Munkásököl

Elvtársak, a mai nap hatalmas győzelmet arattunk a pöffeszkedő kapitalizmus fertőjén. Partizánjaink segítségével bevettük a kizsákmányoló uracsok fellegvárát, letaszítottuk trónjáról a romlást hozó tőkét és jól megérdemelt helyére ültettük a nép munkás fiát.

Ezt az egészet valójában Vargha Grófnak kellene megírnia, de ő ma túl fáradt. Meghát nemesúr mégse ártja magát a proletariátus dolgaiba.

Szóval. Összerúgtam a port a volt cégemmel. Még mikor ott dolgoztam. Illetve annak a vége felé. Mindegy is. Tény, hogy a por össze lett rúgva. És hogy miért is? Hát figyeljetek kisdobosok, elmesélem sorjában. A volt cégem, akinek neve legyen csak így hangzatosan a "volt cégem", egy fura hely. Valójában imádtam ott dolgozni. A közvetlen kollégák aranyosak voltak, a közvetlen főnök megértő és segítőkész, a kőkek meg mindenhol kőkek, amelyik hülye volt azt nyakon bactam, amelyik okos, annak megsímogattam a buksiját. Szóval minden ment ahogy kell, fizettek is pont annyit, amennyit dolgoztam. Illetve pont annyit dolgoztam, amennyit fizettek. Ezzel meg ők meg voltak elégedve. Tehát akár jól is alakulhattak volna a dolgok, ha a hal nem a fejétől bűzlene, amint azt egy ókori indián közmondás tartja.

De a fejétől bűzlik.

Az a helyzet, hogy ahhoz, hogy ez a cég jól működhessen, a középvezetéstől fölfelé mindenkit szépen sorba kellene állítani és felpofoztatni a bakterral. Ilyen inkompetens, kétbalkezes, szervezetlen és emberileg is legfeljebb libapásztornak való népséget én még életemben nem láttam, pedig kebelébe fogadott már néhány intézet. Tudom, én se vagyok az a száraz kenyérre édes mézként kenhető fajta, de ezek télleg buták voltak he. Gyakorlatilag mindent rosszul csináltak, amit csak lehetett.

Eleinte ezzel nem is lett volna bajom, mert egy kihelyezett egységben oktattam az Öregisten hitére a pogányokat, szóval ha félévente egyszer találkoztam a projektvezetőval, akkor sokat mondok. Csakhogy aztán, itt is elvállaltam némi plusz felelősséget, ott is megtettem amit lehetett, aztán akarva akaratlan arra jutottam, hogy ezek bizony nem hogy elősegítenék, de hátráltatják itt a munkát. Még ez is oké lett volna, ha békemet hagynak. Azonban, volt egy kópé ebből a bagázsból, aki egyszer meghúzta a bajszomat. Utólag hálás vagyok neki érte, különban nem jött volna össze ez az egész történet, nade ne szaladjunk előre. Szóval a kópé meghúzta a bajszomat, én meg alárúgtam. Mármint ezt ne fizikálisan értsétek, mert egyfelől a bajszomat ugyan nem hagyon húzgálni, másfelől a vezetőségnek való alárúgást megfelelő találat esetén bünteti a törvény. Ez amolyan metafora. Tudjátok mi az a metafora? Az, amit akkor használunk, ha hosszú lenne a ti kisdobos fejeteknek elmagyarázni az eseményeket teljes valójukban. 
Na.

A bajuszhúzás-alárúgás esetéből veszekedés lett, felsőbb szintekig víve az ügyet. Mivel ott sem találtam támogatásra, ahhoz a szervezethez fordultam, ami, nos, ami nálunk nincs. 

Itt kitérőt kell tennem. Többször mondtam már, hogy nem akarok és reményeim szerint nem is fogok a külföldön élő sorosbérencként hazájára bezzegkedő émmegmondtamtóni szerepébe esni. Most sem szeretnék, viszont itt kikerülhetetlen a tény, hogy Sógoréknál azok a fogalmak, amik odahaza leginkább csak papíron léteznek, úgymint munkajog, érdekvédelem és szakszervezet, azok itt a valóságban is létező dolgok. 

Szóval, ennek a margóján létezik egy "Betriebsrat" nevezetű szervezeti egység, amit nagyjából "üzemi tanács"-nak tudnék fordítani. Ez arra van kitalálva, hogy amolyan ütközőpont és közvetítő egység legyen adott cég főokosai és talpasai között. Lényegében egy szakszervezet, csak egy adott cégre levetítve. Elballagtam hozzájuk. A bajuszhúzgálásnak végülis néhány ide-oda tolt papíron kívül egyik oldalról se lett nagyobb nyilvánosan látható folyománya, azonban egyfelől kiestem a pixisből, másfelől megismerkedtem és összekomáltam a fentebb említett tanács fejével, aki innentől- Isten tartsa meg jó egészségben-ellátott mindenféle jótanáccsal. 

Aztán kitelt a szolgálatom a cégnél. Nem is feltétlen ezzel az előző történettel összefüggésben, amúgyis határozott idejű szerződéssel voltam ott. Igenám, csakhogy kettővel. Mert először felvettek fél évre, aztán megegyszer fél évre. Nekem meg megsúgta a Tanácsnok, hogy ilyet nem lehet ám csak úgy ukmukfukk, valakit vagy egyszer lehet határozott időre felvenni és utána Istenhozzádot mondani neki, vagy ha hosszabítják, akkor azt határozatlan időre kell és ha szabadulnának tőle, akkor rendes urak módján fel kell neki mondani. 

Hinnye, mondta volna erre Vargha gróf. Hogy leszereltem, kiosztottam az utolsó nyaklevest az utolsó afgánnak és utoljára jól bepálinkáztunk a kollégákkal, volt pár hét szünetem, míg a következő (mostani) cégem következő (mostani) projektje kezdődött. Bennem volt a csintalanság, hogy amilyen a mosdó olyan a törülköző, meg mondom ha az ember pénzt talál, ne hagyja ott. Próbaszerecsen.

 Tanácsnok úrral karöltve elmentünk a szakszervezethez, akik nagy ceremómia kíséretében (aláírtam három papírt) és egy láda sör (havi tagdíj) ellenében tagukká fogadtak, mellém csaptak egy snájdig ügyvédet és úgy feljelentették a nevemben a céget, hogy csak úgy csörömpölt. 

Ezen aztán ült a rendszer egy évet. Ezt azért is mondom, hogy ne legyek énmegmondomtóni, itt se okosabbak ám az emberek mint otthon, meg a bürokráciát is a megboldogult monarhiaidőkből örököltük. Mindenesetre júniusban volt egy tárgyalás, ahol velem együtt még egy kupac exkolléga ült az egyik oldalon a másikon meg az excég tulajdonosa szívogatta a fogát. Ez talán ha egy fél óráig tartott és az ügyvédek beszéltek ügyvédül egymás között. Aztán azóta kaptam pár jegyzőkönyvet mintegy "tudomásul vételre", az excég fellebbezett, a szakszervezet megtámadta a fellebbezést, szóval ment az akatatologatás a végtelenségig. 

Majd tegnap, hogy hazaértem a szükségszerű okok miatt négy naposra hosszabított hétvégémről, egy levél várt, ami szerint a bíróság végre döntött és az excégemet némi huzavona után farfekvéses sün szülésére kötelezték. 

