Winter dreams

Mondják, a tavasz a szerelem időszaka. Télen az emberi érzelmek is jégre kerülnek, takaréklángon égnek. Mégis elkezdődött most valami, amit még magam se tudok hova tenni. Szinte minden eddigi párkapcsolatom, akár tartóssá vált, akár csak egy futó kaland volt, rajtaütésszerűen zajlott le, viharos gyorsasággal kezdődött, majd úgy is ért véget. És az ember mindig találkozik valami újjal... közel három hónap egymás felé közeledés, "kínlódás", megtagadás és elfogadás, utálat és szeretet, hangos nevetés, és csendes egymás-szemébe-meredve-ücsörgés után valami átszabta a gátakat. Vagy talán pont ez a pár hónapnyi idő kellett, hogy lefolyjon az élet medrében, és kimossa a partot. Nem egyik pillanatról a másikra "lett" ez így, mégis van egy pont, amin, mint egy éken átbillent az egész libikóka. Hülye az ember...de ettől szép az egész, hogy nem tudod leírni egy egyenlettel. És akármi lesz is ebből, és akárhogy is, jó, hogy van...




Álmodjunk a téllel, éljünk a tavasszal...

Kiskarácsony

Az utóbbi időben meglehetősen elhanyagoltam szegény blogot...Ennek több oka is volt, részben, hogy egyszerűen nem volt kedvem írni, bőven elég volt a fejemben kergetőző gondolatokat megszűrni, és megfelelő irányba terelni. Úgy érzem jelentős változáson mentem át az utóbbi időben, értve ezt elsősorban szemléletbeli dolgokra. Másrészt valahogy a hirtelen érkező érzelmi hullámokat inkább versben, mint prózában foglaltam össze, amit már régen követtem el, de most ez tűnt kielégítőbbnek.

Na, de tárgyra!

Közeleg a Karácsony. Puff, egy sablonmondat. És itt kezdődik a baj, hogy ez egy sablonmondat, sablonos érzésekkel. Visszaemlékszem gyerekkorom (ifjabb gyerekkorom, na:)) Karácsonyaira, és valahogy egész más érzések társulnak hozzá, mint a mostaniakhoz. Hetekkel korábban izgalomban volt az ember, várta a nagy napot, álmodott róla. Fenyőillat, család, miegymás...Izgalmas borzongás. És most valahogy más. A csodákba vetett hitemet szerencsésen megőriztem gyerekkoromból, ha átalakítva is, és ennek ellenére, illetve talán pont ezért nem tudom egyértelműen csak annak tulajdonítani a Karácsonyok másságát, hogy felnőttem. Persze, biztos hogy a döntő szerepet ez játsza benne, mégis, az, hogy a fenyőillatból tescoszag, a családból veszekedő színtársulat, az ajándékozásból macera lett, mindez nem csak ezen múlik. A Coca-cola röhögő télapója, a műanyagfenyő, és az ideges emberáradat az első képek, amik bevillannak. Nem jó ez így. Maga a Karácsony, ha kihámozzuk a keresztény burokból és megnézzük az IGAZI eredetét, nem más, mint a téli napforduló ünnepe. December 21-én jön el az év leghosszabb éjszakája, ami után, ahogy az öregek szokták mondani "minden nap hosszabb egy tiklépéssel". A megújulásról, reményről új kezdetről szól, illetve kellene szólnia. Valójában inkább helyén lenne ebben az időpontban a Szilveszter.

Ezt a kérdést rágcsáltuk a minap egy pohár bor mellé GY.B.-vel. Érdekes eset ez a lányzó az életemben, valahol a barátság, a szeretet, és a szerelem határmezsgyéjén mozgunk állandóan, nem billenve egyik irányba sem (egyelőre). Mindenesetre sokmindent megosztunk egymással, amúgy lelki szinten. Szóval, minekutána morogtunk egy sort az elrontott Karácsonyon, szinte adta magát az ötlet:

Tartsunk saját Karácsonyt!

Amolyan igazi, beszélgetős, borozgatós, kályha mellett ücsörgős, ajándék- és reklámmentes ünnepet, ami csak a miénk. Hát így lesz. Persze a 24-ét mindenki a kiccsaláddal tölti, de előtte nap összeülünk, vagy kettesben, vagy pár baráttal (nem cimborával:)) És karácsonyozunk. Épp ma délután loptam... na nem...vételeztem...nem jó...kaptam, ez az, kaptam egy kis fenyőfát, a pornói erdőről. Remélem ez a Karácsony tényleg olyan lesz, amilyennek lennie kell.

Boldog, igazi Karácsonyt mindenkinek!

Farkasszerelem

Hozzád bújok dorombolva, hogy érezzem véred szagát,
Megsimítom fénylő hajad hogy lássam szíved búját,
Ölellek- éhes farkas a rángó koloncon
Fehér, deres lelked véres martalékom.

Glede....

