Tetoválj ki!

Hatalmas reneszánszát, vagy neoreneszánszát éli a tetoválás. A korosztályunkban-értsd tágan, 18 és 30 között- alig lehet már olyasvalakit találni, akin ne lenne legalább egy varrás. Divat lett...ez van. Láttam nagyon igényes munkákat, és nagyon elrontottakat is. Kacérkodtam párszor a gondolattal, hogy mi lenne, ha... de mindig az villant, be, hogy hetvenévesen el kell majd magyarázni a csillogó szemű unkáknak, hogy miért is van a nagypapa alkarján átlőtt szívecske, Mari felirattal, mikor a nagymama pedig Bori... A viccet félretéve, ez nem egy rajz, amit ha megunsz letörölsz, ez egy életre szóló döntés. Még akkor is, ha -mint teszik ma sokan- egyszerűen azért varratják fel az ábrát, mert kiemeli a bicepszet, hangsúlyozza a darázsderekat, szexi a köldök körül. Aztán a bicepsz megereszkedik, a darázsból dongóderék lesz, a köldök kitellik. És akkor nem lehet levetni, mint egy ruhadarabot. Számomra a tetoválás inkább jel, valami, aminek mondanivalója van.

Úgy érzem, életem fordulóponthoz érkezett, változások szelét szimatolom, nagy részben ez vitt rá a döntésre. Aprócska ábra lesz, olyan helyen, amit takar a ruha. Nem a világnak, elsősorban nekem szól majd. Egy stilizált fa, körülötte néhány rúnával. Mondanivalója van, és emléke. Bár jó eséllyel csak számomra, esetleg néhány hozzám közel álló ember számára... A tervek már kiadva, jövő hónapban megyek a Pók karmai alá...

Hajnal

Ébredés 5 30 kor. A nevelőtanárság egyik velejárója. Kutyaetetés, tiszta póló, majd lóra kapok. Óvatosan kerülgetem a csatornafedeleket, az éjszakai esőzéstől síkos úton. Az elkerülőn egyenesbe állítom a gépsárkányt. Dudorog alattam a negyed liter két üteme, bukósisakom esőcseppes plexijén át figyelem az ébredő világot. Vép irányából, a felszakadozó felhők közül, mintha ő is most ébredezne, aranyszínűen ragyog fel a kelő nap. Gyönyörű...ezért érdemes volt felkelni.

A kollégiumban persze vége az idillnek. Ismét szembesülök vele, hogy a felsővezetés otromba gépezetének csikorgó fogaskerekeit nem érdekli a tény, hogy senki, ismétlem senki nincs a kollégiumban. Nyári ügyelet akkor is kell. Őrzöm hát a csupasz falakat, vagy beszélgetek a takarítónővel, az egyetlen emberrel, aki rajtam kívül itt van. Arra gondolok, mit keresek én itt? Talán egy új állást?Hm....ideje lenne...

De a hajnalt megnézem még párszor motorról...

Hit,Hegyek.

Sokan hallhattátok már tőlem az Isten szót. És nem csak amikor mérges vagyok:) A vallás, mint olyan része az életemnek. De mit is jelent ez nekem? Van vallásom, van Istenem, de...soha nem tudtam pontosan meghatározni, mi az. Talán itt az ideje.

Szüleim keresztények, a szó modern értelmében, azaz gyermekkorukban nyakonborították őket a hideg, sós szenteltvízzel,de...ennyi. Én is részesültsem ebben, vagy tizennégy évesen, saját elhatározásból. Ma már azt mondom, hiba volt.

A keresztények haragvó/ megbocsátó/ mindenkivel aranyos/ mégis bosszúálló istene nem kell nekem. Köszönöm.

És mielőtt szó érné a ház elejét, nincs bajom a keresztény tanokkal. Azokkal, amiket erdetileg tanítottak. De amit ma hallunk vissza, már rég nem az eredetiek, nem arról szólnak, amit annak idején a Megfeszített tanított a világnek. Elferdültek, átalakultak a papság szájíze szerint.

