Képszinházrul.

-avagy az unalom űzésére.

Isa, kedves feleim, s testvéreim az Úrban, kik rendszerest böngészitek e krónikák lapjait, tik tudjátok már, mily folyománya van annak, ha így télvíz idején a' nemesúrnak se uradalmában, se elméje parcelláin nincs semmi sürgős teendője. Biz, felróvásra kerül az elmúlt esztendő filmszinház-látogatásainak számvetése. Hogy téntám, s a' kendtek drága ideje se fogyjék oktalan, lássunk es hozzá.

A' nagy Fal

Hiába tanítá, hej, nékem kedves nevelőm, hogy a' hangya kínai népség az nagy messzeségekbe nyúló falát a' fostos mongólok ellen emelé, megtudám, hogy az igaz valóságban mindeféle ocsmány, Istentől elfordult teremtmények ellen való szerkezet az. Az képszínházi mozgófilm, mit es alkottak erről, mit es mondhatnők, nem sokkal vala gyalázatosabb, mint amivel előre gondolék. Tudám én, hogy az Ámerikás gyöttmentek kondérjából aligha sül ki bármi értelmes, s éppúgy azt es, hogy egy és egy fél órányi kellemes ejtőzésen, s némi pirított tengeri elmajszolásán kívül aligha számíthatok lelki táplálékra. S így lőn, bár sem egy épkézláb felszólalás, sem egy agyvelőmet megindító cselekedet nem vala a' műben, s kardot-íjat úgy fogtak vala benne, mint kanász a kolbász végit, egy estvére, kikapcsolódni az uradalom feletti nyűgökből, igen helyén volt. Tán csak az fáj, hogy Yimou Zhang úr, ki kommandálta e mű megrendeztetését, s már bizonyítá tehetségét a "Hős" című, igazán szemet s szívet gyönyörködtető eposzban, ily garasos gyesznómoslékra fecsérli tálentumát. 

De, mint mondják mifelénk: Pénz beszél, s kutya ugat.

Zsivány egyes-egy csillagháború rege

Helytelen vón', biz kihagynom ehelyrül a' nagy eposz soron következő darabját. Barátom, s testvérem az Úrban, a' Festő Úr mondá vala még tavalynak előtte, midőn a' képszínházban megtekinténk vala a' hetedik csillagháborút, hogy "ez biz képjátéknak nem túl jó, ellenben csillagháborúnak annál inkább." Nos, feleim, ehelyt nem vala szükség, se késztetés ily gondolatokra, a' Zsivány úgy vala jó, ahogy vala, a' maga fenségében s jóságában. Úgy vélem, ezen remek még a' számára is ehető vala, 'ki nem lapozgatta végig a Csillagháborúk minden krónikáját. Egyetlen sérelmem vala tán, hogy Veder gróf magyarított hangzata oly gyalázatosra sikerüle, hogy azért biz Vargária uradalmában már mejjébe állítjuk a' ménkűszablyát az emberfiának-ámbár ezügyben nem az alkotó ludas. Nos, testvéreim az Úrban, e mű megéri biza azt az egynehány pengőt, hogy megtekintsétek a' képszinházban.

Meggyüvés

Ha vallanom volna szükséges, mely élmény volt az Úrnak tavalyi évében leginkább felemelő, s emlékezésre méltó, én biza a' "Meggyüvés" avagy "Érkezés" című remek mellett döntenék. Nehéz ehelyt pontosan formálnom szavaim, miről, s hogyan mesél a' rege. Szól biz az időről s térről, bizalomról s határokról, elrendeltetettségről s szabadságról, ostobaságról s nyelvi okosságokról még ha a' levegőégből alászállott rút téntahalak regölnek is róla. Oly mű ez megént, mi nagyot loccsan, de csak kevesen hallják, s a'kik méges, azoknak hullámokat vet velejében még a' szinház után es sokáig. Ki a' jó bort, a' husos szalonnát, a' szép özvegyeket, s az igaz nótát szereti, tekintse meg, nem lesz bánatára.

Vándorsólyom kisasszony érdekes gyermekcséi

Tim Burton uramról, Isten tartsa meg jó egészségben, gondolék én mán jót es s rosszat es. Kerüle már ki pennája alól néhány igazi remekmű, majd a' későbbiekben csapnivaló, kutyákfattya ostobaság es. A' mostani darab virtusában hajaz remekeire, kivitelezésében es régi nagy fényét idézi, s a' csepűrágok es jól muzsikáltak vala benne. Bár nem hozá vissza a' fent nevezetes úr igazi dicsőségét, de megpendíté lantjának s egyéniségének régi hagjait. Bár mívelt úrnak tartám magam, elmém némileg belezavaroda az időnek s a' térnek gyakori váltakozásába, ámbátor ez inkább vala saját hiányom, mintsem a' műdarabé. Mindenképpen megér egy misét, ha megyéspüspökünk elmondja érette, s reménylem, Tim Burton uram jó uton halad, s észhez tér azon undok állapotából, melyben a szentfai képüzem riherongyává lőn.

Az apró kedves jószágnak titokzatos élete

Szívemnek még meglett férfiemberként es kedves a' gyermekded meskete, megtekintek hát időröl időre egyet. A' "Kis kedvencek titkos élete", mely szent magyar nyelvünkön ily hosszú, s cirkalmas nevet kapott vala, az ánglius "Pets" helyett, igazán mórikálós s kedves kis mendemonda. Afféle rege ez, melyre gond s aggodalom nélkül elvihetjük pereputtyunkat, a legkisebb csecsszopóig, de fölnőtt urak is kardcsörgetve hahotázhatnak rajt a szakáll alá. Meleg szívvel ajánlom bárkinek az Úristen ege alatt, 'ki ügyel a' jószágra, s szereti, s jókat derülne.

Dedpuli

Festő Úr vitt vala el a' Deadpoolra, mert Festő Úr koponyájában minden jó, mi a' Marvel uradalomból elékerül. Látám én már ilyenformán a' Zöld Bestiát, a' nordmannok pogány Villámistenét, a' Pléhurat, a' Megtorló Hadjáratot, a' Furaorvost, s mindet amolyan "iszenjóvan" formának gondolám, de ez igazán ínyemre vala. Hogy mely sok gyesznóság, marhaság, ökörség s ebség fér bele Isten ege alatt egy ilyes képmesébe, szinte hihetetlen. Külön jótétemény volt a' színház számára, hogy Marvel grófék, ha nem es túlzottan, de kicsént eltávolodtak a' feléjük szokásos gyermeteg jó s gonosz, fekete s fehér sematikátul. Estebédre, póréhagymával s egy korsó jó fűszeres serrel igazán ehető.

A' medve nem játék

Hogy úri becsületem folt ne essék, fel kell rójam ehelyt, hogy "A' visszatérő" nem a' múlt esztendőben került a' közönség színe elé. De tán elnézi nekem a' világ, s nem kell meghosszabítnom napjaim a' purgatóriumban miá, ha hozzácsapom e listához, hisz jómagam akkor akadék belé. DiCaprio gróf, ki ugyan rossz lapokkal kezdé a' snapszlit, s fejemben sokáig afféle tejfelesszájú nyikhajként élt vala, kinek székeléshez es a' dadája segítsége szükségeltetik, újra megmutatá, hogy van benne virtus. Igazi műremek ez kérem, mi megmutatja, mire es képes az nemes úr, ha Istenigazából hajtja az akarás. Kiváló, fájintos képek, s remek kompánia teszik egésszé a' regét, melynek alapja biz az igazságon nyugszik. Ki a' jó képmesét szereti, igazán ne hadja ki a' kénálkozó eshetőséget, ha megtekintheti.