Kárpótlási díjat kérem szépen, azt fogok kapni. Ami nem egy fagyi ára. Mármint, úgy értem, nem csak egyé. Emellett a cég fizetheti az ügyvédet is, csak hogy jó legyen nekik. (Amit nekem fordított esetben a szakszervezet állt volna.)
Szóval. 
Van ami nem működik Sógoriában van ami igen. Azonban a munkások jogvédelme, az, úgy fest igenis jól. Itt érdemes kicsit utánaásni a dolgoknak, aztán kinyitnia az embernek a pofáját. 
Úgyhogy a volt cégem most az ő részéről fizeti a kis hobbijaimat, az én részemről pedig, nos,  hogy is mondaná Vargha Gróf?

"Mögmondám, kutyafejűek, nem lesz ennek jó vége, ha az urak bajszát húzgálják kendtek. Most nézgelődhetnek kendtek miként süldő malac az új hidasban. Csí a' kendtek szájának, hogy az ördög takargassa a' kurafi népségét. "

Így.

Még szerencse, hogy Vargha Gróf nem kommunista. 


Tanácsnok úrnak pedig ezúton is és még egyszer köszönöm a segítséget. 
Vendégem legalább egy fagyira.

Helios (Avagy mi a bré lesz Józsival, ha elmegy a menkü.)

Józsi egy negyvenes agglegény, műszakvezető a gyárban, és Bécs tizedik kerületében lakik egy önkormányzati háztömb harmadik emeletén, balra az első lakásban. A "Helios" néven elhíresült gondolatkísérlet pedig arról szól, hogy mi történne, ha amúgy ukmukfukk elmenne az áram.

A gondolatkísérleteket azért hívják gondolatkísérletnek, mert csak agyban zongorázza őket le az ember. Mint a Schrödinger macskás kísérlete. A gyökér, mármint a Schrödinger amúgy meg akarta csinálni élőben is, csak a korabeli állatvédők megígérték neki, hogy csomót kötnek a nyakára, így szerencsére gondolatkísérlet maradt. A Helios arról szól, hogy az emberfia gondolatban végigmegy rajta, mi történne, mi mindennel kellene számolni, ha hirtelen és tartósan megszűnne az áramellátás. Gyanúm szerint azért hívják Heliosnak, mert egy izmosabb napkitörés például tudna ilyet előállítani. Aztán a népek kezdik ezt annyira komolyan venni, hogy  Bécs kies városában idén tényleg tartottak  egy háromnapos konferenciát valamelyik minisztériumban, mindenféle gyüttment politikusok, meg hozzáértő emberek részvételével, és végigtolták agyban, hogy mi lenne, ha. 

Ugyanis az van, hogy így elsőre nem is gondolná az emberfia, hogy mi lenne, ha. Ja, nincs menkő, oszt? Csakhogy, mostanság már annyi minden függ az áramtól, amit mindennapinak és természetesnek veszünk, hogy a fától az erdőt elve alapján bele se gondolunk. Hogy mi lenne, ha. És ez amúgy az utóbbi húszhuszonöt évben lett így, mert emlékszem, kölökkoromban még rendszeresek voltak az áramkimaradások. Úgy hetente, kéthetente egyszer volt egy árammentes esténk. Ilyen esetekre volt a fiókban zseblámpa, gyertya, meg snapszer. Igazából szerettem ezeket az estéket. Na jó, kivéve vasárnap, mert akkor dízni volt.

Nade.

Józsi ott jön a képbe, hogy ma nekieresztettem a kőkeimet (értsd: a tanítványaimat) a kérdésnek és ez beindította az én fantáziámat is. Józsi amúgy egy fiktív karakter, bármely hasonlóság valós személlyel csupán a véletlen műve. Bécsben is csak azért lakik Butapest helyett, mert előbbit jobban ismerem.

(Meg utóbbit nem is igen állhatom, ha őszinte vagyok. Bocs....)

Szóval, Józsi otthon ül a délelőttös műszak után, issza a Stigl sört és nézni a tévében a Máónikasót. Józsi ennek örül, mert a Stigl sör finom, a kábeltévén meg bejön a magyar RTL. Aztán bummkakukk, Máonika kiszáll az éterből, a nappaliban lekapcsol a villany, és a szomszéd töröknél elhallgat a teknó. Józsi nem túl okos, de a jéghátánis fajta, ezért rögtön eljut a logikus következtetésre, és mintegy konklúzióként kimondja a tényt:

 "ottb*ssz*meg*kur**nyja". 

Józsi bepróbálja a biztosítékszekrényt az előtérben, de semmi. Kiballag az lépcsőházba, kézzellábbal elmagyarázza a szomszéd töröknek, hogy nincs áram, a török hasonló metódussal elmondja, hogy nála sincs. Rövid úton kiderül, hogy az egész tömbben nincs. Na, gondolja a Józsi, ebbű kocsma lesz. Fogja az okosfont, hogy ráír a cimborákra. Azám, de nincs internet. Akkor hívjuk fel őket. Az se megy. Teringettét, gondolja emberünk, bemarkol a hűtőbe egy Stiglért, amit azonmód felpisszent, egy másodikat a zsebébe csúsztat, és lebellag az utcára, hogy majd a hatos metróval eldzsaváz a krimóba. A komák úgyis ott lesznek. 

A metróállomáson értetlen arccal ténferegnek a népek. A kijelző néma. A metró meg csak nem jön. Józsi beleszalad egy másik magyarba, kérdezi tőle, hogy mistájsz van. "Nincs áram koma, az van."-mondja a hazafi. "Hülye"-gondolja Józsi, 

-ezért kár volt kinyitni a szánkat-és elindul gyalog a kocsmába, lévén csak két megállóra van. A városban az autóforgalom beállt nullára. Persze, a közlekedési lámpák halottak. Innentől semmi nem megy sefelé, a délutáni csúcsban. Józsit majdnem elcsapják a zebrán, mertugye a gyalogoslámpa se működik. Hiába mondja emberünk a hülye osztrákjának, hogy "usszájbahogy", nemérti. Mindegy. Minnyáittakocsma. A kocsma sötét. Pontosabban csak annyi fény látszik, amit a novemberi nap lenyugvó fénye ad a légypiszkos üvegről visszapattanva. Bent a tulaj vörös arccal áll a pult mögött. Ejnbírbitte-mondjajajózsi. Hát az bajos lesz, mondjajacspos, mert megdöglött az áram, ergó a pumpa is, ami a sörcsapot hajtja. Kész, ölégvót, Józsi hazaballag, útközben megissza a megmaradt árva Stiglt a zsebéből, azt lefekszik aludni, hogy majd holnapra megoldódik.

2. nap

Józsi kimentette az olvadó hűtőből a dugipálinkát, hogy nehogy megpenészedjen, innetől későn ébredt. A telefonja lemerült, úgyhogy azt se tudja mennyi az idő. De a Nap már gyanúsan éles szögben süt be a konyhaablakon, úgyhogy tuti késésben van. Mármint a Józsi. A Nap nem foglalkozik ilyesmivel. Csatt, zuhany. A víz szortyog és éppcsak langymeleg. Gyors öltözködés, majd husslemetróhoz. A metró még mindig nem jár. Tömegben áll a nép a peron mellett de nem történik semmi. Józsi kalkulál, gyalog fél óra alatt benn van úgyhogy megindul gyalog. Majd leírja a túlórából. A városban a forgalom áll. Hősünkben most tudatosul, hogy az áramkimaradás jó eséllyel tartós. Útközben, ahogy szokott, megáll a Billánál egy szalámisszendvicsér' meg egy redbullér'. A fotocellás ajtó nem nyílik, kézzel taszajgatják a népek. A pultokban senki, a kasszáslány ijedten pislog a világba, hogy ő így nem tudja lepittyenteni az árut. Valami suhancok már futnak a viszkivel. Józsi beér a gyárba. Kuss mindenhol, főnök sehol. A szalag áll, a kávéautomata halott, a lift nem működik. Kábé tízig snapszeroznak, aztán mindenki megy a dolgára. Józsi hazafelé mégegyszer bemegy a Billába és mivel éhes, de a kassza nem működik, leemel egy fagyasztott pizzát a pultról majd odavág egy kétojróst a kislánynak és kiballag. Otthon unalmában megissza a maradék dugipálinkát.

