Orvosdoktorokrul

Isa, kedves feleim, most, midőn még tombol Újkenyér havának tikkasztó melege, de mán kikerics hozza Vargária uradalmának szérüin az ősz hírét, s a' rőtvadak bikái első nyökkentéseikkel adják az világnak tudtára ébredező szerelmöket, megfáradván az hírös Savaria Kharneválnak vásári forgatagában, ráunván Bacchus szolgálatára, a' múlatozásra a' víg cimborák s kaczér menyecskék körében, hazatérvén Vargária kies uradalmába, Úrnapjának csendes délutóján ismét pennát ragadok, s hogy híven bétartsam ígéretemet, melyet legutóbbi levelemben tevék kendtek felé, szólok egynehány szót az orvosdoktorokrul.

Mert, lássátok kedves feleim, furcsa népség az orvosdoktor, különöst, a'mi kies uruszágunkat illeti. Hálát rebegek minden áldott nap esti imáimban az Atyaúristen felé, hogy úri jómagamat kicsattanó egészséggel, s aczélos szervezettel álda meg, melyet még az nyúlós őszi nátha es csak félve kerül meg. Így hát orvosdoktornak háza tájékára legénkább csak akkor látogaték el, ha hűbéruraimnak vala szükség valamelyes doktori írást bényujtanom, vagy ha csipcsup harci sérüléseim szorulának istápolásra. Méges, ha arra vetett a' sors, biza sokszor berzenkedék. Először es, úgy alítom, az orvosdoktoroknak népségét es elérte azon radai rosseb, melyrül legutóbbi levelemben említést tevék. Avagy, hogy kies uruszágunkból mind kinek fejében némi világ, s keziben tehetség vagyon, már átvándorolt a' Sógor birodalomba, vagy még messzeb, Albion ködös földjeire, hogy csengő aranyakért gyógyítsa a' labonc Császár házanépét, vagy a' szászok királynőjének vérszegény alattvalóit. Így hát szent földünkön végezetül csak a' doktori oskolából frissiben kiröpült szárnypróbálgató orvosinasok, s az öreg, vaksi, reszkető kezű kirurgusok maradnak, továbbá azon félnótás kuruzslók, kik már igazán nem jók semmire. Tisztelet azon kevés kivételes uraknak, kik hazánk s szülőföldünk iránti megbecsülésből s szeretetből istápolják idehaza a' forróvérű magyart, azonban, hej, bévülük vagyon a' legkevesb. Másfelől, kik maradtak es, mind megfáradtak, s a' silány javadalomért várható silány munkát végzik. S ha tán paciens kerülne színek elé, ugy bánnak véle, mint kanász a' gyesznókkal. Jómagam es tapasztalám, ha orvosdoktornál ülék a székben, hogy biz, mintha tán ott se volnék, s minek utána mit füstölt oldalast a' kamurában tesséklássék szemre vételezett, többet sem szóla hozzám, csak néha vakkanta valamit latinusul az írnoknak. S csak mert garabonciás deák koromban ragada rám némi ezen papi nyelvből, tudám meg, hogy búgatóport, vagy békahájat kell-é bészednem kúrául. 

Azután meg, akár szent uruszágunkban, akár külhonban, de világos az es, hogy az orvosdoktorok népe tudományában bár bölcs, de nem látja a' fától az erdőt. Mert a' fülészdoktor csak a fülibe, a szemészdoktor csak a szemibe, a fogdoktor meg csak a szájába les bele a népeknek, s belé se gondol, hogy a' nyavalya gyökere tán máshonnan eredhet. Azt mesélik a' nagyvilágban jártas úri barátaim, hogy messze, merre Isten napja kél, piciny sárga emberek laknak, kik mindég úgy néznek a' világba mintha por szállt volna vala szemökbe, s az ő kirurgusaik másként tanulják a' nótát. Ahelyt, ha paciens keröl eléjök, elébb megnézik orra hegyitül lábujjának bütykéig, s csak azután mondanak bármi bölcset. Merő szerencse s jótétemény, hogy egynemely orvosdoktor már ehelyt mifelénk es átvevé ezt a módit. Magam lepődék meg leginkább, midőn egy duhaj éccaka során kimarjult hőkujjamat megmutatván egy efféle felvilágosultnak, arra kére, hogy vetném le mentém s ümögöm, hogy megtekinthetné hátam s nyakam, majd eret vágott s betekinte szájamba, míg a végin előtalálta, hogy biz az ízület egy lobot kapott fog miá nem bír gyógyulni. 

Így hát kedves feleim, s testvéreim az Úr ege alatt, tanulni mindég van mit, s mint a' mondás tarja, az jó pap fejfájára es azt vésik, hogy tanulmányait béfejezte. S mert hiszek Istenben, a' száraz puskaporban s a' frissen főzött szilvóriumban, erőst reménylem, hogy a' világ kereke jó irányba szalad. 

Ezen reményemmel, s jóbaráti üdvözlettel maradok tisztelettel:

Vargha gróf, Vargária örököse

Kelt: Újkenyér havának huszonhetedik napján, Vargária uradalmában, lámpaoltás, s a' nyári vihar előtt.

