Hercegnő

Hogy egy jóbarátomat idézzem, ha meg kell b@szódni, hát meg kell b@szódni. Többször nekiindultam már ennek a témának, aztán abbahagytam, merhogy hülyeség, többször átgondoltam, hogy akarok-e írni erről, hiszen a zinternet tele van hasonló cikkekkel, amiket mindig butaságnak tartok, de, és, azonban, most mindennek ellenére eljött a pont. Itt van, nézd csak:

.

Szép ugye? 

Szóval. A hasonló oktalanságokkal az a bajom, hogy általánosítanak, népbutítanak, saját szemszögből írnak és egyáltalán, nem veszik figyelembe a tényt, hogy ahány ember annyi féle, függetlenül nemtől, ujjlenyomattól és Myers-Briggs féle személyiségtípustól. Tehát, ezen bejegyzés olvasásakor tessék szem előtt tartani, hogy én mindezzel tisztában vagyok. Csak böhömfárasztó lenne minden mondat után odaírni, hogy : "legalábbis egy bizonyos társadalmi réteg néhány tagjára vonatkozóan, az én szemszögemből, mert pont tele lett a...." Egyszerűen tessék odaképzelni és én ilyenformán nyugodt lélekkel vágok bele a hőbölgésbe.

Igenis, tecciknemteccik, pasiscsajos téma lesz, egészen pontosan a hercegnő-magatartásról szól a fáma.

Bizony, kép is van.

Naszal. Hol is kezdjük. Talán itt: klikk. Igen, ez a tinderes-bejegyzésem, arról, hogy hogyan jussunk el a randiig. És igen, el szoktam jutni a randiig, ezeket a lépéseket követve. Adományokat a bölcsességért kéretik a kijáratnál leadni. Megaztán, csak megismerek ám az offlájn világban is itott jányokat. Azonban, hogy mi jön utána? Nos, arról lesz szó most. 

Ugyanis, tele lett a lócipőm és hóf@sz a valogába mindegykinek. Az xedik randim burul meg, most már sorozatban. Illetve nem is maguk a randik. Inkább a folytatásuk. Hétfőn kihőbölögtem magamat egy ismerősnek, és az ő áldásos tippjére leregisztráltam a tinderről, becsuktam az ablakot, a bárokban csak a részeg rokkersrácoknak fizetek "mégegyet" és a metrón is csak az ablakon bámulok ki.

 Ölég vót, szünet van.

Kifejezetten jót tesz. 

Megfigyeltem ugyanis egy tendenciát. Méghozzá annak a kellemetlen, de növekvő jelenségnek a térnyerését, hogy a nők, hát hogy is mondjam csak na, el vannak pofátlanodva. Hiányzik és egyre jobban hiányzik belőlük a tisztelet. És a "tisztelet" szó alatt semnem a hajlongva imádjuk életünk férfiját jellegű odaadásra, semnem a tényleges értelemben vett, ki nem követelhető, csak elnyerhető tiszteletről beszélek, amit egy ember az életében többnyire csak néhány személynek ajándékoz, hanem a mindennapi, utcai, anyánkapánk által teljesen helyénvalóan belénknevelt tiszteletről. 

Nem tiszta a kép? Mondok egy példát. Oké, igyekszem elszakadni a tinder témájától, de ez épp friss. Jobbra húzzuk egymást a kisleánnyal a társappon, a profilleírásában van egy mókás mondat, ami nekem nagyon tetszik, mégpedig hogy: "ha nem úgy nézel ki, mint a képeiden, addig fizeted a köröket, míg olyannak nem látlak." Oké mondom, ez intelligensen humoros, van tartalma. Ráírok, hogy: "Szervusz Marika, örülök, hogy megismertelek. Be kell vallanom, a profilképeim némileg idejétmúltak, most kicsit rövidebb a hajam és nincs alányírva. Egyébként teljesen ugyanígy nézek ki. Ez számít? :) Amúgy a tinder szerint elég messze, jelenleg épp 60 km-ra vagy tőlem. Hol volna ez pontosan?"

Figyelj, betojsz, válasz:

"Számít, ne fossál".

Őőőő. Ilyen gyorsan szerintem még nem hajtottak el nőt a búsba. Pontosítok. Viszonylag értelmesen elmagyaráztam neki, hogy miért nem okés így kezdeni egy beszélgetést. Erre törölt. Énkurvanyámat.

Avagy, a másik kedvencem: randik, amikről menet közben derül ki, hogy te épp egy két program közé beiktatott harmadik vagy. Beszélgettek egy órát, azt közli, hogy te, bocs, mennem kell, fényócra vár a nővérem. Isten lássa lelkem, engem se szoktak döglött macskával dobálni, de ha valakivel megbeszélek egy találkát, hát csak nyitva hagyom az idősíkon a végét. Ha rövid lesz, mert valamelyikünk elfingja magát, hát max hazamegyek, megsímogatom Kutya Urat és blogolok. De legalább megadom rá az esélyt, hogy ne legyen az.