3. nap

Füst. Józsi a füstre ébred, enyhén másnaposan és vacogva. Nincs fűtés és a szomszéd tömb ég. A "faszénem"-gondolja, "faszénem hívják a tűzoltókat"... ja, mert nem lehet- nyugtázza magában, és kipattint egy Stiglt a leolvadt hűtőből, miközben a pokrócot próbálja körbetekerni magán, hogy a novemberi hideg ne berzengesse a csüdjét. A fagyasztott pizza már kiolvadt a konyhaasztalon de mégy nyers. Ami így is fog maradni, konstatálja, lévén se villanytűzhely, se mikró. A lépcsőházban orditozás folyik, kinéz, hogy mistájsz. Nem jut sokra, becsönget a szomszéd törökhöz, hátha az okosabb. Csengő nem működik, török nem szól. Józsi éhes, a tonhalas szendvics megbüdösödött a hűtőben, úgyhogy nekiveszi magát a városnak.

A szomszéd tömb nem fest jól. A forgalom még mindig áll és valami nagyon bűzlik. Mármint tényleg, fizikálisan. Józsi nem túl okos, de a jéghátánis fajta, plusz szaki, tahát valahol a tegnapi pálinka és a mai első Stigl htaármezsgyéjén kommandózó agytekervényei mélyén összerakja, hogy a baj, illetve a szag oka az lesz, hogy a város csatornarendszere elektromos pumpákat használ. Menkü nékű meg azt meglehet. Szóval jön fel a szennyvíz. A Billában katonák vannak. Az ő felügyeletük mellett osztogatja a kislány a megmaradt zsemlét, kézzel megírt blokkot ad mellé. Józsi megkérdezi, kaphat-e egy Stiglt. Józsit elhajtják a búsba. A nap hátralevő részét az utcán tölti és megpróbál fát összelopkodni, hogy este a gázsütő aljában tüzet tudjon rakni.  

4. nap

Teljes a csend a városban. Autók nem járnak, metró nem zúg, repülőgép nem megy svehát felé. Józsi lemegy az utcára, aztán vissza a lakásba megkeresni a szekrény aljából a viperát. A hadsereg igyekszik rendet tartani, de kevés sikerrel. Ötös-hatos csoportokba verődve fosztogatnak az utcán a huligánok. A szennyvíz lassan felbugyog a csatornafedeleken, folyóvíz nincs. Józsi éhes, fáradt és elvonási tünetei vannak. Beveri a szomszéd itallerakat ablakát és kiemel egy üveg vodkát. Közben felszabja az alkarját egy szilánkkal. Az egyik katona ráordít osztrákul, de ő ezt nem érti, úgyhogy elszalad. Közben azon gondolkodik, lekapcsolta-e a tűzhelyt otthon. Aztán rájön, hogy mindegy. Beballag a kórházba összevarratni a karját, közben elfogy a vodka fele. A kórházban alig lézengenek emberek és iszonyú hullaszag van. Inkább hagyja. Elindul kifelé a városból. 

15.nap

Józsi vidékre költözött. Illetve menekült. Itt se rózsás a helyzet, de egy fokkal jobb, találni fát az éjszakai tűzhöz és vannak még autók amikben van benzin. Utántölteni nem lehet, a kutak nem működnek. A karja még mindig duzzadt és fáj, lefertőtlenítette a maradék vodkával és egy végsőkig kitartó falusi háziorvos összekapcsozta, de a gyógyszert már szétlopkodták. Az utakon nem jár senki, csak a hadsereg rendfenntartói húznak át néha. Józsi egy öregasszonynál talál menedéket, aki még töri a magyart és favágásért és vízhordásért cserébe szállást ad neki a sparhelt mellett. 

30. nap

A kormány úrrá lesz a helyzeten és újraindítja az elektromos rendszert. Józsinak közben kackiás szakálla és penetráns szaga nőtt és megtanult nyulat nyúzni. A karja begyógyult nagyjából, csak egy lila csík emlékeztet az üvegszilánkra.  Beleszeretett egy falubeli lányba, a Lizába, és agyonlőtt egy fosztogató afgánt. 

35. nap

A kormány elsődleges hatállyal helyreállítatta a telekommunikációt és a termelést. Aztán a hálózati áramot. Józsi kevés megmaradt motyója között válogatva megtalálja a telefonját és a telefontöltőjét. Kétórányi töltés után, miközben életre pofozta Margit néne bojlerét és közel egy hónap után ivott egy kávét, bakapcsolja a készüléket. Negyven nem fogadott hívás és huszonhat SMS várja. Józsi nincs fenn facebookon. Az utolsó üzenetben a főnöke kérdezi, hogy jön-e dolgozni, elvégre a gyár újra megy. 

97.  nap.

Józsi nem megy dolgozni. Józsi nem túl okos, de a jéghátánis fajta. És tudja mi a stájsz. Leszokott a cigiről és az alkoholról. Elvette a Lizát feleségül és Margit néne szomszédságában berendezkedett egy elhagyott házban. Nyulat tenyészt és azon ábrándozik, mit fog majd mesélni az unokákak arról, milyen volt, mikor harminc napra elment az áram.

Józsi sztorija csak egy, a fantázia szülte és lényegében végtelen eshetőségek közül. Tény, hogy ráfüggtünk az erőforrásra. Tény, hogy a kimaradásának sokféle következménye lehet. Tény, hogy ez egy gondolatkísérlat volt. A többi fantázia. Az meg nem káros. Gondolkodjanak kendtek is, hátha kisül valami belőel. Ugye. Aztán tessék megosztani velem.

Vegyetek gyertyát azért, jobb a békesség.

Na, lámpaoltás. 

Érted, lámapaoltás...

'Cakát népek.

Kányavár

Van itten egy böszömnagy park, az meg tele van kányával. Az itten az a bécsi lakóhelyemet jelenti, vagyis annak közvetlen szomszédságát, a kánya meg vazsmegyeiül minden olyan repülő jószágot ami nagyobb és feketébb mint a galamb, illetve kisebb mint az egerészölyv. Mert ami kisebb mint a galamb, az veréb, ami meg akkora, vagy nagyobb, mint az egerészölyv, az sas. Tehát igen, vazsmegyében a kánya is sas. Ellenben ami nagyobb mint a galamb, kisebb mint az egerészölyv, ami amúgy szintén sas, az kánya. 

Szóval ebbe a kategóriába pont beleillenek a varjúfélék. 

A park, a dunapark márpedig, mint mondám, tele van kányával. Leginkább szürkevarjúval, akit főúriasan elegáns megjelenése miatt dolmányosnak is hívnak, továbbá néha közéjük vegyül egyszerű fekete gúnyájában a szántóvető rokon, a vetési varjú is. Meg aztán vannak a határesetek, ami akár kisebb vetési, akár kormos varjú is lehet, aki utóbbi miatt még mindig ütik egymást a madárértő okosok, hogy különálló faj, avagy a szürkevarnyú kokszos formája-e. De ehhez már egy gyakorlott ornitológus szeme kellene, hogy igazságot tegyen. Mi most maradjunk az egyszerűség és az írói folyékonyság kedvéért a kányánál. 