Fordul a kocka, és élvezem
Hogy a világ tengelyét tekerem,
Előre, jó széllel, visz a vitorla,
Apró szikra, mi a lángot felszítja....

Nyergelj, fordulj!

Olyasmi érzetem volt/van ma, mint amikor- hogy egy régi pórias kifejezéssel éljek-"megfordul bennem a bornyú". Változok, és változni, változtatni akarok. Menni az álmaim után. És most talán-el ne kiabáljam-talán végre eljutottam arra a pontra, hogy nekiindulok ennek az útnak. Ehhez először is le kell zárnom magamban a múlt azon emlékeit, melyek fájnak. Ezzel még vannak bajok, de egyre jobban megy, és ismét léptem egy nagyot affelé, hogy sikerüljön. Elfogadni, hogy semmi nem tart örökké, és továbblépni. Most már elhiszem, hogy menni fog, és megtalálom újra önmagam. Változtatni akarok továbbá az életem olyan területein, mint például a munka...Nos igen, immár negyedik éve taposom a Vépi Szakközépiskola és Bolhacirkusz őrületet őrlő malmának kerekét, és azt hiszem belefáradtam. Be kell látnom, nem nekem való ez az állás. Persze, nehéz itthon kielégítő munkát találni, akárhány diplomája, nyelvvizsgája, akármije is van az embernek...Volt egy hirtelen felindulásból jött külföldre költözési szándékom, ami aztán csillapodott, de a vágy megmaradt. Pedig a megoldás pofonegyszerű, hiszen én marha itt lakom a nyugati határszélen, társalgási szinten beszélem a németet, így hát betámadom Ausztriát. Külföld is, levegőváltozás is, új munka is, mégis, bármikor hazajöhetek. Persze, ezek csak tervek, de jól esik a kis májamnak, hogy vannak terveim...Amint az előző gondolat megfogalmazódott bennem, és leültem megbeszélni egy illetékessel, megcsörrent a telefonom, és kaptam egy részmunkaidős állásajánlatot. Egy nyáron-megismert-lány, akinek bútorüzlete van, na ő akar engem amolyan kapcsolatépítőnek (mily meglepő) az osztrákokhoz:) Fuh, valami lesz, valami lesz, érzem... 3 hónap mélydepresszió után most mosolygok az emberekre, és ők visszamosolyognak...ez persze jó hatással van a kapcsolataimra is, értve ezt minden területre. Nem akarok már mindenáron egy új szerelmet, szépen kivárom az idejét, és addig is...kiélvezem, amit lehet. Na nem kell semmi "olyanra" gondolni... (hmmm,ha minden igaz, ma is hölgytársaságban töltöm az estét:)).Bocsánat:) Persze, nem vagyok még a topon...de-lekopogom-egyre nagyobb léptekkel tartok felé. Mintha sorsom fonala most a kezemben lenne. Hát, lássuk csak, mit is kezdek vele...

A 13-mas szoba szelleme

Mindenhol jó, de a legjobb Sopron, mondja a reklám. Nos, belekóstoltam én is az igazi soproni életbe... Az egyetemi/ főiskolás életet, annak minden örömével és bánatával volt alkalmam megtapasztalni, egy évig Pécsett, majd négy évig Szombathelyen, most pedig nem kis otthoni nyomásra, és némi józan megfontolásra jelentkeztem természetvédelmi mérnök szakra a soproni alma materbe. Hogy jó döntés volt-e, nem tudom, egyelőre nem érzem úgy, túl kevés az affinitás, túl sok a macera. De! Főnökeimmel való hosszú egyeztetés után az egyhetes konzultációs időszakra nyakamba vettem a világot, az utazótáskámat, az elmaradhatatlan hátizsákot a túlélőfelszereléssel (bicska, szemüveg, óvszer), és egy hétre felköltözék Sopronba. Az első, és egyik legnagyobb meglepetést a szállás okozta. Jóképű BM-szálló ígéretével talpaltam be a Kossuth utca 1 szám alá, mely fantáziámban mint a vendégeket éjjel-nappal nyitott kapukkal váró menedék élt. Nos, nem így lett...