Avagy: a "persze, szívesen találkoznék veled, de rengeteg a dolgom a héten. Esetleg jövő hét? Aztán a "jövő héten": hú, persze, mindenképp. Csak még nem tudom mikor....Satöbbi. Ezt ismerjük. Ilyenkor a fordítógép azt mondja a fejünkben: "blablablbalbla, nem." Ami, emberek, tökoké. Felnőttek vagyunk, mindenkinek mások az igényei, ha nem, hát nem, ettől nem lógatjuk fel magunkat. Csak ilyenkor, a jó életbe, legyen már annyi a fehérnépben, hogy belemegy abba az egészen picit kellemetlen szituációba, hogy ezt kifejezi. És megteszi? Nem.

Teccikmánkapisgáni? És mondom, nem akarom leszűkíteni a kört a tinderre. De az van, hogy az egész társvadászat kezd egyre inkább egy húspiacra hasonlítani. A tinder egy nagy fórum, Bécs egy nagy város, a szórakozóhelyeken sok a nép. Juhú. Nem úgy áll a hajad ahogy én szeretem? Hát lepöklek.

És igen, mindennek egyetlen oka van a jányoknál, a gazdagságuk tudata. Ezt most nem értitek, mi? Egy (másik) koma, nem mellesleg közgazdász, tanította nekem ezt a bölcsességet. "Az a helyzet Danikám, hogy a nők a leggazdagabbak a világon. Statisztikailag kimutatható ugyan, hogy a világ pénzvagyonának nagy része férfiak kezében van. Azonban, Danikám, a világon az összes pina a nőké". 

És a nők tudják ezt. Ami rendben is volna. De egyedül nem tudnak mit kezdeni vele. Őőőőő...bakker. Ebbe belefutottam. Oké, rendben, szégyeldd össze magad és ne röhögj. Tudnak vele egyedül is mit kezdeni. Iiiigen. De az csak nem ugyanaz, ugyebár. Megy a nyávogás, hogy "nincs egy normális férfi a világon", "mindegyik ugyanolyan", "mind hülye", satöbbi. Szóval, akkor valami baj lehet a taktikával. Mert most legyünk őszinték. Nézz körül az ismerősi körödben és számold össze, hogy hány olyan nő van benne, aki megtalálta álmai férfiját? Melyik nem nyáverog, vagy mondja azt reflexből, ha megkérdezed, hogy van-e párja és boldog-e vele, hogy "igen"? Ugye, nem kellett mindkét kezed a számoláshoz, mi?....Pedig létezik ám az álompár. És a fáma nem is a válogatósságról szól, mert igenis tessék válogatósnak lenni. De úgy, hogy közben adjunk magunkra is. Érted?  Lehet nem kéne, hát hogy is mondjam csak na...szépen, vagy csúnyán? 

Eh, úgyse mer senki szólni.

Szóval, kisanygyalom, nem kéne parasztnak lenni csak azért, mert pina van a lábad közt.

Végiggondoltam, hogy hol a hiba, mármint nálam. Mert ha valami sorozatban elcsesződik, az általában nem a világ hibája. Megvan a megoldás, egyszerűen rágörcsöltem a témára. Most lazítok, hagyom kifutni. 

Ettől függetlenül, nem tetszik ez a fajta viselkedés és soha nem is fog. Azt mondják ugyi az öregek, hogy amilyen a mosdó, olyan a törölköző, ki mint vet úgy arat és jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál. De ezt ne vegyétek át, mert akkor elkezdtek ti is úgy viselkedni, mint "mindenki más". Tessék magunkat tartani az elvekhez, legfeljebb kicsit belebbenteni néha a lompost a világnak.

Akkor lehet, hogy majd nem lesz "mind ugyanolyan".

És a tisztelet, tudod, az az alapszintű, amiről beszéltem, az kifizetődik. Ha nem is pénzben. 

Úgy.

Kimorogtam magam.

Igen, jól esett.

Igen, megjött a pizzám is.

Lesz még Budán kutyavásár.

Hercegnők. 

Bah.

Disz

A blogolásban többek közt az a jó, hogy az emberfia random leírhatja a legőrültebb gondolatait, amik "mondjuk" ma kutyasétáltatás közben jutottak eszébe. Hogy honnan, azt ne kérdezzétek, a kutyasétáltatás ilyen, Kutya Úr mindent megszagol és lepisil (igen, EBBEN a sorrendben, mert úrikutya), szép kényelmesen lépkedünk és közben az emberfiának elméje szabadon csapong. Nos, így jött a mai gondolatsorozat. A retardáltak szuperejéről.