Na.

A kányákkal úgy cimboráltam össze, hogy egyszer a szokásos hajnali Kutya Úr-sétáltatás közben mintegy szórakozásból odahajítottam egy darab kutyaszáraztápot az egyik arra ugrándozó kányának. Mert szokott lenni a zsebemben kutyakaja. Mármint ez nem az ok, csak a lehetőséget adta meg a dobálásra. Kánya megörült neki, hujj aszondja. Aztán ugrált utánunk egy darabon, hogy még koma, még. Kapott is, persze, még pár szem kaját plusszba. Méne. Ez a kánya aztán másnap reggel ugyanabban az időben, ugyanott bevárt minket. Elneveztem Péternek és innentől reggeli rutin lett, hogy Péter az előre megbeszélt randihelyen, a szokásos sétaútvonalon (jobbra le az útról, aztán balra a tónál, aztán megint balra, a pingpongasztaloknál) bevárt minket. És ugrált oda krákogva, hogy na koma, kaja van-e? Mondjuk egyszer kiröhögtem, mert nem tudtam, hogy a kányák tudnak csipogni. De történt, hogy elfogyott a kutyakaja a zsebemből, Péter meg úgy érezte, hogy ő még nincs jóllakva, és ezen sérelmének hangot adva siránkozva baktatott utánunk. Innentől mindig egy félmarokkal több tápot tettem a zsebembe reggel. Aztán játszottunk olyat, hogy Péter a pingpongasztalon kap enni, mert akkor Kutya Úr nem happolja el előle és megtanultuk, hogy ha füttyögök reggel, akkor Péter odarepül, ha meg felmutatok a pingpongasztalra, akkor felugrik rá. 

Ebből így buli lett. 

Majd idővel újabb kányák csatlakoztak az említett bulihoz. Úgy fest ugyanis, hogy ezek felosztják maguk között a parkot. Szóval a reggeli séta útvonalán rövidesen törzsvendégeink lettek. Volt először (távolságban nézve) a Koszlottkánya, aki mindig úgy nézett ki, mint akit leöntöttek valamivel. Aztán Péter, aztán a Cimbik. A Cimbik két kánya voltak, akik mindig együtt lógtak, egy szürke, meg egy vetési(?) egy fehér folttal a mellkasán. Lehet ám aztán az is, hogy házaspár, de a rosseb se mondja meg így szemre a nemüket. Az ilyen zárt biocönózisokban, mint ez a park, meg mindenki azzal csinálja, akivel akarja. Aztán jött a röhögős fázis, az idén született kányák, akik ellesték a Cimbiktől, hogy itt kunyerálni lehet és mindig a Cimbik területének határán vártak. Ami azért volt röhögős, mert ezt a tó felett átvezető híd jelenti, aminek igen szép polírozott vasbú van a korlátja. Az idei kánya meg még esetlen. Szóval felül a szépen polírozott vaskorlátra, aztán izgalmában nagy kányaanyázás közben leborul róla. Ez irtó röhejes, higgyétek el.

Szóval, a kánya nem hülye madár, ezt gondoltuk eddig is, de. Most figyelj. Idővel véget ért a buli, ugyanis jött az ősz és a mi társadalmunk már nem a Naphoz igazodik, hanem a vekkerhez, ergó már nem akkor megyek Kutya Urat sétáltatni, amikor pirkad, hanem előtte. Ilyenkor a kánya meg még aluszik, vagy legfeljebb épp ébredezve zsinatol a fa tetején. Szóval elmaradtak a vendégek. 

Egészen addig, mígnem egy szombaton a hétköznap szokotthoz képest "megkésve", azaz már napsütésben mentünk ki a parkba. Nekem épp a fejemben se volt az egész kányadolog, hátde, egyszercsak odaül ám egy madár vagy fél méterre tőlem a pad támlájára, forgatja fejét, hogy "na koma, megin' itt vagy? Kaja van?"

És hallod, ezek valahogy körbebeszélték a témát, mert egyszerre ott termett egy rakat kánya, akiket, hát nem ismertem. Mármint, ők biztosan olyan különbözőek egymás szemében mint ahogy nekünk is tökmás a Krisz mint a Julcsi, vagy az Andi meg a Tomi, hogy az Annáról már ne is beszéljek, de ugye én azért nehezebben vagyok velük, hogy mékmásik. Mindenesetre nem tudtam beazonosítani őket. Mindegy is, lett nagy károgás, meg lett kutyakaja is. Hogy most ezek elhíresztelték egymás között, hogy a pirosdzsekis palinál a nagy fekete kutyával érdemes kunyorálni, vagy ők a menet közben felnőtt idei csibék voltak, akiket nem láttam azóta, nem tudom. Mindenesetre jól esett, hogy nem felejtettek el.

Aztán jött a tetőpont. Hogy ezek mekkor a francok.... Most hétvégén megint nappal eveztem ki a parkba, azám, csak elfelejtettem a kutyatápot. Na ezeknek mindegy volt, körbeültek, ment a kunyor. Aztán nem lett kaja, meg többször mutattam is nekik, hogy lópikula nincs nálam. Mondom, oszolj van fiatalok. Asszed szétszéledtek erre? Á... Tudod, mit csináltak? Elkezdték azt játszani, hogy mikor nem néztem oda, hátulról becéloztak, zuhanórepülésben felém zúztak, majd pont annyival repültek el a fejem felett, hogy ne érintsenek meg, de a szárnycsapás szelét érezzem a buksimon. Kvázi, mint egy tockos.

Bunkó banda.

De imádnivalóak. Nem tudok haragudni rájuk érte. 

Szóval, mondják, hogy a kánya értelmes, de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora nagy...kányák. Érted na. 

Legközelebb viszek kutyatápot, Istenuccse.

Ha pedig további értelmezést szeretnétek a vasi madárnevekhez, olvassátok el ezt itt.

Jó éjt fiatalok, álmodtjatok kányát, vagy varnyút.

Thunberg-szindróma

Van egy tan valamelyik keleti filizófiarendszerben (nyilván a buddhizmus lesz az, csak nem vagyok biztos benne, ezért ködösítek), ami szerint néha tök hasznos dolog, hogy mielőtt kimondunk valamit, átgondoljuk, hogy valójában miért akarjuk kimondani azt a valamit. Mármint hogy tényleg miért, mi a valós indok. Ez a módszer más hasznos tulajdonságai mellett az ember kásalesőjét is pihenteti, mert az esetek jelentős hányadában rájövünk, hogy a valódi indokunk nem a mondanivaló maga, hanem irigység, önzés, magamutogatás, vagy valami efféle nem túl vicces dolog. Azt ilyenkor ahelyett hogy az emberfia megosztana egy újabb, teljesen lényegtelen valamit a világgál, inkább sztenderre teszi a pofázmányát. Nem is buta dolog ám.

Na.

Van ugyi ez a svéd kiscsaj, aki úgy lebajszintotta a múltkoronban egy ENSZ-konferencián a tisztelt egybegyűlteket, hogy csak úgy csörömpölt. Tette mindezt nem épp ok nélkül, hiszen nem újdonság, hogy a klímánk épp az összeomlás felé tart méteres léptekkel, a világ vezetői pedig némi szivárványpurrantáson kívül nem sok mindent tesznek ez ellen. Szerintem helyén volt a dolog és őszintén, melyikünk nem tenné meg ugyanezt szívesen?

