Farkaslakodalom

Réges rég, egy messzi-messzi galaxisban hallottam már a veresegyházi Medveotthonról, de a hetekben újra a szemem elé került egy cikk róla, ami azt írta, hogy farkaskölykök születtek az otthonban és -hogy szokják az embert,- a látogatók testközelből ismerkedhetnek velük. Persze több se kellett, beindultak a fogaskerekek a fejemben, el kell mennem oda!

www.medveotthon.hu

Összetrombitáltam pár cimborát, és szombat reggel nyakunkba vettük nagy magyar rónát. Addigra kiderült ugyan, hogy a kölkök azóta felnőttek, de akkor is, medvéket, farkasokat látni testközelből....Kicsit panaszkodtak az útitársak a korai indulás miatt, de ugye, ki korán kel-egész nap álmos, viszont odaér veresegyházra emberi időben. Felvettem a jóembereket, egyiket a másik után: /mivel a blogon nem szoktam nevesíteni/ Kalapos Fényképész Urat, Bambit, és a Két Kedvenc Klónomat.
Tőlem szokatlanul zökkenő,-késés,-és eltévedésmentesen elértük a híres honky-tonk asszonykórus városát.

Az első benyomás, ahogy az autóból kiszállva, fogvacogva haladtunk a park felé, a mesterkéltség nélküli kiépítettség volt. Persze, itt is található egy kevés az "adjuk el magunkat" jellegű szórakoztatóiparillatból, de pont annyi, amennyitől még nem lesz műanyag.
Mikor aztán az első mackót megpillantottuk, a kutya se foglalkozott többet mindenféle csapongó gondolatokkal, mint a gyerekek, irány medvét nézni! Persze a jószágok és a látogatók között vastag acélkerítés van, mert bármennyire is ölelgetni való böhönyének tűnnek a medvék, valójában ragadozók, méghozzá olyan méretben, hogy nem okozna gondot nekik egy ember láb alól való eltevése. Tábla is figyelmeztet: "Veszélyes állatok, a kerítésen benyúlni tilos!" Kalapos F. Úr szerint a táblák befelé néző oldalán pedig a "Veszélyes emberek, a kerítésen kinyúlni tilos!" felirat szerepelhet. Ezt végülis nem tudtuk meg. Lehetett viszont attrakció gyanánt mézet vásárolni, és hosszú nyelű fakanállal etetni a brummadzákat.
Bár az efféle állathabzsoltatásnak mindig cirkusszaga van kicsit, összességében azt hiszem jó körülmények között élnek itt ezek a jószágok. Több medvefaj képviselői is megtalálhatóak az otthonban, persze, mind kerítés mögött, de viszonylag nagy szabad területen, mesterséges barlangokkal, erdős-bokros részekkel, hogy idézzem: "A természetes élőhely minél tökéletesebb reprodukálása érdekében." Akárhogy nézzük, még mindig nagyobb részben szól az állatvédelemről a park, mint a szórakoztatásról.

Miután kimedvültük magunkat, elindultunk megkeresni a farkasokat. A legtöbb ember szemében a farkas kicsit misztikus állat, van akit ez ijeszt, van akit vonz, mi egyértelműen az utóbbi kategóriába esünk. És tényleg..lenyűgözőek....


Két falka él a Medveotthonban, összesen negyvenegynéhányas létszámmal. Az állatgondozók épp bent piszmogtak a farkasoknál. Két Kedvenc Klónom szőkébbik tagja rögtön rágni kezdte a fülemet, hogy menjünk már be valahogy, na nem mintha nem erre vágytam volna én is...nem is kellet túl sok rábeszélés, beengedtek minket a farkasok közé. Azt hiszem, ez örök élmény marad. Gyönyörűek, sugárzik belőlük az erő, és bármennyire is szelídek, érezni rajtuk az elemi vadság szagát. És hihetetlen kíváncsiak:) A gesztusaik egészen hasonlóak a kutyákéhoz, ők azonban az emberrel való ismerkedéskor "matatnak", minden porcikádat végigszaglásszák, finoman, csak úgy kíváncsiságból megrágcsálják, épp csak a foguk hegyével. Elképesztő volt testközelből látni őket...