Szóval. Az egész történetet egy olyan ember példáján keresztül fogom leírni, akit viszonylag jól ismerek. A magamén. (Egoista, búúúú.) Mint a vadászpilótákon, az asztronautákon és Chuck Norrison kívül szinte mindenkinek, nekem is van vele(m)született defektem, diszlexiás vagyok. A diszlexiának három fajtáját különbözteti meg az okosság: a diszlexiát, amikor nem tudsz normálisan olvasni, (a szóhasználat kicsit furán jött át a magyar köztudatba, más nyelveken az egész kripliségnek "legaszténia" a gyűjtőneve, nálunk az első kategória lett egyben a gyűjtőfogalom is), a diszgráfiát, mikor nem tudsz normálisan írni, és a diszkalkuleiát, mikor nem tudsz normálisan számolni. Ez a három általában egymással kombinálódva, különböző mértékben jelenik meg. Igazából rohadt sok embernek van, a legtöbben nem is tudják. Az egésznek az az alapja, hogy az agyféltekék szerepfelosztása nem annyira kifejezett, mint normáliséknál, azaz nincs meg ez az SS-tisztesen előírt jobb és bal, hanem a funkciók kicsit keverednek. Diszéknél tipikus ezért a jobb-bal tévesztés, a tükrözött dolgok összekeverése, a rossz egyensúlyérzék és a vacak kézügyesség. 

Namost. Nálam valamikor általános iskola alsóban bukott ki a dolog és mint az akkoriban szokás volt, és azóta is az, amolyan kripliségként, mintegy betegségként kezelték. Akkori osztályfőnököm, Magdi néni, akit még a kommunisták hagytak itt a lefittyedő szájával, a sötétített szemüvegével, a vaskalapjával és a csőlátásával együtt, rögtön intézetbe akart dugatni. Szerencsére Magdi néninél sokkal intelligensebb és rátermettebb szülők neveltek, úgyhogy Jóanyám rövid úton megígérte Magdi néninek, hogy elragadja, széttépi és a pokol kutyáinak veti bűzös lelkét, ha nem veri ki gyorsan ezt a baromságot a fejéből. Nem hülye a gyerek, csak kicsint másmilyen. Magdi néni megjuhászodott, nekem meg logopédusom lett. Logopédus néni aztán nekiállt megtanítani hogyan tudok viszonylag olvashatóan írni. Ezt sokat és vérrel-verítékkel kellett gyakorolnom és utáltam és... és ennyi.

Ennyi lenne, ha a történet itt befejeződne. De nem. Ugyanis. Nálam a disz úgy jelenik meg, hogy erős a diszgráfia oldala, azaz a folyékony kézírásom közel olvashatatlan. Gyenge a diszlexia oldala, gyakorlatilag már óvodában megtanultam olvasni, csak a tükörbetűkbe keveredek bele, azaz ha nem ismerem a szót, kétszer meg kell néznem, hogy az most d vagy b-e. Diszkalkuleiám szerintem szintén van egy kicsi, de inkább gondolom, hogy szimplán hülye vagyok a matekhoz és áltudománynak tartom, ezért nem is foglalkozom vele. Innentől, miután kicsit idősebb lettem, rájöttem, hogy tulajdonképpen nagyon-nagyon sok munkával széppé tehetném a kézírásom, DE: ehelyett kifejlesztettem a folyamatos nyomtatott betűs írást, ami tökéletesen működik, ha olyat kell írnom amit mások is olvasnak, továbbá azóta az esetek 99 százalékában amúgyis számítógépen írok, tehát az egész diszség negatív hatásai pont semennyire nem zavarják a mindennapjaimat. És itt ismét pont lehetne a történet végén. Azonban. 