Aztán beindult a-hogy egy szép régi magyar szóval éljünk-shitstorm Thunbergék Grétája ellen. Merhogy ígymegúgy, mit szájal ez, mennyeninkábbtanúnyi, megegyáltalán. Először csak hallomásból, mostanra már direktben is találkoztam ezzel, közvetlen ismerőseim is tolnak ki itott facebookra nyiltabban, vagy burkoltabban Thunberg-ellenes posztokat, illetve a helyi médiumok is lehoznak egy-egy ilyen passzívagresszív bölcsességet. Ma konkrétan egy (egyébként általam nagyon hitelesnek, stílusosnak és jól informáltnak tartott)* vombathelyi onlájn-médium, a Nyugat.hu rakott ki egy cikket (ehun) a témában, ahol Gretat nem túl burkoltan egy másik természetvédő hőssel állítják szembe.

Izé. Gondolkodjunk kicsit, az se baj ám mindig. Szóval, értem én, hogy ez a Gretalány kicsint idegbetegnek tűnik, meg tikkel az egyik szeme, meg még a neve is milyenmár és ráadásul úgy fest, mint Wednesday Addams az Addams családból, csak szőkében. Tudom én, hogy sokak szerint mennyenhaza és hogy tényleges megoldásokat nem nagyon kínál, csak morgolódik. Tudom én, hogy vannak tudósok, felfedezők, szent emberek és pokemonok, akik valamit sokkal jobban csinálnak mint ő. 

Azonban felmerül bennem egy kérdés:

ÉS AKKOR??

Nem gondolom, hogy Greta Thunberg szerpe az lenne a nagy kirakós játékban, hogy feltalálja a klímamegcsinálógépet. Nem hiszem, hogy az lenne a szerepe, hogy zászlót lobogtatva egy ócenjáró hajó orrában állva gyűjtse a műanyagszemetet. (Meg ezt így amúgy is nehéz lenne.) Nem hiszem, hogy az lenne a szerepe, hogy a svéd hadsereg női osztagában gépfegyvert lengetve rohanja le a fehér házat. Ne akarjátok ráhúzni ezt. Ennek a kislánynak pont az a szerepe, amit csinál, hogy egy kicsit frusztrált svéd kamaszcsajszi legyen, akinek tikkel az egyik szeme, és megmondja Trump bácsinak és Merkel néninek, hogy komák, nektek bizony az apátok f@szát. Ez a lány egy ikon. Egy eszmét képvisel és tár a világ elé, ami arról szól, hogy a nagyhatalmak, illetve azok, akiknek tényleg hatalom van a kezében, észbe kellene már, hogy kapjanak, különben mind megyünk a darálóba lecsónak. És Greta ezt igenis jól csinálja.

Miért kell őt szembeállítani bárki mással? Miért kell bezzegkedő cikkeket lehozni arról, hogy jajmerez, csak kiabál, de az xy ezt és ezt csinálja, mégse figyel rá senki? Ennek a mufurc kislánynak az a dolga és célja, hogy figyeljenek rá és felhívja a figyelmet a változtatás szükségességére. És ezt elérte. Vicces módon részben pont ezeken a "bezzeg a" véleményeken keresztül aztán tényleg megismerünk olyan figurákat, akikről amúgy kuss van a médiában, mint a fenti nyugatos cikk indiai farmere, vagy Boyan Slat, a tengereket megtisztító masina felfedezője. Szóval lényegében ez is arra a malomra hajtja a vizet, amiben a lányzó őröl. De miért, az égbe is, miért kell bárki mást bármiféle ellenpontként, szinte már ellenfélként odaállítani a Grétával szembe? Mit szeretnétek ezzel pontosan? Hogy legyen a Thunbergék lánya is tudós? Vagy költözzön Indiába és ültessen fákat? De hé, akkor ki fogja azt mondani az ENSZnek, hogy korpás a szemöldöke? Majd az indiai farmer, vagy a holland tudós? 

Hát nem. Mert az nem az ő dolguk. 

Lehet, hogy a Gréta kicsit idegesítő. Meg az is lehet, hogy aszperger-szindrómája van. Még azt is el tudom képzelni, hogy néha szellent is. De srácok, mióta ez a bakfislány nekiállt ütni a tamtamot, azért történt ám egysmás. Az ilyen változások élén, nem feltétlenül az áll, aki a változtatást végbe is viszi. Az ilyen változások élén egy olyan ember áll, aki kinyitja a száját, a többiek meg ebből erőt nyernek és fölrúgják a sámlit. Ez mindig így volt a történelemben, gondold csak végig. És Greta ezt igenis jól csinálja.

Szóval, a következő efféle Thunbergszekáló megnyilvánulás előtt állj meg egy percre, és gondold végig, hogy miért csinálod pontosan? Frusztráció? Irigység? Valamiféle srég önmegvalósítás? Zavarnak a tikkelőszemű emberek? Fáj, hogy te tizenhat évesen épp az első komolyabb berúgásodat tervezted a kulturház háta mögött kannásborral, ő pedig nem anyanyelvi beszélőként angolul szólal fel az ENSZ előtt? Zavar, hogy az emberek összedobták a leégett Notre Dame árát, és akkor is kiabáltál, hogy bezzeg másra nem adnak? Azt te meg nem adtál bele egyikbe se? He? Vagy szereted a negyvenfokos nyarakat, meg a tömeges kihalást, és szerinted mindenki aki fellép a klímaváltozás megállításáért, annak tikkel a szeme? Vagy te se akarsz klímaváltozást, csak lópikulát nem teszel ellene, és így vezeted le a bűntudatod? Vagy beszólt az asszony, de félsz a sodrófától és most valakit muszáj elküldened a francba? Vagy mi? Mi bajod van? De most komolyan...gondold ezt végig, légy szíves.

Köszi.

Amúgy én részemről a Gretával vagyok.

Ha eddig nem lett volna tiszta. ;)

*= Vigyázat, irónia 

Egy kis szelet nápolyi

Van az ismerősi körötökben olyan kisgyerek, aki igazából nem is szép, nem is okos, meg még idegesítő is, hogy az emberfia néha legszívesebben taknyán tenyerelné, mégis van valami sajátságos bája, ami miatt nem lehet rá haragudni? Igen? 

Na, Nápoly pont egy ilyen város.

Hirtelen felindulásból elutaztunk ugyanis Jóanyámmal a hétvégén, ráhúzva pár napot ebbe a délolasz göröngyszembe. Nem ültünk meg a sejhajunkon, mert nem olyan családból származunk, elcsellengtünk Nápoly környékén is, de ebben a bejegyzésben most csak magára a városra fogok koncentrálni, a többi élményről csak címszavakban:

A repülés hülyeség,

Pompei nagyon klassz hely,

a Vezúv még klasszabb,

Procida szigete pedig szintén gyönyörű.

Na. De magáról Nápolyról. Nápoly, hát, hogy is mondjam, alapvetően nem szép. Akár lehetne is, de nem az. Az épületek szépek lennének, ha nem volnának lerobbanva, az utcák tiszták lennének, ha nem lennének hótmocskosak és nem kavargatná a mindenütt hegyekben álló szemetet a kellemes délvidéki főnszél, ha a kellemes délvidéki főnszél nem a mindenütt hegyekben álló szemetet kavargatná. 

Mindemellett azonban Nápoly hangulatos. Oda nem költöznék, ha fizetnének érte se, de így pár napra kikapcsolódni tökéletes. 