Jóvanazúgy

Gyerejózsikám, foggyadide. Odabaszarincsárájakalapáccsal, úgye. Nemcsavaroznikéneezt? Megfogjajazjóvanaz. Kipotyoghallod. Nembajcsezdmeg, teszünkalálécet, főfogjaaz. Nemlássákmeg. Jóvanakkor, hozoktiplit. Minektipli, megállezígy. Bajleszebbűhallod. 'sztaggóccmán, nemlássákmeg. Kéthetetkibír, addigrakifizetnek. Akkó jóvan, jóvanazúgy.

Ha van olyan, hogy nemzetkarakter, amivel bunkó módon általánosítani lehet egy nemzet tulajdonságait, mondom, ha van olyan, akkor a magyarra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy hülye. Nem, a magyar kifejezetten nem hülye. És mégis, ha akarunk egy jó szakembert találni, legyen az tetőfedő, hidegburkoló, asztalos, vagy kőműves, akkor, főleg itt a Nyugatvégen, bizony lutri van. Mert a végeredmény vagy olcsó lesz és szar, vagy drága és szar.

Ebből lehet választani.

A kérdés adott. Miért? 

Miért nehéz és lesz egyre nehezebb Magyarországon, főleg nyugat-Magyarországon olyan szakembert találni, aki a kombinációs lehetőségek közül pont a "drágán és jólt", ne adj' Isten az "olcsón és jól"-t választja?

Béláim, gondolkodjunk.

Vegyük alapul, oknyomozandó, a négy kategóriát. 

Négy, igen. Legyünk optimisták.

 Tönkremegy valami, vagy cserélni kell valamit. Alacsony a költségvetésed. Micsinász? Leülsz a fácsebuk elé, kiírod, hogy gyerekek, ki ismer egy jó vízvezetékszerelőt? Öt perc múlva lesz ott nyolc komment tíz telefonszámmal. Kettőt felhívsz, egyik olcsóbb, hajrá. Na ebből szokott az első kategória lenni, az olcsóért szart. Mégiscsak ismerős ismerőse vagy, csak nem számolunk teljes árat, boncsessört, megóggyuk. És aztán a végeredményre nézel, mint Szása a körmoziban. Igen, megtapasztaltam ezt, a tavalyi házfelújításnál két komplett "ismerős ismerőse" brigádot kellett félúton szélnek ereszteni, aztán profikat felbérelni helyettük, akik defibrilátort kerestek, mikor meglátták az előző bagázs munkáját. A második, a drágáér' szart, hasonlóan kezdődik. Csak nem adnak pontos árajánlatot. De reménykedsz, hogy csak baráti lesz. Aztán nem. Mert mégiscsak haramadkézbőli ismerős vagy. Szintén vakartam már a saját bőrömet  ilyen miatt. Szombathelyi kisházam, fürdőcsempézés. Eskütétel, hogy a legjobb mestert küldik hozzám, aki haveri alapon dolgozik. Ebben megbízván oda se nagyon néztem, mester aztán kiszámlázta egy közepes árfekvésű profi brigád díját, én meg próbáltam a csempék közt egy párhuzamost, vagy egy vízszintest találni, eredménytelenül. Nade, legyünk optimisták, amint ígértem, keressünk olcsón jót. Ez két esetben jöhet be. Az egyik a jóbarát. Elsőkézbőli, hozzáértő szakmunkás cimbora, akinek te is segítettél már kalákában eztazt.

A másik a szerencse, a százból az egy. Benne van a pakliban, ha ritkán is.

A negyedik a drágán és jól. Ezt nem magyaráznám túl. Profi cégek, igényes munkával, modern felszereléssel, válogatott munkaerővel.

 Szakosodva a felső tízezerre.

Nem volt meg a miért. Na majd most. 

Mert erről is van egy elméletem, mint mindenről. 

Ráadásul ez elmélet nem csak saját, másoktól is hallottam már.

Szerintem, emberek, az van, hogy a pénz és a szakértelem, meg az IQ, hát, csak összefügg valahogy. Namost, mióta nagybüdösúnijó lettünk, azóta a villanyszerelő dönthet, hogy az E-Onnak dolgozik nettószázé, vagy a sveháti reptérnek kettőezeröccázé, ojróban. Ergó, akinek van valami szakértelme vagy (na adj' Isten- és) sütnivalója,  az már innen el van menve. Aki meg itt van maradva, az hát...mit szépítsem, olyan mint a kávéban leülepedett zacc. Sötét és nem jó semmire. 

Ebből lesznek ezek a "jóvanazúgy"cégek. 

A tendencia ijesztő.