Azonban idővel felfedeztem még valamit. Amiről senki nem beszél, az a disznek a pozitív hatásai. Persze, miért is tennék, hiszen kripliség. Innentől, mivel soha senki nem említette őket, én ezeket teljesen magától értetődőnek, mintegy "normálisnak" vettem, és csak véletlenek során jöttem rá, hogy bizony mi diszesek sok mindenre képesek vagyunk, amire normálisék nem. Apróságok főleg, azokból azonban egész sok és szinte biztos, hogy még nem fedeztem fel mindegyiket. Az első hoppá-élmény, mint oly sok más, egy kocsmai beszélgetés során történt. Én normál sebességgel tudok olvasni bármilyen irányból és pozícióban. Értsd: ha leraksz elém egy könyvet fejjel lefelé és megdöntve, ugyanúgy el tudom olvasni, mintha "normálisan" tartanám. Mint ahogy mindenki más is- gondoltam egészen az ominózus beszélgetésig. (Na ne fa**koggyá, ilyet nem lehet. Ez nekem nem megy...). Persze, pont mivel nincs annyira élesen elválasztva a jobb-bal agyfélteke, mi diszesek a térben elhelyezett dolgokat gondolatban gond nélkül be tudjuk forgatni. Aztán. Szintén tipikus diszéknél a rejtett balkezesség, azaz, hogy az előbb említett definiálatlan agyféltekék miatt nem annyira egyértelmű a "fő kéz" és a "másodlagos kéz" (esetemben és sorrendben: jobb-bal, balkezeseknél nyilván az egész fordítva) szerepe. Ez egyfelől ahhoz vezet, hogy a jobb kéz kicsit ügyetlenebb, lásd vacak kézügyesség, ami azonban a mindennapi élet gyakorlati hatására korrigálódik idővel, viszont a bal sokkal ügyesebb, mint normáliséknál. Igen, tudok mind a két kezemmel írni. Igen, még egyszerre is ;) Aztán. Nemrég volt a trénervizsgám. Tetszett a publikumnak, minden oké volt, egyetlen apróságot említettek meg: a flipcsárt. Ja, mi az a flipcsárt, ne használj ilyen szavakat. Tudom, de ötletem nincs mi a magyar neve, leginkább is azt mondanám, hogy pappppír. Arról a kábé méterhússzor méteres háromlábú tábláról beszélek, amire egy rakat ugyanekkora papírlapot lehet felaggatni és dolgokat írni, meg rajzolni rá. Tréneréknél alapkellék. Namost, mint a legtöbben, én is automatikusan úgy írok erre, hogy szembe állok vele. Ezzel egy baj van, hogy ilyenkor a hátam mögött ülő emberek pont nem látják, hogy mit művelek. Kérdeztem is az okítómat, mi erre a megoldás, hát aszondja, ő sok-sok gyakorlással, évek során kifejlesztette, hogy a táblától jobbra állva gyakorlatilag oldalra ír. Na mondom, egyszer kipróbálom órán. Azt majd pár év múlva menni fog. Hát az anyám diszmindenes kripli hétszentségit, a definiálatlan agyféltekéimmel, nem egyből ösztönösen sikerült? Ugye milyen szar lenne, ha tudnám mi a jobb meg a bal?

No. Azt akartam kihozni az egészből, hogy mielőtt lekriplizel valakit, gondold meg, nem épp az alvó oroszlán bajszát húzgálod-e. Nem, igazából nem ezt, csak kellett egy kis nagyképűzés így a végére. Igazából azt akartam kihozni belőle, hogy ha bizonyos defekteket nem defektnek fogunk fel, akkor idővel kifejezetten a hasznunkra válhatnak. 

Tanulság.

Pont.

Hail Ivar, a Csonttalan, ha értitek, mire gondolok :D

Harmincplusz

Oh, Valentin nap, a szerelmesek ünnepe, mikor diabetikus csokit ajándékozunk és gluténmentes pizzát rendelünk a párunkkal, hogy megemlékezzünk valami gyöttment szentről, akinek a pogányok lecsapták a fejét. A madarak csiripelnek, tavaszodik, s hűs szellő hozza a keleti alpok felől az új esztendő ígéretét. Ez a bejegyzés, na ez csikar módon nem erről fog szólni. 

Aszitted mi, kispajtás?

Csak nem akartam rögtön az elején leírni, hogy bakker, öregszem. És mindig vigyorgok rajta. Vagyis többnyire na. Ma reggel mindenesetre igen. Bár ezt nem is hoznám direktben összefüggésbe a korral, mindegy, szimplán le akarom írni. Lényeg. Van a napi rutinomnak egy eleme, amit bizonytalansági faktornak hívok. Ez abból származik, hogy autóval járok be dolgozni, méghozzá Bécs kies városának legnagyobb verőerén, a helyi körökben közel szitokszóként emlegetett "tangenté"-n át. A gúglimepsz által megadott menetidőm huszonöt perc. Ez a három tény, ha kicsit összekombináljuk, azt eredményezi, hogy ha a dologtalanok nem állnak az utamba, akkor tényleg huszonöt perc alatt bent vagyok. Ha igen és dugul, akkor harmincöt perc és a végtelenség között variálódhat a menetidő. Ezt már beadtam a főnökeimnek, megették, úgyhogy ez oké, viszont emiatt munkakezdés előtt egy órával el szoktam indulni. Azt ha dugul, akkor pont beérek, esetleg kis késéssel, ha nem, akkor meg még elintézek eztazt. Ma az utóbbi verzió jött be, volt egy jól fél órám faszlóga.... mindegyébre, mielőtt tényleg tettem volna valamit a kommunizmus szent eszméjéért. 