Az első dolog amivel meg kellett bírkóznunk, az a zsúfoltság érzete volt. Nincs már az a durva turistaszezon, tehát a szükségszerűen és alapértelmezetten a téridőkontinuum minden pontján egyszerre jelen lévő fényképezőgépes bilikalapos japán turistákon, valamint a hozzánk hasonlóan utószezonozó néhány exkeletnémeten kívül nem volt turitömeg. Ami azt jelenti, hogy a város az én ízlésemnek alapjáraton is zsufi. Ezen törtem a buksimat egy ideig, hogy mitől, mert ahhoz képest, ahányan lakják, böhömnagy területen fekszik, tehát akár el is oszolhatna a nép. Aztán rájöttem, hogy ezt egyszerűen Nápoly kialakítása okozza, ugyanis lényegében úgy építették fel, mint egy délolasz falucskát, csak nagyban. A legközepét leszámítva nincsenek igazán magas házak, 4-5 emeletesek legfeljebb, ellenben ezek egymás se**ébe épültek. Innentől a nagyobb főutakat kivéve csak sikátorok vannak. Ennek a nagy előnye, hogy nyáron is hűvös marad (igen, ott még határozottan nyár van), a hátránya azonban, hogy minden mást összeszorít egy helyre, legyen szó emberről, sz*rszagról, vagy forgalomról.

Vagy hangról, mert az aztán volt. Olyan zajt csinálnak ezek az olaszok, hogy egész nap csengett a fülem. Egyfelől ugyi, náluk a normál beszédhang a miénk másfélszerese. Másfelől, a legáltalánosabban elterjedt közlekedési eszköz a robogó. Ennek önmagában is vagy egy érces hangja, továbbá, a fent említett okokból kifolyólag, valamint abból, hogy látszólag nincs olyan hely, ahova egy olasz ne tudna eljutni járművel, a közlekedés enyhén kaotikus. És hogy ezt ellensúlyozzák, folyamatosan dudálnak, méghozzá nem csak  helyzetkezelési, hanem megelőzési jelleggel is, tehát mielőtt beérnének egy kereszteződésbe, mielőtt kielőznének valakit, mikor elindulnak, mikor megérkeznek, szóval lényegében mindig. Namost képzeljétek el, hogy a porkavakaputánázó nénik kátozását, a robogók visítását és az állandó dudaszó hangját ezek a sikátorok szépen összeszedik középre, és hogy minden jó legyen, visszhang formájában még meg is pattogtatják kicsit.

Teccikérteni, mirűbeszélek?

És aztán ezeken túlteszi magát az emberfia, vagy az "ez ilyen" belenyugvásával legyint rá egyet, aztán rájön, hogy egész jópofák ám ezek a kis sikátorok. Például minden piciben van megcsinálva bennük. Egy kávézó, az mondjuk úgy néz ki, hogy belül tíz négyzetméter, kívül meg kétszer két bárszék és egy negyvenszernegyvenes asztal. Tökjó. A műhelyek garázsokban kapnak helyet, a növények cserepekben. A népek meg az innenonnan kihúzkodott sámlikon ücsörögnek és kárálnak.  És tényleg mindenhova fel van aggatva a száradó ruha, mint a filmekben.

Tömegközlekedés az van és el is lehet vele jutni mindenhová. Megint az a kategória, hogy akár tökéletes is lehetne. Csak, egyfelől öreg és hangos, másfelől a Bécs császári városában szocializálódott elkényeztett valagamnak, ami ahhoz van szokva, hogy főműsoridőben 3 percenként jár a metró, soknak tűnt a kijelző szerint 10, valójában inkább 12-13  perces várakozási idő. Ezalatt ugye aztán fel is gyülemlik annyi ember, hogy ne kis tülekedés kavarodjon belőle.

Másfelől, aztán a metró majrévasába kapaszkodva elbámészkodik az emberfia, mert bármilyen klisék is élnek az olasz nőkről, a nápolyiak azok gyönyörűek. Igaz feltűnően hiányzik a kinézetre korombeli réteg, vagy megette őket a nápolyi nyehőce, vagy nagyon hirtelen öregszenek és idősebbnek néznek ki, mint amit megszoktunk. 

Az ételital ugyebár messzeföldön híres, és azt kell mondjam, nem ok nélkül. Szerintem két kilót híztam a négy nap alatt, de megérte. Mondják, hogy a pizza olyan mint a szex, hogy ha van, akkor jó, ha jó, akkor meg nagyon jó. Na egy igazi nápolyi pizzériában egy igazi nápolyi pizza lefojtva egy igazi nápolyi borral, az bizony nagyonnagyon jó. A magamfajta maradi, szénhidrátot kerülni igyekvő ember ugyan bajban lenne itt hosszútávon, pontosabban főzne magára, mert amúgy főleg tészta van a kínálatban és tészta. Esetleg hal és tengergyümölcsei. Tésztával. 

De akkor is zseniálisan finom.

Igazi olasz különlegességnek számít továbbá a Limoncello fedőnevű citromos rövidital. Erről erősen eltért a véleményük Jóanyámmal, szerinte igen jó holmi, én meg lábrázást és pökködést kaptam tőle. Ízlésdóga. Viszont, ezek, ezek nem buta népek. A legelterjedtebb hazai sörük két méretben van: nullharminchármasban, ami nálunk is megszokott, viszont a nagytestvére a félliteres helyett duplagól: hat egész hat decis.

Ügyes.

Jajtebuksi, meg ezek nem ismerik a csípőset. 

A város látnivaló közül Szent Elmó várát tekintettük meg, ami már csak a kilátás miatt is megéri, a történelmi városközpontot, amiben kellemesen el lehet tévedni, de érdemes is, ha van ideje rá az embernek, illetve a spanyol negyedet, bár azt csak messziről, mivel addigra mindketten kicsit túlingereltek voltunk tömegügyileg, ez amúgy jelenleg egy bazárnegyed. Meg voltunk picit a buliövezetben is :D  Nem mintha nem kínálna Nápoly további élményeket is, csak nekünk a többi mellet ez fért bele. 

A népek napi ritmusa eltérő a mienktől. Itt ugyanis szieszta van és ezek ezt egész komolyan is veszik. Szóval a nálunk divatos nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás körforgásában itt van egy négyórás cezúra délután. Bár a modern idők szele és a turizmus ezt valamennyire felülírta, azonban Nápoly nem rohan, kisebb vendéglátó helyekről, ha véletlenül még nyitva lennének, úgy zavarnak ki ilyenkor, hogy csak csörög, a nagyobbakon meg, ha be tudsz slisszolni, kiszolgálnak ugyan, de úgy néznek rád, mint valamire, aminek nagyon nincs jó szaga. Azt írják a turiinfók, hogy elég ramaty a közbiztonság. Tény, hogy a szállásunk környékén este nyolc után nem éreztem teljesen komfortosan magam és ugyanezen környéken ilyenkor szinte kizárólag az afrikai menekülteket lehetett látni, ellenben a népek akikkel ígyúgy szóbaelegyedtünk kifejezetten barátságosak voltak.

Szóval, összefoglalva, ez az utazással együtt négy, aktívan három nap elég volt Nápolyban és nem mondom, hogy visszakézből most eltöltenék ott még egy hetet, meg azért határozottan örültem Vargária csendjének és Bécs kis városa tisztaságának utána, de azért a fene megeszi, csak tudnak valamit ezek az olaszok. Azt nem tudom még, hogy Párizs megér-e egy misét, de Nápoly igen. 

Arrivederci.

Jajvárjá. A lényeget majdnem elhagytam.

Az összefogott ujjal hadonászva kommunikálás meg tényleg nem kamu. Csak rájöttem, hogy nem mindegy hogyan, mert máshogy csinálja a magyarázó, a boldog és a mérges olasz. 

Szóval, igen, létezik és bonyolultabb mint hinnéd.