 Mesélnem kell erről. A mese kezdetén tartozom egy vallomással. Tehetem, mert bízom abban, hogy a blog nagyjából százötvenes állandó olvasóközönségéből nem nyom fel senki, illetve ha igen, már akkor se tudnak mit kezdeni velem. Én bizony fusiztam egy időben. Mivel nem értek a menkühöz meg a cseréphez, ezért nyelvtudással, fordítóként. Így állt elő az a helyzet, hogy egy sógor újgazdag megbízott, hogy szervezzek neki egy magyar céget, aki csinál neki vaskaput az új házára. Méretek megadva, anyag megadva, extra kívánságok megadva, büdzsé megadva, hajrá mondok, mi történhet. Gugli fellapoz, a Nyugatvégről (Győr-Sopron-Szombathely térség) összegyűjtött tizenkét lakatoscégnek ímél megy, pontos adatokkal, árajánlatkérésügyileg. Mi történhet. Mi pasztmek? Az történt, hogy a tizenkét cégből hét soha nem írt vissza. A maradék ötből négy nekiállt ilyeneken fennakadni, mint hogy adjak meg RAL-kódot a kapu festéséhez. Erre megkértem őket, hogy adjanak egy közelítő, tól-ig árajánlatot, fennakadás nélkül. A négyből három nem fogta fel a dolgot, vagy nem akarta. (Tegyem hozzá, egy cirka ötezer ojrós projektről volt szó, szóval nem értettem a dolgot, de ha nem kell nekik a pénz, hát nem kell, ődóguk.) A tizenkettőből a rostán fennakadt két cégből kiválasztottam az olcsóbbat, aztán durr. Megcsinálták rendesen? Meg, mi? Rendesen, mi? 

Nem. 

Öt centivel feljebb volt az egyik szárnya mint a másik. 

Gyakorlatilag fél napot szinkrontolmácsoltam, telefonon, a sógor, valamint a cég "tudokámnémetű" embere között, a tűréshatár elérése után mindkettőt elküldve a halál falloszára, mielőtt igazság tétetett. Azt hiszem akkor döntöttem el, hogy többet nem vállalok ilyen megbízást.

Szóval, szerintem ezért van. A baj az, az igazi baj, hogy ez a tendencia nem csak a szakiknál van meg, de minden más területen is, csúnya példaként az orvosoknál. Mert ha a cserepes elcseszi a tetődet, attól legfeljebb mérges leszel, de ha az agysebész a buksidat, attól halott. De ez már egy másik téma, a következő bejegyzésé. Addig is gondolkodjatok rajta, hogy lehetne ezt megoldani. 

Akinek van ötlete, ne tartsa magában.

Áldásbékesség.

Csakazértis Setét Torony

Azon államellenes elemek, akik a dicső szocializmus építése helyett idejüket sötétben bújkáló, rémhírt terjesztő ellenforradalmár módjára rendszeresen azzal töltik, hogy ide járjanak blogot olvasni, már tudják, hogy a fenköltebb témák, mint a társadalomkritika, életvitel, kettlebell és a személyes történetek melett úgy átlag félévente egyszer teleszellentem az étert egy filmes blogbejegyzéssel. Tekintve, hogy a mai napi penzumomat már elvégeztem, azon terveimet pedig, hogy motorra pattanok és beröfögök Vombathelyre szigetelőszalagot vásárolni és meginni egy kávét, meghiúsította a Sógoria felől erősen közelítő nyári vihar, nos, ennek pont most jött el az ideje. 

Alien-Covenant

"Anyu, anyu, él olyan állat, aminek a szájából kijön egy másik száj és megeszi az ember agyát? Igen kisfiam, élien."

Ridliék Szkottjának legújabb szösszenetétől tartottam kicsit. Mégpedig azért, mert nagyétvágyú horror-és scifizabálóként igencsak szeretem az Alien-sorozatot. Aztán már   kezdtem kicsit szkeptikus lenni. Az Alien 4 nem igazán ragadt meg a fejemben, a Prometheus pedig látványos és élvezhető film volt, de tele logikai bukfencekkel, amiket meg-nem tehetek róla-nehezen emésztek meg. Tudom, az ilyen típusú filmeknek nem szabad úgy nekiállni, hogy az ember értelmet és összefüggést keres bennük, egyszerűen csak hátra kell dőlni és élvezni, mint parasztgyerek a rezesbandát, de hát nem így vagyok összerakva-ez van no. Na mondom, ha ezt most elrontják nekem, akkor szerződést bontok. 

És nem rontották el! Sőt, helyrebillentette a történeti elemeket. Hogy ezt eleve így tervezték, vagy csak rájöttek, hogy nem ártana-nem tudom, de sikerült. Mindemellett a film a parasztgyerek kontra rezesbanda allegória szempontjából is teljesen ehető. Talán egy negatívumot tudnék mondani, ezt meg a túlképzettségem teszi. A nem túl gyakori kombinációnak számító biológiatanár és kommunikáció szakos bölcsész képzésem erős csuklásba kezd az olyan jeleneteknél, mikor egy vadidegen bolygón lévő ismeretlen folyadékra (jóvammá, vízleszaz) leszálló űrsiklóból a népek csoszaj-kopaj nélkül egy szál katonai gyakorlóban ugrálnak ki zsilipelés és egyéb felesleges dolgok nélkül, (mithaggyámmá alevegővel megavírusokkal), hogy aztán az első élőlény, amibe belefutnak, egy óriásbúza legyen (vátelszfákörsz). Ezt leszámítva elégedetten dobtam ki a popkornoszacskót a film végén. A robot zseniális volt, a film abszolút élvezhető, a saját kategóriájában igazán rendben.

Tessék elmenni rá, a moziba bele.