Naszal, titkárnő megszekál, elmegy vécére, kávécigi, ballag. Hujj, aszongyaja kolléganő, segítsek már neki, mert valami PDF-fájlt akar átkonvertálni wordbe. Gyóvanmondok, gyere, átminekhíjjákolom neked. Aztán megyek vissza titkárnőt szekálni, erre letámad a másik, hogy hujjuj, gyeremánDániel, mert te értesz ehez, nem tudok bejelentkezni a kompjúterembe, meg a projektort se bírom összedugni. Itt már kezdett gyanús lenni a dolog. Lefutottuk ezt a kört is (pont nem tudtam mit tenni az ügy érdekében, de megmondta a nejnek, hova forduljon). Aztán indulok vissza termem felé, rámtámad orvul a harmadik kollegina, hogy hujjujjuj, gyermutasdmánmeg, merteehezértel, hogy lépek be az íméljeimbe. Na lezongoráztuk ezt is, aztán végiggondoltam az elmúlt félórát és csak megkérdeztem, hogy drága hölgyeim, nem mondom, hogy zavar, de most már mondjátok meg, mi a kénköves pokolért hozzám futkoztok ilyen kérdésekkel, mikor tökhülye vagyok a technikához? És miért, na miért? Mert aszondják, előítélet. Férfiember=technika. Depasztmeg, mondom, ezek itt felnőttszámba vesznek engem. 

Nincs mit tenni. Idén 36 leszek, be kell látni, hogy leesett a tojáshéj. Aztánmeg, hétvégén, Jóanyám. Najazaztán. Hazaérek pénteken a párhetente megejtendő látogatásra, elnyúlok Vargária nappalijában, beverünk egy pálinkát, miújsághogyvagy. Így meg úgy, megy a szöveg, egyszercsak megemlítem, hogy kínlódok a súlyommal. Felugrott rám pár kiló, volt ugye egy valahogy kinéző kapcsolatom, mikor az emberfia a "menjünk kocogni" módusz elé hajlamos helyezni a "menjünk randizni" móduszt. Aztán kiderült, hogy jó szokásomhoz híven belefutottam egy pszihopatába, gyorsan pontot tettünk a dolog végére, a menjünk kocogni módusz helyett jött a menjünk sörözni a haverokkal módusz. Aztán Kutya Úr beteg lett. A menjünk kocogni módusz helyett jött a rágjuk a takaró szélét módusz. Aztán karácsony. Aztán szilveszter. Aztán mondom ez így nem állapot, most már se ünnepek, se fehérnép, Kutya Úr is meggyógyult, durr, berzerkersport. Napi szintű edzés, kettlebell, futás, úszás, szénhidrátmentes étkezés, mondom két hét alatt olyan leszek, mintha Stallonét ötvözted volna a páúkemberrel. Hát asszed? Hát nem. Pedig Istenuccse, eddig így ment. Na, mondom ezt Jóanyámnak, ő meg: hát ez harminc felett ilyen. 
Gyá.

Aztán a másik. Mármint a másik pálinka után, hogy tovább beszélgettünk. Írtam már itt párszor, hogy nagyon jó alvó vagyok, olyan értelemben, hogy nagyon gyorsan el tudok aludni és nagyon gyorsan felébredni. Az utóbbi időben meg, az van, hogy elfekszem, aztán elkezdek a relativitáselmélet megdöntésén, a baktériumok szexuális életén, a legújabb projektemen és a női melleken gondolkodni. Aztán pislogok egy 10-20 percet, mire lecsukódik a szemem. Aszondja Jóanyám: mikor fekszel? Mikor kelsz? Hát mondok, mindent egybevéve olyan hét órákat szoktam aludni. Ja, mondja, akkor ezaz, sok a hét óra. Ahogy az ember öregsz....nahaggyá.

Megaztán, futáskor meghúzódik a vádlim, állandósultak a szarkalábak a szemem sarkában, illetve az általam csak "bazdmegráncoknak" hívott csíkok a homlokomon (mert azokat akkor használom, ha valaki marhaságot mond), aztán lüke vagyok másnap, ha bulizok előző éjjel, őszülök, recsegnek a térdeim és tyúkszemem van. 

És mégis, mindemellet, az élet harminc felett kezdődik. Minden nagyobb hülyeségen átmentél már egyszer, úgyhogy nem ér sokként. De van már annyi eszed, hogy mindenből ki tudd hozni a legjobbat, ha formában vagy. Nem tesznek be a "jóvanpapi" kategóriába, de nem is kezelnek tejfeleszájúként. A ráncok valójában csak markánsabbá teszik az arcod és az őszülő halánték szerintem durván macsó. 

Még nem döntettem el, hogy zavar-e, de asszem inkább nem. Egyfelől, kövezzenek meg nagyképűségért, de szerintem jól áll az öregedés. Másfelől, de most őszintén, van más választásom? Hogy ma már meghúztam a vádlim futás közben, gondoltam, rosseb, írok inkább blogot, kibontok mellé egy üveg bort és rendelek egy kevésbbé-diabetikus pizzát. Azt majd adok én nektek sportot meg diétát. Harminc felett. Persze. 
(Holnap reggel mondjuk nincs kegyelem, edzés van meló előtt... :D)

Csanak barátom hallotta valahol, majd adta tovább nekem ezt a bölcsességet:

"Die young, as late as possible"

Azaz, szabadfordításban: "Halj meg fiatalon, olyan későn, amennyire csak lehetséges."