És a zárszó utáni zárszónak még kaptok egy "normális" képet is, amin nem csak a kezünk van. Amúgy ez az egész élménykosárból a személyes kedvencemen, a Vezúvon készült, háttérben a füstölgő kráterrel. Ilyet se látni mindennap.

Na.

Most Arrivederci. 

Férfi egyenjogúság

Bemenek a eccőterembe, átöltözök, megtekerem kicsit a futópadot, bemelegítek, tolok itt egy sort, húzok ott egy menetet, közben a szemem sarkából lesem az órát, mert ez most tesztüzem, hogy meló előtt belefér-e az időbe egy edzés. Kezdek kellemesen elfáradni, van még időm tusolni, meg átöltözni, gyóvanakkor. Lelazít, csattbeöltöző, harmincas kislány vígan rángatja fölsalá a porszívót, mert most van reggel, most kell takarítani. Hát ugye, én meg nem itt dolgozok, úgyhogy nekem menni kell tovább, felső ledob, cipő levet, edzőgatya letol. Kislány közben jobbról-balról körbeporszívóz. Na, komámasszony, mondok neki, remélem nem szégyellős kend, de nekem muszáj lesz letusolnom. Alsógatya le, lompost himbálja a porszívó hátszele, beslattyogok a tusolóba. Melegvíztusfürdőmelegvíz törülköző, visszaszekrény. Tiszta alsógatya felrángat, kislány közben épp a tükröket törölgeti. Farmer felhúz, ing felvesz, mindjárt úriembernek nézek ki. Leszámítva, hogy közben kilögybölöm a fehérjeséket, ami gyanús foltokat hagy. Mondom is a lánynak, hogy basszus, bocs, idedisznókodtam, erre elmosolyodik (amitől valamiért beugrik egy verekedés utáni cirkuszkerítés képe ), mondja, hogy ne foglalkozzak én semmivel. Gyóvanakkor. Kondibóki, metrórafő. 

Aztán eszembe ugrik úgy hertelen, hogy ez az egész szitu most hogy nézett volna ki fordított felállásban? 

Valahogy így: Fiktív én, mint higéniaügyi alkalmazott a konditeremben (nem szabad raklámoznom, tehát nem írhatom le, hogy a FitInn vót) reggel fél nyolckor kezdek. Mivel ilyenkor még kevés az ember, hogy ne zavarjam túlzottan a népet, a női öltöző porszívózásával indítok. Ez kábé húsz percet vesz igénybe. Míg tevékenykedek beszállingózik két kuncsaft. Látszik rajtuk, hogy sietnek. Egy darabig mérgesen néznek rám, majd így szól az egyik: "Fiatalmeber, nem takarítana máshol? Átöltöznénk." "Dehogynem, hölgyem", mondom, és elkezdem törölgetni a tükröket. erre odajön a másik, hogy, "De úgy értettük, hogy a női öltözőn kívül". Mire én: "Jajcsókolom, tessék csak nyugodtan ám, nem vagyok szégyellős". 

Kuncsaft sikoltozni kezd, engem felnyom a recepción, recepcióst felnyomja a másik kuncsaft. Engem és a recepcióst azonnal kirúgnak, a FitInn elé tüntetést szerveznek a feminizmus aktivistái, a helyi média leközli az égbekiáltó disznóság hírét. A FitInnt bezárják, az exrecepcióssal pedig -miután kisírtuk magunkat egymás vállán- exklúzív edzőteremláncolatot alapítunk, ahol a személyzet az egyenlőség jegyében kizárólag húszéves maláj lányokból áll.  Ötvenévesen, dúsgazdagon halunk meg, egy Bali melletti magánszigeten a luxusvillánkban kokaintúladagolásban. 

Nem tetszik. 

Nem eszem a kokaint. 

Na.

Múltkor valahogy belekeveredtünk egy messzirőgyött ismerőssel a témába. Hogy feminizmus. Ugye ezt a szót sokféleképpen lehet értelmezni, én mondtam is, hogy hát én annyira nem. Mondta, hogy ő meg igen. Erre elmeséltem neki az álláspontomat, mire ő közölte, hogy az van, hogy ez, amit itt két percben előperformanszoltam neki, az pontosan az, amit náluk feminizmusnak hívnak. Bummbuksi, feminista vagyok. Ilyet kell megérnem őszülő halántékkel. Csak ugye, mint írám vala, ismerős messzirőlgyött. Bár az a messzi azért még Európán belül van, de akkor is, itt a valamikori Monar(c)hia területén kicsit máshogy néz ki feministának lenni. Itt nem vagyok az.  

Azért nem, mert én az egyenjogúság híve vagyok, nem az azonosságé.

Nemtom, otthon, mármint Agyarországon találkozni-e ilyen álláshirdetéssel, Isten látja lelkem, időtlen idők óta nem kerestem kishazánkabn munkát, mindenesetre Sógoriában most az a divat, hogy bizonyos szakmákban erősíteni akarják a női vonalat. És ilyenkor, merthogy faszagyerekek, beleírják, hogy "az egyenjogúság nevében emelni akarjuk a nők arányát a szakmában, ezért ugyanolyan képesítéssel rendelkező jelentkezők közül a nőket részesítjük előnyben". 

Na itt azért már elkezdek csuklani. Mert ez most egy igencsak korrekt (Pol,-Szoc,-Genderkorrekt) mondatnak számít. Ami alapból jó. Csak ugyi, a másik felén meg, ott is áll ám valaki.  Egyszer kapcsolatban álltam egy céggel, akik nagyon akartak egy melóra, viszont kiböktem a honlapjukon, hogy van egy másik projektjük, ami távolságban, fizetésben és egyáltalán mindenben nekem jobban feküdne, csakhogy, ez egy nőkkel foglalkozó projekt volt. "Veszteni velóm nincs vele" alapon megkérdeztem őket, hogy izzzzé, van esélyem férfiként ide bejutni, vagy le se adjam a jelentkezésem? Hát, így kerekperec megmondták, hogy ne. 

És tovább csuklottam.

Azt akarom, ugyi, kihozni az egészből, hogy mindent túl lehet tolni. Nem először, és gyanúm szerint nem is utoljára megyek neki efféle témának. Volt itt a blogon már cigányozás, buzizás, szkinhedezés, migráncsozás, orbánozás, zsidózás (ja, az még nem), vegetáriánusozás, kriplizés. Megminden. Épp most néztem rá, hogy idén júliusban elmúlt 9 éves ez a kramanc, mármint a blog, és közelíti a 300 bejegyzést. Valahogy mindig ugyanoda lyukadok ki a végén. Az emberek felismernek valamit, ami rossz. Ez jó. Az emberek változtatni akarnak valamin, ami rossz és ez is jó. Az emberek változtatnak ezen a rossz dolgon, ami szintén jó. Aztán jön egy marék szivárványt izzadó birkabarom, aki felkapja ezt a hullámot és addig tolja, míg a változtatás rögös útján való haladás közben valami újabb rosszat ki nem hoz a dologból. Na ez már nem annyira jó. 

Igenis, tessék a férfiakat és a nőket egyenlő jogokkal rendelkező lényeknek tekinteni. Igenis tessék őket egyformán szeretni, de egyformán mondani is nekik, hogy "faszkalap", ha megérdemlik. Tessék egyformán elfogadni az igényeiket, egyformán érvényesíteni a jogaikat, de betartatni a kötelességeiket is. 

De ne tessék egyformának tekinteni őket. Me' nem azok. És ez megintcsak, ha hiszitek, ha nem, de jó. És tessék ezt a gondolatmenetet beépíteni, mielőtt kiabálni kezdtek. 