Wonder Woman

A Marvel és/vagy DC-filmeknek van egy sajátságos dinamikája. Ez a következőképp fest: Van egy ember. (Esetenként több.) Többnyire férfi vagy nő. Többnyire jóképű, vagy szép. Vagy nem akar szuperhős lenni, vagy a környezete nem akarja, hogy szuperhős legyen. Szuperhős lesz. Félúton segítőjéül szegődik egy férfi vagy nő, aki jóképű vagy szép. Összejönnek. Mindeközben a világot agyonfenegeti egy antiszuperhős, többnyire egy férfi vagy nő, többnyire se nem jóindulatú, se nem barátságos. Az újonnan lett szuperhős ráébredve erejére felveszi a harcot az antiszuperhőssel. Legyőzi az antiszuperhőst. Mindenki boldog. Függöny le. Jeeee.

Ez tíz esetből kilenc és félszer így van Marveléknél és/ vagy DC-éknél. Mivel már legalább kilenc és fél Marvel és/vagy DC -filmet láttam az elmúlt pár évben, gyanítottam, hogy ez most is így lesz. 

Most is így lett. 

A Csodacsibe a DC-éktől elvárt két és félórás látványos, kellemes kikapcsit nyújtotta, mélyebb hagyott nyomok nélkül, tökéletesen illeszkedve a DC-univerzum futószalagjára.

Személyes sztori: Valamikor tavasszal gurulunk a holland autópályán, nekem némileg lóg az orrom a kormányra a vezetéstől meg a kölni dóm tornyának utóhatásától. Festő horkol a hátsó ülésen. Egyszercsak megébred, elkezd göcögni, aztán azt mondja: "Tudtátok, hogy a hollandoknak van saját szuperhőse? A Van der Vumen!"

Na erről ennyit.

Dunkirk

Megint a "vittek rá" kategóriájú film. Jóanyám méghozzá, nevemnapja alkalmából. Tekintve, hogy ő fáradságot nem ismerve előzetesben elolvassa a kritikákat, néha érdemes hallgatni rá. Ballábas napom volt és már majdnem lemondtam az egészet, de kár lett volna. Zseniális film. 

A Dunkirk a beangolosított nevű dunkerque-i csata eseményeit dolgozza fel. A II. világháborúban a német erők a Fraciahon északi részén fekvő Dunkerque mellett több mint 350000 szövetséges, főleg angol és francia katonát szorítottak be a frontvonal és a La Manche csatorna közé. A katonák halálra voltak ítélve, azonban nagy részüket sikeresen átmenekítették a cstorna túloldalára, a brit haditengerészet és az angol polgárok összefogásával, hadihajókon és a civilek lélekvesztőin, a német légierő bombázása közepette. Ennek a jelentős hadtörténeti eseménynek a napjait dolgozza fel Christopher Nolan filmje, Hans Zimmer zenéjével fűszerezve. A beállítások, a képek, a karakterek, a három különböző ember szemszögéből induló és egy helyen összefutó történet, minden úgy lett eltalálva, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Külön élmény volt számomra a film politikai semlegessége. Mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják, a II. VH győztesei többek közt Ámerikában laknak, Hollywoodban pedig közülük is kifejezetten sokan szeretik a maceszt, szóval a világháborús filmekben általában angyalszárnyakon és glóriával a fejük felett közlekednek a szövetséges erők és hasított patán, az ördögszarvakat épp csak elrejtő sisakban mindenki más, főleg a németek. No, itt ez is kimaradt. Bár lehet csak azért, mert a film végéig nem találkoztunk közvetlenül német katonával, mindenesetre nekem ez így ebben a formában nagy plusz volt.  

Nolan bácsi, gratula. 

Érdemes megnézni. 

Tékasztorik

Igen, filmet csináltak egy blogból. Mégpedig Bihari Viktória, "Viku" Tékasztorik című blogjából. Hallhattatok a hölgyről és a blogjáról is, mivel az egyik legismertebb kishazánkban. Néha-néha beleolvasgattam és mindig jókat derültem vagy gondolkodtam rajta, bár el kell mondjam, némi fenntartással viseltetek bloggertársam művei iránt, mivel több "elsőkézbőli" sztorija már évekkel korábban szembejött- teljesen más forrásból. Ezt leszámítva: respekt. Ami a filmet illeti: átadta az életérzést, főleg, hogy Vikut Viku alakította, azaz a bloggernőt a bloggernő játszotta. Történetét tekintve a film egy amolyan lazalimonádé lávsztori. Ezzel, mármint a történettel nem voltam teljesen kibékülve, de ez független a film minőségétől, csak az ilyen beleszeretek "a" pasiba miközben "b" hajt rám aztán ha "a"nak nem kellek összejövök "b"vel jellegű dolgokról nekem mindig a ló meg a szamár jutnak eszembe. Mindenesetre, kellemesen végigröhögtük a filmet. 

(Volt benne egy pornóapátis poén is. Ejnye.) A színészi alakítás helyén volt, Csuja Imre nagyon eltaláta Fater karakterét és Viku is jól megállta a helyét első filmszínészi szerepében.

 Összességében: olyan mint egy magyaros halászlé:igazi hungarikum, csípős, élvezhető, jó. 

Átjött.