Na, tejfelesszájú banda.

Mára ennyi.

 Mars aludni. :)

Love me tinder

Fontolgattam egy ideig, hogy nekiálljak-e ennek a bejegyzésnek egyáltalán. A fontolgatásnak két oka volt: 1 mégiscsak na, milyen téma ez már. 2: Ha az itt leírtakat megtartom magamnak, még akár tanácsadócéget is alapíthatok rá és gazdag lehetek. Aztán úgy voltam vele, hogy 1: a rosseb ott eszi, mindenki fenn van a tinderen. Igen, a szüleid is. Meg amúgyis írtam már róla egyszer. Ehun. 2: ha valaki ellopja az ötletemet, legfeljebb beveszem a cégbe. Szóval. Táráám, tinderpszihológia következik.

No, először is, mivel mindent az elején kell kezdeni, kezdjük az elején. A tinder egy csatatér és feltűnően sokan elvéreznek rajta. Erre múltkoronban jöttem rá, mikor is ültünk a komákokkal egy bömböldében, szorongattuk a sörünket, hogy nehogy elszaladjon, aztán valahogy szóba jött a tinder mint a legismertebb társkeresőalkalmazás. Két koma volt még ott velem, meg egy komámasszony. A komák épp legörbedt szájjal ecsetelték, hogy mindketten beregisztráltak, de pont lófallosz se történik. Tegyem hozzá egyikük se volt se kifejezetten ronda, se ostoba. A komámasszony meg aszondja, hogy te Dani, te rendszeresen randizol a tinderrel, nem? Adj már nekik pár tippet! 

Így jött az ötlet. Ugyanis, hacsak alap felhasználói szinten is, de kiokumláltam a tinder működését és pszihológiáját. 

Jómagam 1-2 éve vagyok rajt a cuccon és igen, tényleg rendszeresen vannak randijaim általa. Ha ráfekszem, egy-kettő per hét. De ehez idő kellett és türelem, kiismerni a sok pici trükköt. Részemről egy szimpla lehetőségnek fogom fel az alkalmazást, arra, hogy jányokat ismerjek meg. Hogy aztán mi történik a randin, vagy utána, azt az én esetemben a randi dönti el. Amivel azt akarom kinyögni, hogy nem konkrét és kiforrott céllal keresgélek, hanem kinyitok egy ajtót, azt ami akar, begyön rajta. A többi meg kiderül ha már bent van. Másfelől, hogy mi és hogyan történik egy randin, az tök külön lapra tartozik és oldja meg mindenki maga. Itt most arról lesz szó, hogy hogyan lehet egyáltalán eljutni odáig ezzel a kramanccal.

 Szerintem.

Szal. Beregisztrálsz, feltöltöd a legelőnyesebb fotóidat, vársz. Húzogatod a profilokat jobbra balra, azt vagy lesz valami, vagy nem. A vagy lesz valami, vagy nem megértéséhez rögtön itt le kell tisztáznunk két szomorú, de valós tényt. Íme az egyik, amit szerintem legjobban ez a karikatúra fejez ki:

Na, szüljön sünt, nem találom, elnyelte a net. Hát nincs mit tenni, elmesélem. A karikatúrát. Ja. Tehát. 

Felső kép, felirat: "Nő a tinderen". A rajzon pedig egy fiatal, csinos nő úszkál a tengerben, körülötte nyüzsögnek a cápák. Alsó kép, felirat: "Férfi a tinderen". Egy magános manus ül egy mólón és pecázik, miközben pont nem történik semmi. 

Hát ez van kedveseim. Tetszik, nem tetszik. Szóval ehelyt elárulom, hogy ez a bejegyzés bizony férfitársaimnak szól, csak ezt eddig nem mertem megmondani. De akkor is az a helyzet, hogy egy nő, akinek van legalább két melle és legalább egy kicsivel keskenyebb, mint amilyen magas, na az ha randizni akar, akkor randizni is fog. Pont. Nálunk, ikszipszilonosoknál ez nem egészen így működik. Ennek evolúcióbiológiai okai vannak és ennél nem is mennék most mélyebbre, ejtsünk egy könnycseppet és fogadjuk el. 

A másik hasonlóan szomorú, ellenben igaz tény, hogy tinder barátunkat a férfinépség csak ott fogja tudni effektíven használni, ahol nagy a népsűrűség. Értsd nagyvárosokban. Vargáriában, ami minden tündérmesébe illő szépsége mellett csak egy nyúlfekvésnyi falu az Isten háta mögött, ott például hiába kaparom az okosfont. Ellenben Vargária kihelyezett tartományában (Bécs) egész jól működik.

