánynak. 

'cakát, népek, asszem rámfér egy jó alvás.