További szép estvét s jó éjcakét kévánok a' nemes Uraknak és Hölgyeknek, tisztelettel maradok:

Vargha Gróf, Vargária örököse

Kelt: Vargária birtokán, Fergeteg havának huszonhatodik napján, lámpaoltáskor.

Olcsó húsnak...

No, az úgy kezdődött, hogy a héten mindenféle rendetlen gondolatok kavarogtak a fejemben. Így jobbra-balra, tudod, mintha menni akarnának valahova. Nekem meg van erre egy jó módszerem, hogy szétcsapjak közöttük: fogja magát az ember, beteszi a kontaktlencsetartót meg egynapi hidegélelmet a hátizsákba, és eltűnik a pics lelép egy időre valahová. Ennek szellemében még hét elején be is terveztem egy egynapos túrát, amit pénteken sikerült kiviteleznem. Összemászkáltam a Szent György hegyet, megnéztem a bazaltorgonákat, kicsit megfagytam, estére meg Tapolcán aludtam. A gondolataim, köszönik, hadrendbe álltak, bár ez a hegy dóga. Meg is alig fáztam, bár ez meg az én dógom. De a szállás....na az, az a ti dógotok. 

Arról mesélnem kell.

Notorius csavargóként láttam már pár helyet, ahol az ember álomra hajthatja a fejét. Szebbet és kevésbé, jobbat és kevésbé, olcsóbbat és kevésbé. Félreértés ne essék, főleg az ilyen spontán eltávozásaim során az igényeim a szilárd tető, legalább négy fal, legalább egy ágy, és ötnél kevesebb patkány feltételekben bőven kimerülnek, ami a szállást illeti. Ezzel még nem is lett volna gond.

 Hanem...kezdjük az elején.

Nos, a booking.com oldal talán sokaknak ismerősen cseng. Egy egyszerű de nagyszerű, világszerte használt és használható szálláskereső oldal, ahol sokféle feltétel alapján lehet az igényeinknek megfelelő kvártélyt találni. Mivel nekem erre az egy éjszakára ponttökmindegy volt, ezért nemes közönnyel beírtam, hogy a legolcsóbbat és bumm, már le is foglaltam a szobámat. Ha nem számítana negatív reklámnak, leírnám, hogy a "Krisztián Vendégház"-ban Tapolcán, de erkölcsi okokból nem tehetem, ezért kérlek, erről ne is kérdezzetek. 

4800 forint, fizetés a helyszínen, gyóvan. Tíz percre a foglalás után kapok egy hívást egy német számról. No gondoltam, ha nem Angela Merkel hív, hogy elnézést kérjen mindenért, akkor ötletem sincs. Ennek okán felvettem és ékes, az idők során némi alsóosztrák és bécsi dialektussal fűszereződőtt németemmel bemutatkoztam és megkérdeztem, miteccik. Ik...ik...zi....háben...-jött a vonal túlvégéről, ja mondom oké, leesett, a booking átállította magát németre. Nyugalom, kértem az enyhén visítós, ötvenes női hang gazdáját, magyarul is elég jól tudok. A hölgy ennek úgy megörült, hogy rögtön közölte, hogy megjött a foglalásom, de ne oda menjek, hanem a másik vendégházukba. Ömm mondom, az jó lesz nekem? (Meg aztán mégis mé?-gondoltam még mellé.)Hát kiderült, hogy nem, az nem lesz jó nekem, mert az pont nem arra van, mint amerre én fogok tekeregni. Ebben megnyugodtunk. Mint ahogy abban is, hogy mivel senki nem lesz a háznál az adott napon (ami egyébként direkt célom volt) ezért a hölgy átküldi nekem a gondnok számát, és majd őt érkezés előtt fél-egy órával felhívván fog engem nyitott kapu és vetett ágy várni. Remek, ebben is megnyugodtunk. Éééés Dániel,-sivítja a hang a vonal túloldaláról-akkoooor az összeget azt ááát tudnááá utalniiii? No itt kezdett olyan vakaródós érzés elindulni a tarkóm felől, talán ismeritek, hogy ez a kutya sánta. Ugyanez az érzés az, ami ilyen helyzetben az emberbe belenevelt udvarias "persze, semmi gond"-válasz helyett egy nyugodt, de ellentmondást nem tűrő hangon kiejtett "nem"-et generál, a hozzáfűzött "elvégre az oldalon helyszíni fizetést adtak meg" kíséretében. A hölgy még megpróbálkozott egy "de nincs bankterminálunk"-kal, mire a kérdést azzal zártam le, hogy de nekem lesz készpénzem.

Ebben meg főleg megnyugodtunk.

Aztán pár napig pont nem érkezett meg az ígért szám, én meg pont nem foglalkoztam vele. Illetve annyit, hogy egyszer visszahívtam a szállásadót, aki nem annyira vette fel a telefont. Az indulás napjának reggelén gondoltam azért csak odacsörgök mégegyszer, ha most sem veszi fel, hát foglalok másikat. Felvette, megnyugtatott, hogy minden úgy lesz ahogy megbeszéltük, majd megjött az áhított kontakt. Ebben a boldog tudatban vágtam neki utamnak. Miután délutánra úgy gondoltam, hogy eleget kergetőztem a szellemekkel és a szélördögökkel a hegyen, továbbá kigyönyörködtem magam a Tapolcai-mednece látképében és a bazaltorgonákban, az ezüstparipa szélcsendjéből felcsörgettem a gondnokot, tisztelettudóan bemutatkoztam és mondtam, hogy jó fél óra múlva érkezem a szállásra.

-"Hát én most micsináljak?? Én nem lakom ott"-jött a válasz a szállásadómétól eltérő, de korra és stílusra hasonló női hangtól. "Hideg van, én nem megyek fel oda. El kellene jönni értem!" 

A "viszkető tarkó" érzésben az a jó, hogy két irányban is működik. Egy alig hallható sóhaj képében elengedtem, ami elsőre a számra jött. Túl sok egyszótagos szót tartalmazott volna. "KELLENE?"-kérdeztem vissza inkább. Gondnokhölgy aztán kicsit visszavett a vehemenciából, majd mikor tudatosítottam benne, hogy hát Tulajhölgy ilyen apróságokról nem tájékozatott, hogy én még taxisofőrt is játszok azért, hogy aztán fizethessek nekik, még elnézést is kért. Két pont között a legrövidebb út az egyenes elvén megegyeztünk, hogy felveszem, aztán átcsörgünk a szállásra. Tulajdonképpen, ha a vendéglátás alapelveit nem sértené az a negyedórás kutatás,  illetve a néhány "akkor most hol is?" jellegű telefonhívás, amik után megtaláltam a tapolcai panelrengeteg aljában Gondokhölgyet, nem is zavarna.