Ezen második dologon legfeljebb úgy változtathat az emberfia, hogy odábbkőtözik. De ezt gondolom senki nem teszi meg a tinder kedvéért. Úgyhogy vegyük nagyító alá az elsőt, mit lehet tenni azzal. Igazából semmit. Ha fejre állunk is tény marad, hogy egy nőnek annyi match-e (találat, párbaállás) lesz, amennyit nem szégyell, ellenben nekünk nem. Tehát ezen belül kell mozognunk, a lehető legnagyobb hatékonysággal. Na ehhez már van pár hasznos ötletem. Mármint, hogy hogyan jussunk el egyáltalán odáig, hogy párokat találjunk. Az első gondolat az nem saját, olvastam valahol. És, hogy őszinte legyek, gőőőzöm nincs mitől működik, de működik. Profilfotó. Ugye lényegében a legfontosabb eleme az egész receptnek. Aszonta ez az okos cikk, hogy profilfotónak olyat érdemes választani, amin a férfiember nem mosolyog, nem néz direkt a kamerába és a kép színvilága barnás vagy fekte-fehér. Mondom, passz, hogy miért, mindenesetre bejön, lecseréltem az akkori profilfotómat egy ilyenre:

és határozottan megnőtt a találati arányom. Talán ezek a képek komolyságot és stabilitást sugároznak, vagy tudja a Mindenható. Mindenesetre műxik. 

A másik elem, na az saját találmány. Rá kellett jönnöm idővel, hogy a tinder, mint program, egy ge*i. Azt csinálja ugyanis a kis szemétláda, hogy ha új vagy, akkor tolja a profilodat. Mutogatja boldognak boldogtalannak. Ez a mézesmadzag. Aztán idővel szépen hátrébb sorolja, míg a végén már nem is találkoznak vele a jányok. Gondolom ez lehet a mézesmadzagnak az a fele, ami a medve szájában van és az a célja, hogy megvedd a tinder fizetős szolgáltatásait. Nade, nem azért szittya magyar az emberfia, hogy ne tudjon konzervdobozból golyóscsapágyat csinálni: szépen fogtam magam és elkezdtem rendszeresen újraindítani a profilomat. Ez is begyön. Ugye azt mondtam, vagyis írtam na, hogy "idővel" hátrasorolja az alkalmazás a profilodat, hát ez az idővel elég gyorsan megvan ám. Nagyjából 2-3 nap alatt. Tekintve, hogy nekem a köznapi kommunikációra használt fészbuk profilom mellett még van kettő üzleti, (ja, a tinderhez nem árt egy fészbuk profil, anélkül is megy, de így egyszerűbb), úgy hetente egyszer restartolom a tinderprofilomat, forgórendszerben, a különböző fészbukprofiljaimat használva regisztráláshoz. Akkor pár napig élvezem a rivaldafényt, kihozom belőle amit lehet, aztán újraindít. Még így is van egy bizonytalansági-tényező a történetben, ugyanis újraindításonként is más-más arányban mutogatja az-amúgy mindig ugyanolyan- profilomat a hölgyeknek, néha csak csöpög a találat, néha folyik. Ezzel gondolom megint nehéz lenne mit kezdeni.

Téma lehet így az első részben még a bemutatkozó szöveg a profilképed alatt. Hát arról nem tudok sokat mesélni, van aki szerint fontos, szerintem tökmindegy, bármelyik igaz lehet. Részemről mindig valami frappáns, ámde nem túlzottan sokatmondó, egymondatos marhaságot írok oda. 

Szóval, most akkor el vagyunk jutva odáig, hogy párba vagyunk állva. Jeee, germanizmus mindig kell a blogba. Hurrá, gondoljuk tehát, most már enyém a lány, csak egyet csettintek és a feleségem lesz, boldogan, míg meg nem, tehát rá is írunk onlájn szerelmünkre, hogy :"csá cica, mizu?" Hát nem. Ez sem ilyen egyszerű. 

Itt tennem kell egy kanyart, mielőtt rátérünk a másidok etápra, a bemutatkozómondatra. Van ugyanis egy fontos tényező, amiről szintén tudnotok kell. És erősen összefügg a cápa-effektussal, azaz azzal a ténnyel, amit az elején leírtam, hogy a nőket, a férfiakkal ellentétben a tinderen elárasztják a "kérők". Tehát nekik ez egy húspiac. Az van srácok, hogy a tinder mellé kell egy leszarom-tabletta. Azaz egy adag türelem és flegmaság. Ugyanis csak az a randi biztos, ami már megtörtént. Akármennyire jól tolod is, a nők egy jelentős része soha nem fog válaszolni. Nem, ha fejre állsz, akkor sem. Nem, ha még tízszer ráírsz, akkor sem. Mert, van egy ködös terület, amibe férfiként nem látok bele. Gondolom ilyen "női" dolgok okozzák. Minthogy: jobbra húznak aztán meggondolják magukat, megtalálják közben életük szerelmét, megtörik a diós bejgli és két hetes néma gyász van, vagy tudja pokol. A nőknél sűrűn előfordul az ilyesmi, sűrűbben mint gondolnánk. Ilyenkor egyszerűen nem kell velük tovább foglalkozni. Ugyanez elő tud fordulni a már kialakult onlájn  beszélgetés közben is, látható előjelek nélkül. Keleten kel a Nap és bumm, nem ír veled többet. Ilyenkor nem tudsz mit csinálni, gondolj erre a képre és beszélgess a következővel. 