Arthur király-a kard legendája

Az emberfia két főbenjáró bűnt tud elkövetni, mielőtt moziba menne. Az egyik a jókai bableves. Ennek nem kell magyaráznom a miértjét, ugye? A másik, ha gőze nincs, mire ül be, viszont elképzel magának valamit. Én az utóbbit követtem el. Ez abból fakadt, hogy nagy rajongója vagyok Bernard Cornwell történész és író műveinek. Az úriember első szakmájából kifolyólag történelmi regényeket és novellákat ír és történészi pontosságával dolgozza fel az eseményeket, kiszínezve a saját igencsak kellemes írói szájíze szerint. Innentől az ő Excalibur trilógiájából indultam ki, ahol szakállas, foghíjjas harcosok feszülnek egymásnak a pajzsfalban a vér-és ürülékszagú csatamezőn, füstös csarnokokban ülik meg a kelta ünnepeket és a druidák is használnak némi szemfényvesztést a varázslatok kiegészítésére. Beajánlotta egy ismerős a filmet, hogy nekem való lenne, hurrá, mondom, végre csináltak egy korhű történelmi mozit, kibányászva a legendák valóságmagját, lesz itt minden mi szem szájnak ingere és...

 És ehhez képest kaptam egy jó erős fantasyt. 

Amivel semmi baj, imádom a fantasyt, csak nem erre készültem.

Viszont, elvonatkoztatva az előítéleteimtől, annak, mondjuk, rendben volt. Nem mondom, hogy egy életre megjegyzem, de rendben volt. Klasszikus magas költségvetésű hollywoodi csoda, szép emberekkel, nagy nevekkel, (még David Beckham is befigyelt egy pillanatra), akcióval, mesével, tündérekkel, szörnyekkel. Ha nem az Oberwarti sógor moziban sikerült volna magamévá tennem, 9 eurós helyáron és a magamnak és kíséretemnek majdnem ugyanennyibe kerülő popkornért cserébe, azt mondanám, megérte.

Ghost in the shell

Az idei évnek ez volt az egyik nagy "várósa". Sokáig nem voltam hajlandó animéket nézni. Elve mert Japánból jön. A japán kultúrával meg olyanformán vagyok, mint  a katasztrófafotókkal, hogy érdekes, de azért ott nem lennék. Aztán valahogy csak becsempészte magát a műfaj az életembe. Sőt, majdem megszerettem. (Na jó, egy kicsit igen.) Az egyik első mű, ami segített ebben, az a film alapjául szolgáló, azonos című anime volt. (A "Szellem a palackban" magyar cím kifejezetten nem tetszik, ezért használom következetesen az angolt.) Innentől hasonló érzésekkel ültem be a filmre, mint az Alien esetén, azaz hogy jajbakker, mileszitt. Eeeeneroncsák. 

Hát nem rontották. Sőt. 

A film meglepően jól visszaadta az anime-hogy egy szép ősmagyar szóval éljek- fílingjét, sőt, annak ellenére, vagy pont azért, mert ittott komplett képsorokat átvettek belőle, helyenként talán rá is tett egy lapáttal. Nehéz megmondani, milyen lett volna úgy megnézni, hogy nem látom sok évvel ezelőtt az alapját képező animét. Így kétszer is nekimentem a moziban, ami nálam már a csillagos ötös jele. Másodjára Festővel sikerült abszolválnunk és némi morgás is kerekedett az előttünk ülő sihederhaddal, akik feltűnően nem látták az eredetit. 

Szóval kíváncsi lennék, hogy előélet nélkül milyen lenne, de ezt nem tudom megítélni.  

Így hatalmas élmény volt.

És Scarlett Johannson is bebizonyította, hogy nem csak Lucynak jó. És  csak azért nem veszem feleségül, mert már foglalt. 

No, kedves rádiónéző gyerekek. Tudjátok, már csak egy dolog van hátra. Hogy elmagyarázzam a bejegyzés címét. Bár pont teljesen más témával összefüggésben, de egyszer már kihőbölögtem magam a blogon az akkor még csak "kámingszún" fázisban lévő Setét Torony film, illetve a trélere miatt.

(Ehun ni.) 

Na, most kijött. Mármint a film. Összeszorítom a fogam és minden jobb belátásom ellenére, pontosabban pont azért, elmegyek rá vasárnap.

Íííííí.....

Skeptlebell

Olyan helyzet van, buksik, hogy nemsokára telihold lesz. Ilyenkor mindig elkezd cincogni valami a fejemben, nyugtalan leszek és mindig csinálni akarok valamit. A valamit csinálni akarás levezetésének pedig több jó módja is van, ezek közül egy a blog, kettő a sport. Például. 

 Kössük össze most ezeket.

Például.

Figyejjé.

Valami furcsa hullám indult el a világban sportügyben, amit nem szeretek. Mégpedig a lusta emberek sportjai. Tudod, mert az okos emberek rájöttek, hogy a sportban üzlet van és az okos emberek a hülyékkel mindig meg tudják etetni a szalmát. És ebből lettek olyan dolgok, mint a flabélos, amikor ráteszik a százhatvan magas és ugyanannyi kilós Rózsi nénit egy tálcára, ami rezeg alatta és Rózsi néni közben nézi a plakátot, amin a nagybetűs márkanév mellett a rázótálcán egy százhetven centis és ötven kilós leány mosolyog akinek el lehetne pattintani a bolhát a mejjén és diót törni a fenekén és Rózsi néni szegény várja csodát. Aztán Rózsi nénit rázzák pár hónapig a flabélostálcán, kivesznek a zsebéből egy hatszámjegyű összeget és Rózsi néni húsz edzés után százhatvan centisen és ugyanannyi kilósan azt mondja, hogy "á, hagyjuk a 'csába, ez semmiccseér".