Bevallottuk egymásnak, hogy gyerekkorunk óta álmodtunk valami hasonlóról. Nos, most valóra vált. Ezt nem fogom elfelejteni, míg élek:)

Köszönet a fotókért K.F. Úrnak:)

Töklámpaláz

Meglehetősen eseménydúsra sikerült az idei mindenszentek/halottak napja kombó. Vagy mondjak halloweent? Mert ugye a csendes, merengős magyaros ünnep helyett egyre inkább kezd bejönni kishazánkba ennek a harsányabb angolszász/amerikai változata. Nem tudom, és nem is akarom eldönteni, hogy ez jó-e, vagy nem. Van egy kis(?) amcsifóbiám, szóval a zászlólengető, mályvacukorzabáló, mekdonálcon élő népség ünnepei nem érdekeltek túlzottan. Ez az egy, a halloween talán kivétel.

Nade, hogy, hogy nem, úgy három, vagy négy éve, akkori párommal kitaláltuk, hogy szervezzünk halloween bulit...de ne szaladjunk előre, majd rátérek erre is. Szóval, beszivárgott az életembe a halloween, én meg miért is tiltakoznék, mikor tetszik. A mindenszentek/ halottaknapja nekem amolyan elgondolkodós, elmélkedős ünnep volt, de soha nem a bánatról szólt. Igaz ami igaz, a halottaim többségéhez, akikhez kilátogatunk ilyenkor nem fűztek annyira erős érzelmi szálak, hogy fájó legyen visszatérni a sírhoz. Inkább megnyugtat. Ebbe a csendes boldog érzésbe aztán belefér egy kis "halloween-fíling" is, büdöskapitalistaamerika ide, vagy oda. No, idén aztán kijutott belőle.

Az első csapást a rendszerre az első szombathelyi zombi felvonulással mértük.
A zombi felvonulás, avagy zombie walk, szintén-nyilván-külföldi eredetű őrület, amit most felkapott egyik ismerősöm, és ugye az őrültségre mindig akad vevő:) Lehet persze ragozni, hogy mi egy ilyen felvonulás célja, de azt hiszem nem kell filozófikus mélységekbe bocsátkozni, egyszerűen a hülyeség, az ökörködés, a zombulás. Péntek este kimaszkírozva végighörögmorogtuk a várost, helyenként tetszést, helyenként megbotránkozást okozva. Én mindenesetre pazarul éreztem magam:) (Főleg, hogy némi taktikai megfontolást is belevéve olyan jelmezt választottam, amiben nem ismernek fel, így nem féltem, hogy másnap meghajkurásznak az öreglányok az esernyővel...:))

A zombimenet után pár nappal, 31-én, azaz az ünnepek előestéjén következett kiskuckómban a korábban már említett házi halloween-buli, ami kezdetben csendes, páremberes baráti összeülés volt, mostanra azonban egész estét, házat, és udvart betöltő ereszdelahajamat-tá nőtte ki magát. Nem szenvedtünk hiányt itt se semmiben, igaz másnap gondolkodtam egy profi takarítóbrigád felbérlésén...ilyenkor mindig megfogadom, hogy nem, nincs több házibuli...aztán dehogy nincs. (képek feltöltés alatt.)

Másnap aztán a csenddé volt a szerep, rokonlátogatás, temetőkert, koszorú, gyertyák.
Van az egész ünnepkörre egy kedvenc kifejezésem, a Samhain (ejtsd: szó-in), ami a kelták megfelelő ünnepe. A kelta hitvilág szerint ilyenkor az evilág, és a túlvilág közötti határ elvékonyodik, átjárhatóvá válik. A samhain során is van némi hangoskodás, mulatozás, de az egész felfordulás mögött ott rejlik a megemlékezés is. Akárhogy is, szeretem ezt az ünnepet, ha zajosan, ha csendesen vagy,- mint ahogy a legjobb, és amilyen idén volt- a kettő keverékeként.

Kézhez, illetve géphez kaptam közben a fényképeket is, lássuk csak, amúgy random:

Állattemető

Kicsit borongósabb téma...nem mintha a hangulatom borongós lenne, egyszerűen ez volt most a fejemben. Épp otthon jártam a környéket egy barátommal, félhivatalos ügyben, és elhúztunk a Nárai és Szombathely között épült "Kisállat kegyeleti park" mellett. Nem először mentem el az állattemető mellett, és mióta csak megépítették-pedig az nem tegnap volt-motoszkál bennem a vágy, hogy bemenjek körülnézni. Most pedig kaptam az alakalmon, illetve a cimbora állításán, miszerint ő tudja, hogy lehet bejutni (hja, nincs bezárva a kapu...), úgyhogy bevettük magunkat a temetőkertbe. Szép, nyugodt hely, apró sírokkal. A legtöbbön fejfa van, bár egy-két keresztet is láttunk, sőt, faragott, gravírozott sírköveket is. Kutyák, macskák, kisállatok. Minden síron név, születési, halálozási dátum. Persze a szkeptikusok szerint felesleges az ilyen felhajtás, de én szépnek tartom. Sajnos, ahogy az élet rendje diktálja, temettem már hozzám közel álló állatot, és mindig megpróbáltam méltó módon tenni. Miért is ne? Aki szerint az állatnak nincs személyisége, lelke, az nem találkozott még állatokkal. Tehát miért ne érdemelnék meg a végtisztességet? A legszívfájdítóbb az a sír volt, aminek fejfájára a néhai eb kedvenc játékát akasztották. Furcsa, de nyugodt hely, jó, hogy van ilyen is. Munkámból kifolyólag gyakran találkozom állathalállal,sőt,az is előfordult, hogy nekem kellett átsegítenem a jószágot az örök vadászmezőkre...hát, ez sosem egyszerű. Most például a patkányok telepedtek be hozzánk, és én kaptam a nemes feladatot, hogy lemérgezzem őket. Addig nem is volt baj, míg egyik nap körém nem gyűlt az egész patkánycsalád, és nem néztem a szemükbe...hja. Ilyenkor megpróbálja az ember félretenni a lelkizős énjét, de nem mindig megy. Talán nem is kell.
Egyszerűen csak elfogadni bizonyos dolgokat.
És széppé tenni, amíg lehet.

€l*ú®tuk!

Avagy lehetne a cím "Hétfő® Vol 2." is. Mert ugye egy átlagosnak induló HÉTFŐ!!!vel kezdődött az egész hülyeségfolyam, az egész dilifutam, az egész...hét. A hetek ugye hétfővel kezdődnek, ez már csak ilyen. Békésen dolgozgattunk, már készültem, hogy délután zörgök vissza Kishazánkba, éreztem a számban a magyar pálinka, és a baráti beszélgetések ízét. A főnökember is világgá ment valahova, cincoghattak az egerek,úgyhogy nem volt semmi, ami zavarja köreimet. No, hogy félreértés ne essék, a kolléganőmmel egyetemben,- lévén mindkettőnk állatbolond- akkor is igyekezzük becsülettel elvégezni a munkánk, ha nem üti senki a hátunkat. Ezért nem is igen üti senki a hátunkat. Viszont, az ember olyan jószág, hogy ha érzi a hazahívó szót, akkor sietteti kissé a dolgokat.



Ééés, itt jött a fordulat. Előzö nap érkezett hozzánk 4 haflingi kiscsikó. Hát, hogy egy haflingi csikó milyen tündér jószág, az nézzétek meg
---itt.---
A feladat adott: a négy csikkantást az istállóból az erdőn át felvinni a mezőre. Még egy gyengébb szerepjátékban sem lenne megoldhatatlan. Mondom is a Reginának, hogy csináljuk okosan, fogjuk meg a legnagyobbat, a többi majd követ szépen, nem kell azokat megkötni. Eddig is működött ez a módszer. Ez így rendben is volt, vagy 300 méterig, amikor is a három kötetlen csikó úgy döntött, hogy nem hisz az elméletemben, lévén ők még nem szoktak össze, kalapot emeltek, és huss!- világgá. Először nem hittem, hogy komolyan gondolják, de mikor valahogy elkaptuk őket, majd másodszor is világgá mentek, már komolyabban vettem a dolgot. Másfél- két óra múlva kezdett elmúlni a "majd visszajönnek" érzés, az otthoni ízekkel együtt. Helyette azon gondolkodtunk, nekiálljunk-e új munkahelyet keresni...mert a csikókat kerestük egészen estig, de se kép, se hang...A Ferencfőnökjóska a maga l*sza®om stílusával mondjuk elég gyorsan túltette magát a dolgon, szóval nem kell új munkahely, de azért ez megalapozta a hetet.

Kedd délután vergődtem haza, békességes másfél nap otthon. Csütörtök reggel-szemle a telepen. Nyúl fej nélkül, nyúlfej nyúl nélkül. Nyestünk van, és nem malacunk. Bolond, idegeskedős nap. Este békében áztatom magam a zuhany alatt, illetve készülök rá, mikor is csörög a telefon, hogyhát az öt macskát, amit ígérték hogy hoznak, hogyhát azokat most ha lehetne hát, akkor..."Persze anyám, de nem este fél hatkor, az ég megáldjon" mondanám, de ugye az udvarias "persze, semmi gond, hozza csak" marad. Hölgyemény megjön, macskák elhelyez, tusolás, lazítás pihenjbe. Másnap ébredés, futkosás, készülődés haza (ld előző bekezdés: " Viszont, az ember olyan jószág, hogy ha érzi a hazahívó szót, akkor sietteti kissé a dolgokat").