A hitvilágom, bár nem azonos egy vallással se, több helyről merített. A druidzmus természetszeretete, a buddhuzmus élettisztelete, a sámánizmus túlvilággal való, a mindennapokat átható kapcsolattartása, és- igen- az ősi kereszténység szeretetre tanítása mind benne foglaltatnak.

De én az életben hiszek leginkább. Minden, ami él, összefüggésben egymással, gyönyörű a maga módján. Istent, mint olyat, nem kötöm egy konkrét képhez, "figurához", inkább mint minden élő esszenciáját fogalmazom meg. Persze, használom az Isten szót, beszélek róla, mint személyről, de nem így gondolok rá egyértelműen. Csak bonyolult lenne ezt az egy oldalt mindig elmondani:) Isten inkább egy érzés, ami ott van velem mindig, mindenkor. A csillagos égtől, a legkisebb bogáron át, mindennek része.

A döntéseinket pedig meghagyja nekünk. Mert nem azáltal válunk azzá, akik vagyunk, hogy félünk-e Tőle, vagy sem, inkább azáltal, hogy mellette döntünk-e, vagy sem. A következmények pedig minket terhelnek.

Ha le kellene írnom Istent, és az érzést, így tenném: Egyszer, még legényke koromban egy csendes, tiszta nyári éjjelen apámmal ültünk a vadászlesen. Felnéztünk az égre, és apám így szólt:

"Az öregek azt mondják, ilyenkor van hozzánk legközelebb Isten..."

Madó, szazó.

I hurt myself today

To see if I still feel

Nem mindig jó előre látnunk a sorsunkat. Következetesen keresem, hogy okozzak fájdalmat magamnak. És fogom is keresni.

I focus on the pain

The only thing that's real

A szerveim átrendeződtek. Az agyam kalapál, és üvölti, hogy ne csináld, de nem hallom, mert valahol a gyomromban lakik most.

The needle tears a hole

The old familiar sting

A fejemben a gondolatokat a szívem sugározza. És nem tudja, hol az agy. Mintha nem is ismerné. Hát, nem tudok mit tenni. "Szith szavah", jöjjön, aminek jönnie kell.

Try to kill it all away

But I remember everything

Világ-Vége

"Csak csöndben a szó, csak éjben a fény,

Csak elmúlásban a lét:

Sebes röptű sólyommadár

A tiszta égen át."

/Ursula K.Le Guin/

Világgá mentem. Nem egészen úgy kezdődött a dolog, mint ahogy a népmesékben, vagy filmekben szokás. Nem vagyok a király legkisebb fia, sem suszterinas, nem gyilkolták le a családomat gyaur hordák. Inkább tudható be az első bejegyzésben említett méhkasnak, mely egy ideje tanyát vert a koponyám mögött. Egy hétfő reggelen kezdődött az egész, amikor is munkába mentem. Ilyenkor, nyár közepén roppant izgalmas, felelősségteljess, és kreativitást igénylő munka a nevelőtanáré. Két gyermek lakik az egész kollégiumban, ők délelőtt lévén nyári gyakorlat címszó alatt mosogatnak, vagy nyírják a füvet valahol az intézeten belül, tehát véletlenül sincsenek láb alatt. Küzdöttem hát a vasakkal egy órácskát a konditeremben,megkávéztam, letusoltam, megnéztem a leveleimet a világhálón, majd leültem magamban. És kirajzott a méhkas, mintha oldalba verték volna egy tüzes husánggal. Az érzelmi hullámok összecsaptak a fejem felett, az elmúlt napok minden nyűgje rámtört, és kiborultam. Ezen a ponton határoztam el, hogy megnézem a világ végét. Az elhatározásból tett fogant, lemondtam az összes kötelező programomat a hétre, és megindítottam egy körsmst az ismerősök körében, hogy ki lenne olyan elvetemült, hogy velem tartana? Úgy látszik, a Nagy Öreg fél szeme rajtam volt, néhány óra múlva jelentkezett egy régi hölgy ismerősöm. Őneki is megvolt a saját-egészen hasonló felépítésű-méhkasa, és sok-sok szabadideje. Így hát másnap hajnalban összepakoltam a világjáró zsákomat, vettem pár ételkonzervet, és nyakamba vettem a világot.