Az udvart 2-3 épület állja körbe, és hiába nyitogatom bármelyik ajtaját, hiába köhécselek, toporgok, senki sehol... Némi telefonálás, idegeskedés, szentek emlegetése után végülis a helyi kapitányságon jutok hozzá a kulcshoz, mely-mint kiderül-félelmemnek alapot adva- a központi épületet nyitja. Nos, sajnálom, hogy nem volt nálam fényképezőgép, és a világ feszes hálóján se találtam képet az házról. Alapvetően tiszta, rendezett környezet fogad, a hangulata azonban...valahogy a Silent Hill című filmet jutttatja eszembe, illetve az abbéli szállodát. Főleg miután kiderül, hogy az egész "ojjektumban" egyedül vagyok, mint az ujjam. Maga az épület egy régi stílusú polgári ház, megrekedve a bérházak, és a kastélyok közötti érzésvilágban. Pucolatlan téglahomlokzat, szürke erkélyek, a tetőn, pont a bejárat felett letört kezű angyaltorzó ácsorog. Mintha csak arra várna, hogy a belépni készülő nyakába essen. Belül ürességtől kongó előtér, ki-tudja-hova-nyíló ajtókkal, majd az igazi, horrorfilmbeli vaskorlátos csigalépcső. Az emeleti folyosóról persze egyetlen ablak se nyílik Isten egére, így félhomály, sötétség, illetve a kettő közötti átmenet fogad. Némi tapogatás után villanykapcsolóra nyúlok. Már csak mosolygok kínomban, mikor a "vendégszoba" felirat felett a 13-mas szám vicsorog. A szoba kényelmes, rendezett, de persze fűtés nincs, az ablaktáblákon bezörget a szél, és az egyetlen lehetséges hangforrás, a tévé, rémisztő zajokat produkál. Nem tart sokáig, hogy magamban "Szellemszállás"-ra kereszteljem a helyet. Az egész napos egyetemi padkoptatás után aztán Tri barátommal (mert ugye összehordja a szél a szemetet, ő is Sopronba jelentkezett) nyakunkba vesszük a soproni éjszakát... Nos, ha más nem, ez pozitív, igen, itt van élet, fiatalság hangulat. Persze, megbeszéljük, ki hol kapott kvártélyt...jót vigyorognak rajtam az emberkék. A napok során aztán megszokom, sőt majdhogynem megszeretem a Szellemszállást. Azt hiszem kihozza a morbiditást igénylő oldalamat. Ki tudja, ha lesz következő alkalom, talán ide költözöm be újra...bár...:)

Na, mi újság Wagner Úr?

Ez a bejegyzés egy hangulatfestés, kicsit talán önelemzés is, kicsit talán abból a vágyból született, hogy kiírjam magamból, ami bennem van. "Úszok" mostanában, ahogy néhány napja bevillant a fejembe ez a szó, lefestve a hangulat-és lelki állapotomat. Persze nem fizikális értelemben, ugye a gépnek se tenne jót... Sodródom, és hagyom is sodortatni magam, de mindig mozdítok annyit mentális végtagjaimon, hogy a nekem tetsző irányba ússzak. Néha nem tudom, hogy egy nagy folyóval sodródom-e, vagy egy tóban úszok körbe-körbe, de-remélem, és hiszem- inkább folyó ez, ami tart valahonnan valahova. Sok, viszonylag friss seb van a szívemen, amik lassan, de hegednek. Sajnos nagyon lassan, és biztosan meglesznek a hegek is egy darabig, de az élet már csak ilyen. Közben kezdem szimatolni az újdonságok szagát is, élvezni a "szabadon" úszkálást. Most a mérleg nyelve még bizonytalan, hol a sebek fájnak jobban, mikor eszembe jut, hogy valaki/valami hiányzik, hol az újdonságok izgatnak jobban. Sajnos sokszor még az előző felé billen a nyelv. Sokat ront a dolgon, hogy rövidke életemben először TÉNYLEG egyedül élek, már ami az embertársakat illeti, hiszen Árnyék, hű bernim mindig odabújik némi szeretetet adni és kapni. Huszonegynéhány éves koromig szüleimmel éltem, majd lakótársakkal, végül párommal, így merőben új helyzet számomra, hogy teljesen a magam ura vagyok. Mindazon túl, nem hiszem, hogy muszájból draszikusan változtatni akarnék ezen. Nem szeretek egyedül ébredni, és elaludni, jól esne valakivel megosztani ilyenkor a gondolataimat, érzéseimet, de hogy például hazaköltözzek anyámékhoz, vagy albérlőt fogadjak...na neeem:) Mindemellett nem mondanám, hogy magányos vagyok. Szinte az egész napomat emberek között töltöm, legyen szó munkáról, vagy szórakozásról. Szombathely, a nyáron szellemvárossá vedlő lakóhelyem ilyenkor újra kezd megtelni élettel. Ez jót tesz nekem is, új emberek, új események, új csábítások. Bár a magány alapból a lélekből ered. Kevés érzést utálok annyira, mint mikor emberek között érzem magam egyedül. De remélem jó úton haladok. Néhány hete volt egy elég ronda kibukásom, amire egy kedves barátnőm nyugtatólag azt mondta "Nem azért, hogy megijesszelek, csak hogy felkészítselek: ez még nem a mélypont"... Nos, most az egyszer örömmel mondom, nem volt igaza...bár nem akarom elkiabálni, de nagyon remélem, hogy nem. Remélem jó irányba úszok... azt hiszem, újra meg kell tanulnom, hogy feküdjek fel a kedvező áramlatokra, amik arra visznek, amerre én szeretnék úszni, és közben sodorjon is elém/mellém ezt-azt a folyó. Most érzem a reményét, hogy kezdem megtanulni, újra. De ez egy hosszú folyamat. Mindenesetre nem adom fel, és bízom a folyóban is. Mert csak folyó lesz ez...