Szamarak, hegyoldal, szerpentin. Nem először, nem is utoljára hajtottam végre az adott műveletet: Y-megfordulás a szolgálati autóval. De most a szolgálati autó két hátsó kereke a füves-csúszós hegyoldalon köt ki, az első kettővel tartja magát az aszfalton. Kézifék beránt, kiszállás, helyzetfelmérés. Az autó 45 fokos szöget zár be a vízszintessel. Szintben úgy tíz méterre alatta a hegyoldalon ház, az én szemszögemből pont a teteje látszik.. Helyzetfelismerés: ha az autó tovább csúszik, akkor átfordul a tetején, majd a ház tetőablakán áthatolva egy szépen kivitelezett hátraszaltó- félcsavarral a nappaliban áll meg. 1. következmény: tényleg kirúgnak, 2. : 80 éves koromig fizetem a kárt. Na neeem. Inkább legyen ciki, mint hogy ilyen feltételekkel próbálkozzak egyedül. Céges mobil: "Srácok, kellene a traktor, meg egy erős kötél...." No, nincs világvége, a csecsen terroristánk semmi perc alatt kihúz a pácból, jelen esetben szó szerint.
Most már óvatosabban végzem a dolgaimat, és "csak" annyi bosszúság vár rám a nap során, hogy a tegnap beköltöztetett macskáknak hűlt helye, amennyiben a pár kupac macskatojt annak vehetjük, ugyanis a macskaajtót valaki előzőleg szigszalaggal akarta átjárhatatlanná tenni. Nem sikerült.

Szóval.
Este fél hatkor, mikor úgy fest, kész vagyok mindennel, rágyújtok egy cigire, és megbeszélem magammal az elmúlóban lévő hetet. Majd a következő HÉTFŐ!!!-n a kolléganővel is leülök, és vele is megbeszélem, hogy:

Ember! Ne kapkodj! Az nem ugyanaz, mint ha sietsz:)

Kruzifix Donnerwetter!

Megmondták az Úristen@menny.hu-ban is, "asszimilálódni kell, érted, asszimilálódni!" Aki nem látta a kisfilmet, az 1: szégyellje magát, 2: tekintse meg itt. Mindenesetre úgy érzem, kezdem leküzdeni az akadályokat, amik a "külföldi élettel" járnak. Hangsúlyozom, kezdem. Aminek először is nagyon örülök, hogy fejlődést mutat- mivel ez az alapja mindennek- az a nyelvtudásom. Fura ezt így kijelenteni, mert az otthoni közegben nem számítottam rossz németesnek, csak ez ugye nem otthoni közeg, és az emberben megáll az ütő, mikor a tankönyvszagú "Ja, danke schön, mir geht es gut, und Dir?" helyett azt hallja, hogy "Jó, tank sén, miá gécc gujd, und di?" Mert ugye eleve más anyanyelvi beszélőtől hallani a dolgokat, főleg ha az anyanyelvi beszéd jó erősen fűszerezett mindenféle dialektusokkal. Hál'Istennek azonban kezd ráállni az agyam oda-vissza, input és output jelleggel a beszédre, azaz már akkor se kell negyed órát gondolkodnom, ha én akarok gyorsan kifejezni valamit. Bővült a szókincsem is, főleg olyan szavakkal, amikről eszembe nem jutott volna, hogy egyszer használni fogom, (csikó, búzadara, must, ízület, "királyság" stb...), és kezd "automatikussá" válni a nyelvhasználat. Kezdek a közegbe is beilleszkedni, a legtöbb emberrel elég gyorsan megtaláltam a hangot, bár azt hiszem, velük nem volt nehéz. Akivel meg nem, azzal majd alakul. Vagy ha nem, hát kisnyúl. Egy újabb hál'Isten: ezen a vidéken már hiányzik a Burgenlandban megszokott ellenszenv a magyarok iránt. Az osztrákos nagyképűség előjön ittott, de az ilyesmit igyekszem kezelni (már csak azért is, mert nemigen vagyok az a "fenékodafordítós" fajta, ha értitek, mire gondolok:). Egetverő különbségek nincsenek a mindennapi életben az otthonihoz képest, az apróbb dolgokat (mint például, hogy a hitelkártya és a bankkártya nem ugyanaz), megtanulja a szamár a saját kárán. Szóval. Azért azt soha nem fogom elfelejteni honnan jöttem, de szerencsére nem is igényli senki. Még akkor se, ha az időnkénti jóízű magyaros mérgelődések mellé (amit egyébként kifejezetten szívesen hallgatnak), néha már akaratlanul is becsúszik a Kruzifix Donnerwetter:)