Vagy gondoljatok a következő képre, amit pusztán színtiszta disznóságból hagyok itt :) 

Na csókollak benneteket. 

(A férfiakat mindenesetre legfeljebb arcon. )

Leszólítottam egy csajt.

Na pupákok, essünk neki ennek is, mint disznó az ólajtónak. Vagy előről, vagy hátulról, vagy mittomén. Kezdjem az események leírásával, aztán magyarázkodjak? Vagy mondjam el amit gondolok, aztán meséljek? Vagy csináljuk in medias res, onnan, ahol indult, és ....

Ülünk a komákkokkal a könyvtárban*. Olvassuk a Jókait**, meg mellé a Móriczot***. Én érkeztem elsőként, már messziről kiböktem a terem túlfelén, nagyobb társaságban ülő lánykát. Vörös haj, az meg a dilim. Aztán megjött koma, ő is azzal a megjegyzéssel indított, hogy láttad milyen csinos az a....láttam. Aztán a harmadik koma is beesett, ő is felméltatta a tájképet. Najóvanakkor. Olvasgatunk, beszélgetünk, gyűlik a nép, közben elmászkálunk errearra, dohányozni, meg egy-egy friss novelláért a pulthoz. Közben a szemem sarkából csak nem engedem a lánykát, látom, hogy kicsit feszeng a társaságában, sőt, mintha még a szemünk is összevillanna. Nem várt, rég látott ismerős is beesik, átcsapódok hozzájuk, velük is olvasok meg trécselek egy sort, majd egyszercsak, hogy már muszáj volt tenni valamit az ügyben, mintegy "véletlenül" pont akkor keveredek a pulthoz, mikor a kis vörös angyal. 

Betámasztom a pult sarkát, felveszem a legszebb mosolyom, amit az olvasottak még engednek és biztosítom róla, hogy kérhet nyugodtan, elvégre előttem volt. 

Az első reakció, arckifejezésből ítélve a következő volt: "Bzdmeg, hozzámszóltak.". 

No ezen kicsit elbizonytalanodtam. Tehát nem is az volt az arcára írva, hogy EZ a pali hozzám szólt, hanem hogy úgy általában, valaki meg mert szólítani. És egyfajta hullamerevség állt be az embernél. Gyakorlatilag lefagyott. 

Oké, mondom, első ijedelem, semmi baj. Régi, klasszikus recept, viszonylag kevés nő van, aki legalább titkon ne vágyna egy bókra, még ha nem is mutatja. Még akkor is, ha nem jön be, akitől származik.

-Eredeti a hajszíned? Csak mert hihetetlen szép. Mindig is tetszett ez a fajta vörös.

A hullamerevség fokozódik, majd valami pökhendi kontra pórias kontra jesszusuristen stílusban a következő válasz érkezik:

-Ez szőke. 

Itt két dolog jutott el hirtelen a tudatomig. Egyfelől, hogy ez a lány valószínűleg jóval fiatalabb nálam, mint ahogy saccoltam. Másodszor, hogy ezt a lányt nem szokták leszólítani. De úgy összességében nem. Illetve még harmadikként, hogy esetleg színvak is, de ezt még ráfogtam az alkonyi fényekre, meg a férfiak windows 3.1-es jellegű színlátására is. (Jóvanrosseb, akkor vörösesszőke.)Itt még láttam némi értelmét folytatni a dolgot, mert ebből legalább lehet beszédtéma. 

Kell tennem egy kitérőt, a saját védelmemre. Nem nyomulok túl, úgy általában nem. És ezt nem azért mondom, hogy királykodjak és a mellemet döngessem, ez egyszerűen abból fakad, hogy túl egoista vagyok egy elutasítás után tovább próbálkozni és nem is tartom értelmesnek. Szóval nálam a nem az tényleg nem. De ezt a jelen helyzetet egyszerűen nem tudtam hova tenni.

Bepróbálkoztam még pár kérdéssel, de az eredmény ugyanaz volt, hullamerevség, nyávorgó félszavak, üres tekintet. 

Hogy őszinte legyek, egyfajta bunkóság. 

Ez eddig tiszta lap is lenne, itt hagytam abba a sztorit, részemről. Mondom, könnyen koptatható vagyok ilyen értelemben. És nem is először történne meg. De valahogy annyira fura, annyira természetellenes volt az egész, hogy valószínűleg nem is tudom pontosan visszaadni. Ez valahogy nem így szokott lenni az örök játékban. A nők lejelzik, elég egyértelműen, ha valami nemgyerebe, de egyfelől nem tojják össze magukat, másfelől nem...valahogy nem így szokták elküldeni a francba az embert,na. 

Fura volt.

Szóval, bár már tudtam, hogy innen röpte van, mivel azonban csak felbosszankodtam kicsit a lányzó stílusán és csak csiklandozta az agyamat, hogy ez most mi volt, utolsó, nem gonosznak szánt kérdésként nem álltam, meg, hogy: 

-Téged még soha nem szólítottak le?

És a válasz dupla koronát tett az egész beszélgetésre:

-Nem nagyon. De ha leszólítasz egy lányt, ne beszélj a hajáról. A lányok ezt nem szeretik.

Na, nálam itt állt be a hullamerevség és jött rám az "aztakurva" érzés. Ugyanis így egyszerre rámzúdult az az egyszerű tény, hogy mi annyira két külön világban nőttünk fel, mintha az két másik bolygó lenne és ez semmi másnak nem tudható be, mint a korkülönbségnek. Kikértem a Jókaimat és közben azon agyaltam, hogy bakker, ez most tényleg elhangzott? Viszonylag illedelmesen ráközletek valakire. (Tehát nem a szintén módiban lévő degyóasegged, kőekóla formulával.) Az illető ezt nem akarja, ami tök legitim. Ezer oka lehet, (nem álhatja a pofámat, házas, szimplán szarul flörtölök, fél a szakálltól, lezbikus, saját elvrendszere van a fajfenntartásról, satöbbi) mindegyiket értem és elfogadom. Viszont, hogy az illető bunkó, mint a tök, látszik, hogy életében nem volt ilyen helyzetben, és nem tud vele mit kezdeni (félreértés ne essék, itt már rég nem a végkimenetelről, egyszerűen a helyzet kezeléséről van szó), erre még el is magyarázza, hogy hogy kéne ezt, az pillanatnyilag sok volt.

Majd leesett a megoldás is. A probléma, a korkülönbség miatt, két dologban volt. Egyfelől, a bókban. Valószínűleg nem tudta mi az. Másfelől az élőbeszédben. Tehát, hogy valaki így leszólítja, hogy he. Vacappon nyilván más. És, bár ez részben ismétlés, de hogy megismételjem megismétlem, amin fennakadtam, az nem a lerázás ténye, mert ugye ez nem az első és nem is az utolsó, hanem a mikéntje. 

Nem áltam meg zárszónak, hogy 

-De tudod mit, azok a lányok, akik ezt nem szeretik, ha a hajukat dícsérik, azok nem is érdekelnek...

Gyermeteg, hülye mondat volt, nem is kellett volna, de annyi minden merült fel bennem ez után a legfeljebb egyperces "beszélgetés" után, hogy ez kikívánkozott. Mert azt gondoltam, hogy ven egy szakadék az én generációm és az övé között, de hogy ekkora, mintha két külön nyelvet beszélnénk, azt már nem. 

Utólag már bánom is kicsit. 

De azért akkor is fura volt,na. 

Kőkóla?

*=Közkocsma. Ha nem lett volna egyértelmű.

**= Sör.

***= Nem sör, de árt.