Szóval az én esetemben, mondjuk úgy tíz matchből lesz egy tényleges randi. Biztosan lehet ezt jobban is, de még fejlődök :) 

Mindenesetre az esélyek itt is javíthatók, lásd a továbbiakban.

Vissza az előző témához, a nyitómondathoz. A tartalma lényegében mindegy, a formája azonban nagyon nem. A "csá cica" nem és nem működik. A megfelelő(bb) képlet így néz ki: Köszönés (klasszikus), néven nevezés, öröm kifejezése a match alkalmából. Enter. Esetleg enyhe bók, majd a legfontosabb:kérdés, lehetőleg személyre szabott. Tehát: 

"Szép napot Mariska83, örülök, hogy találkozunk.

Aranyos a kutyusod, hány éves?"

A dolog háttérpszihológiája: Köszönés (klasszikus): mert szimplán bunkó vagy, ha nem. A "csá" és a "szeva" meg szimplán gáz. Néven nevezés: hogy tudja, hogy nem ugyanezt írod mindenkinek (nem,mi? :D ) és elolvastad a nevét. Öröm kifejezése a találkozás alkalmából: fontos és egyedi dolog ez neked (ja, mi? :D). Enyhe bók: mert a bók jól esik, és enyhe, mert az úgy szétkefélnélek mint részeg takarítónéni a linóleumot, na az nem esik jól. Kérdés, lehetőleg személyre szabott: a kérdés azért nagyon fontos, mert nyitva hagyja a beszélgetést és elkezdi csiklandozni a fehérnép agyát, hohhát csak válaszolni kék. Egy kijelentésnél ugyanez nincs meg. Illetve a személyre szabás megintcsak azért fontos, hogy lássa, hogy meg is nézted a profilját, nem csak egy véletlen idegrángás során húzódott jobbra. Nem egy az ezerből. (Nem, mi? :D) Ja, még valami: hamár kérdésbe foglaljuk a személyere szabott részt, akkor az azért ne legyen teljesen magától értetődő, tehát Mariska83-tól, aki két képén is ugyanazzal a kutyussal virít, nem azt kérdezzük, hogy van-e kutyája, vagy hogy szereti-e a kutyákat, (persze hülyegyerek, nem látod?-gondolja ilyenkor a leány), hanem valami effélét, ld feljebb. 

Nos, hurrá, beszélgetni kezdtünk. Itt újra életbe lép pár szabály. Egy: mindig kérdéssel fejezd be a beszélgetés rád eső részét. Ez ugyanis továbbgurítja a fonalat, életben tartja a csevejt. Máskülönben elég gyorsan kihal. Kettő: ne tökölj. Fájdalom, szodoma és gomorra, lelkeknek sivalkodása és fogaknak tsikorgatása, de akkor is az a végcélja egy matchnek, hogy ti, kedveseim, randizzatok. Az életbe mán hát. Márpedig, (erről íródott egy tanulmány is) a nők érdeklődése néhány kivételesen sorsszerű találkozástól eltekintve pár nap múlva exponenciálisan hanyatlani kezd. Ami azt jelenti, hogy egyfelől érdemes viszonylag gyorsan, mondjuk legfeljebb egy nap után átteni a beszélgetést valami más onlájn fórumra, messzendzser, vacapp, vagy ilyesmi. Ez valahogy személyesebbnek érződik, még ha ugyanúgy bináris kódokkal beszélgetsz is. Aztán szintén viszonylag gyorsan, mondjuk legkésőbb, de tényleg legkésőbb 2-3 nap után érdemes felajánlani a randit. Nem is kell randinak hívni, legyen kávézás, sörözés, kutyasétáltatás, akármi. És innentől eléggé meglöktük az esélyeinket rá, hogy Marika83-mal a tényleges életben is találkozni fogunk.

Aztán ha Marika83 egy photoshopmágus és ronda mint a világháború, vagy ha elpúzod magad az első randin, az már a te bajod. Én most ennyit tudtam tenni az ügy érdekében. Minden más már egy más lapra, és jelen esetben Rád tartozik.

Sok sikert!

Ezt meg, ezt a karikatúrát még itthagyom lezárásnak, ha már a másikat megette az elefánt.

 Jók legyetek.