Namost. Rózsi néni esetével több gond is van. Az első, hogy habár most elbagatelizéltem, de ez nem vicc, nem ritka és nem egyedi. A második, hogy megszaporodtak ezek az álsportok, ugyanis a marketing és a pénzéhség elkendőzi az igazságot. Az igazság az, hogy a sport az egyik legigazságosabb befektetés a világon. Pont annyit kapsz vissza tőle, amennyit beleteszel. És a marketing és a pénzéhség megpróbálja megkerülni az előbbi tényt, a népek között pedig mindig lesz néhány búsan legelésző bocika, aki elhiszi, hogy ő lehet a lány a plakátról, megerőltetés nélkül is. Még a fiúk is. A harmadik, hogy ha elhitték, akkor beindul a verkli. És jönnek a kérészéltű sportágak, amik pont addig tartanak ki, amíg a "feltaláló" és pár "edző" megszedi magát a társadalom fent említett kérődző rétegén. Aztán jön a következő népbutítás. Sörjóga, távolbanézés, pixelesztergálás, satöbbi. A negyedik, hogy a dolgok lényegéről nem tájékoztatják ezeket a búsan legelésző bocikákat. Hogy a sport, az bizony olyan, hogy abban elfáradsz. Hogy attól meleged lesz és pulzusod. Hogy attól összeizzadod az alsógatyádat, meg az picit fájni fog, meg lejön a bőr a kezedről, meg effélék. Ami nem ilyen, az csak kicsit sport. Vagy semennyire. Attól nem leszel olyan, mint a lány a plakáton. Az ötödik, hogy a sport bizony önmagában is szép, azonban csak egy szelete a tortának. Az életmód se utolsó szempont mellette. Tudod, az ilyen apró részletek, mint a táplálkozási szokások, a munka-és életkörülmények, az átlagos napi mozgás, satöbbi...Szóval, ha Rózsi néni otthon ülő háztartásbeli, reggelire pizzát, ebédre spagettit, vacsorára pedig csipszet eszik, mindezt a Vad Angyal és három sör mellé és ezt naponta kétszer öt perces megszakításokkal tarkítja, amíg feláll a tévé elől, hát akkor, ajvé, Rózsi néniből a búbánatos pörsenésestökű cafrangos életbe nem lesz heti két flabélosedzés melett "a lány a plakáton". 

Ez van buksik. 

Ezzel vége is a bejegyzés hőbölgős részének. Igen, sajnos a telihold előtti időszak ilyen nálam, akkor hőbölgök. De hogy okosan átvezessem a dolgokat a pozitív irányba, az első-a hőbölgős- rész lezárásaként beszúrom ide egykori edzőm szerény, ellenben szerintem végtelenül bölcs mondatát az edzésről:

"Az olyan, hogy először fáj. Aztán élvezed, hogy fáj. Aztán élvezed, hogy nem fáj" /K.M./

Naszóval. A fentiek fényében van nekem némi szkeptikus hozzáállásom az újonnan megjelent sportokhoz. Némi, érted...höh... Osztán, kedves komámasszony, a CAndi elszegődött birkapásztornak recepciósnak egy fitnesszterembe, aztán összecimboráltatott a főnökével, aki egyben az edző is és mintegy belekeveredtem pár érdekes sportágba. Ha időrendben nem is, de fontossági sorrendben az első a kettlebell.

Na, ezzel, mármint a kettlebellel pont úgy voltam, mint macska az erdőtűzzel, hogy érdekes, de inkább nem megyek a közelébe. Merhogy, mondom, ilyen vasgolyókat lóbálni jobbrabalra, aztán úgy csinálni, mintha érne valamit, hát az nem az én dógom. Aztán csak kipróbáltam, "mi történhet" alapon. Hát az történt, hogy az első edzés után éreztem, hogy itt tényleg történik valami. De nem csak úgy tesséklássék, hanem a fülemtől a farkamig.

A kettlebell, eredeti nevén girja, egy Oroszország anyácskától eredő sport. Pár száz éves hagyomány után egy ilyen jelentéktelenebb sportegyesület, a Specnaz* fiukái vették be a kiképzési metódusukba. Majd Pavel Tsatsouline Specnaz kiképző emelte át Amerikába, ahonnan aztán bejárta az öreg kontinenst is. Igen, kívülről úgy fest, hogy egy vasgolyót lóbálsz jobbrabalra. Viszont, amint megtanulod a lóbálás megfelelő technikáját (körülbelül a harmadik edzésen), rájössz, hogy az van, hogy az egész tested kell a lóbáláshoz. Azaz egy kettlebell edzés a lábujjad hegyétől a füled csúcsáig átmozgat, miközben fejleszti a koordinációt és a robbanékonyságot is. 

Igen, pofára estem, jó értelemben. Megvolt minden, amit egy jó edzéstől várok, az egészséges pulzus, a kellemes fáradtság, az ízületi fájdalom nélküli enyhe izomláz.

Meg a marháskodás a többiekkel.

 Tudod, az az egészséges fajta, ami megkülönbözteti a marhát a bocitól.