Az időmbe belefért.

A szállás maga egyébként körülbelül azt nyújtotta, amit ennyi pénzért helyi viszonylatban vártam. Talán egy pár dolog volt csak enyhén zavaró: az egyik a nem zárható, és a széltől állandóan kivágódó kertkapu, a másik a fellevegősödött vízvezetékrendszer, aminek folyományaként a hőmérséklet nem ment 17 fok fölé, illetve a hangosan sipákoló-szortyogó-erőlködő csövek miatt éjjel zombikkal álmodtam és negyedóránként arra riadtam, hogy "valaki mászkál itt". Azon is elgondolkodtam, hogy ha nem magam lennék, azért az bosszantana, mert a szobák úgy voltak kialakítva, hogy a legbelsőből, amit kaptam, szigorúan csak a többi vendégén át lehet elérni a ház bármely pontját.

 De mondom, amire nekem kellett, megfelelt. 

Hanem. Gondnokhölggyel végülis (miután morogtam vele még egy sort)még össze is cimbiztünk, aztán csak belecsuklottam újra az éterbe, mikor számlaírás közben közölte, hogy akkor hatezer forint lesz. Nem lesz, mondom, merhogy a bukingon négyezernyóc. Friss cimboraságunkra való tekintettel gyorsan megyegyeztünk, hogy ez nem az ő sara, ő ezt az ukázt kapta Tulajhölgytől. Felhívtuk hát Tulajhölgyet, aki hosszas magyarázkodásba kezdett a dolog miértjeiről, amik közül legjobban a "de hát az egész nagy házat befűtjük magának" tetszett (nem lesz***om?), mikor azonban többedjére közöltem vele, hogy amit mond, az nekem por és hamu, és nem is azon az ezer forinton fogok fennakadni, de én ma annyiért fogok itt aludni, amennyiért lefoglaltam a szállást, akkor megegyeztünk, hogy idegenforgalmi adóstól kap ötezerháromszáz pénzt és joccakát. 

Mikor fizetésre került volna a sor, Gondnokhölgy közölte, hogy ő nem tud visszaadni, menjek el felváltatni. Na itt már kiszaladt belőlem, viszketés ide vagy oda, egy amolyan igazi falusi "bazdmeg." Mondtam, nem megyek, majd később, aztán reggel itthagyom az asztalon. Azt nem lehet, miért nem megyek most? Hát erre mit válaszolhattam volna, mint az igazat: mert nincs kedvem. 

Végül, mert már nagyon nyugalomra és egyedüllétre vágytam, elugrottam a kétsaroknyira lévő pékségbe, kifizettem az idegenforgalmi adóval dúsított szállásdíjat és kaptam számlát. 

Jeee.

Gondnokhölggyel meg megegyeztünk, hogy reggel a kulcsot lazán bevágom a villanyóraszekrénybe. Közben kapott egy hívást Tulajhölgytől, aki a maga teret betöltő vércsehangján többször felhívta a figyelmét, hogy "de reggel a kulcsátadásnál ott legyél ám!". Gondnokhölgy letette, majd közölte, mintegy magának, hogy "annyit nem fizetsz te, csezd meg". Úgyhogy egy cinkos pillantásváltás után megegyeztünk hogy mi tartjuk magunkat a mi tervünkhöz.

Ja kérem, kis pénz, kis foci.

És végre nyugalmam lett.

Másnap találkoztam Ádámbátyámmal, akinek elújságoltam ezt az esetet. Ő is mesélt egy, ha részleteiben nem is, de lefolyásában némileg hasonlót, ha nem lenne antireklám, elmondanám, hogy a badacsonytomaji Piroska Házról, de etikai okokból nem tehetem, erről ne is kérdezzetek. Szóval gyorsan összeraktuk, hogy ez bizony jó eséllyel ugyanannak a Tulajhölgynek a kezében van.

Ügyes, nagyon ügyes. 

Nos. 

Kellene még hozzáfűznöm valamit?

About my G-G-Generation

A téma az utcán hever, szokták volt mondani az öreg újságírók. Tekintve, hogy én nem vagyok se öreg, se újságíró, nekem kellett pár nap, hogy miután többedjére az arcomba nyomta a világnak nevezett randomgenerátor ezt a témát, eljussak a gondolatig, hogy megfogom a nyakát és addig csapkodom a fejét a billentyűzetbe, míg bejegyzés nem lesz belőle. Generációelmélet,  az lesz itt kérem. És mint mindenről a világon, kivéve a fluxuskondenzátort, a mikrohullámot és a nőket, e témáról is van egy plusz elméletem. Pontosabban egy kiegészítő elméletem. 

A generációelmélet, az egymást követő generációk sorrendje, leírása, kategorizálása, tulajdonságaiknak és különbségeiknek bemutatása lassan külön tudományággá válik, mellyel manapság sokat foglalkoznak a népek. Az utóbbi időben meg feltűnően sokat, bár hogy ez miért van így, rejtély előttem. Hogy miről szól a történet, azt kérlek olvassátok el ITT, egészen rövid, zanzásított verzióban, én nem koptatom most vele az ujjam, ha már nálam bölcsebb emberek leírták. De ezen felül is tessék nyugodtan és bővebben hozzáolvasgatni, anyagot találtok róla elegendőt.

Én pedig hozzáfűzöm a saját gondolataimat. Mert azon agyaltam, miközben az elmúlt napokban kaptam a témáról egy cikket, majd beszélgettem róla, majd egy másfél órás előadást is megnéztem jútubon, ami ugyan nem erre volt kihegyezve, de végleg bekattantotta a reteszt, hogy azért nekem, nekem marha nagy szerencsém van, na.

Én ugyanis Y generációs vagyok, de annak nagyon az eleje, majdnem határesete. Az Y generációt 1980-tól 1995-ig datálják, bár hallottam már '82-'95 is, mindegy, a lényeg, hogy én a magam 83-mas születési dátumával még leginkábbis átmenetnek számítok.  Persze, tudom, hogy ezek az évszámok azért vannak, mert valahol meg kellett húzni a határt, de ha rajtam múlna, a mi "algenerációnknak", mondjuk most hasraütési alapon azt mondom, hogy a '80-'85-ösöknek, én Isten bizony adnék egy külön kategóriát. G generáció néven. Azon egyszerű oknál fogva G, mert tök jól idepasszolt bejegyzéscímnek a Limp Bizkit "My generation" című számából random kiragadott félmondat és ha valami passzol azt ne csesszük el túlmagyarázással, ugye. Ennek tényleg ennyi az oka, ne gondolkodjatok rajta.

A számot meg beteszem neketek ide a bejegyzés végére, lehet hallgatni, vicces.

A generációelmélettel egyébként, hogy tegyek egy kis kitérőt, mielőtt rátérek a lényegre, szerintem óvatosnak kell lenni. Soha nem lesz ugyanis teljesen objektív. Mert akárki ír róla, mindig a saját generációjának szemüvegén át teszi, akár akarja, akár nem, azaz a különböző generációk mindig valamilyen"EBB"-ek lesznek. Ezért van az, hogy az y generáció mozgékonyabb, nyughatalanabb és céltalanabb mint az X és a baby boom, azaz a mi idősebb komáink, illetve szüleink, nekünk meg ők stabilabbak, földhözragadtabbak és beletörődőbbek. No, ezért mondom, hogy amennyire lehet, igyekszem itt bezzegkedés nélkül írni, de nyilván nem fogom tudni teljesen kikerülni, mert én is csak a saját fejemből látok ki. 

Hogy még hegyezzem egy kicsit a ceruzát, rá fogok most menni arra a kikerülhetetlen kérdésre, ami -úgy tűnik nekem- az egyik központi témája az Y és az őt megelőző generációk közti különbségeknek: mégpedig az onlájn közösségi térbe való belépés. Ez a leírások szerint az egyik olyan momentum, ami markánsan megkülönbözteti az Y generációt elődeitől. Sőt, a szakirodalom odáig merészkedik, hogy minket "digitális benszülötteknek" keresztel, akik már beleszülettek a fészbuk, a gugli, a wikipédia és a messzendzser korába.

Na itt lép be az én G-generáció elméletem. Ugyanis ránk ez igaz is, meg nem is. Én, amennyire vissza tudok emlékezni, talán 10 éves lehettem, mindenesetre már bőven általános iskolás, mikor először találkoztam egyáltalán az internet fogalmával, és már bőven kiskamasz, mikor életemben először nyitottam meg a vezetékes telefon vonalára rákötött, kávéfőzőhangon visító ISDN modem csatlakozása után, félórás várakozási idővel a pornhub.co...az altavista.hu-t, na. Szóval nem, mi határozottan nem születtünk bele mindebbe. Ellenben bőven a fiatal és fogékony gyerekkorban voltunk a technika igazi előretörése idején ahhoz, hogy zökkenőmentesen mindennapjaink részévé tegyük azt. Bizony, mi még kutattunk a könyvtár poros sarkában a beadandóhoz szükséges szakirodalom után, de nem jelentett gondot elsajátítani a google fortélyait, pletykáltunk a faluban a kereszteződésben a többiekről, de seperc alatt megtettük ugyanezt iwiwen is, vertük fejbe egymást sörpaddal a búcsui bálon, de játszottunk már hálóban a doom-mal is, kacsintottunk rá lányokra a kulturházban, de tudjuk, hogy a tinderen is megtalálhatjuk életünk szerelmét. (Az iróniát meg érted, ugye...)

Tehát mi vagyunk azok, akik már messengeren írnak rá a komákra, ha kidobta őket az asszony, de aztán a gyalult faasztal mellett, a söröskorsót mérgesen forgatva, az offlájn térben beszéljük ki egymással gondjaikat.

És hogy őszinte legyek, nekem ez tetszik. Mi kicsit mindenből megaptuk a jót. Éééés most jön az, hogy el kellene kerülnöm a bezzegkedést. Remélem menni fog.Ha nem, mentem magam azzal, hogy tudatában vagyok, hogy egy embert nem egy évszám és nem egy random ember által leírt random elmélet határoz meg. Senkire nem lehet ráhúzni egy sémát, senkiről nem lehet általánosságban beszélni. A nagy vonalakban felvázolt elméleteket eltolja erre-arra az egyén....egyénisége. Ellenben, és, de, valamint szóval: nekünk, egyfelől, még van alternatívánk, mondjuk áramszünet esetére. Nem azért, mert az Y későbbi tagjainak ne lenne, vagy akármilyenEBB ek lennének nálunk, csak mi még ténylegesen megéltük és megtapasztaltuk az internettelen világot, tehát nem kell gondolkodnunk rajta, hogy mit csináljunk, ha buli közepén elmegy a menkü, lámpástól és wifistől, hanem automatán vesszük elő a gyertyát és a snapszerpaklit. Másfelől azonban, az online térhez és az azt létrehozó technikához való alkalmazkodásunk sokkal gyorsabb volt, mint az elődöké.

Hogy ez utóbbi miért, erre megint van az elméleten belül egy alelméletem. Azért, mert mi viszont már "próbálgató" generáció vagyunk. Tudom, ez így ködös, de elmondom, mire gondolok. Tegye fel a kezét, aki tud legalább felhasználói szinten számítógépet és okostelefont használni! Lévén a Thorium blog közönsége nem teljesen megalapozott, de ennek ellentétét sem magán viselő feltételezéseim szerint nagy átlagban a 20 és 45 közötti korosztályból kerül ki, ennek is abból a rétegéből, aki rendelkezik számítógéppel, vagy okostelefonnal, továbbá internettel és most épp az enyhén vibráló képernyőn olvassa az alábbi sorokat: köszönöm, mindenki leteheti. Na most, tegye fel az, aki vérrel-verítékkel, súlyos tanfolyamok árán sajátította el ezt. Igen, ti hatan ott? Rendben, körülbelül erre számítottam. Ez emberek, ez azért van (szerintem), mert az elődgenerációknak a technika, mármint a mi számunkra már szinte-természetes, modern, digitális technika, az áram hajtotta, képernyős okosságok, még kicsit a misztikus világ és a drága ritkaság körébe tartozott. Nem volt megszokott, nem volt pótolható, ha földhöz barrantotta az ember és ők az ő szüleiktől még azt tanulták, hogy: "kisfiam ne nyúlj hozzá, elrontod!!". Hát nem is nyúltak. Csak azt és csak annyit, amennyit ijedtség nélkül megtehettek. Na, nálunk, a G generációnál meg már pont leomlott ez a gát, már gyerekként találkoztunk a tetrissel és a nintendóval és bizony addig bökködtük a comodor 64-es robosztus szürke billentyűit, míg pacman fel nem zabálta az összes sárga pöttyöt. Vagy újra nem kellett telepíteni a gépet, de már arra is akadt egy haver, aki megcsinálta. Tehát míg a szüleink generációjának ténylegesen mindent meg kell mutatni a digitális világban, mi autodidakta módon elsajátítjuk, vagy elrontjuk, újrapróbáljuk, majd elsajátítjuk. És mondom, ezzel igyekszem nem bezzegkedni, bár azt hiszem már sikerült is. 

Franc.

Mindegy, nekem tetszik, hogy ez így van. Szoktunk összeülni. A komákokkal, mármint. Olyankor telefoncsend van. Nem pötyög, nem nézegeti. És szoktunk mesélni egymásnak, és jókat röhögünk, vagy rosszakat szomorkodunk rajta. Aztán szoktunk hazamenni, felcsapni a laptopot és blogon is mesélni. Aztán onlájba rakni a szöveget és megnézni, hogy ki lájkolta és ki kommentelte. Na, ezért G generáció.

Nekem jó.

Az Erő legyen veletek.

Jajjj, a zene. Majdnem elfelejtettem. 

A cenzúrázatlan verziót kapjátok, mert abban káromkodás is van.

Tessék. 

Karácsony másnapja

Hát szervusztok, kedves blogjáró gyerekek, újra itt van Thorium bácsi. Boldog Karácsonyt, kellemes Yulét, áldott fenyőünnepet. Remélem, jók voltatok és kaptatok ajándékot a Jézuskától, a Mikulástól, illetve az ateisták a rokonoktól. Én a magam részéről a tegnapi szenteste és a mai rokonlátogatás utáni enyhe ételmérgezésben és némileg erősebb náthában szenvedek. A következő napok újra a tevés-vevésről és a húsdisznókéhoz hasonló genetikámnak hála két nap alatt felszaladt öt kiló ledolgozásáról fog szólni, ma este azonban még pofátlanul semmi dolgom. De kedvem se semmiféle komoly témához, ezért csak lazán standupolok nektek egyet. Hoztam két sztorit, az egyik elsőkézbőli és egészen friss, a másik másodkézbőli és egészen régi. A témájuk kicsit hasonló, majd megértitek, csak figyeljetek.

Kezdjük a saját kutyánk kölykével. Ennek a történetnek szerves része a pénteki nap két összetevője. Egyfelől, pénteken beindult nálam a nátha. Szerencsére semmi panaszom nem lehet az immunrendszeremre, szervezetem a betegségeket előre megtervezett, katonás rendben, az elfojt-bedarál-kienged módon győzi le. Azaz egy efféle parasztnátha úgy fest nálam, hogy egy nap elkezd fájni a torkom, másnapra egybefolyik taknyamnyálam, aztán ez pár nap alatt kitisztítja belőlem a devlát. A másik összetevője, hogy péntek este kellemes társaságban elfogyasztottam némi italt, majd hazatérve Vargária kies birtokára, egy éjszakai, kicsit heves hangvételű onlájn beszélgetés örömére még egy keveset. 

És jött a másnapi ébredés. Alapból ilyen mennyiségű alkohol nem csinál bennem túlzottan nagy zűrt, azonban lévén hogy a szervezetem spártai küzdelmet vívott az éjszaka során a baktériumokkal, ez a két hatás felerősítette egymást. Ráadásul másnap reggelre Jóanyámmal közös jövésmenés volt tervben, amit kicsit elaludtam. Hogy egoista módon fényezzem még kicsit a genetikámat, nagy szerencsém van az elalvás-ébredés témakörével is, könnyen és gyorsan alszom el, frissen és hamar ébredek. Nos, mikor a Megváltó születése napjának reggelén fél kilenckor Jóanyám kisszobámba toppana, kirúgott az ágyból, majd az őt szellemként követő kamasz bakmacska azon lendülettel az Alien-filmekből ismert arctámadóként rámvetette magát és heroikus küzdelembe fogott a jobb alkarommal (siccinnejdak*rva*nyád), már éreztem, hogy ez a reggel a kivételek közé fog tartozni. 

Kikászálódtam a furcsán visszahúzó ágyból és kicsoszogtam a reggeli rituláis cigarettámra, ami alatt alapesetben aztán teljesen észhez szoktam térni, még ha úgy is ébredek, mint akit nyakon öntenek hidegvízzel. Most úgy éreztem, hogy nem oké a dolog, a cigaretta füstje marta minden nyálkahártyámat, mintha savat nyeltem volna. Beballagtam a fürdőszobába. Ott jött az igazi meglepődés. A tükörből szembejövő viaszfehér bőrű, rikító vörös szemű, csapzott hajú figurában ugyanis elsőre nem ismertem megszokott önmagamra. A tényt elfogadván aztán, lévén ha más nem, az iróniám már éber, meg is jegyeztem Jóanyámnak, hogy úgy festek, mint a Lugosi Béla-féle Drakula, csak hosszú hajjal. Az első újabb kellemetlenség akkor ért, mikor az említett mondat elhangzása után körbe kellett néznem, hogy ezt tényleg én mondtam-e, mert szokott hangom helyett valami "zs" kategóriás horrorfilm démonát hallottam vissza, varjúkárogáshnak is rekedt hangon. A második akkor, mikor Jóanyám közölte, hogy a hasonlat nem pontos, Bélabácsi kategóriákkal jobban nézett ki. 

Nade kérem, a dolog az dolog. Annyira volt időm, hogy beszereljem a kontaktlecséimet, ami nem segített túlzottan a rikító vörös szemeken, kétszer végiggereblyézzek az üstökömön, ami szintén nem lökött túl sokat az összképen, farmert és pulóvert húzzak, aztán már gurult is velem a Jóanyám vezette kis kék suzuki. Első megállónk a pornóapáti bolt-köz-kocsma komplexum volt. Azért bolt-köz-kocsma, mert mint a legtöbb faluban itt is úgy fest, hogy balra bolt, középen kapualj, jobbra kocsma. Jóanyám bement a boltba dolgokat vásárolni én pedig elkeseredetten nézegettem a kis kék suzuki anyósülésén. Jöttek-mentek a falusiak, a korcsmárosbácsi némi küzdelem árán épp akkor nyitotta ki a hivatalt. Mikor meguntam a várakozást, gondoltam, kiszállok, bepróbálkozom még egy cigivel. Egy pillanatra kiment a fejemből a tükörben látott lény. Megálltam a "köz" előtt és előkotortam egy bagót. Az első pofon a jobbról, kutyahúzta rolleren érkező kishölgy részéről ért. Jópár éve, mióta kivándoroltam a faluból, nem vagyok már a pornóapáti mindennapok szerves része, így nagyritkán ugyan, de bukkanak fel új arcok-időközben megnőtt gyerekek, falubeliek távoli rokonai, betelepültek, másnéven gyüttmentek, satöbbi. Őt se ismertem, de mivel nálunk ez a folklór, rámosolyogtam és ráköszöntem, hogy "jóreggeltszia." Első reflexből megpróbálta viszonozni a gesztust, majd ahogy az arcomba nézett, hirtelen legörbült a szája, éles kanyart vett kutyástul-rollerestül jobbra és nagyjából ötméteres félkörben került ki, hogy aztán visszatérjan a járdára, aminek a szélén ácsorogtam.

 Ömm.

Ezen elgondolkodtam egy darabig, miközben füstölt az orrom alatt a Fülöp Móres. Aztán helyreraktam valahogy, mert mégiscsak az idegen kategóriába estem neki, és amúgy is tud antropofág fejem lenni, ha nem vagyok a topon.

 De.

 Amikor a korcsmárosbácsi, akinél a hivatalátvétel óta egyetlenegyszer voltam bent egy félórára, kizörgött az ablakon, végigmért és megkérdezte, hogy:

"-Ide vársz?"

akkor azért elmormoltam magamban egy "na most már igazán menjetek ti a pi...." kezdetű mondatot.

Feladtam. 

Belöktem a kocsmaajtót, deathmetálbandákat megszégyenítő öszhangzással köszöntem egy jóreggeltet és kávét rendeltem. 

Hosszút,tejjel, egy cukorral.

De csak hogy meglepetést okozzak.

.

.

.

A második történet egy nagyon kedves tanárnőmtől származik, aki még a főoskolán igyekezett belenyomni a buksimba a biokémia furfangjait. Nem mondanám, hogy sikerrel járt, bár ez nem az ő hibája, sokkal inkább a témával kapcsolatban kialakult természetes rezisztenciámé. Ellenben nagyon kedveltem és azt hiszem, ő is engem. Amennyiben valahogy szembe jönne vele ez a bejegyzés, ehelyt kérem a megértését: ez a történet majd' tíz éve hangzott el a szájából, egy annál is jóval korábbi eseményt felelevenítve, szóval ha a feledés homályába merült apróbb részleteket az írói fantáziával pótlom-kérem, nézze el,- nagy vonalakban stimmelni fog. 

Naszóval, valahogy a függőségekre terelődött a szó az órán. És-mondta a Tanárnő, rászokni gyakorlatilag bármire rá lehet. Nem csak az alkoholra, a fűre, az egyéb kábszerekre, a cigire, de a csípőspaprikára, a csokira, a kólára és- a kávéra is.

Valamikor, a kommunista rendszer megújítása, a módszerváltás, az egypárti kizsákmányoló rendszer többpárti kizsákmányoló rendszerré alakulása előtt, szóval a 89-es un. rendszerváltás előtti időkben, Tanárnőt, aki már akkor is Tanárnő volt, méginkább fiatal és csinos, konferenciára hívták a Balaton-felvidékre, jónéhány kolléga kíséretében. A kollégák között akadt egy, aki bizony, nevezzük nevén, kávéfüggő volt. 

Hogy félreértés ne essék, itt némi kitérőt kell tennem. Kolléga esetében nem arról a kávéfüggőről beszélünk, aki a mindennapi szóhasználatban poénosan kávéfüggőnek nevezett kétlábú, aki ha nem tud reggel kávét inni, kicsit morcosabban néz a világra, nem. Ő napi 8-10 feketét tolt be, cukor nélkül, húzóra és ha ez nem adatott meg, akkor komoly elvonási tünetei lettek.

Reggel fél hét, Tanárnő és a kollégák ébredeznek a Zánkai úttörőtábor lassanként funkcióvesztetté váló faházaiban, kicsoszognak a "placcra" jóreggelt mondanak, fogat mosnak és készülődnek a nyolckor kezdődő konferenciára. Kolléga pedig kávét keres, mivel jóhiszeműen nem hozott magával. De ajvé, sehol egy kávéautomata, se porkávé senkinél, az Úttörőtábor központi elemeként magasodó breccsapadlós közösségi ház pedig még szomorúan és elhagyatottan meresztgeti villanytalan ablakait. Kolléga viszsárga arccal futkos kollégától kollégáig, a konferencia nyitánya pedig vészesen közeleg. 

Nincs mit tenni, Kolléga öltönyt vesz, nyakkendőt köt, marokra szorítja a feket műbőr aktatáskát és kiballag Zánkába, hogy kávét vadásszon. 

Fontos megjegyezni, hogy nem véletlenül említettem az esemény történésének politikai korszakát. A kocsmák ekkor ugyanis még hivatalosan nem nyithattak ki délelőtt kilenc előtt. 

Ellenben, a magyar furfangos ember, ismer a székelykaput, a bécsi kaput, a nagykaput és a kiskaput. Tudta ezt Kolléga is, hát leült az első kocsmahivatal elé a padra, hátha szerencsével jár és korcsmárosbácsi a szocialista eszméknek megfelelő hivatalos, kilencórás nyitásnak előtte csak beugrik egy félórára, hogy a gyárba induló támaszait a kommunizmusnak reggeli frissítővel suttyomban ellása-mint tette azt oly sok korcsmárosbácsi. Ült a padon szegény ember, öltönyben, nyakkendőben, szorongatva a fekete műbőr aktatáskát-fehér arccal, remegő kezekkel. 

Majd, fél nyolc felé, a fentebb leírtak szellemében, gyülekezni kezdtek a kocsmahivatal körül a kommunizmus gyárba induló támaszai. Nézték, nézegették a fura jelenséget a padon, öltönyben, nyakkendőben, fekete műbőr aktatáskával. Majd egyikük nem bírta tovább, hát kirobbant belőle a mondat:

"- Te hallod-e komám. Nekünk is tud ám hiányozni a reggeli feles, de azért te, hallod, te nem vagy semmi."

Nos, ennek szellemében békességes Karácsonyt, kellemes jó éjszakát és remek holnapot kívánok Nektek.

Jó éjt.

Tárgyak és talányok

Dícsértessék. Nemsokára 24.-e, méghozzá december 24.-e, azaz Karácsony. Előtte még lesz egy 21.-e, amiről többnyire megfeledkezünk, az eredeti újászületésünnep, a télközép, a midwinterblot, a legrövidebb nappal és leghosszabb éjszaka az évben, vagy ahogy tetszik. Mindegy, lényeg, hogy cuccokat fogunk kapni, jaj. Amiket aztán A: használunk, ami jó. Mint például a hátizsákot. Ezért hívják őket használati tárgynak. Vagy B:  nem használunk és felkerül a pocra, ezt hívják dísztárgynak. Namost, hatvanvalahány év az átlag életkor Magyarországon, abban hatvanvalahány Karácsony, születésnap, névnap van, az egyéb sátoros ünnepekről nem is beszélve. Mindig kapunk valamit, mindig feltesszük a polcra. Vagy használjuk, amíg lehet. Mi lesz aztán a sorsuk? Van aki ragaszkodik a tárgyakhoz, van aki kevésbbé, van aki egyáltalán nem.

Ez a mai téma.

Láttatok már ekkora lájkot? Nem. Jó. Nem is azért van itt. Hanem a gyűrű miatt. 

Én a skála egyik végén vagyok. Ezért ne értsen félre senki és ne bántódjék meg senki. Itt nem jobb és rosszabb lesz, csak világszemlélet. Mert én az általános Közép-európai értékrendszer szerint viszonylag kevéssé ragaszkodom tárgyakhoz. Ma végigpörgettem az agyamon, mi az amihez igen. Ez a gyűrű egy közülük. Aztán ott van még a pipám és a bicskáim. Meg a medáljaim és Botond a hegymászóbotom.  Jó, szentimentális bolondként a gyerekkori plüsseim, mert azokat az én leendő gyermekemnek tartogatom. Asszem ennyi. Minden mástól képes lennék megválni. A kocsi használati eszköz, a motor mondjuk határeset, de azt is képes lennék eladni, hogy vegyek egy szebbet, újabbat. 

Van a másik véglet. Aki mindenhez ragaszkodik, mindent megtart, akár emlék, akár nem, akár van funkciója, akár nincs. És vannak az átmenetek. Azért-is-morfondíroztam sokat mostanság ezen a témán, mert a jó félévesre sikerült házfelújítási projektünk véget ért, illetve az utolsókat rúgja, így mostanában volt a "válogassuk ki, rakodjuk át, nézzük át" fázis. Vargária ősi birtoka, szülőházam, a maga méreteivel, padlásterével, sufniajival,fáskamrájával és műhelyével ráadásul megfelelő teret is kínál a dolgok "félretételéhez". Ennek során aztán ölre mentünk párszor Jóanyámmal, aki hozzám képest a skála másik végén van. Tekintve, hogy anya-gyermeke kapcsolat lévén a genetika kontra neveltetés arányt nehéz lenne meghatározni a viselkedési sémákban, egyszerűen fogalmazva: mindkettőnk makacs mint a részeg öszvér. Krisz barátom (A Festő-Saga  epikus hőse, ha így jobban megvan) fogalmazta meg úgy egyszer, hogy "A vitáid Jóanyáddal olyanok, mint amikor a megállíthatatlan erő elmozdíthatalan akadályba ütközik". 

Szóval, volt idő és ok a témán való elmélkedésre.

Érdekes a történetben, hogy én is így indultam. Mármint ilyen mókus-módban, hogy mindent eltettem, mindent begyűjtöttem, mindent félretettem és megtartottam. Aztán jött a cigányélet. Mármint arról beszélek, hogy 2007-ben kirepültem a családi fészek melegéből, és azóta is megyek, mint a bolygó hollandi. Hol ide költözöm, hol oda, amerre a szél fúj. Mostanra rutinosabban megy, mint egy költöztetécégnek. (Hummm, ez egy cégötlet...na ezt elteszem későbbre.) A lényeg, hogy miután többedjére szembesültem azzal, hogy csomagtartók lesznek tele olyan zsákokkal, amikben olyan dolgok vannak, amikről már nem is tudtam, hogy vannak, vagy soha nem is használtam őket és aztán azzal az új, Vargária méreteinek a töredékét képviselő albérletek igen csak pupra lesznek, szóval akkor leszoktam erről. Elkezdtem a porfogókat kidobálni és eladni és elajándékozni. Ez először furcsa érzés volt. Aztán mikor először megcsináltam, rájöttem, hogy -nekem legalábbis-megkönnyebbülés.

Vannak persze a lelki határok. Cuccok, amikről tudod, hogy soha nem fogod használni, mégis nehéz. De erre is találtam áthidalót. Így voltam Apám ruháival, a halála után. Jóapám, Isten nyugosztalja, erdész volt. Erdészéknél úgy működik a dolog, hogy van egy úgynevezett egyenruhakeretük, azaz amolyan kafetéria rendszerben évente kapnak adott összeget erdészeti ruházatra. Ráadásul vannak külön boltok, ahol ezt még ezen felül is kedvezményesen levásárolhatják. További plusz infó a pórnépnek, hogy az erdészcuccok a katonai felszerelés után a legjobb minőségűek a világon. Mai nyelvhasználattal úgy mondanánk, hogy hi-tech: tűz-víz-szakadásálló, légáteresztő, vízhatlan holmik, amikben a Kárpátokban röhögve lehet medvét kergetni télen. No, én örekeltem ezekből egy gardróbnyit. Ráadásul a minőségükön túl, APÁM cuccai voltak. 

És nagyon nagyok rám. De annyira, hogy egy előzetes válogatás után is 3-4 olyan holmi maradt meg, amiben nem néztem ki madárijesztőnek. Hosszas gondolkodás következett, mert ugyan nem volt szívem-kedvem-etikám fölb***ni őket a jófogásra fillérekért, de hordani meg nem tudtam. Hát következő lett. Akkoriban még aktív ÁVE (Állatvédők Vasi Egyesülete) elnök voltam. Volt az egybesületnél egy lányzó, aki nagy zsibis volt. Nekiadtam bizományban a holmikat, elmagyarázva, hogy körülbelül mennyit érnek és a meghagyással, hogy amit kap érte, az az egyesületé. Így rendben lett a lelkem.

A másik kemény kör a könyvek voltak. Engem még úgy neveltek, hogy ahol könyvek égnek, ott emberek is fognak. Így aztán tele lett a könyvespolcom könyvvel. Majd a nem-könyvespolc is tele lett könyvvel. Majd a gardrób is tele lett könyvvel és a padlás is. Mikor az ágyneműtartóhoz érkeztünk, gondolkodóba estem. Sok olyan volt közöttük, ami egyrészt ponyva, másrészt ezerszer olvastam és tudtam hogy soha többet nem fogom, vagy-vívá lá tehniká-leszedem netről. Ezt is áthidaltam. A régi gyerekkönyvek egy jótékonysági akció keretében mentek a szegényeknek, a fantasyk pedig "Pálinkáért, világbékéért, házikolbászért, vagy kormányváltásért" jeligével a fészbukos zsibire. Orbán még miniszterelnök, világbéke sincs, kolbászt se kaptam, de olyan frankó alamapáleszt, mint akk...na hagyjuk. 

Ezt így sikerült.

És most megint jön. Szekrényátnézés és a "Jézusúristen" érzés, mikor rájössz, hogy gyakorlatilag soha többet nem kellene ruhára költened, csak egy jó szabóra. Bosszantóan materialista és pazarló. Mármint nekem. Megveszünk dolgokat, hogy eltegyük, aztán előkerülnek évek múlva,amikor újra eltesszük, hogy aztán kitaláljuk, hogy "ez még jó" és eltegyük újra, addig,amíg már nem lesz jó. 

Semmire.

Csak port fogni enni és az ember agyát és lelkét.

Mert ami tényleg értékes, az úgyis lekopog a padlásról, ami meg nem, annak nincs ott helye. 

Nem, most már nem csak a tárgyakról beszélek. 

Na, én így állok hozzá. 

De ez csak egy - nézőpont. 

Az enyém. Mindenki másé jöhet vendégségbe. Megkínálom egy pohár vaskeresztesi kékfrankossal és elbeszélgetünk a témáról a pipa füstjénél, miután felkaptattunk a hegyi szállóba Botonddal és elalvás előtt letettem a gyűrűt az éjjeliszekrényre. 

Jó éjt.

A gyalázatos macska

Valamikor október közepe-vége felé esett, nagyjából atájt, hogy becsületes dolgozó emberből ismét rendszerellenes munkanélküli hippi lettem, hogy Jóanyám közölte telefonon, hogy talált az erdőn egy gödörben egy macskagyereket. Egy éjszakán át kiabált a lukból a jószág, elsőre azt hitték, macskabagoly, másnap viszont Lajka, a heves északi vérrel megáldott háromnegyedhusky megtalálta, hogy az biz macska, nem bagoly. Annak is kicsi. Egy napra rá hazaérkeztem én is, hát ő jött velem szembe:

Ilyen alig-macska. Valami külföldi vonyóval, mert-bár a képen nem látszik,- cirmos ugyan, de nem csíkos, hanem foltos. Mint a Whiskas reklám macskája. Ott helyben szenteltvíz alá tartottam és a keresztségben a kreatív "Zsömle" nevet kapta, mert az passzolt a méretéhez. Onnantól, hogy lett neve, már persze hogy maradt. Mondtam, hogy macskanáthás, elvittük lódoktorhoz, a lódoktor mondta, hogy macskanáthás. Kapott antibiotikumot, féreghajtót, macskatápot, miegyebet. Az első napokat fülsértő vernyogással töltötte, amiből csak akkor nyugodott meg, ha valakihez hozzábújhatott. Bemutattuk a falka tagjainak, mint Akela Mauglit. Pamacs, a maga világtalan mivoltában eleinte nem tudott mit kezdeni a kis szőrős izével, ami mindig mellé akar feküdni. Lajka hezitált, hogy ehető-e vagy sem. Árnyék szerint pici, hangos, idegesítő, és hagyja őt békén, továbbá a gazdáját is. Sanyi, a nősténysanyi, a maga matriarhális világszemléletével berakta a "pici, védtelen, ostoba jószág, tehát hagyjuk rá" kategóriába.

Úgyhogy a macska a házfelújítás kellős közepén belecsöppent  a mindennapokba és bevétetett a falkába. 

A macska aztán rövidesen összeszedte magát, elhagyta a macskanáthát és elkezdett cseperedni. A kezdeti nehézségek után olyan étvágya lett, mint két felnőtt tigrisnek, kinyílt a csipája, megtanult eltűnni, a legelérhetetlenebb sarokba szarni, kaját kunyerálni és hajnali négykor spontán házibulit rendezni, mert pont arra esett a két órát alszok-egyet raptatok ciklus éber szakasza. 

És a macska nődögélt és pofátlanodott. Autodidakta módon elsajáítította és magas szintre fejlesztette a shaolin kung-fu tigris stílusát. Eleinte csak az árnyékbox ment, majd jött a Pamacs és a Sanyi csesztetése, majd a mindennek nekimegyek, ami mozog korszak. Majd az annak is nekimegyek, ami nem mozog korszak. Jóanyám többedjére ígérte meg neki, hogy visszaviszi a gödörbe, de biz nem hatott az intelem.

Közben nekiállt vakaródni a jószág, mondom ez fülatka. Elvittük a lódoktorhoz, a lódoktor mondta, hogy fülatka. Kezelés alá vettük. Hosszas alkudozás után megegyeztünk abban is, hogy kandúr. Bár a név maradt, lévén uniszex. A macska most épp kamaszodik. Már nem bunyózik annyit, viszont megtanult függönyön csüngeni és a Lajkát csesztetni, aki időközben eldöntötte, hogy a macska nem ehető. Cserébe a macska lefertőzte fülatkával. 

Továbbá megy már a kajáért ordítás, a számítógépen random üzenet küldése random embereknek, a hajgumi eljátszása, a dolgok asztalról való leverése és az egyéb macskaskillek. És mikor az emberfia eljut a gondolatsorban odáig, hogy ez tulajdonképp egy haszontalan, pofátlan, önző, egoista és gonosz kis lény és harmadszor szól rá, hogy ne akarja mindenáron szélmalomrúgással leütni a virágcserepet az ablakpárkányról, a macska elfárad a játékban, odajön, beleül az emberfiának ölébe, odadörgöli a nóziját és dorombolva elalszik. 

Aztán elfelejted az egész hülyeséget, amit eddig írtál, és vakargatod a hátát.

Gyalázatos állatja. :)

Állam Bácsi Piszkos Kis Trükkjei

A történet úgy kezdődött, hogy felvettem én valamikor egy lakáscélú hitelt, bizony. Szerencsére nem úgy folytatódott, ahogy az a Nagy Magyar Lexikonban meg vagyon írva, azaz hogy elszállt a svájcifrank és az ötvenezres törlesztőből lett százötven, nem, elégedett vagyok. Vagyis voltam, mostanáig, most azért csúnyán néztem a világra. Állam Bácsi egy agyafúrtabb gazember, mint én azt gondoltam volna.

Szóval a hitel. Sok rossz tulajdonságom mellett megvan az a jó, hogy általában tisztában vagyok velük, így valamennyire kompenzálhatóvá válnak. Így például tudom, hogy kicsit naív vagyok és nagyon hülye a pénzvilághoz. Ezért anno, mikor idestova 7 éve nekiálltam a hitelbonyolításnak, engedvén egy ismerősöm unszolásának felbéreltem egy hitelügyintézőt. A hölgy nevére nem emlékszem sajna, de ezúton is köszönöm az akkori remek munkáját: olyan precízen sikerült belőnie a hitelemet, hogy a havi törlesztőrészlet azóta makszimum 2000 forintokat mászkált jobbrabalra, szóval igazán nem lehetett okom panaszra.

Na most figyelj. Valamikor, nem emlékszem már, de úgy fél és háromnegyed évnyi időtartam közé saccolva a múltban, kaptam egy levelet, biza. Feladója maga Állam Bácsi. A levél azt írta hej, hogy nekem forintosítják a hitelemet. Mert amúgy ojróban volt. Nem is az egy ilyenkor szokásos harmincoldalas paksaméta érkezett, három A4es papírlap volt a borítékban, nagyjából emberi nyelven fogalmazva. Vettem hát a fáradságot, átrágtam. Aszondja, hogy van lehetőségem a lázadásra, a nem forintosításra, ha 30 napon belül összeszedem az összes valaha aláírt papíromat, beküldök egy jelentést az idegállapotomról, a vérképemről, a retinafelépítésemről és halott csecsemők vérével írom alá. Szóval nem lehetetlen, csak enyhést bonyolult. Ellenben, ha beleegyezek hogy forint legyen a hitelem euró helyett, akkor nem kell tennem semmit és hatezer forinttal kevesebbet fizetek havonta.

Oké, mondom álljunk meg, hol a csinga?

Felkerestettem egy másodkézbeli, pénzvilágban járatos ismerőst, mondja meg, hol a csinga. Azt mondja nem tudja, vagy nincs, de ez így jól néz ki.

Na boldogság, el is újságoltam az ismerősöknek, hogy milyen rendes gyerek ez az Állam Bácsi.

Tegnap aztán felkeltem. Igen, így szoktam indítani a napot. Elmentem egyet kondizni, még szuszogtam is közben, hogy azt higgyék, komolyan veszem. Aztán beültem egy elegáns kávézóba, mint a nagyurak, elszürcsöltem egy hosszút, aztán becsattantam a bankomba mert rá akartam tekinteni, hogy állnak a hiteldolgaim. Meglepően gyorsan sorra kerülök, kishölgy lekéri az adatokat, oké, fasza minden. Illetve valami fura. Feltűnően magas a hiteltartozásom ahhoz képest, amennyit és amikor felvettem. Jó hát mondom a hitel az ilyen. De azért rákérdezek, hogy ez mitől van, ez a dolgok rendje?

Nem, aztmondja, ez a forintosítás miatt van.

Őőőőő....

Kétszer visszakérdezek, hogy ezt most jól hallottam-e. Aztán megpróbálom elmagyaráztatni a dolog miértjét. Látszik szegény kishölgyön, hogy ő tudja, de pecek van a szájában, hát megvárja, hogy kitaláljam magam, néhány rávezető elszólás segítségével. Nézzük egymást pár percig így, én valószínűleg mint hal a szatyorban, ő várakozóan, majd tadam-tsss, leesik a tantusz.

Mit leesik, lezuhan.

270-en állt az ojró, mikor felvettem a hitelt, 310-en, mikor Állam Bácsi puszta baráti szeretetből forintosította nekem. Nos, ezzel a kis manőverrel durva becslésem szerint hétszázezer forinttal lökték meg a hiteltartozásomat.

Kedves Állam Bácsi, ügyes, nagyon ügyes. Igen, naív vagyok és a véletlen segített hozzá, hogy erre rájöttem. Mert a kedves levélkében erről valahogy nem esett szó. Hát, most már ez van. Kérlek, használd a pénzemet okosan és valami jóra.

Például vegyél belőle Orbán Ráhelnek egy szép bugyikát, hogy aztán hajnalig táncoljon benne.

Köszönöm.