Vegadalom

Van aki szerint a béna vadász indián neve. Van, aki szerint egészséges életforma, van aki szerint erkölcsi kérdés. Akárhogy is, belecsöppentem egy erősen vegetáriánus közegbe, és gondolkodtam egy sort a témán.

Mondhatnám, jó ideje "divatba jött" vegának lenni. Magyarországon is egyre többen választják a húsmentes étkezési formát, de itt sógoréknál kifejezetten sok "növényevővel" találkozom. Rátesz erre az Animal Spirit ilyen irányú propagandája, a főnök ugyanis vadvega, és igyekszik erre a hitre téríteni az embereket. A családomban is akad vegetáriánus, Jóanyám '95 óta nem, pontosabban csak ritkán eszik húst, teszi mindezt egészségügyi okokból. A Ferencjóska azt hiszem más kategória, ő inkább érzelmi vegetáriánus, azaz nem akar leölt állatokból lakmározni. A vegetáriánizmusnak a fogyasztott/ fogyasztható ételek szempontjából is több formája van, kezdve azoktól, akik ténylegesen csak az emlős és madárhústól tartózkodnak, át azokon, akik semmiféle állati terméket, tehát például tejet, tojást sem fogyasztanak, egészen azokig, akik csak nyers zöldséget és gyümölcsöt esznek. Nos, a saját álláspontom alapján én aligha leszek vega. Két hete volt nálunk két gyakornoklány Bécsből,-mindketten vegetáriánusok- és meglehetősen sokat beszélgettünk a témáról.

Ami az egészség oldalát illeti a dolognak, valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy nem a vegaság önmagában az, ami fitté, egészségessé tesz. Tény, hogy rosszat nem tesz, de a vegák, akiket ismerek, szinte kivétel nélkül sportolnak is. Nohoppá, akkor most a tyúk volt előbb, vagy a tojás? Vajon ez a fajta táplálkozás ad lendületet egy fittebb élethez, vagy az aktívabb élet imidzsébe illeszkedik bele jobban vegának lenni? Véleményem szerint, egy kiegyensúlyozott táplálkozással, és megfelelő mozgással is elérhető hasonló cél. (Magamról például pontosan tudom, hogy nem a hús az, amivel vigyáznom kell, ha nem akarok eltehénkedni, hanem a kenyérfélék.) Érdekes, hogy egyre inkább teret hódít az u.n "paleolit" diéta, ami szinte szöges ellentéte a vegatáriánizmusnak, azaz: együnk úgy, mint őseink: hús, gyümölcs, zöldség, slussz. (És nem, nem arra gondoltam, hogy kézzellábbal, a barlang előtt ülve.) És a dolog működik, Jóapám például ezzel a módszerrel szedte rendbe magát.

Az elmeleti oldal...nos, az rágósabb, hogy stílszerű legyek. Alapvetően próbálok úgy élni, hogy tiszteletben tartsam az élet bármely formáját, viszont magamat is a természet körforgása részének tekintem, és ilyen téren nem úszom szemben az árral, azaz, ha már mindenevő fogazattal, és emésztőrendszerrel vagyok megáldva, akkor mindenevőként élek. És itt lesz érdekes a gyakornoklányokkal folytatott beszélgetés, mert azt vettem észre náluk, hogy az ő vegaságuk többek között egyfajta tiltakozás a nagyüzemi tömeges állattartás ellen. És hát a fene tudja, erre valahol azt mondom, igazuk van. Én is elég nyomorult dolognak tartom mozdulatlanságban nevelni egy állatot, csak hogy puhább legyen a húsa, hogy a durvább, keleti példákról ne is beszéljünk. Viszont ezen a téren is találkozni túlkapásokkal, a Ferencjóska például odáig fajul, hogy a kutyáját is vegetáriánus kutyatáppal eteti. (Mondjuk én azért megtömtem disznócubákkal, mikor rám volt bízva, nem is akart megharapni érte.) Mindenesetre érdekes gondolat,-egy kanyarral vissza a bécsinákhoz- hogy így tiltakoznak a tömegtermelés ellen. Ami engem eddig inkább zavart, azok azok az ételkülönlegességek, amik egy főre való elkészítéséhez sok-sok állatot kell megölni, vagy megnyomorítani. Mert azért akárhogy is, egy jól fejlett marhából egy fél falut jól lehet lakatni. Ámbár-kanyar vissza-ezek a jól fejlett marhák manapság már nem mindig a legelőn, jólétben kérődznek, sokszor inkább egy 2X2-es karámban. Szóval, el lehet játszani a gondolattal, mi helyes, és mi nem az, főleg, hogy mindig dícséretesebbnek tartottam akár egy tűhegynyit is mozdítani azért, amiben hiszünk, mint beletörődni az "úgyse változik semmi"be.