Időrendben az első sport, amivel megismerkedtem, az indian club.  Ez pedig olyan dolog, hogy összeülünk a teremben, tollakkal ékítjük fel fejünket és dobokon ütjük a ritmust míg a többiek kifesteve táncolnak. Mármint nem, de mikor elsőre említem a nevét, ez szokott lenni a visszakérdés. A nyelvi gubanc miatt. Mert itt az indian az indiait, a club meg buzogányt jelent. Hasonlóan szkeptikus voltam, amikor először láttam, hogy emberek fakuglikkal hadonásznak jobbrabalra. Persze, mi? 

Belinkelek egy videót, hogy mindenki értse, mi ez a holmi.

Mielőtt félreértésbe keverednénk, nem előírás, hogy kigyúrt néger legyen hozzá az ember és lehet ezt ilyen nyolckilós vasrudakkal, vagy tizenikszkilós betonkolonccal is csinálni. Na úgy mondjuk már izgalmasabb. Nem utolsó sorban egy szép mozgáskultúra. 

Éééés igen, jó cucc. Átmozgatja a vállakat, a karokat, ha rendesen nekiveszi magát az emberfia, akkor bizony remegve emelei meg utána a kávéscsészét. Nekem ugyan kiegészítő sport marad, de ez ízlés dolga. Mindenképp bejött.

2/2, elfogadva.

A puding próbája az evés emberek, az van. Aztán, ha a boci megnézte a pudingot, megette a pudingot, megemésztette a pudingot, na akkor még mindig eldöntheti, hogy marha lesz belőle, tehén, vagy bika. Ez már egy másik téma és nem a fizikumon múlik. 

Én itt elköszönök. Isten, Allah, Buddha és a kazah Sólyomisten vigyázzon rátok.

*: Á igen, a csillag. Aki esetleg nem értené, hogy Iróniában lakom, ami egy Szarkazmussal határos ország, annak kedvéért közhírré teszem, hogy a Specnaz a ruszkik különleges katonai alakulata és mint ilyen a világ egyik legkeményebb katonai egysége. Ha nekik jó a vasgolyót lóbálni, csak jó lesz nekünk is, nem?

De.

Tulajdonkép

Kedves gyerekek, tegye fel a kezét, aki arról álmodik, hogy lesz egyszer egy családi háza, hat szobával, nagy udvarral, garázzsal, szerelőműhellyel és békésen bóklászó böszme bocikkal az udvar végében? 

Jó, kezet le.

Most tegye fel az, aki ezt önerőből meg tudja valósítani! 

Ejnye no.

Pedig jó érzés ám kakasnak lenni a saját szemétdombunkon, hajjaj...

Csakhogy, ez egy csakhogy bejegyzés.

Ezt a csakhogy bejegyzést, ha már egyszer nekiálltunk, osszuk három részre, mint albán pék a bureket. Mert három a magyar igazság, meg  így könnyebb lesz összefogdosni azt a sok kis furcsa teremtményt, ami az agyamban szaladgál jobbrabalra, ha valami struktúrát adunk nekik...

Egy

Egyszer nekiálltam már ennek a témának, (klikk) csak a blog ebből a szempontból egy komisz jószág, mert néha nekiáll az emberfia írni valamit, aztán másvalami lesz belőle. Mintha a blog írná az emberfiát, nem fordítva. Azért jóban vagyunk ám. Másfelől, a téma, azaz a magántulajdon, azon belül is az ingatlan, előkeveredett a napokban egy kávé és egy almafröccs között és azt találtam mondani a másik kávét és almafröccsöt szürcsölő embernek, hogy hát ezt most elmondom neked, mármint a véleményem, aztán egyszer lehet le is írom, ha úgy lesz. Most úgy van. Továbbá ez most a véleménynek az egyfelé domborodása lesz, nyilván vannak érvek a homorú oldalon is. 

Lehet valaki azt is megírja egyszer.

Kettő

Magántulajdon, lakás, családi ház. Ez egy viszonylag általános (élet)célja Agyarországon a mi generációnknak. Úgy tűnik, egyre több olyan ráérős honpolgár is olvassa a blogot, aki nem ismer személyesen, aminek amúgy örülök, de az ő kedvükért az emígyen vizes felmosórongyként odavetett "mi generációnk" kategóriát pontosítanom kell: kicsivel múltam tizennyolc. (Tizenhat évvel.) 

Namost. 

A kávé és az almafröccs között a következőre jöttem rá. Tekintve, hogy a viselkedésmintáink illetve ezáltal az életvitelünk jelentős részét a szüleinktől tanuljuk, valószínűleg ezt is, mármint hogy a saját kecó, fiam, az köll, mer anélkül lehuggyoznak a kutyák. 
Igen, két gy-vel.

És itt kérem, van egy böszmenagy bökkenő.

Mégpedig az, hogy ez az-had éljek, bármilyen politikai felhang nélkül, egy mostanában divatos kifejezéssel-életpályamodell anyáink és apáink idejében, azaz a szocialista-kommunista puha diktatúrában egy teljesen reális elképzelés volt. 

Akkor. 