Persze, nem ezzel a vassal. A jó öreg opel-Pál szolgált paripánkként. Elzörögtem a hölgyért, a jó magyar utakon, a másfél órára tervezett utat (elméleti sík) megtéve úgy három alatt (gyakorlati sík, útépítés, kamion). Az éden állítólag keletre van, akkor ugye, a világ végének nyugatra kell lenni. Hát arra indultunk. A Fertő-tó északi partján álltunk meg először, Weide am See-ben. Csendes, jellegtelen, unalmas sváb falu, menni kell, menni tovább. Kiválasztottam az első szimpatikus nevű települést, és indultunk Fischamendbe. Életszag, jó hangulat, kisvárosias légkör. Folyó, torony, kocsmák. Ez az:)

Edi kocsmájában, ami morbid módon a temető mellé épült megittunk egy sört. Tehettük, kilencvenegynéhány kilós testsúlyommal nem igazán tesz kárt bennem egy üveg Puntigamer, és az osztrák jogszabályok szerint 0,5 ezrelékig, ami körülbelül két korsó jóféle csapolt, nem piszkálhat a rendőr. Így hát, kocsiba beee, ablakot leee, könyököt kiiii, szálláshelyre. Ami nem volt más, mit egy erdős domb a város mellett. Rövid tanakodás után megegyeztünk, hogy a kocsi legalább olyan kényelmes szállás, mint a sátor, és reggel nem kell lebontani...hát ülés hátradönt, kényelmesen elhelyezkedik. Fülledt éjszaka. És még meleg is...:) Hosszú beszélgetés, ital, miegymás. És ugye szúnyogok. Rengeteg. Ma fél órámba került rendberakni a kárpitot a csatában elesett szerencsétlen párák véres maradványai után...

Reggel, kissé kótyagos ébredés. Sűrű levegő, forróság. Víz, víz kell. A dzsípíesz állítja, hogy nem messze esik tőlünk a Duna. Irányba állítom az ezüstparipát, hallgatom a motor dúdolását, utazunk, újra utazunk. És jön a csoda...osztrákosan mesterkélt falura számítok, de...más. Először az erdőt vesszük célba. Ősinek ható, rejtélyes táj, kis ösvénnyel, ami épp csak hogy látszik, mintha nem is lenne... Füzek, kőrisek..és..csigák. Miután jópár perce hallgatjuk a roppanásokat a talpunk alatt, csak akkor ébredünk rá, hogy csigákon lépkedünk. Óvatosan, lábujjhegyen haladunk, de így is...ropp...ropp.. érzem,hogy minden mozdulatommal életet veszek el. Itt a csoda közepén. Rossz érzés... de nem tehetek ellene. A talpam így is, úgy is eléri a centinként heverő puhatestűeket. Békesség nektek. Vissza a faluba, és újabb csoda, megtaláljuk a Duna ágat. Jó hely, amolyan nagybetűs JÓ.

Vízben gázolás, pancsolás,aztán...Bécs. Nagyváros, emberek forgatag. Stephansdom, amit már láttam párszor, és a Peterskirche, amit most láttam először belülről...de...az egyik legcsicsásabb templomnak tartom. És innentől visszaváltok múltidőre.Megkerestük Ottakringet, Bécs egyik legrégibb negyedét. És megtaláltuk az egytelen sváb környéket, ahol szerb maffiózók élnek. A szerb csak tipp, szóhasználat alapján nem ment a behatárolás.

A kép hátterében ülő férfiember az egyik legnagyobb, akit valaha láttam. Mind ugyanazt a nyelvet beszélték, amit szerbnek, vagy ukránnak lőttem be. Aztán, a rossz élmény...amin utólag csak röhög az ember. A tájékozódási képességem...hát... nem egy vándormadáré. Valahova a vakondé, és a porszívóé közé tenném. Útitársamé, egy fokkal jobb, azaz elégséges...Na, mit szépítsem, elvesztettük az autót. Három óra keresgélés után találtuk meg, komoly helyi segítséggel. Ciki...nagyon. Brrrrr... Bécsből elég.Volt.

Jelen idő...

Ébredés, a hegyekben. Csend, zöld mező, és egy falu, melynek neve rabul ejtett: Wolfsgraben. Körülnézünk, de semmi érdekes, a nevét leszámítva. Gyönyörű, de....tovább. Aznap reggel a méhkas újra dolgozik, de elcsendesítjük. És megtaláljuk a Világ Végét. Sankt Pöltennek hívják. Van még nyugatabbra is, de... a benzintank mutatója sztoikusan a félállapotoz hajlik, a dzsípíesz érces férfihangja szerint Linz százhúsz kilóméterre van, hát...itt a világ vége. De jó, hogy eljöttünk idáig. Nagyon jó. Belváros, sétálóutca, nézelődés. Egy pohár sör, emberek, mosoly.

Fordulunk, keletre, az Éden felé. Badentől délre, kis tavak, fél nap lébecolás. Éjszaka a mezőn...

Reggel, bukdácsolás az osztrák szántók magyar minőségű útjain. Nézd, egy Nokia-s doboz! Felvesszük, tele van jópofa kis karikatúraszerű figurákkal, kőből ragasztva, műanyagból faragva...ki,és miért hagyta ott??

Ebenfurth. Újra az érzés, hogy vagyok valahol. Ősi város, szunnyadó emlékekkel. Félelmetes, elrejtett érzelmekkel. Jó itt...kicsit fájdalmasan jó.

Mi dolgunk még? Kelet közel, és Sopron szép város...Magyar szó, magyar kávé...más, de az út során a legjobb. Itthon. Szombathely, és a második bejegyzés házibulija. Még egy nap, a szülőfalumban, és Szombathelyen, még néhány új információ. Hazaértem.

Duruzsolnak még a méhek, de már értem, miről. És tanulom a méhészkedést. Kezemben a választás.

Termelői méz eladó!

Életcseppek

Kapaszkodókat keresek. És a kapaszkodók kinyúlnak felém. Amikor a szükség hajtja az embert, megjelennek azok, akik feltöltenek élettel. Ez a bejegyzés a barátaimnak szól. Néha meg tudod határozni, mi az az esemény, vagy érzés, ami egy kapcsolatot, egy ismeretséget barátsággá változtat. Néha nem. De mindig pontosan érzed a különbséget. Olyan, mintha limonádé, és vaskeresztesi kékfrankos között választhatnál. Mindkettő jó, de érzed, melyikben van szív, és érték. Az igazi barátot az idő, és a közös sors nemesíti társaddá. Nagy hatással volt rám Stephen King egy regénysorozata, melyen nemrég rágtam át magam, a Setét Torony ciklus. Itt találkoztam a ka-tet kifejezéssel, ami az amerikai horromágus szóhasználatában sorsközösséget, de lélek, és gondolatközösséget is jelent. Szeretem ezt a kifejezést. A minap ismét "rögtönződött" kis kuckómban egy félig spontán összejövetel, ami csendes beszélgetésnek indult, aztán persze kirúgtuk a ház oldalát...nade, ne térjünk el a tárgytól:) Egy régi barátom is velünk duhajkodott, közben sokat beszélgettünk azokról a dolgokról, amik mostanában foglalkoztatnak minket. Neki főleg a külföldi munka, és élmények körül forogtak a gondolatai, nekem a saját kis nyavalyáim körül. Mielőtt ez az úriember először elindult volna Hollandiába-mivel más épp nem akadt a kezembe-egy jóféle hatos anyacsavart nyomtam a markába, mondván, hogy legyen ez a kabalája, és hozza vissza egészségesen. Most, hogy újra külhonba indul, a buli közepén visszaadta a csavart, mert-most nekem van rá szükségem. Vagyok olyan szentimentális bolond, hogy most a nyakláncomon a többnyire ezüstből készült emlékek mellett egy olajos hatos anyacsavar is himbálózzon. Az ilyen dolgok életet adnak. Ka-tet. De többen előkerültek a napokban, akik ha csak egy szóval is, egy kézszorítással, de életet adtak. Mindig akkor, mikor szükség volt rá, ott, ahol szükség volt rá. Útközben, vagy ácsorogva, futtában, vagy hosszú beszélgetések közben. A lényegen nem változtat a mikor, és a hol. Ka-tet.

Köszönöm.

Miértek

Mint sok minden más, a blogolás is hirtelen felindulásból jött az életembe. De miért is kezdtem neki? Egy rosszmájú ember azt mondaná:mert mindenki ezt csinálja már...és talán lenne is némi igaza. Igen, előfordulhat, hogy magamtól nem jutott volna eszembe, de az ismerősi körömben egyre többen hódolnak ennek a furcsa hobbinak, önkifejezési módnak, életformának. Az igazi ok azonban- azt hiszem- nem csak ez. Egyszerűen szükségét érzem. Egy újabb formája annak, hogy lekössem az agyamat, mely mostanában gyakran változik feldúlt méhkassá. Az első bejegyzésben illik bemutatkozni. De nem teszem, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Leírhatnám, hogy Varga Dánielnek hívnak, a felnőtt férfikor első éveit taposom, a sokakat mosolyra ingerlő nevű Pornóapáti faluból származom, jelenleg Szombathelyen élek, és nevelőtanárként dolgozom. De nem teszem.(Vagy?:) Valószínűnek tartom, hogy akik majd idelátogatnak, tisztában vannak ezekkel az opciókkal. Inkább leírom, mit is gondolok .... Szeretnék úgy élni, hogy ha öregkoromban visszagondolok, azt mondhassam, szép volt...azt hiszem,eddig megy:) Néha nehezen, de megy. Hogy is mondjam el, vagy inkább miért, hogy ki vagyok? Egy ember, sok kérdéssel önmaga felé, sok vággyal, sok reménnyel. Sok lelki bajjal. Őszintén létezem, amennyire tudok, tisztán. Vannak sötét foltok az életemben, és gyönyörű időszakok. Nemrég ért véget egy kapcsolatom, amit viharosnak, konfliktusokkal telinek, de fájdalmsan szépnek tudnék leírni. Most azt hiszem, új életformával kell megbírkóznom. Néha működőképes, ha az ember az érzelmeit zenébe önti...Hát legyen. Talán csak kikerüljük így, hogy fogalmazni kelljen, de most elmondom, mi szól rólam. Két olyan művet ismerek, ami mintha...mintha rólam szólna. Hát íme:

Stein um Stein. Kőre kő. Próbálom így építeni az életemet, kőről kőre. Néha összeomlik a vár, de elkezdjük előről. Mindig feljebb, jobban, szebben.

Mostanában, és főleg mostanában sokat jár a fejemben egy másik szám. Szeretem az együttest, aki előadja, de azt kell mondanom messze nem ez a legjobban sikerült számuk. Van azonban benne egy versszak, ami figyelemre méltó, és az életfilozófiám alapja volt/lett. Így hangzik:

"Every man has to find

his own destiny,

just follow your heart,

and just let it be,

i belive in God,

immortality"

/Soulfly: I belive/

Nem állok neki lefordítani:) Hinni kell, hogy vár ránk a boldogság. Hinni kell a hihetetlenben, abban, hogy mindig előbbre jutunk. És hogy mindig van, aki mellettünk áll. És az erőben, ami visz minket az utunkon akármi is legyen az....

És végül, egy harmadik, a kettőből:), kissé más, mint az előzőek, egy Móricz idézet:

"...olyankor felnéztek az égre s az édesanyja azt mondta, hogy azok a kis csillagok éppen olyan nagy világok, mint a Föld... s azokon túl újabb csillagok vannak, meg azokon túl megint több akkora földek s így tovább, míg el nem szédült az elgondolásában... hogy mekkora a világ... s hogy mi minden van rajta... s fogott az édesanyja egy kis bogarat a lábuk alatt s megnézték, milyen szép, hogy semmiféle művész olyat csinálni nem tudna... semmiféle ember soha... Hát ki csinálta, ki csinálta, ki találta ki... Van... de miért van... meddig van... mi lesz aztán... mi volt azelőtt... Mikor ezekre gondolt, mindig összegubbaszkodott egészen kicsire, s a térdét átfonta a karjával, mint azokon a csillagos éjszakákon... s ez volt az ő vallása."

Nos, ez a miértje a blogolásnak. Miért?