És épp ezért, itt szeretném kijelenteni, ha némelyik megjegyzésem gunyorosra sikerült, hogy egyáltalán nem vagyok vegaellenes,-a betegesbe átcsapó szélsőségektől eltekintve- sőt, valahol tisztelem is ezeket az embereket, egyszerűen én máshogy vagyok összerakva. Tiszteletben tartom a vegetáriánusok véleményét. És ezért is kell elnézést kérnem bárki vegától, aki ezt látja, olvassa, de részben a téma komolyságának enyhítésére szúrom be ide ezt a képet zárszóként, részben mert majd' lefordultam a székről a röhögéstől, mikor szembejött:

A halott ember Yossarian sátrában

(Vigyázat, enyhén morbid!)


Az előző bejegyzésben említett újsütetű munka-és élőhelyemmel kapcsolatban jutott eszembe most néhány gondolat, a "sötétebbek" közül. Illetve nem sötét gondolatok ezek, mert megbékéltem a dologgal, nade...nade ne szaladjunk ennyire előre. Szóval, nem beszéltem róla, MIÉRT is kerestek új embert, ide a szépséges bércek közé. Ezt elég gyorsan megtudtam a kollégáktól. Az elődöm, Andrea, nos egy elég erős depressziót hozott ide magával, amin nem tudta túltenni magát. Az itt töltött rövid ideje alatt ez súlyosbodott, majd a hölgy felmondott, és néhány héttel rá öngyilkosságot követett el. Én most az ő volt szobájában lakom...nos igen, mikor megérkeztem, még tele volt a holmijaival. Kövezzetek meg, hogy szatírikus vagyok, de valahogy eszembe jutott Joseph Heller: A 22-es csapdája című könyvből a "halott ember Yossarian sátrában". Aki nem olvasta (az egyrészt tegye meg, bár sok türelem kell hozzá, az igaz, másrészt) nekik elmesélem, hogy a "a halott ember" egy katona volt, akit a táborba történő megérkezése után pár perccel tévedésből kiküldtek a darálóba, és meghalt, mivel azonban még nem szerepelt a névjegyzékben, a holmijával nem tudtak mit kezdeni, és a főhős sátrában maradt, aki tisztelettudóan megőrizte őket, mintha az illető ott lakna. És hát, valahogy hasonlóan éreztem magam, rám maradt egy rakat-amúgy használható, és jó- holmi, de mégis, mit kezdjek velük? Utánakérdeztem, hogy a szüleinek nem kellenek-e, de amire szükségük volt már elvitték. Így hát Yossariannal ellentétben, némi gondolkodás után összecsomagoltam őket, és kidobtam. Furcsa, kicsit szorongató, kicsit melankólikus érzés volt, de úgy gondoltam, nem szeretném egy számomra idegen ember emlékeit megtartani. A kérdés másik vonzata, hogy a kolleginámmal együtt eléggé hiszünk a szellemekben. A különbség annyi, hogy én nem igazán tartok tőlük, mert úgy vélem, ha nem adok rá okot, hogy tartanom kelljen, akkor nem kell. Mindenesetre beköltözésem előtt a Ferencjóska füstölőt gyújtott a szobámban, és imádkozott egyet az elhunytért, utána pedig a saját rítusaim szerint én is megadtam neki a végtisztességet. Nos, amennyiben vissza is látogat néha ide (bár nem hiszem, hogy így lenne), akkor sincs baj, a szobám nyugalmat, és békét áraszt magából, tehát nem ártó szándékkal teszi. Mindezen túl, legyen ez a bejegyzés egy kis megemlékezés is.
Nyugodj békében, Andrea!