Akkor ugyanis úgy festett Kovács kettő József karrierje, hogy tizennégy évesen elhatározta, hogy ő-mondjuk most-géplakatos lesz. Aztán Kovács kettő József elvégzett egy technikumot és tizennyolc évesen elhelyezkedett a Csepel gyárban. Kovács kettő József pontosan tudta, hogy ő nyugdíjas koráig ott fog dolgozni. Keresett annyit, amennyiből fenntartotta magát, nyaranta két hétre leutazhatott Balatongyörökre a szakszervezeti szállóba üdülni, péntekenként elmehetett fröccsözni a komákokkal és amikor huszonkét évesen elvette Horváth Terit és fészekalapításra adták a fejüket, akkor felvett egy tízéves vállalati kölcsönt, amit a fizetéséből vontak. Ami így tökéletesen működött is, mert a vállalat és Kovács kettő József is tudták, hogy Kovács kettő József harminckét évesen is a Csepel gyárban lesz géplakatos. 

Ergó Kovács kettő Józsefnek harminckét éves korára volt egy Horváth Terije, két ifjabb Kovácsa és egy tehermentes családi háza.

Aztán ugye, jött a rendszerváltás, a multikulti, az internet és a mi Y és Z generációink. A nyelvtanulás, a külföldre vándorlás, a hirtelen alapított és megszüntetett cégek, a multik, amik egy gazdasági hullámon végigszörfözve az ezerötszáz főt foglalkoztató kiskunmajsai lópikulagyárat egyik napról a másikra Indiába költöztetik, satöbbi, satöbbi. 

Ifjabb Kovács (Akiskokó) József, 26 évesen egy andragógia és egy rekreáció diplomával a kezében épp azon gondolkodik első munkahelye, az üllői úti mekdonálc pultja mögött, hogy a bécsi mekdonálcban csak ezerkétszáz eurót adnak havonta nyolcvanezer forint helyett. Ifjabb Kovács (Akiskokó) József egyáltalán nem gondolja úgy, hogy ő tíz év múlva is az üllői úti mekdonálcnak fog dolgozni. Igazából az üllői úti mekdonálc se. Ha Ifjabb Kovács (Akiskokó) József vállalati hitelt kérne-hát nagyon kiröhögnék. Ellenben Ewelynne, akit a múltkori habpartyn ismert meg, szeretne már összeköltözni.

Na és itt jön a gebasz. 

Ifjabb Kovács (Akiskokó) József ugyanis a Kovács kettő Józseftől tanultak nyomvonalán felvesz egy húszéves lejáratú svájci frank alapú hitelt, amiből vásárol egy minigarzont Kőbányán. Ott boldogan élnek Ewelynne-el, míg az meg nem ismerkedik Nagy (Nagyivagyoklyelölj) Istvánnal, illetve míg a hitel fel nem ugrik a másfélszeresére és az üllői úti mekdonálc úgy nem dönt, hogy fiatalítja az állományt. 

Akkor Ifjabb Kovács (Akiskokó) József elkezd gondolkodni, hogy oké, de most mi a szőrös hörcsög legyen a lakással??

Három

Nagyjából átmentem ezen, lásd belinkelt bejegyzés. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nekem más a kiindulópontom. Amit Vargáriának hívnak. Nyugatvégen, Pornóapáti uradalmának Tüskevár szegletében, a Pinka völgyének oldalában, a hűs Nagyerdő enyhes árnyékában álló családi birtok, három kéménnyel, madárfüttyel és akkora kerttel, hogy nem hallod meg, ha valaki rádkiabál a másik végéből, melyet szüleim vásároltak és tettek otthonos lakká, nos Vargária nevelt fel és bármerre is vetődjek a világban, mindig hazavár, hacsak Jóanyám valami hirtelen ámde  (amúgy) teljesen érthető indokkal ki nem b*sz. 

Szóval én nem ismerem azt az érzést, milyen egy negyvennégyzetes panelban felnőni. Továbbá megvan a fixpont, az "akármi lesz is" esetére. 

Ez ugye kicsit más helyzet.

Ellenben hogy a jelen helyzetben belemennék-e egy magántulajdonú ingatlan vásárlásába-nem hiszem.

A Tinódi fedőnevű vombathelyi házat annó hasonló elven, a szülői mintát követve vásároltam. Albérletben laktunk akkori párommal, oszt' annyiból megvan a saját is. 

Meg is lett. 

Majd a pár jobbra, én meg Ausztriába, a ház agglegénylakás, majd  nyűg, majd nullszaldós albérlet, majd felújítandó teher, majd eladásra szánt ingatlan, majd letudott probléma lett.

És igen, találkoztam azzal a problémával, hogy nem tudok egyről a kettőre lépni, a ház miatt. 

Nem volt jó érzés.

Objektíven és felülről szemlélve a dolgokat, mint héja a naposcsibét, lehet a magántulajdon jó is. Minden lehet jó a maga idejében a maga helyén. Csak arra kérlek Bennetek, kortársaim, mindig gondoljátok át, hogy a maga idején és a maga helyén van-e a döntésetek. A korok változnak, a hullámok is máshogy csapkodnak. A szülők jót akarnak, ez mondjuk nem változik. Hallgassatok rájuk és tegyétek össze a saját eszetekkel, abból bármi jót ki lehet hozni, akár magántulajdont, akár szabadúszást. 

Jó éjt.

Tudjátok hogy néz az objektív héja a naposcsibére?

Hát így: